V.
V.
Ebből a début-ből egy kellemetlen kedélyállapot maradt fenn Ottó grófnál. Kezdte kerülni a magas köröket. Tudja jól, hogy őt ott minden ember azzal csúfolja, hogy a „tudós”! Ez cudar egy cím!
Évek kellenek, míg az ember ezt a szagot lekancsérolhatja magáról. Évek és különféle illatszerek. Kiváltképpen istállószag.
Ottó gróf azonban még nem akarta magát megadni annak a meggyőződésnek, hogy egyedüli magas szféra azon bizonyos kör, melyet a paripák a versenytéren kanyarítanak.
A high life kerülése közben támadtak olyan szenvedélyei, hogy ellátogatott a népszerűbb kocsmákba vacsorálgatni: a Nagy-Pipába, a Komlóba, a Beleznay-kertbe, s ott gyönyörködött a népénekesekben.
Egyszer a Nagy-Komlóban egy új népénekesnő mutatta be művészetét. Juliska kisasszonynak hítták. Csinos dombormű volt; rosszul énekelt, de erős hangja volt hozzá: ami egészséges tüdőrül tanúskodik, ami fődolog.
Ottó gróf három este egymásután mindig meghallgatta Juliska kisasszonytul a Zöld Marcit meg a Piros Pannát.
A harmadik este közelrukkolt hozzá, s azt kérdezte tőle:
– Juliska kisasszony! ismeri maga a hangjegyeket?
– Hogyne ismerném? A zsoltárban van elég.
– Tanult maga énekelni?
– Hogyne tanultam volna? A bátyám kántor Lapújtőn.
– Julcsa kisasszony! szokta maga olvasni a Weekly Dispatch-t?
– Mi az a csúnya állat?
– Újság.
– Nem olvasok én, lelkem, soha semmiféle újságot; mert én arra nem érek rá. Miattam ott lehet a kávéház asztalán boglyaszámra.
Ilyen klenódiumot keresett már régen Rengeteghy Ottó.
– Julcsa kisasszony – szólt erre megfogva a népdalnoknő kézcsuklóját –, én magát kitaníttatom, s csinálok magából híres énekesnőt.
Juliska kisasszony persze hogy azt mondta erre, hogy „nem bánom”.
Már most, ha Ottó gróf közönséges ember lett volna, vagyis ahogy a kecskeméti városbolondja szokta mondani: „ember-úr” (volt nála „ember-kutya” is) – tehát ha Ottó közönséges ember-gróf lett volna, azt mondta volna erre a hajlandóságra: „tudja mit, kisasszony; van énnekem ötvenezer forint évi jövedelmem, egyebet nem tudok; önnek pedig van igen szép hangja. Kár azt a publikumra vesztegetni. Énekelje csak az én nótámat, s majd én leszek az ön publikuma.”
Vagy ha már olyan mindenttudó ember volt Ottó gróf, de ha csak egy drachma humor lett volna benne, akkor elmondta volna Juliska kisasszonynak: „én értek mindenhez, ami zene, ének, ami hangból támad. Én tudok játszani zongorán, hegedűn, fiszharmonikán, carillonon, theorbán, hegedűzongorán, panharmonikonon, harmoniakkordon, melódionon, aeolodikonon, viola de gambán, eufónon, bőrdudán, bandoskán, tilinkón, szalmahegedűn; – én kitanultam a contrebasse-t, az acustica canonica és esztétika követelményeit a hangszerelésnél; a kompozíció és egzekúció feladatait s a hang színeinek polikromatikus felfogásait. Ismerem a zene történetét Jubaltól, a muzsika feltalálójától elkezdve Wagner Richardig. Tudom, mi szubtilis különbség van a zsidó „alamoth” hang, a lateráni castrato hang s a női mezzoszoprán között, amik a laikusnak egyformák. Tudom mik az ambrozi és a plagáli templomihangok? Meg tudom mondani, mi a kontrapont, a kettős kontrapont, a menzúra és a fúga? mik az oktávák, quinták, consonanzok? mi az akkord és harmónia? mi a szimfónia és a diafónia? tudok értekezni a kantatéről, szonátákról, madrigálokról, pszalmódiákról és oratóriumokrul. Megmondom, hogy mi a „Style da Cappella?” elmondok csak az „S” betűből tizenkétféle üteny- és effektusnemet az énekmódban: slargando, smanioso, smorzando, sordo, sospiroso, sostenuto, sotto voce, staccato, spirituoso, stretto, strepitoso, striccando! Könyv nélkül tudom mindazt, amit szt. Dávid király és Néro császár idejétől fogva Tartini, Mozart, Gluck, Beethoven, Rossini, Bellini, Spontini, Cherubini, Schubert, Boieldieu, Meyerbeer, Mendelssohn, Flotow, Halévy, Auber, Berlioz, Liszt, Chopin, Wagner, Erkel, Paganini és Offenbach szerzettek… De én ezt teneked mind nem tanítom meg. Hanem van Arditinak egy híres keringője, nekem csak ezt tanuld meg. Az a címe, hogy „csók-keringő”.
Ottó gróf nem ezt mondta, hanem nagyon is komolyan vette a dolgot.
Tudta, hogy a világ milyen rossz. Ha ő most egy népénekesnőt elkezd pártfogasa alá venni szóló, akkor mindjárt azt fogják mondani, hogy így van, meg úgy van. Kitalálta a módját, hogyan lehet az embernek a maga kedvét is, meg a rossz világ kedvét is egyúttal betölteni?
Mit tesz az ember, ha el akar rejtőzni? Sokaságot gyűjt maga körül. Amit az ember tánc közben egy szép nővel elkövet bálban, egész világ láttára, ha ugyanazt egyedül és muzsikaszó nélkül követné el vele, azt mondaná rá mindenki, aki az ablakon benézne, hogy ez rettenetes botrány!
Ottó gróf, hogy Juliska kisasszonyt énekesnővé kitaníttassa, mindjárt egy egész énekiskolát alapított. Felhozatott magának Milanóbul egy ahhoz értő énekmestert. Signore Spirifanti aztán megértette egészen a feladatát.
Két hét alatt olyan konzervatóriumot szedett össze neki, hogy gyönyörűség volt ránézni.
Volt Malibran, Alboni, Catalani „in spe” elég. Ottónak csak válogatnia kellett. S hogy a rossz világ szája tökéletesen be legyen dugva, Ronconik és Carrionok is akadtak hozzá. A férfihang is kultiváltatott.
Egész operatársaság volt együtt. Azoknak Ottó gróf mind külön szállást tartott, havidíjt fizetett, s nehogy a világ valami rosszat gondoljon: minden nőnemű pártfogoltjának sorba udvarolt, s mindegyiket egyformán kitüntette. Maga is feljárt az énekiskolába, mikor Signore Spirifanti az „ut-re-mi-fa-sol” titkaiba az adeptusokat bevezette, s tanúja volt előhaladásuknak a helyes lélegzetvétel és ütenytartás nagy feladataiban, s nem tűrte, hogy valaki „hamis” legyen, figyelemmel kísérte azt a nevezetes műtétet, hogy amely énekesnek „nincsen füle”, a maestro nagy kitartással hogy csinál annak fület? s milyen virtuozitással idomítja át a magas baritont tenorrá? Sőt az ügy iránti buzgalma annyira vitte, hogy intézete tagjait ő maga tanította „színpadra lépni” eleganciával és festőileg korrekt „pose”-okat foglalni; és tartott nekik felolvasásokat a mitológiából, s szörnyű komoly képet csinált, ha a kisasszonyok elnevették magukat Jupiter viselt dolgainál.
Signore Spirifanti egyre több fényes talentumot fedezett fel a városban és a vidéken, s hordta őket Ottó gróf énekiskolájába. Marchandes des modes-ok és cukrászok kezdtek panaszt tenni a polgármesternél, hogy nem bírnak többé a mamzeleikkel, s professzorok panaszkodtak a dékánnál, szuperintendensnél, hogy jogászok, teológusok nem akarnak többé leckére járni: mind a hangját próbáltatja Signore Spirifantival.
Ha ez a vállalat sikerül, úgy az „Osztrákmagyarmonarchialajthainnenirésze (egy szónak hagyja ezt szedő úr!) megbuktatja az Italia unitát, s mai nap mi árasztjuk el Európát „olasz” operatársaságokkal.
A rossz világ eleinte nevette ezt a vállalatot, később kezdte átlátni annak komoly oldalát. Nagy dolgot mozgat Ottó gróf! A pesti Nemzeti Színház operatársasága hanyatlófélben van, a Német Színházat már csak a hazafiság tartja, most Ottó gróf fog egy új operaházat építtetni, abba egy saját nevelésű társaságot telepít meg, s megbuktatja mind a kettőt, s egyúttal eddig ismeretlen diadalra emeli a hazai művészetet. Kezdtek róla komolyan tanakodni a helytartótanácsnál, hogy e veszély elhárítása tekintetéből volna jó kompromisszumra lépni Ottó gróffal, s megkínálni őt a nemzeti színház igazgatóságával.
Ottó gróf maga is csak akkor vette észre, hogy milyen nagyszerű eszmét létesített, mikor már benne volt, s a jószágigazgatója tudatá vele, hogy ha ez így megy, a bánáti uradalmat el kell adni. – Hát csak adják el!
Juliska kisasszony bámulatosan haladt a művészetben. A hangjegyekhez ugyan még mindig nem értett; de egy hallásra megtanult mindent. Ütenyre nem szeretett ügyelni, hanem ha valamit elkezdett hamisan énekelni, azt azután az utolsó taktusig következetesen keresztülvitte. Alakja azonban igen szép volt; telt idomai, nagy szemei, szép ajka, fehér fogsora és erőteljes csengő hangja: ezekért apróbb követelményeket el lehet hallgatni.
Ottó gróf azt hitte, hogy most már felfedezte ideálját, s olyan ésszerűen berendezte magának az életet, ahogy csak kívánni lehet.
Egy nagy művésznővel kötött viszony mindenkor megszentelt viszony. Azt titkolni sem kell: lehet nyílt összeköttetés. A művészet nimbusza a nyolcadik szakramentum. Azt a pap sem veheti le. Ezt nem mondja a világ tiltott szerelemnek, hanem köteles hódolatnak.
Ha Juliska kisasszony csupán szép hölgy volna és semmi más, és ott laknék, ahol most, egy háromemeletes ház belle étageában: a vele egy házban lakó úrhölgyek rég ellene lázították volna a rendőrbiztost, hogy szigorúan kikérdezze: selyem és ezüstnemű hol terem és hogyan kerül ide? De mivel minden reggel kihangzik az utcára a nyitott ablakon át az énekgyakorlat, s éjjelenként az „ah la gioia!”, ugyanazok az úrhölgyek nemcsak hogy nem nyugtalanítják, sőt deputációban mennek hozza ünnepélyesen, mikor jótékony intézeteik számára hangversenyeket rendeznek, s felkérik egész tisztelettel, hogy vegyen azokban részt. S Juliska oly leereszkedő, hogy el is énekel mindannyiszor egy-egy szép áriát koncertekben, kezében tartva a kottát, mintha abból énekelne.
Tehát már koncertképes és így szalonképes, s Ottó grófnak legkisebb aggodalom nélkül lehet vele karonfogva menni az utcán.
S hogy a rossz világ egészen düpirozva legyen, Ottó gróf egyik este Juliskát vezeti haza karöltve a színházból, másik este az altistánét, harmadik este a mezzoszopranistánét. (A basszistát meg a tenoristát nem kell karonfogva vezetni.) Így a világ nem mondhat semmi rosszat.
Hanem egy kis baj volt a dologban. Egészen prózai baj. Juliska kisasszonynak az a Kúhnságos (új szó, de régi) szokása volt, hogy a számára megszavazott büdzsén mindig szeretett túlkölteni. Mikor népszínmű-énekesnő korában volt ötven forint havi fizetése, ő abból elköltött százat. Így volt az ezeresekkel is; mentül több ezerrel rendelkezett, annál több „két” ezeret vásárolt el.
Miniszternél ezt úgy nevezik, hogy „supererogatum”; énekesnőnél pedig úgy híják, hogy „fizetetlen árjegyzék”. No, de könnyű annak, akinek olyan hű delegációja van, mint Ottó gróf, akinél mindig kész az indemnity.
Ottó gróf bizony elég sokat áldozott Juliska kisasszonyért. És Juliska kisasszony mégis haragudott Ottó grófra. Hogy miért nem áldozik többet?– Miért áldozik egyébre is? másokra is? – Hiszen sub camera charitatis úgy is tudjuk, hogy a „főcél” a közös ügy Ottó és Juliska között; az a paradírozás azzal a konzervatóriummal nem más, mint parlamenti komédia. Az egész világ tudja, hogy ez csak maszkírozása – a reáluniónak. Minek pocsékolja hát a pénzét arra a többi kornyikálóra? A férfiakra még hagyján, de minek az a többi énekesnő? – Valóságos honvédsereg! – Haszontalan pénzkidobás. – Bocsássa őket – szabadságra.
E téma fölött sok osztálytanácskozmányt kellett Ottó grófnak kiállani Juliskától zárt ülésben, melynek szövege nem szivárgott ki a hírlapokba.
Azzal nyugtatta meg mindannyiszor türelmetlenkedő zsarnokát, hogy hiszen az egész világbolondító intézmény csak addig fog tartani, amíg Juliska kisasszony egyszer a nemzeti színpadon föllép, s ott tökéletes diadalt arat. A legelső győzelem után hazaeresztetik a konzervatórium – minden pátens nélkül, Juliska szerződve lesz, s ha egyszer a kezében a diploma, a többitől könnyű lesz búcsút venni.
Ezzel a reménységgel biztatá aztán Juliska kisasszony is a maga hitelezőit, hogy csak várjanak, amíg föl fog lépni, akkor lesz aranyvilág.
Betanult végre egy egész szerepet Signore Spirifantitól, s Ottó gróf keresztülvitte magas összeköttetéseinél fogva, hogy a Nemzeti Színháznál védencét fölléptessék.
Erre a napra Ottó gróf egy középszerű juvelier-boltot kivásárolt, hogy gyűrűkkel, tubákospikszisekkel, melltűkkel ellássa az egész orchestrumot, rendezőt, súgót, ügyelőt és együttszereplőket; Juliska kisasszony boudoirját pedig azalatt, míg a próbán volt, tündérkertté varázsoltatta át. Amire Juliska azt mondta, hogy jobb lett volna, ha azt a sok pénzt inkább nekiadta volna.
Arra az estére Ottó gróf minden el nem kelt jegyet összevásárolt a pénztárnál, s kiosztatá tapasztalt jó tenyerű vállalkozók között. Előadás kezdetéig ott leste Juliska kisasszonyt az öltözőszoba előtt, míg bebocsáták. Juliska panaszkodott, hogy neki „kutya nagy” trémája van.
Erre Ottó gróf azt a tanácsot adta, hogy jó lesz előadás előtt meginni egy pohár madeirát. Juliska kisasszony aztán megivott hármat.
Ekkor aztán keverve volt nála a reszketés a bátorsággal. Nem hogy valamelyik leküzdte volna a másikat, hanem mind a kettő működött egyszerre; hol az egyik volt felül, hol a másik.
Mikor kilépett a színpadra, s meglátta egyszerre azt a sok lámpát, meg azt a sok emberfőt; mikor rázendült az ormótlan nagy tapsolás, s anticipált koszorúk özönlöttek feléje a karzatról, akkor úgy érzé magát, mintha a torkát valami összeszorítaná, s azt mondaná neki, hogy „most mindjárt megfogtalak, ha egyet nyikkansz!” Alig lehetett hallani, hogy mit énekel! Hanem aztán, amint felülkerült a bátorsága, akkor meg nekiereszté a hangját, szokás szerint hamisan; tűzbe jött, kitett magáért, nem ügyelt a karnagyi pálcára, elkezdett vezetni, előrerohant; hegedű, oboe, furulya alig győzött utánaszaladni, s a duettben úgy leénekelte a kollégáját, hogy az csak némán tátogott mellette.
Végül azután döntő csapásul adott egy olyan monumentális gikszert, hogy valamennyi proszcénium-lámpás összehunyorodott tőle.
A hivatalos tapsonc-had pedig verte össze az első lábait és tapsolt mindennek; még a gikszernek is. Kilátás volt rá, hogy az előadás brilliáns skandalummal fog végződni.
De nem várta azt be Ottó gróf. Az első felvonás után fülére húzta a kabátja gallérját, s kiosont a színpad alatt a süllyesztők alvilágán keresztül, hogy senki se lássa, s úgy elutazott még abban az órában Budapestről, hogy még csak meg sem mondta senkinek se, hova megy?
Egy esztendeig elő nem jött Silindiából; az pedig nem valamelyik Indiának a hátulsó része, hanem egy oláh falu valahol az Utópiai állam szélén: – ott is jószága volt, ott húzta meg magát.
Hogy mi lett az énekiskolájából? A Malibranok, Albonik, Ronconik csakugyan híres portentumok lettek-e? vagy visszamentek a varrógéphez, a cukrászasztalhoz, a katedrához? vagy elmentek a vándor Thália apostolainak? Hogy Signore Spirifanti indított-e pert szerződéstörés miatt Ottó gróf ellen? s hogyan complanálta azt a jurium directora? – azt se mi nem tudtuk meg, se Ottó gróf soha.
Hasonló rögtöni elfeledtetéssel múlt ki ránézve Juliska kisasszony is.
Mert a művészi pályának hátrányai is vannak. Fentebb előadtuk az előnyeit. Egy diadalmas művésznőnek minden szabad: nem kérdi a paptól, se arra nem vár, amíg az országgyűlés tárgyalni fogja a keserves polgári házasságról nemakarvanyögő törvényjavaslatot; de egy bukott művésznő el van kárhozva, annak még a pap sem adhat bűnbocsánatot. Egy bukott „nőt” ismét kegyébe fogadhat a régi szerető, férj, jó barát; de egy bukott „színésznőt”, aki a színpadon fiaskót csinált, lehetetlen tovább szeretni. A színpadi bukás egy befejezett válóper.
Juliska kisasszony megholt e letális gikszerrel Ottóra nézve. Nem maradt neki belőle más, mint a – (könyv nélkül is tudjuk már) – a fotográfiája.
Vannak azonban halottak, akik szeretnek egy jobb világban feltámadni. Ottó gróf még azután sok esztendőkig kapogatott leveleket a világ minden metropolisaiból, amik nem tartalmaztak egyebet, mint egy-egy nyomtatott színlapot. A darab címe mindig ugyanaz volt, amiben Juliska Pesten öngyilkossá lett, csak a fellépő primadonna, kinek az első vendégszereplése volt, ott, ahol, – változott névszerint mindenütt.
Párizsban magyar hölgy volt: „Torontáli Pannónia! vicekirályleány!”
Londonban orosz delnő lett: „Tsitserkoff Anatolia, hercegnő!”
Szentpétervárott amerikai kreol hölgy: „Miss Philadelphia Halloway!”
Berlinben olasz madonna: „Signora Delila di Santo Pilato!”
Bécsben lengyel úrnő: „gróf Savanyinszky Afanazia!”
Madridban török princessz: „Alibeh el Nazreddin Sultanina!”
Egynél több ilyen színlapot azonban ugyanabból a varosból sohasem kapott Ottó gróf. Primadonnája valószínűleg mindenütt csak egyszer lépett föl, s aztán odábbtűnt, hátrahagyva mindenütt egy epochális gikszert, egy csomó kifizetetlen kontót, s egy félig bolonddá tett imádót, – vagy kettőt.
