XXIII. A két menekült
XXIII. A két menekült
A gőzös Orsováról jött vissza. Az utazók, kik a ködös reggelen a födözetre felszállingóztak, itt-ott figyelni kezdtek valami élénk szóváltásra, mely a kormányos és egy kikent-kifent dandy között korán reggel óta folyott. Azokból a gesztikulációkból, mikkel a blúzos ember a kormányrúdon s emez itt alant a corduroy-szín makintoshban kíséré szavait, ki lehete venni: hogy a kettőjük közt folyó párbeszéd nem tartozik a legbarátságosabb neműek közé.
Végre a kormányos egy nagy csomó dohányt dugva félszája szegletébe, azt rágva, harapva elhallgatott, s míg a dandy pergőhadaró nyelvvel kelepelt előtte, emailgombos guttapercha ostorával hadonázva, jött hátulról egy matróz, fején egy roppant csomag kátrányos ponyvát emelve s a kormányos egy hunyorítására, amúgy véletlenül úgy feltaszítá vele az útjában állót, hogy az a karfáig meg sem pihent, s csak azután kiáltott rá: hogy „vigyázzon”, mikor már bekalamázolta.
A dandy erre még dühösebb lett, fölkereste a kapitányt, s nemsokára visszajött a vidrabekecses férfiúval, ki is a helyszínre érkezvén, zsebébe dugta mind a két kezét s kérdezé a dandytól: hogy mi baja.
Ezalatt a kíváncsi vendégek is odacsoportosultak, megtudandók a pörpatvar okát. A kormányos dacosan forgatta kormánykerekét alá is, fel is, s rágta a foga alá tett dohányt, mintha senkit sem venne észre.
A közönség elővéleménye, úgy látszék, meg volt oszolva: a fiatal férfiak inkább látszának pártolni a dacos matrózt, mint a mindenkit lenéző seigneurt, míg a fiatal dámák éppen ellenkezőleg valának a fess lovag iránt érdekelve; – s viszont az öreg urak igen helytelennek találák: hogy egy alárendelt személy tisztelet nélküli szavakat váltson egy passageurrel, aki tojással issza a teát; míg az éltesebb dámák kegyes érzelmei sértve érzék magukat azáltal, hogy egy szegény ember inzultálva legyen egy sima gavallér által, aki nekik a szépet nem teszi.
– Mi baja van önnek? – kérdé a kapitány a petit maître-hez fordulva.
Az pozitúrába tette magát. Körülnézett: hogy nem taszítja-e fel valaki, s guttaperchájával a kormányosra mutatva, így szólt:
– Ez az ember odafenn elég vakmerő, elég szemtelen, elég indiszkrét, elég politiaellenes.
– Kérem a tárgyat… – vágott közbe a kapitány.
– Elég dugárus – folytatá a lyon nem engedve magát a konstrukcióból kiveretni –, itt a födözeten ama ponyva alatt két embert rejtegetni, kiknek egyike halálos beteg, a másik tébolyodott…
A vendégek elszörnyedtek e fölfedezésre, most már az éltes asszonyságok is a chevalier részére kezdének hajolni.
– Én, amint a csempészetet észrevettem – folytatá a dandy –, azonnal figyelmeztetém a kormányost, hogy e két egyéniséget, kiknek jelenléte az utazó személyzetre nézve nemcsak kellemetlen, de sőt veszélyes, pláne irtózatos, rögtön távolítsa el, tegye ki a partra. E civilizálatlan ember azonban ehelyett belém veszett, illetlen példabeszédekkel traktált, s egy matróztársának alkalmat szolgáltatott engemet egy halom kalamászos ponyvával orromra löketni.
– Hol vannak azon emberek? – kérdé a kapitány.
A dandy egy, a szegletben fekvő, vászonnal letakart alaktalan tömegre mutatott, s két lépést tett hátrafelé, míg a kapitány odament, a leplet feltakarandó.
Gyötrelmes látvány tűnt a körülállók szemeibe.
Két ifjú, csaknem gyermek még mind a kettő, rongyos elkallott ruhákban. Az egyik fennült, hátával a karfának támaszkodva, s melancholice nézett a körülállókra, a másik ennek lábainál feküdt, összezsugorodva, fejét társának ölébe rejté, s látszott rajta: hogy reszket, mintha a hideg rázná.
Az egyik oly szelíd, oly bánatos volt, amilyen sápadt, halavány a másik.
A szánalom meleg zúgása kezde hallatszani körös-körül; „szegény fiúk!” hangzék itt-amott.
A kormányos nekibátorodott. Félig kapitányához, félig a vendégekhez fordulva, megemelinté sipkáját, s a rágott dohányt kivéve szájából, elkezde beszélni.
– Lássák uraim és szép dámáim; ezek a nyomorultak itt szegény menekülők Törökországból, kiknek megengedtetett: hogy hazájukba visszatérjenek. Azt kérdem már most, hogyha az ország kormánya jónak látta hozzájuk kegyelmesnek lenni, ne legyen-é akkor egyes polgároknak is szabad, sőt illendő velök szívességet cselekedni?
Az utazók helyeslőleg kezdtek beleszólni, a „szegény menekvő” szóra, mind a fiatal dámák, mind a vén urak elpártoltak a dandytól, s biztaták a kormányost: hogy csak tartsa a speechet tovább.
– S illik-e, szabad-e ilyenkor ezen úrnak – folytatta a blúzos ember, a bagót ismét szájába nyomva, s sipkáját levágva szemére –, ezen úrnak, akire senki se bízta: hogy az orrát mindenüve odaüsse, ilyen lármát csapni két szegény nyomorult miatt, akik itt úgy elvannak mellettem, hogy a légynek sem vétenek.
A közönség a pártfogolás világos jeleit kezdé nyilatkoztatni, a dandy zavarba jött.
– De uraim, dámáim – hebegé –, ez az egyik halálos, ragályos beteg, a másik őrült, veszett tébolyodott, aki az éjjel elmetéli a gégéinket.
– Nem igaz – ordítá közbe a kormányos. – Nincs ennek egyéb baja, mint a nyomorúság, az: hogy fázik, meg hogy éhes, az ilyen betegség nem ragad az urakra, ez csak a szegény emberek közt ragadós. Ez a másik sem vét senkinek, még azért: hogy az embernek rossz kedve van, nem bolond, nem őrült, aztán annak van oka rá: hogy búsuljon, mert ez sokat vesztett, sokat kiállt, katona volt, szenvedett annyit, amennyit az urak összevéve sem álmodtak, hát hagyjanak neki békét.
A dandy ügye a kormányos minden szavára rosszabbul kezdett állani. Először csak a hölgyek zúgolódtak ellene, arra a szóra: hogy „katona volt” az öreg urak is ráröffentek, s mikor a beteg fiú reszkető hangon elkezde zokogni, s a másik, az őrült, odahajolt hozzá, megcsókolta gyöngéden, s fájdalmas szívfojtó szóval biztatgatá: „ne félj, mindjárt ott fogunk lenni”, ekkor az egész társaság felháborodott ellene, a hölgyek sírtak, a férfiak veszekedtek, jobbra-balra lökdösték s kiabálták a szemébe, „itt fognak maradni! mi akarjuk: hogy itt maradjanak, mindenki úgy akarja”. Egypár hölgy elfutott frissítőkért, s saját kezeivel nyújtá azokat a nyomorultaknak, a férfiak erre enthusiasmusba jöttek, odafutottak az érzékeny hölgyekhez, megszorongatták kezeiket, összecsókolák elejtett kendőiket, a hölgyek aztán könnyező szemeikkel a dandyra néztek, az iszonyú embarras-kon ment keresztül, a férfiak futottak vánkosokért a menekvők számára, az öregurak erszényeiket nyiták meg, s aki csak valamit tett értük, vagy velük, mind diadalmas bosszúval nézett az arszlánra, aki azon pillanatban nem bánta volna, ha a gőzhajó vele együtt elsüllyedendett.
A kapitány még mélyebben dugta kezeit bekecse zsebébe s fejét válla közé húzva, kegyetlen hidegvérrel fordult a dandyhez. „Úgy látszik, az utazók nagyobb része magáévá tette az ügyet, ha ők kívánják: hogy az emberek itt maradjanak, akkor ön kívánatára nem tétethetem ki őket a partra.”
– „A partra kitenni?!” – kiáltának a közelállók, s azon pillanatban számtalan fenyegető szem és fenyegető ököl fordult az arszlán felé. „Két ilyen nyomorultat a partra kitenni!” és lőn szidás, hurítás és gorombáskodás a corduroy makintosh számára, amennyi csak belefért, ki is végre sem állhatva ki a nevezetessé létel ezen módját, megretirált a födezetről s a közkabinet védő üregébe vonult vissza…
…A boldogtalan fiú, társára hajolva, suttogá: „mindjárt ott leszünk”, s melegen, hosszan csókolgatá annak ölébe fektetett fejét s halvány orcáját.
…A kormányos, a durva blúzos ember, kifordult a Duna felé, úgy tett, mintha fütyörészne, arcán a könny csorgott végig.
– Hanem a corduroy makintosh számára még csak odalenn, a cabinetben kezdődött el a nemulass.
Mire leért, minden pamlag, minden szék el volt előle foglalva, a dámák kijöttek saját kajütjökből: hogy őt inzultálhassák, a pincérek, akiknek valamit parancsolt, soha sem jöttek többet vissza, ha kávét kért, vizet hoztak neki, ha székért kiabált, cukorral kínálták.
Ebédnél két roppant ehető öregúr ült mellé kétfelől, egy harmadik átellenbe, azok akármely oldalról következett volná rá a tál, kiszedtek előle mindent. Mindenki stúdiummal látszott enni, hogy neki semmi se jusson, s ha a pincérre lármázott: hogy hozzon újra a tálba, az ugyan elment, de helyette megint más jött vissza, akinek ideája sem akart arról lenni, ami elődének volt elmondva.
Így az egész ebéd alatt nem kapott egyebet egy tál spenótnál, melyről a borjúlábakat leböngészték s még vagy kilenc mogyorót, amihez nem tudott mogyorótörőt kapni.
S még az hozzá: hogy mikor mindennek vége volt, minden ember odament hozzá, kedves egészségére kívánni az ebédet.
Kapta a kalapját s bosszúsan fölnyargalt a födezetre, ott a konyhában a szakácsnét akarta egy beafsteakig megvesztegetni. Az meg lármát csapott, ráfogta: hogy erényeit akarta megtámadni, minek következtében a szakácsné deklarált imádója, a katlanfűtő, rögtön előbújt az üsthöz vezető lyukon, s füstösen, kormosan, amint volt, az egész társaság előtt erélyes és ünnepélyes óvástételét nyilatkoztatá a kérdéses passageurnek szeretője irányában tanúsított magaviselete ellen, ki is mindenütt néző, bámuló, vigyorgó, gúnyoló szemekkel találkozva, végre leült egy padra a karzat mellé, hátat fordított a publikumnak, s belenézett a Dunába.
Itt sem maradhatott nyugton, majd matrózok jöttek oda, azokat az iszonyú hosszú csáklyapóznákat emelgetve minden percben a feje fölött, amik a hajó oldalára szoktak téve lenni, majd a hajósuhanc jött hosszú nyírfasöprűjével söpörni a födözetet, majd egy-egy öregúr kereste alatta az útitáskáját, majd a kalauz kerestette vele elő útijegyét, azután a málhajegyét, majd ismét az útlevelét, majd fiatal dámák mentek oda hozzá, szörnyű naivul kérdezve: hogy fogott-e már halat?
Estefelé a kapitány parancsot adott: hogy a vitorlát fel kell kötözni, a jellámpákat felvonni s a zászlókat leereszteni. Rögtön mozgásba jött egy csapat felgyűrkőzött és felnyakravalózott tenyeres-talpas legény, köteleket húztak ide-oda, lépkedtek a bámulók tyúkszemeire, s verték le a kalapokat, aki nem vigyázott rájok.
– Nem adnám egy forintért – mormogá a kormányos –, ha valaki azt a „fenyővéget” leütné onnan.
Ez világos célzás volt a dandy kalapjára, mely szembeszökő hasonlattal bírt egy lefűrészelt fenyővéghez.
A következő pillanatban egy kis fickó piroscsíkos ingben kapaszkodott fel az árbocra az ingó kötéllétrán, ott elkezde körömmel, foggal oldani valami kötelet.
– Vigyázz! – kiálta hirtelen lehajtva a kötelet, de már akkor a dandy kalapja a Dunába repült.
– Megálljon kend, kormányos – ordítá egy másik matróz az árboc tetejéről –, állítsa kend meg a hajót! ott egy úr elvesztette a kalapját, hadd szálljon le, hogy egy kicsinyt fölvegye.
A vastag elméncség rengeteg hahotára talált, a dandynek kétségbe kelle esni. Noha Pestig váltotta utazási jegyét, amint Mohácshoz értek, kiszállt, még az ártatlan gőzhajói biztostól is vegzáltatva, aki tudatlan voltában azt kérdezte tőle: hogy „kit süvegel?”
A kis suhanc pedig a piroscsíkos ingben, gonosz vigyorgással nyújtá tenyerét a kormányos elé: „hát hol van az a forint?”
*
Estefelé egészen elsötétedett az idő, a hajó nem mehetett tovább. Horgonyt kelle vetni.
Az éj rendkívül szép volt, alig csapott el a tájon egy-egy könnyű lanyha szellő, végigfodorítva a habokat; a Duna tükrében meglátszottak az ég csillagai; itt-ott a vidék távolában egy-egy pásztortűz, egy-egy kis kalyiba gyertyafénye vöröslött, a szalonkák sírva-ríva csapongtak ide-amoda a víz színe fölött, s a távolból a vízre kötött malmok szorgalmas kelepelését lehete hallani.
Az utazók nagy része lehagyva a bűzös, gőzös kajütöt, feljött a födezetre, a kedves esti léget élvezendő; az ismerősök és ismeretséghez jutottak sétáltak alá s fel kíméletesen kerülve ki a helyet, hol a két menekült pihent vagy szenvedett, vagy akár meg is halhatott. Bánatosan emlékezett mindenki reájok.
Majdan odaérkezett hozzájok a kormányos, ki odalenn volt vacsorálni a matrózkabinban, hozott nekik valamit enni és inni, s halkan beszélgetett velük.
Többen odagyűltek mellé, részvéttel figyelve a boldogtalanok szavaira. Alig lehetett azokból egyebet kivenni a fájdalmas nyögésnél, sóhajnál.
Valaki kérdezé a kormányostól: hogy tán régebb idő óta ismeri pártfogoltjait.
– Igen régen – volt a válasz.
– Tán arról is van tudomása, mi baleset által jutottak ily szenvedésre?
– Nagyon közönséges dolog az uraim, alig van rajta mit hallani.
– Ismertessen meg bennünket vele; tán akad köztünk valaki, aki tanáccsal vagy egyébbel segíthetend rajtok.
– Majd az Isten, aki eltemeti őket – viszonzá ez búskomoran. – De ha akarnak rólok hallani, úgy is szép az éjszaka, majd elmondom, amit tudok. Hanem menjünk innen a hajó orrába: hogy ők maguk meg ne hallják.
A kormányos leült a középre a hajó orrában egy csomó kötélre, a társaság körülte ide-oda letelepedve, s hallgatá a két menekült történetét. A habok csöndesen csapkodák a hajó oldalát.
*
A csata elveszett, futottak ők is, mint a többi. A vezér ezt mondá: „előre, magyar, nincsen haza!” ez volt a szomorú jelszó, mellyel az idegen hon határába léptek.
Nem várta ott őket senki, semmi remény, semmi vigasztalás. Magukra voltak hagyatva.
Aki úr volt, ott is úr maradt. Pénzéért talált örömöket, barátokat, hazát; de a szegény kétszeresen vesztett, nyomorult lőn és hazátlan.
Az urak beszédeket tartottak, könyveket írtak – magukról; akadt, aki mulatni is tudott; míg a kibujdosott honvéd százával halt el, nyomor, betegség és honvágy miatt.
E két fiú is az utóbbiak közé tartozott.
Testvérek voltak. Valaha az egyik szorgalmas kézműves volt, a másik tanult ember; ingyen hivatalnok valamelyik törvényszéknél.
Mikor a háborús idő elkövetkezett, az egyik, aki tanultabb fiú volt, elment önkéntesnek a szerbek ellen; ott a táborban teleszedte fejét nyugtalan eszmékkel, s mikor visszajött, addig biztatta, addig unszolta másik testvérét is, míg az is elhagyta műhelyét, s vele együtt elment katonának.
Minden csatában ott voltak, ott küzdöttek egymás mellett, senki sem látta őket futni soha.
Tisztjeik, kiknek nagy része tíz mérföldre szokott lenni az ütközettől, egyre-másra léptek elő, ők közlegények maradtak mindvégig. Nem volt pártfogójuk sehol.
Az utolsó parancs ez volt: „előre, magyar, nincsen haza!” Az ifjabb testvér, a szelídebb, nem akart átmenni a határon, de bátyja addig beszélt neki, biztatá, vadítá, míg engedett és vele ment Törökországba.
Ott legkisebb erőltetés nélkül meghalhattak volna éhen, ha egy jószívű örmény nem könyörül rajtok, az befogadta őket házába, enni, inni adott nekik, a jó szót sem kímélte tőlök, a nyomorultnak nem is igen volt egyebe, ő is szegény volt, mint a kő.
Hanem volt egy szép leánya. Egy gyönyörű gránátszemű gyermek, sokszor láttam, ha Viddinbe török dohányt venni betértem apja boltjába. A leányt Xeniának hítták.
Látom önök szemeiből, hogy a többit kitalálták.
Az a fiú, aki most oly ijesztő zavart arccal tekint az ember szemébe, akkor szép, kedves alak volt, kivált, ha valami nagy nemes dologról beszélt: akkor ragyogtak szemei, arca lángolt; aki látta, könnyen beleszerethetett.
Az örmény leánya is így járt. Úgy megszerette a fiút: hogy nem tudott nála nélkül élni.
Apja nem sokat gyötrötte magát emiatt. Nagyon szerette leányát, akármit megtett volna érte, s a fiú is tetszett neki. Szegény embernek nincs miért a másiknak szemére hányni: hogy „szegény”.
De volt a fiúnak egy háborodott eszméje, mely nem szűnt meg őt üldözni.
Hallott beszélni Amerikáról, azon országról: hol mindenki egyenlő, hol a munkáskezet jutalmazni tudják: hol mindenki hazát talál, aki azt másutt elveszté, hol az emberek nem üldözik egymást. Nem kívánt Istentől egyebet, mint hogy ő odamehessen.
Sokat beszélt aztán erről testvérével, még többet kedvesével. Lefesté előttük azt a tengeren túli hont oly ragyogó színekkel, mint azt csak egy ifjú tudja, ki egész lelkéből ragaszkodik valamely szeretett tárgyhoz, amit még sohasem látott, de amiről álmodott már sokat. Többet is, mint kellett volna.
Testvére és szeretője elhitték minden beszédét, az a ragadós láz, mely új, szokatlan örömöket ígér, eltölté lelköket általa. Hitték: hogy az mind úgy fog történni.
Egy napon, mintha a sors összebeszélt volna álmaikkal, egy rendelet érkezik a menekültekhez egyik főnöküktől, melyben felszólíttatnak: hogy akinek közülök kedve volna Amerikába költözni, azt a Nelson című brigg, mely a Boszporuszban horgonyoz, ingyen átszállítandja oda. A vállalkozók csak útilevelekről gondoskodjanak.
Mintegy kétszázan ajánlkoztak az elmenetelre. És a kétszáz között bizonyára nem volt egy is, ki jobban örült volna az új haza eszméjének, mint a két testvér.
Útileveleket váltottak a török kormánynál. Ez örült: hogy megszabadult tőlök, s útleveleiket azon kikötéssel adta ki: hogy az elmenetelre határozott időn túl a folyamodókra semmi gondja, sem tartásuk, sem menhelyükről gondoskodni nem fog.
De hisz egy sem bánta meg szándékát, mind kész volt az elmenésre.
Azon reggel előestéjén, midőn Viddinből el kelle indulniok, búcsút vett a fiú örmény gazdájától, könnyek között vett búcsút kedvesétől is, a szép gránátszemű leánytól, s fájt szívének, mikor látta: hogy míg ő lelkét sírja ki, a leány egy könnyet sem ejt.
Mikor korán reggel, napfelkölte előtt a közösen kikötött gyűlhelyre értek a testvérek, még társaik közül senki sem volt jelen, ők voltak az elsők. Ott leültek várakozni. Nyomban utánok egy fiatal gyermek közelge, messziről nem ismerték meg, csak amikor előttük állt, látták meg a csillagfénynél az érkezett arcát… Az örmény leánya volt az.
– Xénia! – kiálta fel az ifjú, keblére ragadva az érkezőt, s ijedten, fuldokolva kérdé tőle: hogy mit akar itt.
A leány szerelmesen karolta át kedvese vállait, megcsókolta őt forróan s azután kacagva mondá:
– Én is veled fogok menni. Látod, azért nem könnyeztem, mikor tegnap búcsút vettél.
Az ifjú le akarta őt beszélni.
– Messze van az, hova nekünk kell mennünk!
– De te közel leszel mindig.
– De oly bizonytalan élet, oly idegen hon, oly ismeretlen világ az, amely miránk vár.
– Te azt mondád: hogy ott az emberek mind testvérek…
– Igen.
– Úgy nem ismeretlen világ az nekünk. Te azt mondád: ott mindenki hazájára talál.
– Ó, igen.
– Úgy nem idegen hon az nekünk. Te azt mondád, aki dolgozni tud és szeret, ott megél. Én tudok is, szeretek is. Nem lesz az élet ott ránk nézve bizonytalan.
– De neked édesapád van itt, ki bújában meghal miattad.
– Ha szeret, eljön utánam, semmi sem köti e földhöz.
Az ifjú még akarta őt marasztalni. De a leány letérdepelt előtte s esküt mondott a csillagos égre: hogy vele fog menni életbe-halálba.
S elmentek a hosszú útra. Egész Sztambulig gyalog. Koldulni hagyta őket odáig a silány vendégszeretet. Alig-alig lézengtek már, mire odáig jutottak.
No de célnál lettek volna. A nagy, minaretes város láttára elfeledte mindenki búját, fájdalmait. Egy dombtetőről meglátszott a tengeröböl, a fehér vitorlák láttára örömujjongásra fakadt az életbe belefáradt karaván „az lesz a mi hajónk! – kiáltozák találgatva –, az a háromárbocos, vagy az amott, kettős födelével, – vagy tán az a karcsú, mely úgy csúszik végig a sima víztükrön, mint valami hattyú?…”
Szegény fiúk, alig gondoltak többé a kiállott szenvedésre, s arra, amit még ezután kell majd kiállniok.
Aznap a városon kívül tanyáztak, másnap korán reggel kiválasztották magok közül a legértelmesebbeket küldöttségül az illető konzulátushoz, mely őket a Nelson-briggen Amerikába volt szállítandó.
A konzul, amint kívánságaikat meghallá, elszörnyülködött… Ily nevű brigg nem volt a kikötőben, és egyátaljában egy hajó sem volt ott jelen, melynek az lett volna a rendeltetése, hogy magyar menekültekkel Amerikába vitorlázzon.
Az egész egy kis félreértés volt, egy kis tévedés, – semmi egyéb. A küldöttek kétségbeesve tértek vissza társaikhoz.
Minden álom, minden ábránd, minden remény, jobb, boldogabb, tengeren túli hazáról semmivé volt téve.
Nem volt hová lenniök.
Még csak könyörögniök sem lehetett; mert útleveleik határnapja Sztambulba érkeztükkel letelt, menniök kellett akárhova, semmivé tett lélekkel, semmivé lett testtel, éhezve, kétségbeesve.
Egy ideig Sztambul egyik temetőjében húzták meg magukat, nyomorban, piszokban, utálatban, akinek közülök jó ruhája volt, azt eladta, a kevés pénzen vettek eledelt, amiből legtöbbet lehetett kapni: úgy éltek. A nyomor magával hozta társát, a betegséget, ott elhullott a honvéd egymás szeme láttára, siratva a nem láthatott hazát, melyből számára még csak sír sem jutott.
Egy napon Xénia is meghalt. Ínség, éjjeli hidegek, rossz eledel, szégyen és bánat vetették meg sírját.
Az ifjú látta, mint hunyta be szemeit az ölében fekvő gyermek, ki miatta, az ő háborgó ábrándjaitól vezetve hagyta el apja házát, látta, mint hunyta be szemeit és nem nyitotta fel többet.
Késő estig ölében tartotta a kedves kis fejét, mindig várva, várva: hogy kinyitja szemeit, kinyitja ajkait, s rá fog tekinteni és szólani hozzá, s mire éjszaka lett, mire a leány arca elhervadt, a fiú – meg volt tébolyodva.
A török hatóság megtudva: hogy a kiutasítottak ott tartózkodnak a temetőben, kitiltá őket onnan. Azonban ekkor engedelmet kaptak a hazatérhetésre.
Az őrültet elkezdé ekkor vezetni testvére a hosszú útra, az elhagyott haza felé. Ez mindig azon fantáziált: hogy most Amerikába mennek, dicsérte az őserdőket, látta az ismerős arcokat, a nagy pompás városokat s biztatá vezetőjét: hogy nemsokára ott fognak lenni.
Az úton testvére megbetegedett, de nem akart ott lefeküdni, attól tartott, hogy elhal s őrült testvére nem talál haza, hanem elpusztul az idegen országban. Jött vele odább. Eljött vele egész Orsováig, betegen, félholtan. Már itt elhagyta ereje, de mégis haza akarta hozni testvérét. Addig, úgy monda, nem szabad meghalnia, míg őt szüleihez nem vezeté.
Én itt rájok akadtam. Ha soha nem ismertem volna is, elhoztam volna őket magammal, s akármibe kerüljön is, elszállítom szüleihez. Szívök, tudom: hogy megreped, mikor fiaikat meglátják.
*
A kormányos fölkelt helyéről és odább ment… Az utazók elszállingóztak jobbra-balra. …A befelhődzött égen egypár csillag égett, a távolban egy-egy pásztortűz. …A habok csendesen csapkodák a hajó oldalát… „Mindjárt ott fogunk lenni” – suttogá egy álmatlan hang beteg testvérének.
