XVI. Az eltűnt leányok
XVI. Az eltűnt leányok
Mi sötétlik ott a láthatáron? oly borongós, oly fekete tünemény…
Fekete falak, csonka tornyok, tetőtlen házak…
Egy megholt, elégett város csontváza az. A fekete omladékok ijesztő képül látszanak meg a távolba. Ott nappal is éjszaka van.
A város végin látszik egy magas ház, ablakain keresztülsüt a hold, a szél bánatosan süvölt elhagyott falai közt, s a felkavart üszög és szénporból fekete árnyalakokat hord szét a laktalan éjszakába.
Elmondom a regét az elpusztult házról és a két szép lányról, akik benne laktak.
Gazdag földesúr volt e ház birtokosa, sok kincse, sok jószága, de legdrágább s legféltőbb kincse volt két szép, jó leánya.
Egyik magas, karcsú virágszál volt, szép fekete haját, mindig fürtökben viselte, szemeinek villanása, mint a futócsillag.
Másik gyönge, telt arcú teremtés, szelíd, mint az angyal, akik ismerték, emlékeznek reá: hogy szép hosszú szőke haját két tömött tekercsben, szalag közé fonva viselte. Úgy illett az neki.
Olyan szép volt őket látni, midőn ősz apjának karjába fogózva, egyik jobbról, másik balról, szökellve, vidáman körülenyelegték a jámbor öreget, aki csak értük, csak bennük látszott élni.
A két gyermek szíve még nem ismert más szerelmet, mint ez ősz hajszálak iránt, az édes gyermek szerelmét az édesapához.
Egy reggel mind a két szép leány eltűnt… Elmentek szó nélkül az apai háztól, senkinek sem mondták: hová, csak egy levélkét hagytak hátra, melyben ez volt megírva: hogy ők elmennek a csatába, apjuk ne várja őket vissza… A levél könnytől volt nedves.
…
Élt a forradalom idejében egy fiatal zászlóaljparancsnok, aki igen mulatságos ember leendett, ha halála nem lett volna oly szomorú.
Egykor azon ötlete jött: hogy egy amazon csapatot alakítson, egy zászlóaljat csupa nőkből.
Nem volt-e elég férfi az országban? vagy nem voltak azok elég bátrak? hogy nők kezébe kelle fegyvert adni? vagy nem volt a nőknek egyéb hivatásuk, mint hogy megtagadva nemük szendeségét, keressék a nem számukra teremtett indulatokat?
A felhívás, mely őket fegyverre szólítá, itt-ott visszhangra is talált. Sértett családi viszonyok, féket vesztett szenvedélyek, életuntság, kicsapongás, és ama vágy a regényesség után, az a holdkóros előszeretet minden iránt, ami bizarr, ami szokatlan, megküldék áldozataikat.
Nemsokára Kolozsvárott megalakult a nőzászlóalj, saját hölgytisztjeik voltak, kik a viganó tetejébe kötött karddal, egyenruhásan, csörtetve és szivarozva jártak fel s alá az utcán.
A huszárok mosolyogtak, ha egy-egy elment mellettük, s körmönfont észrevételeiket elég hangosan szórták utánuk. A vártán az őrök furcsa módon tisztelegtek előttük. Az igazi tisztek pedig zúgolódtak a szoknyára akasztott kardbojt miatt.
…
Egy tivornya alkalmával több fiatal honvédtisztek között két szép gyermek ült egymás mellett, magas barna halovány az egyik, telt, piros arcú szöszke a másik, mindkettő honvédruhában.
A társaság vígan volt már, a bor lelke lángolt az arcokon, valaki egy pajkos dalt kezde énekelni, valamennyien utána harsogták, és a jelen volt nők beleénekeltek csengő hangjaikkal a csintalan danába, kecsesen fúva a kék szivarfüstöt piros ajkaikból s szikráztatva a piros bort a fölemelt pohárban.
Csak a két szép gyermek ül némán, örömtelenül egymás mellett, egyik haragos szemölddel, a másik lesütött szemmel.
– Min búsultok, lelkem gyöngyei, ti? – kiált melléjök pattanva egy délceg, víg fiú. – Ma élünk, holnap nem. Felejtsétek el azt a régi szeretőt!
Merészen tekinte a szemébe az egyik leány.
– Mikor visztek bennünket már a csatába? – kérdé. – Hónapok óta viseljük már a kardot, s dörgésit sem hallottuk még az ágyúnak.
– Hova nektek a csatába? gyöngyvirágszál, te. Aki inni nem tud, és nem szeret, nem lesz abból jó katona.
Ezt mondva, kacérul mind a két gyermeket derékon ölelte a jókedvű dalia, s a szemérmesebbnek, a kékszeműnek egy tüzes csókot nyomott ajkára.
A másik ellökte őt magától, s a haragtól csengő hangon kiálta magasra fölemelkedve.
– Tisztelje ön ez egyenruhát!
S azzal kézen fogva testvérét, felrántotta az asztaltól s büszkén elvezette onnan. A szőke gyermek zokogott. A társaság nevetett rajta. Egy honvédtiszten, ki csók miatt sírva fakad…
– Nem így képzeltem én ezt magamnak – szólt testvéréhez a barna lány. Azt a vért szántam én az áldozatra, amit fegyver éle hoz elő a szívből, nem azt, mit szégyen hajt az arcba.
– Bár ne jöttünk volna ide soha – zokogá a másik.
– Eredj vissza. Te még fiatal vagy, még teneked a világ elfelejtheti, amit tettél, de ha nem feledné is el, szegény megőszült apánknak egyedüli öröme leendsz. Őérte élj, – eredj haza.
– És te?
– Mondjad neki: hogy én elestem a harcban.
– S mi lesz belőled, ha elválunk? Mért maradsz itt?
– El fogok esni a harcban. Ezen szégyenletes arccal vissza nem mehetek többé, nekem senki sem hinné el, mint teneked, hogy nincs okom szememet lesütni, mert nem fognám azt lesütni. De a te elpiruló arcod tanú lesz a világ előtt, hogy ártatlan és tiszta vagy.
– S hol talállak meg valaha?
– El fogok esni a harcban.
…
A leány igazán sejtett.
Szeged alatt a csata után, mikor a győztes tábornok végiglovagolt a holtak mezején, szemei egy szép halotton akadtak meg.
A Bocskai-huszárok egyenruhája volt rajta, kardja ki sem volt még húzva, a golyó éppen szívén ment keresztül. Finom kis kezei imára voltak összetéve, úgy halt meg fájdalmatlan arccal.
A tábornok elgondolkozva állt meg fölötte „szegény gyermek, mily ifjú volt,” mondá kísérőjének. És a kísérő alig tudott megválni a halottól…
A kopár országúton, szédelegve, ámolyogva ment a másik szép leányzó az elhagyott szülőföld felé. Kerülte az embereket. Félt, hogy valaki ráismer s megöli tekintetével. Nem is kérdezősködött senkitől.
Le-leült egy fa árnyában, kisírta magát keservesen, mikor eszébe jutott ősz apja és testvére, és mindenik olyan messze.
Késő este érkezett meg a búcsú nélkül elhagyott határba, szíve úgy szorult, úgy sajgott. Visszafogadja-e az elhagyott apa elbujdosott gyermekét?
Messziről meglátta a várost, oly sötét volt az, oly szokatlan. Sehol sem égett lámpa az utcán, gyertya az ablakokban, nem hallatszott a harangszó s az őrt álló kutyák távol ugatása. Mint egy nagy fekete árnyék, terültek el előtte a házak, tornyok, a fekete gyászruhában egyetlen alakká olvadva.
Futott a lány az ősi ház felé. A hold éppen akkor kelt föl, az üres ablakokon keresztül sütött rémséges világa, az elhagyott falak közül üszög és szénporból fekete árnyalakokat hordott széjjel a szél a laktalan éjszakába.
Megsemmisülten rogyott össze a lány az ősi ház romjainál; azon menők ott találták. Kérdé tőlük nagy remegve: mi történt e várossal és e házzal és azokkal, akik itt e házban laktak?
– Isten annak a megmondhatója – felelék néki. – Sokan elvesztek ez időben és nyomorúan. Jobb róluk nem kérdezősködni. Ha meghaltak, megpihentek.
A gyönge leány sírva odább ment, beletévedt a széles világba, sohasem hallottak róla többet, mint annyi másról itt is, ott is.
A fekete, elpusztult ház hallgatagon tekint alá az alatta elmenőre.
Ez a rege az eltűnt két szép leányról, akik apjukat elhagyták: hogy a csatába menjenek.
