III.
III.
Ottó gróf háza egész természetrajzi múzeum lett hazaérkeztével, amennyi kitömött állatot hozott magával, miket saját kezével ejtett el; ehhez járult még egy nagybecsű etnográfiai gyűjtemény is, melyet az általa meglátogatott vad és szelíd népek között összeválogatott.
Rengeteghy ugyan nem sietett ritkaságai gyűjteményének megérkezését hirdetni a Pesther Lloydban, egy pár tetovírozott indusfej lenyomatával együtt, naponkint látható egy fertály bankóért (akkor ez volt a legkisebb ezüstpénz); nem is mutogatta kitömött állatjait másnak, mint éppen csak jó barátjainak; azért mégis egy reggel azt látja, hogy valamelyik újságban egész tárcacikk van írva az ő ritkasággyűjteményéről: a cikk alá jegyezve „Bojtorján”. Bizonyosan álnév.
Már hogy szivároghatott ez odáig? Hogy kerülhetett ez újságírók fülébe? A kaszinóbul?
Bizonyos, hogy a kaszinó igen vegyes elemekbül áll; de azoknak időszerinti megjelenése a legcélszerűbben van felosztva. Egy órakor jönnek a táblabírák, a lateinernép, a prókátorok, tabuláris assessorok, az írók; megebédelnek három óráig; akkor dolgukra mennek, háromtul ötig üres a kaszinó; – csak az olvasóteremben bujdokol egy elkeseredett zseni, aki angol újságot olvas; s a tekézőteremben gyakorolja magát karambol-partiban a marqueurrel egy fiatal dandy, akinek elfogyott a pénze. Öt órakor jön a „társaság”, a „high life”, a sportsmanok; azok ott diníroznak hétig; akkor mennek színházba, cirkuszba, estélyre; jönnek helyükbe megint a tudósok, a táblabírák, a prókátorok, a septemvirek: azok ott tarokkoznak, whisteznek, kilenc óráig; akkor hazamegy mind: tíz óráig üres a kaszinó; csak a kandallóteremben aluszik a nyaktörő pamlagon egy bien content rebellis, s az előszobában várja amaz ismeretes inas azzal az ismeretes kalucsnival és esernyővel azt az ismeretes öregurat, aki utolsó szokta elhagyni a whistasztalt, s miután társai lassankint hazaszállingóztak, s egy ideig másodmagával és két mamlasszal (Strohmann) játszott tovább, végre az utolsótul is elhagyatva még ott marad egy rubbert kijátszani – egyedül. – Tíz órakor jön aztán ismét a societas, a haute volée, a páholyközönség, s ott mulat éjfél után határozatlan dátumig. – Eszerint sohasem keverednek össze. – Hogy transspirálhatott ez mégis? – Hiszen a két év előtti frčre et cochon játszás az írókkal már rég meghaladott álláspont. Az írók sem mentek többet a jó társaság felé: ott nem lehetett civakodni; az úrnők sem hívták őket többet: víz és olaj elvált. Dolmány, pityke, darutoll, írótoll együtt ment ki a divatból. – Úgy kell lenni, hogy valaki a társaságból encanaillírozta magát s beszélte el Ottó gróf ritkaságait valami skriblifexnek. Sunt, qui se nequiter humiliant.
Ennek pedig az lett a következése, hogy már most az egész társaság megtudta e ritkaságok létezését, s a hölgyek kíváncsisága is fel lett ébresztve.
Ottó gróf ugyan garcon volt, akinél rangjabeli hölgyeknek látogatást tenni nem egészen conveniens dolog. Aki abban a hírben állt, hogy a hölgyeket a földtekén körülhurcolja maga után! Ez azonban csak előítélet, aminek a jegét megtörte gróf Zsombolyiné; általánosan tisztelt, szép és szellemdús úrhölgy, aki tudvágyának kielégítésére első volt Ottó grófot elegáns oroszlánbarlangjában meglátogatni.
Zsombolyi grófnő özvegy volt, szép, okos és gazdag.
Ottó gróf a részletekig kimerítő magyarázatokba bocsátkozott múzeuma tárgyainak ismertetése alkalmával a grófnő kedveért.
– Ez valóban fölöttébb érdekes – monda a grófnő, ki hamarább belefáradt a hallgatásba, mint Ottó gróf a magyarázasba. – Ottó gróf kitűnő festész is volt; megmutogatta a grófnőnek szép vázlatait, kartonjait, akvarelljeit, miket utaztában saját kezűleg készített…
– Önnek az úti kalandjait valóban meg kellene örökítenie – egy szép albumban. Írja le!
– Írja le!
Ha az a kitömött oroszlán ott az állványon egyszerre megelevenült volna, nem szökött volna oly gyorsan Ottó gróf talpábul a vér a feje tetejéig, mint erre a szóra, hogy „írja le!”
No! És? Ha az az oroszlán megelevenülne, Ottó gróf nyúlna a puskája után, s meglőné azt újra. Hát ha az a minden oroszlánnál rettenetesebb fenevad, az „írjunk le valamit”, ismét felelevenedik: azt is meglövi újra.
– Ha a grófnő elfogadja az albumom dedikációját, hát meg lesz az írva.
A grófnő hamisan mosolyogva monda:
– Hanem aztán ezúttal invita Minerva!
De iszen jövőre kimarad mindenféle Minerva a játékból!
Ottó gróf meg szokta az ígéretét tartani.
Azazhogy disztingváljunk jól.
Nem mondta azt Ottó gróf, hogy „majd megírom én”, hanem csak azt, hogy „meg lesz írva”.
Volt neki tömérdek úti jegyzete, igen érdekes dolgok.
Hanem hát: hús, zöldség, zsiradék, liszt, só, fűszer, tojás még nem ebéd. Mit csinál az ember, ha otthon akar étkezni?
Legelőször is szakácsot fogad.
Úgy van. Szakács dolga a főzés.
Ilyen irodalmi szakács volt Bojtorján.
Bojtorjánhoz pedig csak egy akkora kis embert kellett küldeni Ottó grófnak, mint a kisujja, már az ott volt nála. S ha egyszer ott volt, az övé volt egészen: neki volt testálva, majorátussá téve, elidegeníthetetlen, elveszthetetlen tulajdonául bárói árverésen rajtahagyva. Ettől csak az ásó-kapa választja el valaha.
Ez tudta még csak Ottó grófnak a vállalat fontosságát felfoghatóvá tenni. Ha egy ilyen pompás könyv közönség elé kerül, gyönyörű metszetekkel és remek színnyomatokkal, pompás kötésben: ez minden szalonban polgárjogot (pardon! mágnásjogot) nyer; a gróf meg fogja azt küldeni különös díszkötésben az európai fejedelmek feleségeinek, a brazíliai császárnénak, az indiai kormányzónak, az orosz cárnénak, a japáni taikunnak. S arra Viktória királyné, Auguszta királyné, Eugénia császárné rögtön mind magyar nyelvmestert rendel magának, hogy a szöveget olvashassa; e lendület hírére a magyar úrhölgyek is rögtön elkezdenek tanulni magyarul. Az európai szenzáció oly nagy lesz, hogy Schmerling megszeppen, s visszahúzza a februári pátenst; – mennyi érdemrend fog özönleni a pompás könyvért annak szerzőjére! azt győzze viselni! Végre még a Magyar Tudományos Akadémia is megválasztja tiszteletbeli tagnak. Meglássa!
Ottó gróf el volt ragadtatva e prospektus által.
Rögtön átadta összes úti jegyzeteit Bojtorjánnak, hogy tekintse azokat keresztül.
Ez úti jegyzetek mindenféle nyelven voltak írva: aszerint, amely országban egyik-másik használatban volt: az algíriak franciául, a kelet-indiaiak angolul, a mexikóiak spanyolul, az oroszok németül.
Bojtorján belenézegetett a jegyzetekbe: – nézegetett beléjök félszemmel is, mintha perspectivába nézne, egészen kinyitott szemmel is, összevont szemöldökkel is, s végre azt mondá felőlük, hogy nem lehet ezeken elmenni.
Nem ám. Mert ő nem tudott egyikén se e pogány nyelveknek; még németül sem: ő volt az az újdondász, aki kifuttatta az amerikai hajót „Stapel” nevű kikötőből; s aki Jung-csecsenekből „ifjú dorbézolókat” csinált, s aki az olasz operatársaságnál megénekeltette a „Stagionét”. Nem tudott ő, csak magyarul. Hanem az igaz, hogy magyarul úgy tudott írni, mint a csergedező patak.
– Nem úgy csináljuk mi azt, gróf úr; hanem: – a gróf úrnak igen jó előadása van, mikor úgy élőszóval beszél. Hiszen ha úgy írna, ahogy beszél! A gróf elmondja nekem egyszerűen a történteket egyszer-egyszer, tea mellett, ebédnél, szivarozás közben; majd én aztán megmutatom, hogy mit tudok abból csinálni. Természetesen a legnagyobb titoktartás pecsétje alatt.
Ottó grófnak ez így még jobban tetszett. Legalábbis a jegyzetei nem kerülnek profánus kezekbe. Megköszönte a szívességet Bojtorjánnak, s gyöngéd célzást ejtett el generózus honoráriumokra.
Ez a szó fölöttébb érzékenyen talált Bojtorján becsvágyának mimózalevelei közé.
– Hová gondol a gróf? Hogy fogadnék én el ily munkálatért a gróftól honoráriumot? Ez nekem nem munka: ez élvezet. A komisz kiadóktul, a vérszopóktul elveszem a honoráriumot; azok rablók! de a grófnak, örülök, hogy szolgálatára lehetek minden díjazás nélkül.
És azontúl egy álló esztendeig mindennap szolgálatára állt Ottó grófnak Bojtorján reggel, délben, este: vele reggelizett, vele ebédelt, vele teázott; az ő borait itta, az ő szivarjait szítta; ha utazott, kísérte az ő költségén; színházba az ő páholyába járt; hintaját fiákernek használta; ha vadászni ment, együtt ment vele, s ami nyulat, őzet, fácánt a gróf rakásra lőtt, abban szépen megosztozott vele. Ebéd után együtt pikétezett a gróffal, s játszott gavallérosan: kimondta a leskártolt lapokat, négyszer osztott a gróffal egymás után, hatvanast csinált hátsó kézbül, kétszer számította a „last”-et; rendesen ő nyert; ha pedig vesztett, akkor történetesen nem volt nála pénz; s minthogy kártyaadósságokat becsületbeli kötelesség még aznap megfizetni: annálfogva másnap már nem fizette meg.
A gróf tűrte tőle mindezt mártír nyugalommal, mert a kezében volt a nyaka. Bojtorján írta az albumát.
S amit írt, az olvasható volt. Bojtorján maga gondoskodott nyomdászrul is, s magára vállalta, hogy megalkuszik bele; mert a nyomdászok nagy zsiványok, megcsalják a grófot!
Szerzett a grófnak fametszőt is. Az is zseniális ember volt: a derék Riedl; csakhogy mindennap úgy kellett kiváltani a korcsmábul, s mikor a gróf magához hívatta, egyúttal kénytelen volt neki kabátot is küldeni, mert a művész garde-robe-ját rendesen holmi bizalmatlan szaracénusok tarták igényper alatt. Színnyomót is szerzett Bojtorján Ottó grófnak; az meg elszökött az előlegezett pénzzel, s az elzálogosított kőlapokat úgy kellett a zsibárostól dupla áron visszavásárolni. Még könyvkötőt is hozott neki, s csak egy hajszálon múlt, hogy egy bőrgyárt nem állíttatott fel vele, ami a címtáblákhoz szükséges marokent előteremtse.
Hanem a mű pompásan haladt előre, az már igaz.
Amint egy-egy ív kikerült a nyomdábul, futott Bojtorján az „Aushängebogen”-nal Ottó grófhoz; Ottó gróf pedig vitte az íveket egyenkint Zsombolyi grófnőhöz.
Bojtorján mind jobban haladt előre. Volt egy bátyja; azt becsinálta a grófhoz kasznárnak; volt egy öccse, azt becsinálta hozzá fiskálisnak; volt a grófnak egy pár eladó lova; azt megvette tőle; sohase látta a gróf az árát.
Ottó gróf pedig egyre hordta a nyomdai íveket egyenkint a szellemdús grófnőhöz; a szép Melanie-hoz.
Ez pedig a legrosszabb metódus. Egy könyvet meg egy asszonyt sohasem kell ívenkint tanulmányozni; mert az ember elveszti az olvasmányban az élvezetet, s csak a sajtóhibákat találja meg.
A szép Melanie minden ívnél talált egy eszmezavaró sajtóhibát a műben; s Ottó gróf minden látogatásnál talált egy disgusztáló sajtóhibát a szép grófnében. Ívenkint lapozva a kedélyét, rájött, hogy indokolatlan szeszélyei vannak; hogy migraine-je, vapeurjei idején félelmes a környezetére nézve; – hogy szeret kacérkodni; – hogy vetélytársnéit csípősen meg tudja szólni; – hogy szépítőszereket használ; – hogy türelmetlen; – és hogy annak az irányában, aki belé szerelmes, véghetetlenül melankoliko-kolerikus véralkatot árul el.
Végre elkészült az utazási album.
Valóban pompás volt, nagyszerű volt. Szöveg, papír, metszetek, színnyomatok, bekötés; kifogáson felül.
Mikor a fejedelmi burkolatú díszpéldányt odavitte Ottó gróf Melanie grófnőhöz: ez volt az a pillanat, mely a kölcsönös nyilatkozatokra legindikáltabb.
– Grófnő – monda Ottó gróf, átnyújtva a díszpéldányt Melanie grófnőnek –, én önnek adott szavamat beváltottam. Ön a dedikációt elfogadta.
Melanie grófnő fanyalgó egykedvűséggel pörgeté végig az aranyszélű lapokat ujjai között, s azt mondá:
– Valami idegen érzik rajta!
Valóban érzett valami idegen: – nem a könyvön; hanem a grófnőn…
Ottó gróf bánta már most nagyon, hogy Melanie-nak dedikálta az úti albumát.
Ennek a szerelmének is vége volt; nem maradt meg belőle más, mint Melanie fotográfiája.
Jaj, dehogynem maradt! Hát Bojtorján?
Mikor már vége volt a hivatalnak, amit Bojtorján olyan jó volt, hogy ingyen viselt, búcsú fejében még megtisztelte a grófot azzal a bizalmával, hogy egy ezerforintos váltójára ráíratta a nevét, mint kibocsátóét. Házat vett Bojtorján, ahhoz kellett az a kis pénz.
Hanem azt meg kell adni Bojtorjánnak, hogy azon túl minden három hónapban megjelent a grófnál, bejelenteni hogy a váltó lejárt, fizetni kell törlesztésül tíz percentet meg a kamatot, de neki most nincs; a gróf lesz majd olyan szíves; majd ő aztán visszaadja egyszerre.
De még ezzel nincs befejezve a történet. Következik a mű hatása. Az csakugyan hét országra szóló volt.
Először is Bojtorján megküldte hetvenkét hírlapnak a tiszteletpéldányokat; hetvenkét hírlap küldött vissza érte árjegyzéket a közlött reklámok fejében, s hetvenkét hírlapra kellett a grófnak előfizetni mindjárt egy egész esztendőre.
Huszonhárom külföldi klub választotta meg a grófot tiszteletbeli tagjának; hatvantól usque 200 frtig terjedő tagsági díj mellett; nemkülönben negyvennégy belföldi olvasótársulat, dalárda és betegápoló-egylet tiszteletbeli elnökének, legalább százforintos alapítvány váltságdíja alatt. Ottó grófnak illett megvennie Petermann földismei munkáját, melyben művét kedvezően ismertették, ötszáz forintért a kaszinó számára, s diadalai koronáját képezte az, hogy megválasztotta a magyar tudós akadémia tiszteletbeli tagjának: ő pedig aztán aláírt az akadémia palotájára ötezer forintot.
Úgy, hogy ha azt az összeget, amit erre a művére kiadott, ő kapta volna mint írói tiszteletdíjat, abból nagyon szépen megélhetett volna.
