VI.

Teljes szövegű keresés

VI.
Aki ismeri Silindiát (valaki talán csak ismeri), s az ottani társadalmi viszonyokba be van avatva, az előtt megoldhatlan rejtvény fog maradni, hogy mivel tölthette ott el az idejét egy álló esztendeig Ottó gróf, akinek azelőtt a kerek föld sem volt elég tág?
Van ott szép nagy rengeteg, amelyben medvére is lehet vadászni; de Ottó gróf becsületszavát adta Szent Hubertusnak, hogy soha többé olyan állatot meg nem lő, melynek a bőre az utókor számára fennmarad, s még múzeumba is kerülhet.
Van azután ott igen kedves ábrándteljes magány, amelyben az ember naphosszant írhat verset, prózát: senki meg nem háborítja benne; de arra megint szent esküvel lekötött fogadás készti a grófot, hogy soha többet tollat a kezébe ne vegyen – más célból, mint a nevét aláírni. Nem is kapna egész Silindián tintát másutt, mint a pópánál; – az se tinta, hanem bodzalekvár.
Olyan embernek is megbecsülhetetlen hely ez, aki szeret a holdvilágnál kiülni a fa alá, s elgitározni magában és énekelni hozzá; de Ottó grófnak annyira a gyomrában fekszik a muzsika, hogy a parasztlegényektől is mind összevásárolta a tilinkó- és dudafélét, hogy semmiféle zenével ne háborgassa senki. S még a végrendeletében is meghagyta, hogy a temetésénél se muzsikáljanak, s kiváltképpen ne énekeljenek.
Szép oláh leányok is vannak Silindián, akik eltűrik, ha az ember a szemük közé néz; de ezzel is úgy van Ottó gróf, mint akit valamitől egyszer kilelt a hideg: a nevétől is fázik. Egyszer séta közben a kasznárja figyelmeztette egy ilyen domború, jól megtermett, karcsú derekú, piros orcájú, parázsszemű oláh fátára, aki utánozhatatlan kacérsággal mosta a patakban a patyolat ingét, feltűzködve mint Diana, s csalfán mosolygott hozzá.
– Ugye? hán! – monda a kasznár, szája szegletével ahintva fölfelé.
Erre az lett volna Ottó gróftul a felelet, hogy „szép!”
Ehelyett ő végignézte a leányt, s azt felelte, hogy: „Sok.”
A jámbor Pakulár Gligor (az volt a kasznár neve) eleinte nagyon megörült, mikor Ottó grófot a silindiai vadászkastélyban megjelenni látta. Azt hitte, azok a drága jó napok újra kezdődnek, amiket a hajdani családfő (az uralom senioratus volt) vidám tivornyáiról emlékezetessé tett. Hanem azután, hogy új gazdája heteket töltött a kastélyban, anélkül, hogy vadásztársaságot hítt volna össze, s csak ült naphosszant a pókháló lepte veranda alatt és bámult ki a zöld fákra: elkezdett aggódni az egészségi állapotja fölött.
Igazán érzékenyítő látvány, amikor egy ilyen városi nagy úr ottragad a falun, hogy igyekeznek a jó emberek kitalálni, hogy mivel lehetne neki kedvét tölteni? vajon mi baja lehet?
A legelső gondolat természetesen az, hogy boldogtalan szerelmes. Ennek van antidotuma. Hanem ezt a nemét az ellenméregnek mindjárt eleve visszautasítá Ottó gróf, mint fentebb láttuk.
Ekkor aztán más mulattatásról kellett gondoskodni. Mert az valóban nagy nyereség volna Silindiára, sőt az egész Rézalljára nézve, ha úgy meg lehetne vele szerettetni ezt a vidéket, hogy itt tartaná állandó lakását.
Pakulár Gligor maga nem tudott egyébről mulatságosan beszélni, mint a kaszkéval-sajt készítésmódjáról; hanem voltak nagybecsű ismeretségei.
Legelőször is a postamester. Az kiszolgált katonatiszt volt, igaz, hogy csak a szekérosztálynál. Ez nagyon jó társaság lesz a grófra nézve, aki szinte katona volt. Tud is beszélni. Az első látogatásnál mindjárt olyan szépen leírta Ottó grófnak a solferinói ütközetet, hogy abból azt egészen megérthette. Hogy kergették a vörös nadrágosokat! Egy hajszálon múlt, hogy Napóleont magát is el nem csípték. Ő maga a szekerészosztályával egy fél üteg vontcsövű ágyút foglalt el, csak a szép tajtékpipáját sajnálja, amit egy tizenkét fontos haubitz kiütött a szájából; de ő meg cserébe egy francia generálist vágott le, s annak elvette a tubákos pikszisét; végre, mikor nekiszorították az Arnónak, s nem volt híd, valamennyi szekerével átúsztatott a vízen.
Ottó gróf hallgatta sokáig Hiób türelmével e hárijánoskodásokat, egyszer aztán fogta a hálókabátja két szárnyát, azoknak a csücskeit felemelte a fülei magasságáig, s ott elkezdé az állítólagos kolléga felé igen is tisztelet nélküli módon leffegetni, s midőn a babérkoszorús hadastyán e csodálatos jelbeszédre eltátott szájjal meredt el, nehogy valamiképp félremagyarázza a szimbolisztikát, élőszóval is hozzátette Ottó gróf a magyarázatot:
– Maga nagy szamár!
No, az aztán kegyelmesen nyugdíjaztatott. Nem jött többet látogatóba.
Persze – a gróf nemigen szereti, ha katonai dolgokrul beszélnek előtte. Ez neki nem kellemetes. A vadászkalandok jobban fogják mulattatni.
Itten van a járásbeli esküdt, aki többet ért a vadorzáshoz, mint a törvényszolgáltatáshoz. Ez lesz jó a grófnak. Egy kancsó bor mellett majd elbeszélhetnek egymásnak a vadászkalandjaikról. Skipetariu esküdt medvéi megbirkóznak Ottó gróf tigriseivel. Hogy fog ennek örülni a gróf!
Ezt aztán a nyakánál fogva dobta ki Ottó gróf az első látogatás után.
Pakulár Gligor csak nem riadt vissza: szerzett a grófnak egy hozzáillő tudós embert, a járási útibiztost, aki végzett mérnök; ezzel lehet tudományos dolgokrul értekezni. Az aztán elmesélte a grófnak hosszasan és nem mulatságosan a „meziási” cseppkőbarlangnak és a „Gyecár” jégbarlangnak mindenféle ritkaságait; ajánlkozott vezetőnek, ha majd a gróf azokat meg fogja látogatni: itt vannak mind a közelben; sajnálta nagyon, hogy ezeknek a leírását nem vette fel a gróf abba a remek albumába, melyből ő nagyon szeretne egy példányt – nem ajándékba – hogy merne ilyesmit kívánni? – de csak elolvasás végett kapni. Biztosítja a grófot felőle, hogy ha a „Meziást” meg a „Gyecárt” meglátja, azokat az albumának második kiadásába mindenesetre fölveszi. Inkább, ha a gróf restelli maga leírni, ő elkészíti a leírást, nem kíván érte honoráriumot.
Ezt a becsületes embert nem hányta ki a házából Ottó gróf; mert igazán jóhiszemű, becsületes ember volt, hanem azontúl, amikor meglátta, hogy jön be a kapun, bezárta az ajtót előtte, s kikiáltott az ablakon, hogy „nem vagyok idehaza”.
Egyszer meg aztán a jó Pakulár Gligor a dászkál segítségével parasztlegényekből és lányokból dalárdát alakított, s éjjel gyönyörű szerenádot adatott a gróf ablaka alatt.
Ottó gróf majd nyavalyássá lett ijedtében, azt hitte, Signore Spirifanti jött utána a konzervatóriummal. De már ezeket a mulattatóit csakugyan a karikással búcsúztatta el magától.
Másnap aztán könyörögve instálta meg Gligor urat.
– Ugyan kérem, ne uszítson mar énrám több becsületes embert, hogy engem mulattassanak, mert elszököm.
Pakulár Gligor igen őszinte, konfidens ember volt. A többi grófok úgy szoktatták, hogy komázzon velük. Azt mondta Ottó grófnak:
– De hát kivel mulatja akkor magát a nagyméltóságos úr?
Ottó gróf mérgében azt felelte neki rá, hogy:
– A lelkekkel!
Pakulár Gligor pedig egészen szó szerint vette a választ.
– S nem fél a lelkektül a méltóságos úr? – No, mert én félek. – Akkor ugyan odaillenék a méltóságos úr a nyiagrai kisasszony mellé: az is mindig a lelkekkel bomlik.
Ottó gróf kíváncsivá volt téve, s azt kérdezte:
– Ki az?
– Dejsz én meg nem mondom. Ha lelkekkel komázik a méltóságos úr, kérdezze meg azoktul; megmondanak azok mindent. Azok tudnak mindent, s kikopogtatják az asztallábbal.
– Hát valami spiritiszta hölgy?
– Tudom is én, hogy micsoda? Azt tudom, hogy a tölgyfaasztal elszalad, ha a kezét ráteszi, s az almáriomok köszöngetnek neki, ha rájuk néz; a zsámolyszéket odaküldi, ahova akarja. – Egyszer vitt oda a bűnöm hozzá, azt is megbántam. Azt akartam tőle megtudni, hogy a boldogult feleségem mit izen nekem a másvilágrul? Szegény, nem tudott se írni, se más nyelven beszélni, mint oláhul, s holta után olyan német levelet írt hozzám a háromlábú kisasztallal, hogy abban minden titkos latorságom a szememre volt hányva, amiről senki sem tudott semmit.
Ottó gróf nevetett.
– Merre van az a Nyiagra?
– De isz én meg nem mondom, hogy még majd a grófot is megbabonázza! Nincsen is már Nyiagrán, most jut eszembe; elköltöztek onnan, nem tudom, hová lettek.
Pakulár Gligor, ha kiszámítva tette volna, sem vihette volna okosabban a kerítő szerepét, mint mikor le akarta beszélni a grófot. Ez már most csak azért is fel akarta keresni a veszedelmes varázsló hölgyet.
Ottó gróf félig-meddig maga is hitt a spiritizmusban. Amerikában többször jelen volt a híres Home és Davenportok előadásain, s látta a sötétben megjelenő lángokat, hallotta a repülő hegedűk muzsikálását, s az ő zsebében is összekötözték a szellemek a zsebkendőt. Látta Home-ot a markába szedett parazsakkal játszani, az ablakon ki- s berepülni, s a fejét az égő kandallóba bedugva tartani percekig, anélkül, hogy egy hajszála elégett volna. Látta az Orinokon a vitalizált csónakot víz ellenében úszni, csupán spiritiszta médiumok rátett kézláncolata által hajtva, érezte a markában a szellemektől hozott gyümölcsöket, látta Tamerlán arcképét egy léleklátó festő által lerajzoltatni (s akik ismerték Tamerlánt, azt mondták, hogy megszólalásig volt találva), beszélt I. Napóleonnal az olasz saláta legjobb készítésmódjáról, s utazott azon a gőzhajón, melynek gépezetét mister Mestral számára maga Urunk Jézus Krisztus diktálta le (most is ott úszik a Genfi-tón); látta az emlékkövet, mely a Szaturnuszból esett le a földre, teleírva más csillagbeli hieroglifokkal, s megértette a médiumok által annak magyarázatát, s olvasta Mr. Harris verseit, miket az a psychográf segélyével szerzett (14500 strófát); a versek ugyan rosszak voltak, de szerzőjük rendes ésszel olyanokat sem tudott írni.
Aztán Ottó gróf nem az egyedüli okos ember, aki hisz a szellemek közvetlen érintkezésében az élő világgal. Amerikában nyolcmillióra megy a hívők száma, s van húsz hírlapjuk, azok között a „Banner of Light” napilap harmincezer előfizetőt számlál (nem lelket, hanem embereket, akik igazi dollárokkal fizetnek), vannak a médiumok közt híres emberek, mint: Cooper Fenimore; Európában Hugo Victor, Falmmarion. Hofmann Fallersleben és Bulwer Lytton lord; van saját hitágazatuk, melyet a rochesteri nagy ökumeni koncíliumban nyilvánítottak tizenkilenc alapkánonba foglalva. Maga III. Napóleon is, Eugenie császárné és Montebello herceg jelenlétében, látta a szellemidéző Home hívására nagybátyja, a nagy Napóleon kezét asztalán megjelenni s nevét leírni; a nagy császár engedte kezét megcsókolni Bonaparte Lajosnak és Montijo Eugenie-nak; de Montebello elől már elkapta a kezét. (Bizonyosan előre tudta már az utóbbinak Metternich hercegnével leendő hírhedett afférjét.)
Ottó gróf nem kérdezte többet Pakulár Gligortul, hogy merre van Nyiagra, hanem fogadott egy kalauzt, s másnap hajnalban átvezetteté magát lóháton a hegyeken keresztül Nyiagrára. Feltalálni azt, akit keres, név nem tudás mellett sem nagy tudomány kellett. Ezekben a falukban egy kastély van csak, ha van; s ha kisasszony valaki, hát abban lakik. Egyébiránt nem bánta Ottó, ha cigányleány is a szellemidéző, neki az is mindegy. A „Spirit”-ok világában nincs se osztály, se nemkülönbség.
Annyit a kalauz is meg tudott Ottó grófnak mondani, hogy a Nyiagrán lakó egyetlen uraság neve Határyné. Özvegy asszonyság. A férjét agyonütötték 48-ban a „szabadság” alatt. Egyenesen odavezette a házához. Az egy tisztességes, régi divatú, ősi kastély volt, a homlokrészén kiülő rondellákkal, elöl virágos-, hátul gyümölcsöskerttel, lépcsőzetes feljárással, melynek mellvédjén sorba rakott ecetes üvegek érlelték a napon beágyazott tartalmukat; a két kapubálvány teteje takarva a fülfű kövér rózsáival.
A folyosó tetején állt egy egészséges, piros, kövér termetű asszonyság, aki a magát bemutató Ottó grófot azzal fogadta, hogy:
– Megmondta ezt a Xéninek a cikográp előre, hogy a szomszéd gróf ma eljön hozzánk látogatóba. Oly bizonyosnak tartottam, hogy levelensültet is készítettem a kedveért. Szereti-e?
Hogyne szeretné az ember háromórai lovaglás után a levelensültet? Az Isten áldja meg az a cikográpot! De hát ki az?
Mert hogy Határyné asszonyságnak jó kalotaszegi kiejtéséhez szokott nyelve ezt a három görög betűt: ?, X és ? sehogy sem szerette kimondani: így támadt a „pszichográf”-bul „cikográp”. Hanem a levelensült fölséges volt azért. Ezt a méltóságos asszony maga készítette. Jó mézesmáli bor is volt hozzá. A gróf szívesen látott vendég volt. Illett is, hogy a szomszédokat meglátogassa. Ezt megvárták tőle.
Polyxena kisasszony még alszik. Ő csak délfelé szokott fölkelni. A médianimizáltak nappal alusznak s éjjel élnek. A méltóságos asszony nem csinált belőle semmi titkot, hogy leánya „médium”. Utolsó szülötte kilenc gyermek közül, kik mind a maguk szárnyán vannak már. Ez az utolsó akkor született, mikor az a nagy veszedelem volt a mócokkal 48-ban; amikor a boldogult férjét is meggyilkolták. Valószínűleg e rémesemények hatása az anyára okozta a gyermeknél azt a lunatikusságot, melyről most az egész környékben hírhedetté lett; de még a külföldi újságokban is írtak róla. Mutatta a grófnak a Banner of Lightot és a Start, amiket ugyan a méltóságos asszony a világ minden kopogó szelleme segélyével sem tudna elolvasni.
Polyxena kisasszony azonban ezúttal nem aludt olyan sokáig. A Spirit rapping megérzi annak a közellétét, akivel álma rokonszenvez, s átváltozik Spirit knockinggé, elkezd kopogni az ágyban, s felkölti az alvót.
Polyxena kisasszony megjelent az elfogadó-teremben, s valóban érdekes jelenség volt. Karcsú, gyöngéd termet, liliomfehér arc, legkisebb háborító színe nélkül a pírnak, cseresnyepiros ajkakkal és nagy, léleklátó szemekkel, miket hosszú szempillák takartak; magas, sima homlokát kőszénfekete hajfonatok köríték festői dúltságban. Nyakát kissé félrehajtva viselte, s csak a fél szájszegletével mosolygott.
Miután a születése éve el volt árulva, könnyű volt kiszámítani, hogy a kisasszony most a tizenhatodik évében jár.
A találkozás első órájában nagyon kevés szavát hallotta Ottó gróf Polyxena kisasszonynak. A médiumok nem-eksztaziált állapotban hallgatagok, lehangoltak és gyanakodók. A méltóságos asszony előre megmondta, hogy ha csak egy olyan ember van a szobában, aki nem „hívő”, semmi kísérlet se sikerül. Azt megérzik a szellemek, s nem jelennek meg.
Úgy, de Ottó gróf „hívő” volt, s ebéd fölött ezt annyira nyilvánossá tette a két Davenport csodamutatványai elbeszélésével, hogy minden gyanút eloszlatott. Előadása delejes raportot idézett elő Polyxena kisasszonynál, s ebéd után már „védszellemeiknek” neveit is megvallották egymásnak. Polyxena kisasszony szelleme volt „Lucretia”, Ottó grófé pedig „Polycrates”.
E négyes ismerkedés után már az első találkozásnál annyira mentek, hogy együtt pszichográfoztak.
A méltóságos asszony megjegyzé, hogy ezt Xéni nem minden embernek engedi meg, hogy vele együtt cikográpozzon.
Az ármányos cikográp egy háromlábú kicsi asztal, melynek egyik lábába plajbász van dugva, s ha a médium ráteszi a kezét, s kérdez tőle valamit, ez a plajbásszal leírja az alátett papírra a feleletet.
S ha két ember teszi a két kezét az asztalra, úgy, hogy kinek-kinek a saját hüvelykujjai egymást, két kisujja hegye pedig társáét érinti, akkor kész a villanyláncolat, s ez csodatüneményeket idéz elő.
Az első napon Ottó és Polyxena beérték azzal, hogy véghetetlen sok meghalt nagy ember hogyléte felől tudakozták ki Lucretia és Polycrates szellemeit. A rokonszenv oly tökéletes volt közöttük, hogy az asztalláb már nem is írta, de sztenográfiázta a válaszokat (Gabelsberger modorban).
Mikor Ottó gróf visszatért Silindiába, egészen el volt bűvölve e találkozás által.
Íme, tehát talált valahára egy olyan hölgyet, akivel a legédesebb összeköttetésbe léphet, akivel szellemdúsan, magas élvezetek között társaloghat; anélkül, hogy szerelemre, vagy házasságra gondolna valaki.
Másnap megint átlovagolt Nyiagrára. És aztán mindennap átlovagolt.
A magnetikus raport egyre intenzívebb folyamot képezett közöttük.
Már elbeszélték egymásnak, hogy miket álmodtak; rendesen egymásról.
Annyira mentek, hogy megérezték a távolból egymás közeledtét a „second sight” által.
Polyxena kisasszonynak elmondá a pszichográf, Ottó gróf hol jár és mit mível egész nap? s Ottó gróf úgy találta, hogy az mind tökéletesen úgy van; csupán az órában téved néha a pszichográf, nem tizenkét óra volt, mikor ebédelt, s nem hat óra, mikor lovagolt, hanem tizenkét óra volt, mikor lovagolt, s hat óra, mikor ebédelt; egyébként bámulatosan talál a „double vue” nyilvánítása.
Polyxena kisasszonynak rendkívül delejes túlmagasztaltságát a tökély fokáig emelte Ottó gróf igazhívősége és sokoldalú tapasztalata.
Kezdtek elválhatatlanok lenni.
Ottó gróf egész új világot nyitott meg Polyxena előtt, melyet a sejtelmek, jóslatok, távollátások, ébren álmodások, együttérzések, lélekjelenések teremtő ereje népesített meg, s egyre rafináltabbá tudta tenni a mágikus élvezetet.
Ottó gróf megtanította Polyxena kisasszonyt a szellemrajzolásra: rég elhalt híres emberek arcképeit úgy előállította a pszichográffal, mintha ültek volna előtte.
Azután egész albumokat teleíratott Confucius, Zoroaszter, Cicero, Mózes, Abulfeda, Hariri, Anacreon, Sappho s más híres lelkek által, megtartva a görög, kínai, gót, zsidó, arab betűjegyeket a szövegben.
Egyszer hozatott magának egy fényképészeti készletet, s angyalokat és Ádám apánk előtti földlakókat fotográfiázott le vele, akik Polyxena hívására megjelentek, s a háttérből vállain keresztül kandikáltak.
Naphosszant elértekeztek együtt a világteremtés titkairól, a Föld saját szelleméről, s a lég fölötti élő világról; Ottó gróf már éjszakára is ottmaradt gyakran a nyiagrai háznál, s olyankor esténként észlelték a csillagok befolyását az emberi organizmusra, a sziderikus erő hatványát saját idegeiken, s adtak egymásnak légyottokat távoleső csillagokban, ahova lelkeik a fény segítségével utaztak el. S aztán reggel közölték egymással tapasztalataikat, hogy minőnek találták a Vénuszt, Jupitert, Szaturnuszt? Még messzebb útra nem mertek vállalkozni. Csak a naprendszerben maradtak egyelőre. Azok is igen szép tájékok lehetnek mind.
Ottó grófnál túlnyomó volt a materializmus: ő az egész titkos világ befolyását a jódozmon, a magnale magnum és a vibrációk elméletéből akarta kimagyarázni, míg Polyxena kisasszonynál túlnyomó volt a vallásos eksztázis, s nála a szimpátiák és túlvilági jelenések szolgáltak irányeszmékül.
Egyszer Polyxena kisasszony egy ilyen delejgyönyörös estén bal keze kisujjának hegyét Ottó gróf jobb keze kisujjának hegyéhez értette (mint tudjuk, ez a médianimizált halandóknál a gyönyörnek és csábításnak legnagyobb foka), s így szólt hozzá:
– Tudja-e ön, hány napja annak, hogy a mi szellemeink egymással érintkeznek?
Ottó gróf tudta. Számot tartott rá.
– Háromszázötven nap.
– Nem annyi – szólt Polyxena kisasszony. – Mert nem az tesz egy napot, amikor a Föld megfordul maga körül, az csak „egy föld”; hanem amíg a Nap megfordul önmaga körül, s az tesz huszonöt földfordulást, és így mi csak tizennégy nap óta érintkezünk egymással.
Ez ellen nem lehetett észrevételt tenni.
– S mily végtelen világokat bejártunk azóta együtt.
A halavány hölgy nagyot sóhajtott, s vágyteljesen tekinte fel az égre. Arcán az a kifejezés ragyogott, mintha egy egész életet tele gyönyörrel élvezett volna keresztül; kísérve sejtő reménytől egy másik még édesebb élet után, melynek örömeiről még eddig ábrándjai sincsenek. Igazán ártatlan, szűz kedély volt, kinél az élvezet csak a rokonszenvek találkozásaiban élt még; s kinél minden ösztön aludt még, s ellenszenvvel fogadta (mint szokták az alvók) azt a szót, mely őket fel akarja költeni.
Aztán hirtelen odafordult Ottóhoz, azzal az ideges fellángolással arcán, melyet a szemek szokatlan delejes villanása kísér, amikor a lélek a maga képét kölcsönzi a testi arcnak, s új alakot idomít vonásaiból.
– Merjek-e öntül egy nagy elhatározást kérni?
Ottó gróf villanyos melegséget érzett e forró szavaknál idegeiben.
– Bármit… – volt válasza.
– Igen nagyot. Rendkívülit. Lehetetlenséggel határost!
– Mondja ki.
– Nem. Nem lehet azt. Nem mondhatom én el – szólt a hölgy, és lesüté szemeit, és szempillái alatt két könnycsepp alá rejtőzött a küzdő szemérem, védve magát az ajkak árulása ellen.
Ottó úgy érezé, hogy élete fordulópontján van. Sohasem érezte magát így elbűvölve nő által.
– Engedje kitalálnom, mi az? – szólt az egész kezet kezébe szorítva, mely galvánilag vonaglott ujjainak érces nyomása alatt.
A leányka ábrándosan rebegé:
– Milyen szép volt az, mikor együtt jártunk a közel csillagok virányain!
Ennek az eszmének csak egy természetes folytatása lehet („járjunk hát e szép földi virányokon is oly boldogan együtt!”).
Ottó gróf érzé, hogy most meg van fogva.
– Kívánja ön…? – kérdé a lánytól.
– Igen! Egy nagy elhatározást! – szólt most a lányka, egyszerre mindkét kezével görcsösen megragadva Ottó kezét.
– Jöjjön el ön együtt velem – a Szíriuszba!
Ottó gróf, mint akit csiklandanak, úgy kacagott fel e szóra. Öröme telt a megszabadulásban; de egyúttal túlföldivé lett hatványozva ez öröm azon felfedezés által, hogy van a világon leány, aki akkor, midőn ideálját egész a meghódolásig vitte, amidőn imádója megtérülten, vezekülten lábaihoz fekszik, s azt mondja neki, hogy mindent megtesz érte: – akkor azt kívánja tőle, hogy menjen el vele a Szíriuszba!
S ha Ottó gróf a sok tudomány közül egyet tudott volna, amit nem tudott: akkor az lett volna erre a válasza, hogy az útra hívó gyöngéd teremtést egyszerre mindkét karjával keblére ölelje, arcait, ajkát, homlokát, nyakát, ahol éri, csókjaival elárassza, s aztán azt mondja neki:
– Nem a Szíriuszba, szerelmes szellemem, hanem megyünk együtt Silindiába; te az enyim, én a tied; leszesz nekem feleségem, s aztán nem kell nekünk több közbenjáró szellem a másvilágról, az Isten nyugtassa meg őket.
Hanem hát ebből a tudományból nem kapott Ottó gróf, s ehelyett azt válaszolta Polyxena kisasszonynak, hogy:
– Elmegyek önnel a Szíriuszba.
És Ottó gróf éppen nem tréfált. Ő egész komolyan martalékul engedte magát annak a dicsvágynak, hogy kettőjükből világhírű spiritiszta médiumok váljanak.
S miért ne válhatnának magyar létükre?
Lám egy magyar gróf, Szapáry, elsőrendű próféta és kodifikátor a spiritiszták között. S egy magyar Vay baronesse nemcsak híres médium, de kiváló írónő a spiritizmus tanában, s azonkívül ismeretes politikai jósnő. Tőle származott az a közkézen forgó jóslat, amit az ötvenes évek elején mint a „hiszekegyet” tudott könyv nélkül minden igaz magyar hazafi és honleány. Azért írjuk le, mert meglehet, hogy már elefejtették.
 
„1850: – gyász az öltözetben;
1851: – minden ügyünk rosszul megy;
1852: – a megváltó még el nem jő;
1853: – még súlyosabb lesz a járom;
1854: – tűrj és szenvedj szegény nép;
1855: – reményünk is széttörött;
1856: – ami halad, nem marad;
1857: – nagy izgalom szerteszét;
1858: – megürül sok magas polc;
1859: – sápad és elfut sok kegyenc;
1860: – amit vártunk, itt van!”
 
De soká számítottunk arra az „itt van” esztendőre! És hát csakugyan hozott valamit. Nem ugyan azt, amit vártunk.
Én akkor egy lapomban közöltem is ezt a jóslatot; s arra ugyanazon tisztelt szerzőnő szíves volt nekem megküldeni a jóslat folytatását, melyet azonban a hirtelen szigorúra fordult sajtóviszonyok miatt nem lehetett nyomtatásban reprodukálni akkor; ím itt következik most:
„1861: – előttünk áll a nagy hegy;
1862: – a múltnál rosszabb jövendő;
1863: – segítséget ki se várjon;
1864: – most nem tudod, hogy mit tégy?
1865: – kezd szakadozni a köd;
1866: – kezdődik a haddelhadd;
1867: – lesz benne egy örömhét;
1868: – ne siess, mert meglakolsz;
1869: – jó kedvedért majd megfizetsz;
1870: – sorsod tenkezedben;
1871: – felétek fordul a kegy;
1872: – úrrá lesz sok hetvenkedő;
1873: – okulunk a saját káron;
1874: – no de most már hová mégy?”
 
E nagy celebritásokat elérni volt Ottó gróf magas vágya. S miért ne túlszárnyalni őket? A természeti adomány: az idegéter megvan hozzá; azt csak fejleszteni kell. A mágneserő a gyakorlás által nő. Feladatai a lehetetlennek lehetővé tétele, s azután a lehetővé tett lehetetlennek a lehetőség törvényei szerinti kimagyarázása. Ez volt a fő különbség Ottó és Polyxena között. Ottó gróf szerint mindent az anyag és a világerő alkot; Polyxena meggyőződésében pedig mindent a szellem és az akarat. És ez éppen így volt jó! Hiszen éppen az ellentétek vonzzák egymást: a férfi és a nő; a férfi a pozitív pólus, a nő a negatív; az anyag a férfi, a szellem a nő; az erő a férfi, az akarat a nő. E kettő találkozásából származik a teremtés mirákuluma!
Ottó gróf hevült képzeletében már látta kettőjük körül a bámuló világot, mely nem meri hinni azt, amit lát; de azért meghódol.
A spiritiszták fejedelmei az igazi „felkent fők”.
Ottó képzelmében már előre látta a diadalt, midőn Polyxena lebegni fog a föld felett, mint Angela della Pace; midőn ujjai hegyével a sötétben leveleket fog elolvasni; midőn a megnevezett elhunyt szellemét a vékony kárpiton át megjelenésre készti, mint Davenport, s beszél vele, mint a prevosti látnoknő; midőn ficamokat fog meggyógyítani ráénekléssel, mint madame Dal Cin, s keresztüllát az embereken, mint Veronica Giulani; midőn beszélni fog minden vad nyelven, mint Crescentia Wolf, s játszani fog áriákat minden hangszeren anélkül, hogy hozzájuk nyúlna, mint miss Fox-Kane. – És azután együtt fog utazni a csillagokba ővele, s leírja azokat saját tapasztalataiból; szebben, mint Flammarion.
Megfogadta neki „szellemére”, hogy el fognak utazni együtt a Szíriuszba.
Ez persze csak eksztatikus álomban történhetik meg. S ez esetben múlhatlan, hogy egy és ugyanazon pillanatban lepje meg az álom mind a két utazót.
Mert tudni kell, hogy a szellemek közlekedési eszköze a fény. S ez az „alkalmatosság” nem vár. Aki egy perccel később ül fel, az már csak a következő vonaton indulhat, mely az elsőtől éppen 42 500 mérföldnyire maradt hátrább.
E nehéz feladatnál egy megnyugtató felfedezést tett Polyxena Ottónak.
Szemérmesen, szemeit lesütve mondá el a titkot; mert kényes természetű vallomás volt az.
– Mikor ön házunknál marad éjszakára, olyankor mi rendesen egyszerre alszunk el mind a ketten. Ezt én bizonyosan tudom. Ön a negyedik szobában fekszik, velem paralel, három fal van közöttünk. Én rendesen keletnek fordulva szoktam feküdni; de ha ön ugyanakkor nyugotnak fordulva teszi le a fejét: én el nem tudok aludni mindaddig, míg ön meg nem változtatja fekvését. Egy éjjel egész hajnalig nem bírtam elaludni; az órák háromnegyedet háromra ütöttek már, akkor eszembe jutott, hogy önnek a feje alját bizonyosan az enyémmel ellenkező irányban vetették. Erre hirtelen én is áttettem a vánkosaimat a túloldalra, fejtül lábhoz, s egy perc múlva már szunnyadtam. S másnap ön is panaszkodott, hogy háromnegyed háromig nem tudott aludni. Az ok közös volt.
Ottó gróf lelkét a világéterig emelte e gyönyörteljes felfedezés. Hogy saját idegéterének oly varázsló befolyása van egy magasztos lényre, mely azt három falon keresztül sem engedi elszunnyadni. Távol volt tőle az a profán gondolat hogy hátha még a falak nem volnának közben!
Hanem másnap, midőn hazaérkezett Ottó gróf Silindiába, s Pakulár Gligor eléje jött beszámolni a gyapjúval, meg az esett birkákkal, – a krétáról eszébe jutott, hogy minden szellemnek és spiritizmusnak van egy légió univerzális ellensége: a „számok”.
Mikor az ember „hinni” akar, szörnyen útjában van a tudománya.
Ottó gróf kalkulálni kezdett a krétával (delejiszonyatos tapintasú ásvány), hogy mégis mennyire lehetséges az a vállalat, amire ő fogadkozott?
A szellemek, mint már konstatálva van, a fényt választák közlekedési eszközül, mely másodpercenkint negyvenkétezerötszáz mérföldet haladva, elég gyors szállítási közeg a naprendszer csillagai közötti utazásra. De hogy állunk a Szíriusszal? Az a legutóbbi hozzávetések szerint háromezernégyszázötvenhétmillió-kétszázezer mérföldnyire esik a Földhöz, s amíg a szellemek gyorsabb omnibuszt nem tudnak kitalálni az utazásra, mint a fényt, ezzel az alkalmatossággal éppen negyvennyolc óráig tart a Földről a Szíriuszba eljutni, még szellemalakban is. S útközben nincs „restaurant”!
Más volna, ha Polyxena kisasszony akaraterejét eléje lehetne fogni a fénynek, mint lokomotívot; de Ottó gróf, mint materialista, ehhez az expedienshez nem folyamodhatik.
Ezzel a skrupulussal lovagolt vissza Ottó gróf még aznap Nyiagrára, kérdést teendő Polyxena kisasszonynál ebben a nagyon megszorító pszichofiziológiai feladatban.
Hanem hát arravalók a szellemek, hogy az ilyen kétségek között gyors segéllyel szolgáljanak. A szellemeket nem lehet zavarba hozni.
Mire való a pszichográf?
„Lucretia” válasza precízen így szólt:
– Igaz, hogy a Földrül kiinduló sugár akkora távolt, mint a Föld és a Szíriusz között van, negyvennyolc óra alatt futna keresztül. Úgy, de amilyen gyorsan halad a földi sugár a Szíriusz felé, éppen olyan gyorsan közelít a Szíriusz sugara is a Föld felé. Amikor mi közelítünk a fény erejével, a Szíriusz is közeledik ugyanazzal mifelénk. Eszerint a távol feleútján találkozunk össze. És így huszonnégy óra alatt odajutunk.
No, ez már nem olyan sok. Ennyi áldozatra csakugyan rászánhatja magát gavallér ember a médiuma kedvéért.
Csak a napot kell még kiválasztani. Egy szép derült, de holdvilágtalan estét kell kilesni. Aznap a nyiagrai kastélyban fog hálni Ottó gróf. Meg lesz parancsolva minden cselédnek, hogy másnap éjfélig senki se költse föl Polyxena kisasszonyt, se Ottó grófot; – (mert hiszen a Szíriuszban körültekinteni is csak kell egypár óra.) Már a mama is meg volt nyerve az expedíció számára (nem együttutazónak, ahhoz nem volt elég kedve); de ő is elég furcsának találta a gondolatot; csak azt kérte a vállalkozóktul, hogy ha a „Szirnyos”-ba elmennek, hozzanak onnan valami receptet, hogyan kell a zsizsiket a borsóbul kiveszteni?
Ha ez a csillagexpedíció végbemehet, Ottó gróf örök időkre nevezetes emberré teszi vele magát itt e Földön.
Hanem hát fátuma volt, hogy semmi vállalatát sem bírta egészen befejezni.
A meghatározott napon, mikor a geodémon legkedvezőbb viszonyokat látszott előkészíteni; az asztrálszellemek által tisztára volt seperve a lég: Ottó gróf, midőn a kastély kapuján belovagolt, annak udvarán egy idegen bricskát pillanta meg.
Ezt a bricskát nem a lelkek hoztak ide. Nem ám, hanem négy mokány ló; amik már ki is voltak pányvázva a fűre. Ez nekik az abrak.
Határyné asszonyság pedig már a tornácban eléje jött a grófnak, s azt mondá neki, hogy:
– Lelkem, nagyságos szomszéd úr; ma nem utazunk a Szirnyosba. Vendég állt a házhoz: Toprongyossy Benedek úr őméltósága; igen fáin derék ember; de biz amiatt most a Xéninek a konyha után kell látni, mert Toprongyossy Benedek úr nem éri be azzal, amit a háromlábú cikográp pingál az asztalra, szívesebben látja az asztalon a háromlábú bográcsot, tele paprikás pörkölttel; s ennek az úrnak semmi járása a csillagokba, legfeljebb csillagot szokott rúgni egyszer-másszor, mikor víg társaságban jól berúgott, különben igen fáin, derék úr.
Hogy ezt nem tudták a kopogó szellemek előre megmondani!
Ottó gróf magában a Neptunusba kívánta az egész Toprongyossyt; ami igen pogány kívánság volt, miután a Neptunus még olyan lágy, hogy ha arra Toprongyossy Benedek ráhág, hát laposra nyomja a szegény planétát.
Mert Toprongyossy Benedek legény a talpán: termetén megfeszül a zsinóros dolmány, s reng a föld, s peng a sarkantyú, ahová ő lép, s ottmarad a patkója nyoma a parketten. Kerek szakálla és göndör bajusza van, s nem kell azt festeni, fekete az magátul is, mint a korom; a haját pedig nincs az a süveg, amely le bírja szorítani; sűrű az, és kemény, mint a sodrony; s két piroc orcáját örök mosolygásra kényszeríti a túlságos egészség.
Mikor bemutatták őket egymásnak, úgy a tenyerébe csapott a grófnak üdvözlet fejében; hogy abban minden magnetizmus egyszerre paralizálva lett.
Toprongyossy Benedek talpig jó cimbora volt. Nem csinált ő titkot abból, hogy ő bizony nem tud semmit. Hiszen ha mindnyájan professzorok akarnánk lenni, ki maradna diáknak? Ő csak publikum, aki hallgat és nevet. S igen jóízűen nevet. Ottó gróf egész ottléte alatt folytonosan az ő rovására élcel; őt szurkálja szarkazmusokkal, őt lövöldözi csípős apercukkel, őt csiklandozza pikáns iróniával, mond neki abszurdus bolondokat, miket az fideliter elhisz, s tódítja, ha az mondott valami nagy szamárságot, hogy még nagyobb legyen belőle. Toprongyossy mind nem haragszik azért. Ő maga nevet legjobban a maga rovására. Neki magának csak egyetlenegy élce van, s azt el is mondja mindenkinek a legelső találkozásnál, amidőn a nevét bevallja: hogy ő az a Toprongyossy Benedek, akinek az ármányos újságíró egyszer úgy nyomatta a nevét a címszalagra, hogy „Bekened”, s aztán úgy igazította ki, hogy „Beneked”. – S miután ő ezt az élcet harminc esztendő óta mindenkinek elmondta: valószínű, hogy már eddig sokan tudják.
Ottó grófnak feltűnt az, hogy mikor egyszer-másszor Polyxena kisasszony megjelent a teremben, konyhakötény volt eléje kötve, s az arca piros volt a konyhatűztől. Hogy lehet neki annyi delejességgel kiállani a takaréktűzhely mellett, mely csupa vasbul van!
Sőt még az is megtörtént, hogy mikor az ebédhez felhoztak a puliszkát, s azt Toprongyossy Benedek nagy hahotával üdvözölte, kiáltván: „hahó! ez az én testi eledelem!” (Leibspeise), akkor Polyxena kisasszony szerény dicsekedéssel susogá: „ezt pedig én készítettem”.
Ottó gróf elszörnyedt: puliszkát készíteni delejjel! A szent vitál-magnetizmust haricskadarára és kászu-túróra pazarolni! – De nem úgy lesz az! Valami nagyszerű asztaltáncoltatási jelenet készül itten. – Csak tehenkedj neki annak a puliszkának, te rüpők! – majd mi ketten rátesszük a kezeinket az asztalra; azzal egyszerre beáll a vitalizáló delejtáncolat, az ebédlőasztalból lesz „table moving”, egyszerre felemeli a lábát; felüti az álladat, s azzal úgy eltáncol előled puliszkástul együtt, hogy szaladhatsz utána!
Azonban ez nem történt meg. Polyxena kisasszony nem állította helyre az életdelejes láncolatot; az asztal recsegett ugyan, mikor Benedek úr rákönyökölt, de nem próbálta meg a ficánkolást, jobbnak látta veszteg maradni. Ottó gróf elnézte csendesen. – A betyár megette a magnetizált puliszkát az utolsó befaló falásig, s nem vált tőle prikuliccsá.
Persze hogy ebéd után szó sem volt semmi szellemmutatványról. Elég „egy” ilyen ember, mint Toprongyossy Benedek, a világ minden szellemét az égi űrbe szétkergetni. Davenportnak egyszer Bostonban azért nem sikerült a szellemi mutatványa, mert hallgatóinak egyike szivarra gyújtott, s a hírhedett Home egyszer Berlinben kénytelen volt előadás nélkül bocsátani haza a közönséget, mert a szellemeket bántotta az, hogy egy néző úgy ült a széken, mint a lovon. Nem is kellett Toprongyossy Benedeknek más szellem, mint ami a savanyúvízben lakik. Néha az is megszólal nála: (mikor kirúgja a dugót a palackból!)
A feketekávé után konfidens lett Benedek úr, s nagyon sokat be találván venni a mindenféle jó borokbul, nagyon elkomorodott. Szokásuk az a délelőtt víg kedvű temperamentumoknak, hogy délután elkomorodnak, s akkor aztán elkezdenek „okosan” beszélni. Lelkiismeretfurdalás ez, mely azt hányja fel nekik, hogy most sokat ittak, s ha tüstént és bölcsen nem viselik magukat, még azt fogja hinni a társaság, hogy fejükbe ment a bor, s aztán mentül okosabban beszélnek, annál jobban elárulják, hogy sokat ittak.
Benedek most már egészen ismerte gróf Rengeteghyt; hiszen egyszer együtt voltak vadászaton a Hargitán! Most emlékszik már rá.
(Csakhogy az az elébbeni szenior volt, gróf Rengeteghy Leó gróf, Ottó gróf megboldogult nagybátyja, akire Benedek emlékezett, s akinek egyéni sajátságait aztán mind Ottó grófra ruházta át csupa régi barátságból.)
– Ugyan mit csinálnak a gróf úr fiacskái? Nagyok-e már?
Ottó gróf aztán elszámlált neki tizenkilenc élő gyermeket, hogy kiből mi lett és hová lett? A tizenkilencediknél megsokallta Benedek, s belevágott.
– De nini, a gróf akkor egy lábán sántított, amelyiket megtépett a medve.
Ottó gróf felvilágosítá róla, hogy egészen új kaucsuk lábikrát tétetett magának, s most akár táncoljon. Aztán meg hogy „parókája volt akkor a grófnak!”
– Most is az ez; csakhogy szálankint van odaragasztva a fejbőrhöz: angol találmány.
– Hát az a nagy sinkorán kutyája hová lett, amelyik mindig vele járt?
– Azt elvitték a perzsa trónörökös számára paripának.
Benedek úr csak azon akadt fenn, hogy hogyan patkolják azt meg?
– Hát a cserebogarat szereti-e még a gróf? Akkor marokkal ette.
Ottó gróf mondá neki, hogy most már a skorpióevésre adta magát.
S így beszélgettek egymással a legkomolyabban, míg a méltóságos asszony fel-felvisított, mikor nem bírta a nevetést visszatartani tovább, s azt mondta, hogy olyanokat tud ez a gróf felelni, mint egy cikográp.
Ottó gróf végre megunta ezt a mulatságot, s szedte a sátorfáit. Búcsút vett a méltsás asszonytul, parolázott Benedekkel, s azt mondta Polyxena kisasszonynak, mikor kikísérte, hogy addig már nem fogja látogatását ismételni, amíg ez az úr itt időzik. S hogy azt megtudja, mikor ment el? mindennap átküldi a cigánypostát izenetért Nyiagrára.
De iszen küldhette azt! Ahová egyszer Toprongyossy Benedek letelepedik, nem madár az, hogy odábbrepüljön. – Hét nap mindig üres kézzel jött vissza a Csicsa. A nyolcadik nap aztán hozott egy levelet. A formáján látszott már, hogy azt a méltóságos asszony írta; de még inkább a címzett sorain. Ezeket a betűket ő írta, mégpedig nem a cikográppal, hanem ökölre fogott kalamussal.
Belül pedig ez volt:
„Nagyságos gróf úr, kegyes uram!
Örvendetesen jelentem, hogy méltóságas Toprongyossy Benedek úr a mai szent napan eljegyezte leányomat, Polyxenát; máhaz egy hétre leszen az eskető. A gyermek nem akart; de a doktor azt komendálta, hogy jó lesz neki férjhez menni, mert különben vámpír lesz belőle, ha meghal; hát inkább hozzáadtuk. Jó ember úr. Nagyon instálam nagyságas gróf urat, ha kegyeskednék a Polyxenának násznagya lenni ez alkalammal. Családamat nagyon megtisztelve találnám. – Maradak stb.”
Ottó gróf a Szíriuszból esett le!
Férjhez menni! Egy elsőrendű médiumnak! Hozzámenni egy eleven pohárszékhez! Feleségévé lenni egy lomha bútordarabnak, aminek férj a neve! Azt a kezet, melynek érintése alatt az asztal táncolt és csudadolgokat írt, odaadni Toprongyossy Benedeknek, ki táncol ugyan, de nem ír soha! S még ő legyen a kiadó násznagya ennek a lánynak, aki már szellemileg egészen az övé volt, lélekben vele kopulálva, a csillagokban vele együtt élve, álmában együtt établírozva, aki valóságos delej-hitvestársa volt már, ki vele annyiszor álmodott együtt, ölelkezve három falon keresztül! s most azt ő feleségül adja egy kenyérőrölő gépnek, egy bordesztilláló kazánnak!
Hiszen módjában lett volna neki azt megváltoztatni; csak azt kellett volna a méltóságos asszony levele alá írnia, hogy: „én pedig nem adom, mert az enyim”. S így visszaküldeni a levelet. Hanem Ottó gróf ezt az egy tudományt nem tanulta meg jól.
Kiábrándulásnak nevezte azt a felfedezést; hogy a szellemek is – szomjaznak…
Csalódott ebben a leányban: azt hitte eddig felőle, hogy az csak szellemtárs akar lenni; csak az egekben akar nászutazást tenni; csak együtt álmodni, – s íme, annak fejkötő kell!
A legelső gondolatja az volt, hogy szalad Silindiáról, meg sem mondja, hová? Hanem aztán meggondolta a dolgot. És nagyot nevetett. Vagy őrajta nevessenek, vagy ő nevessen máson: a történet nevetni való.
Visszaírt a méltóságos asszonynak, hogy ott lesz a lakodalmon.
Ott is volt. Kapott násznagyi selyemkendőt. Végignézte a szertartást, végigülte a lakomát. A menyasszony most is halavány volt; de nem mutatott semmi szomorúságot. A vőlegény csakugyan elmondta az eskető esperesnek is azt az élcét, hogy aztán az ő nevét a matrikulába se Bekenednek, se Benekednek ne írja, mint amaz ármányos újságíró. Vacsora után pedig kihordták az asztalokat (a cikográp rég a padlásra került már), s táncoltak világos kivirradtig.
A szellemek semmi galibát nem csináltak, nem fújtak el a gyertyákat, nem vágták el a bőgőhúrokat; Ottó gróf azzal a tudattal poroszkált haza Silindiára, hogy ennek is vége van – ebből sem marad számára egyéb, mint az ideál fotográfiája…
…Polyxena aztán elment Toprongyossy Benedekkel haza Dicső-Szentmártonba, s hogy miként vitte el őt aztán a Szíriuszba? az az ő dolga.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages