V.
V.
Egy délután szórakozott bolyongásaim közben az erdőben eltévedtem. A nap már leáldozott, a fák közt sötét kezde lenni, s mentül tovább haladtam, annál kevésbé tudtam magamat tájékozni.
Csöndes holdvilágos este volt, az óriási bükkfák gallyai közt cincogó evetkék zörögtek, a többi lakói az erdőnek mind aludni mentek.
Az éji magány a legelvadultabb kedélyre nézve is aggasztó, félelemnek nem nevezem ez érzést, az éj sötéte nekem pártfogóm volt és mindazoknak, kiknek nem lőn szabad arcaikat a napvilágnak megmutatni; mitől féltem volna?
És mégis jobb szerettem volna otthon lenni, jó öreg gazdámnál. Estennen a kandalló mellett szoktunk együtt ülni, ott a lobogó tűz mellett én meséket mondok neki, miknek mindegyike így végződik: „és mindez elmúlt és sohasem lesz többet”, ő biztat, vigasztal, s aztán jó reménnyel dűlök fekhelyemre: mely felett azon nő arcképe függ, ki egyetlen oka annak: hogy még élek, s hogy rég főbe nem lőttem magamat. Fölnézek a képre, s elmondom egyszerű imámat, egyedül őérte szoktam imádkozni, kívüle senkim sincs, s ő is messze tőlem… Hol fogom elmondani esteli imámat itt a rengetegben?
Már jó sötét volt, s én még mindig törekedtem valahol kijuthatni a nem ismert tömkelegből, midőn egy mély völgyben kolomphangot hallék, s mintha kutyák ugatnának, de oly különösen, oly szokatlan vonító hangon, sohasem hallottam oly vad csaholást.
Valami sertéscsorda lehet ott, gondolám magamban, mely kinn szokott hétről hétre éjszakázni, s arra tarték, a bojtár által magamat útba igazítandó.
S azután ismét elmélyedtem gondolataimban, s nem zavart meg az ádáz vonítás és dühös röfögés, mely közeledésem által mindég kivehetőbb kezdett lenni.
A völgy mélyére jutva, amint egy tisztásra kiértem, megdöbbenve léptem vissza a nem várt látvány előtt. Kilenc farkas küzdött egy sertéscsordával.
E vadállatok különben is igen otthonosak e tájon, deréknyárban elhordják a gazdák aklaiból a juhot, s mióta a lőfegyverek meggyérültek, annyira elszaporodtak a vidéken, hogy fényes nappal rárontanak a falvakra, s az utcákon játszó kisfiúkat elragadozzák.
Tízével, húszával járnak, s némely faluból egész gulyákat kipusztítottak.
Most egy sertésfalkát támadtak meg. A bojtár elszaladt, vagy azt tán már megölték. A nyáj egyedül maradt.
A gyengébbek, a fiatal kocák, középre vannak egy csomóba terelve, fejeikkel összebúttak, az ártányok röfögve járják körül a védett csoportot, szembe-szembeszállva az ostromló vadakkal, s iszonyú csapásokat osztva csattogó agyaraikkal, míg amazok ravaszul lappangva kúsznak itt-amott a bokrok között, sebesen előrohanva: hol a nyájat védetlenül találják, s visszafutnak az erdőbe, ha az ártány nyílsebesen nekik rohan, s ottan üvöltenek újra.
Egy nagy terebélyes tölgyfa alatt, különválva a többitől, egy nagy ordas farkas küzd a legvénebbik ártánnyal.
A sertés magas, sovány állat, vörös kondor szőre a hátán végigfutó felborzolt sertékben végződik, hosszú lompos fülei lefelé konyultak. Szétvetette mind a négy lábát s úgy áll a farkas előtt, fényes agyarait szikrázva csattogtatja s mérges röfögés közt meg-megrázza a nyakára kötött vezérkolompot.
Egy ölnyi távolban előtte áll a vezérfarkas, kopott ordasszőrű állat, tüzes fénylő szemeit le nem veszi ellenéről, testének elejével a földön fekszik leskelődve, szökésre készen, lompos bundás farkával jobbra-balra csapkod s nyugtalanul nyihog, mint a kutya mikor fél vagy éhezik.
Körülszökelli az ártányt, embermagasnyi ugrásokkal, hátán borzad a szőr; amaz ügyesen fordul elé mindannyiszor, s bosszúsan rázza kolompját, s tompán, dühösen röfög, s nem engedi magát a fától elcsalni, melynek a hátát megvetette.
Végre háttal fordul felé a farkas, s fejét ravaszul visszafordítva, hátulsó lábaival felhányja a földet, s gyorsan, sebesen ellenfele szeme közé szórja, s eközben szüntelen egy-egy nyommal közelebb hátrál hozzá, kivicsorított fogait csattogtatva s égő szemeit le nem véve róla.
E percben a kisebb farkasok egyike észrevette: hogy ember van közel, meglátott engem a bokrok közt állani, s sajátszerű ordítást hallatott, mire társai a bokrok közül hasonló üvöltést kezdtek. A vén farkas hirtelen hasa alá csapta hosszú bolyhos farkát, száját összecsukta, s füleit hegyezve, fölemelé fejét, míg a kolompos ártány, használva ellenfele pillanatnyi megzavarodását, dühösen rohant neki, s iszonyú agyarával úgy vágta oldalba, hogy az véresen bukott fel előtte, végigfestve kiomló vérével a feltúrt hantokat. Itt újra nekirohant, a sebzett vad azonban megugrott a veszett roham elől s a mellette elvágtató kant hirtelen megkapta fültövénél, mire az elkezdett kínosan ordítani s forgott köröskörül, nem tudva lerázni erősen belecsimpajkodó ellenét. A tusa nehány percig tartott, az ártánynak végre sikerült fejét az ordas alá feszíteni, s egy dühös taszítással, miközben füléből egy darab leszakadt, annak szügyét egész álláig hosszan végighasítani.
A farkas végignyúlt a földön halálos ordítással, társai szétfutottak ijedten a berekbe, a sertésnyáj vérszomjú dühvel rohant az elesett vezérfarkasra, s azt egy perc alatt darabokra tépte, s azután rohant föl a hegyoldalnak, elöl a vezérkan, vérben gázolt agyarát csattogtatva s kolompját rázva, míg fejét elbúsultan félrehajtá, mintha véresen lelógó tépett füle húzná féloldalra.
A többi farkas ismét nyomban követé a futó nyájat, a távozó kolompharangot együtt lehete hallani a kellemetlen rémséges éhüvöltéssel.
Ezalatt tökéletesen besötétült, a holdat elfogták a felhők, s én egyedül az erdőben és fegyvertelenül.
Már éppen egy fára akartam felmászni, az éjszakát ott töltendő, midőn a völgy legmélyében, a fák sűrűsége közül valami tüzet láttam előcsillámlani, s rögtön arra tarték.
Alig negyedóra múlva egy kunyhóhoz értem, melynek nyitott ajtaján keresztülvilágolt a tűzhelyen lobogó tűz.
A kunyhó falai nagy kövekből voltak rakva, egy nyílás volt rajtok hagyva ablaknak, a másik ajtónak, a kövek közei mohával kitömve. Födele faragott fákból volt jól-rosszul összeállítva. Az idő vagy az emberi találékonyság zöld mohával fedte be az egész tetőt, mely az esőt nem engedte beverni, az egész házikót sűrűen benőtték a vadborostyán örökzöld levelű indái.
Nehány lépésnyire tőle egy meredek szakadékban zuhogott a fehér hegyipatak, mely a kunyhó mögött a hegyoldalból ered, feketére festett gránitkövek közül, s a kunyhó földét félszigetül fogja körül.
Körül vadonnal ős a rengeteg, hol fejszecsapás nem hangzott soha, gyalog is nehéz idáig lejutni. A megaggott tölgyek összeborulnak megfakult lombjaikkal a kis gunyhó felett (a tölgy levele csak tavasszal esik le), csupán a túlsó hegyoldalban látszik egy hosszas táblában fiatalabb erdő; mintegy ötven év előtt az a darab ott, nem tudni, mi okból, leégett, vannak vén emberek, kik most is emlékeznek; azon óriási kígyóra, mely az égő erdőből kijött, egy kanász ráhajította baltáját, a balta megállt a kígyó fejében, s az elfutott vele együtt, hetek múlva akadtak rá a szomszéd határban egy mély kútban, a fejsze akkor is fejében volt.
Most e leégett rész fiatal cserjékkel van tele, az iszalag fonadéki és mindenféle tövisbokrok járhatlanná teszik, a környékben nem akadtam emberre, aki valaha itt lett volna.
És nekem úgy tetszék, mintha e helyet már ismerném. Körültekinték. Fölöttem éktelen magas sziklameredek emelkedék. A hold, mely már egy óra óta feljött, még most látszék innen alólról felmerülni a szikla fölött, melynek mohos lábainál egy sötét omladék látszott, előtte gömbölyű hársfák, hosszú szabályozott sorban.
Ez a paulinus kolostor! És ez a szikla felettem, melyről én a mélységbe le szoktam bámulni, és e hely, hol most vagyok a szédítő táv, mi oda kékesen meglátszik és e kunyhó tüze ugyanazon tűz, mely estennen a völgyből felragyog.
A tűz mellett egy magános férfi ült, valamit falva nagy mohón, amit éppen akkor szedett ki a parázsból.
Máskor tán a kíváncsiság, most azonban a kénytelenség vitt rá hogy kunyhójába lépjek, vendégszeretetét igénybe veendő.
– Adjon Isten, földi! – kiálték tűzhelyéhez közelítve.
Az ember összerezzent, mindent kiejtett kezéből, s amint fölállt előttem, a tűz arcába világított.
Véremet érzem fagyni.
Ugyanaz arc, ugyanazon alak, melyet minap a romok közül kilépni láttam, elveszettnek hitt barátom arca, még dúltabb, még vadabb, mint akkor, szemei úgy villogtak, mint egy vadállaté.
És én elhitetém magammal: hogy csak álmodtam ez alakot…
– Mit akar az úr? – kérdé tőlem elváltoztatott pórias hangon. Úgy látszott rajta, hogy fél tőlem.
Nem tudtam neki mit felelni. Tán nem ismert rám? Tán nem akarja, hogy ráismerjek? Tettetém, mintha nem ismertem volna rá, s rejtegetve elfogódásomat mondám:
– Legyen olyan szíves, földi, eltévedtem, igazítson útba, – s hogy még sikerültebbé tegyem közönyösségemet, nehány pénzdarabot nyomtam kezébe.
– Köszönöm – monda ő dünnyögő pórias hangon, s levevé kalapját.
Rátekintek… ősz volt, mint a galamb.
Alig harmincéves, még tavaly hollófekete hajfürtökkel, és most ősz, egészen megőszült.
Nem bírtam tovább tartani magamat.
Odaborultam a nyakába. A könny elborította arcomat. Mivé lettél! Mivé lettél!
Az ember félve húzódott tőlem. Megfogta kezemet reszketve.
– El ne árulj. El ne árulj… – rebegé.
– Én-e? – kérdém keserűen. – Ki véremen is megváltanálak, ha lehetne.
– Elhiszem. Elhiszem. De engem annyian elárultak már. Annyiszor fogva voltam. Én én úgy irtózom a börtöntől.
– Te fogva voltál?
– Fekete, földalatti börtönben… Odaláncolva kezem-lábam két nagy nehéz kőhöz… Egyesegyedül éjjel és nappal, sohasem hallani emberszót… A patkányok feljönnek a falakból s körültáncolják a szegény rabot, a lánc kisebesíti kezemet-lábamat, nézd, most is itt nyomai.
Odanyújtá kezét, nem láttam rajta semmi nyomait a láncnak.
– S míg az ember egy félpatkóval a vastag falat keresztülássa, – folytatá ő töredezett, álmodozó hangon –, kell három esztendő reá.
– S hogy szabadultál ki? – kérdém tőle.
– Nem tudom – felelé szórakozottan.
Szavai mindinkább különösnek kezdettek előttem tetszeni.
– Tán nőd könyörge érted?
– Hallgass! – ordítá fel, szemei forogtak vadul, szikrát hányva. – Igen… a semmirekellő… – mormogá szaggatottan, – csak még egyszer, csak még egyszer… – hörgé fogcsikorgatva s kezével egy kést kapott meg az asztalon – és jaj neki! –, s úgy vágta a kést hegyével az asztalba: hogy keresztülment rajta.
– Nem láttad őt? – kérdé tőlem.
– Nem – felelék rábámultan.
– Lehetetlen… Hisz ott szaladgál az utcán alá s fel, arca pirosra kifestve. Minden férfinak szeme közé néz. Jár egyedül sötét éjjel. Mosolyog a szemközt jövőkre. Ó, átkozott! átkozott!
Nyugtalan szorongás fogta el keblemet. Egy gondolat támadt bennem. Ez az ember talán őrült?…
– Látod – szólt kezemet megfogva, forró reszkető kezével, de erőszakos nyomással. – Mind a két gyermekemet kidobta az utcára. A nagyobbik elsőszülött fiam valami oláhcigányok közé került, elvitték, tolvajt nevelnek belőle, a kisebbik, az a kis kékszemű leány, az én lelkem szemefénye, az én kedves kis kegyencem, elveszett valahol az útfélen, parasztemberek ott találták, eltemették, vadrózsabokor tövébe, azt sem tudom, kis sírja hol van.
Az ember odaborult rám és sírt keservesen.
– Ne hagyj el még – szólt átölelve –, maradj velem lakomban. Nem olyan pompás ugyan, mint volt ősi házam, hol sokszor meglátogattál. Leégett az is, messze ellátszott a tűze sötét éjszakában, senkinek sem jut eszébe: hogy újra fölépítesse, most a száraz fű terem fekete falain.
Iszonyú csapások érhették ez embert – gondolám, és eszembe jutott: hogy ehhez képest én még igen-igen boldog vagyok…
A fájdalmas tárgyakról másra vittem át a beszédet. Beszéltünk ismerőinkről, az elmúlt időkről, jövendő jobb napokról. Az ember arca lassanként kiderült, a vad, idegen kifejezés észrevehetőleg elenyészett róla, még hangja is megváltozott, sőt reggel felé nevetni is hallottam. Az egész éjet együtt tölténk. Hajnalban útba igazított, megrázta kezemet, megölelt s tréfás szarkazmussal kérdé: nem akarok-e emlékfürtöt fehér hajából.
Sokáig, igen sokáig, valahányszor el akartam aludni, mindig ő jutott eszembe, s nem tudtam tisztába jönni véle, vajon mindaz, amit elmondott, megtörtént-e? vagy az élénk képzelődés, mely ijesztő rémképeivel hajaszálait megfehéríté, elméjét is megháborította: hogy történeteket beszéljen, amik csak lázas agyában születtek.
Valahányszor ezután a kolostor melletti sziklára kimentem, mindig bántó borzalommal tekinték a mély csendes völgybe s annak mélyén a kisded gunyhóra, ahol tüzet nem láttam égni többé.
