VIII.
VIII.
Lassan-lassan elkövetkezik az idő, amikor az ember észreveszi, hogy nő a homloka!
Éspedig nem azért nő, mintha a feje lenne nagyobb, hanem azért, mert a haja lesz kevesebb. S aztán a bölcsesség lakhelye, a homlok, addig nő, addig nő, míg egyszer túlnő a láthatáron, s átmegy a túlsó hemisphaeriumra. Ezzel egyidejűleg jár az a meglepő tünemény is, hogy a szakálla kezd megérni. Nem mondjuk, hogy őszül: de megérik, mint a búza.
E kettős felfedezést bizonyos neme a búskomorságnak követi.
Növekedik a tisztesség, s apad a szeretetreméltóság. Eddig titkolta, tagadta a hódításait: most kezd dicsekedni velük.
A karcsú taille bizonyos embonpoint-ra kezd szert tenni. S mindezzel egyidejűleg feltámad az emberben a pénzszerzési ösztön.
Tudja jól, hogy az asszonyok csak azért közelítenek hozzá, hogy megcsalják a pénzéért, s iparkodik bosszút állni a férfiakon, s visszacsalni tőlük a pénzt, hogyha lehet.
Oly magaslaton pedig, ahol Ottó gróf állt, sok mindenféle lehetett.
Egyszer egy szép hölgynek vetette magát utána, már ilyen nagyhomlokú korában. Gyönyörű, kreol arcú, fekete szemű menyecske volt; csupa tűzvér. Tíz lépésnyiről melegített. – Eredetére nézve a szemita faj leánya, rokonvér a Szulamittal, mondjuk ki kereken: egy szép zsidó asszony.
Férje volt. – Annál jobb. – Egy bankár. – Legjobb. – Meg lehetett vele ismerkedni. Csillagnak hítták, de nem a közönséges csillagok közül való volt; ezt Fixsternnek hítták. Állócsillag! Bizonyítja a firma bukhatatlanságát.
A legelső megismerkedés után Rengeteghy Ottó és Fixstern nevei elválhatatlanok lettek egymástul.
Hajh, az a szép Fixsternné nagy mozgalmat idézett elő az egész zodiákusban.
Rengeteghy Ottó mint nagynevű főúr és befolyásos képviselő, egyik vállalatot a másik után indítá meg a szép Fixsternné férjének tervezete nyomán. Volt azokban targoncavasút, földszurok-főzető gyár, kutyaszőrt értékesítő fonoda; mesterségesmárvány-öntő, szódalepároló gyár; Pest városa felett a légben elvivő vasút, tengeri hajózó vitorlás társulat a Dunán, erdőket megvevő s gyufának felkészítő társulat, kínai gyaloghintó omnibusz-vállalat; kukoricapapír-malom, áfonyatermelő-telep, fűrészporbul facementtetőt csináló merénylet; pusztavásárló és parcellázó istenkísértés; új várost építtető Bábel-vállalat; utcatörető vandalizmus; bort szőlő nélkül előállító kotyvasztás; bukott adósokat árendába kivevő bank, espano-hungarian bank, szakállra hitelező takarékpénztár, kiházasító egylet, tűzkár után biztosító társulat, esernyőellopás ellen biztosító, szivarnemszelelés ellen biztosító, Dunába vizet hordató, strike-akklimatáló társulat; amiknek mind Rengeteghy Ottó gróf volt az elnöke, Fixstern Matuzsálem volt az igazgatója.
És Rengeteghy Ottó gróf mindezen különnemű tárgyakhoz ex asse értett.
A publikumnak határtalan bizalma volt hozzá. Látta, hogy főúr, tudta, hogy képviselő, s sejtette, hogy ez az az ember, aki mindent tud.
Egyszer aztán beütött a „roncs” (Krach), még nem is a 73-i, csak annak a bátyja. De Ottó gróf vállalatainak az is elég volt. Mikor egyszer össze kezdte számítani, hogy mennyire mennek a kötelezettségei, amiket elvállalt, leszédült az íróasztala mellől. Azok túlhaladták összes birtokai értékét, ha eleget akart nekik tenni.
De hát az ilyen kritikus pillanatokban kell az embernek az eszét elővenni. – Fixstern megnyugtatá Ottót, hogy lehet mindezeket az ügyeket szépen „legombolyítani”. A „gründerek” szépen kiúsznak, a részvényesek pedig szépen elúsznak.
Ottó gróf kissé kellemetlennek találta ugyan azt a nemét a rendezkedésnek, de az az egy kecsegtető mégis volt benne, hogy e bonyolult ügyek kigubancolása miatt a szép Fixsternné férje hétszámra Bécsben lakott – s a feleségét nem hordta magával.
Egy napon aztán egy hívatlan látogató érkezett Rengeteghy Ottóhoz. Nagybátyja, Erdőváry gróf.
– Kedves öcsém – így szólt hozzá. – Te ez ideig összes meglevő birtokodat – a szeniorátuson kívül – elkockáztad vállalataidon. Tehetted, tied volt. De most útban vagy, hogy még a becsületes nevedet is elveszítsd. Azt nem szabad tenned, az a mienk. A becsület nem tűr se likvidációt, se Ausgleichsverfahrent. Mi téged gondnokság alá helyeztetünk, s azontúl jövedelmeidet – évdíjadon kívül – azoknak a teljes kielégítésére fordítjuk, akiknek irántad jogos követeléseik vannak: s azoknak száma légio!
És Rengeteghy Ottó gróf úgy járt, hogy mire a szakálla megszürkült s a tarkója megkopaszodott: törvény által kiskorúvá lett nyilvánítva, s nagybátyjának gondnoksága alá került.
Amint ez köztudomásúvá lett, Fixstern és a szép menyecske – nem hullott ugyan le az égből, de átköltözött egész firmájával együtt Bécsbe. Az megtörténik, hogy a csillagok változtatják a helyüket.
Ottó gróf ez időtől fogva kénytelen volt eddigi jövedelmeinek egy tizedrészével kijönni.
Hiszen, mint tudjuk, még ez is igen tisztességes létalap. Annyi, amennyiből egy államtitkár, egy királyi táblai elnök, egy ezredes tartozik „úr” lenni.
De őrá nézve ez a „szegénység” volt. Az élet kényelmeire még mindig elég volt az, de az élet hóbortjaira nem telt belőle.
Meg lehet szoknia porrá-lételt, de az összezsugorodást nem.
Megszokhatja valaki azt, hogy milliomai, palotái elvesztése után mezítláb járjon, az utcán háljon, rongyba takarózzék, káposztatorzsát egyék: ebben még van drámai erő, van heroizmus; – de nem szokhatja meg azt, hogy miután angol telivéreket tartott, s istállóját „écurie”-nek nevezte, ezután két fakó „turcsi” legyen a hintója elé fogva, hogy páholy helyett zártszékre járjon, hogy bordeaux-i helyett villányit igyék, hogy arany helyett tízesbe kártyázzék, hogy szalon, múzeum és télikert helyett másodemeleti garzonszállást tartson, hogy a kabátját maga vegye fel, hogy saját parkja helyett a Városligetbe járjon sétálni, hogy oroszlánok helyett verebekre lövöldözzön, s hogy a szép hölgyeknek ékszer helyett csak virágcsokrokat ajándékozzon; s különösen hozzászokhatatlan gondolat megvallani azt, hogy ő már nem gazdag, azok előtt, akik megszokták tőle sokat várni!
Ez csendes őrültségre vezet.
A lesújtott kezdi kerülni a megszokott társaságokat, s új ismeretségek martalékául esik. Azután végképp otthonülő lesz, s folyvást egy tárgyon töpreng; abba mélyeszti el egész lelkét, nem tud egyébről gondolkodni. Mindenüvé azon érzés követi, mintha az egész világnak adósa volna, mintha mindenki ellensége volna, mintha minden asszony megcsalta volna, mintha valópere volna az egész emberiséggel, s mintha dehonesztálná mindenki, aki ránéz.
Azért is szeret egyedül lenni, hogy háborítatlanul ihassék. Pálinkát iszik. Mindenféle nemeit az égetett italoknak, erőseket és legerősebbeket.
Csak idegizgató olvasmányokat tűr meg.
Egy napon aztán olyan valami érzés lepi meg, mintha valami nagy denevér suhant volna el feje fölött, s annak egy szárnycsapása érte volna feje hátulját. Elszédül, s mikor magához tér, a keze reszket.
Ez ő volt!
A mindenre megtanító!
Az repült feje fölött el, az érintette denevérszárnyával, az figyelmeztette arra a két betűre, ami tenyerébe van írva Memento Mori.
Ez a perc nagyot fordít rajta. Megdöbben. Rettegni kezd a rejtelmes „vég”-től. Elhatározza magát, hogy nem iszik többet, s lelkét, testét újjáteremti. Elpusztítja a likőrös palackokat, tűzbe hányja az izgató olvasmányokat, vízgyógyrendszerre adja magát, s szabad levegőt keres.
Meglepi az elhagyatottság érzete. Teste, lelke milyen egyedül van!
Támaszt keres. Eljár a templomba pater Klinkowström prédikációit hallgatni. Ott újra találkozik hajdankori ideáljával, Zsombolyinéval. Az most a „Hármas-korona Egylet” védasszonya. Igaz, buzgó keresztyén lady patronnesse. Ez megnyeri őt magas célú egylete számára. Egyelőre csak konfráternek. A felavatottak egyúttal az Illuminat-rend tagjai: nőtlenségi fogadalommal. Ottó gróf egész kedélyével adja át magát a hitbuzgalomnak. Amit a bűnös italokon meggazdálkodott, odaadja Péter-fillérnek. Eljár az úrnapi körmenetekre, s kíséri szent királyunk dicsőséges jobbját István király napján. Mariazellbe fogadalmi ajándékokat küld. De nőtlenségi fogadalmat letenni mégis tartózkodik.
Odahaza, szerény garzonlakásán, vár reá estenkint egy szelíd kis teremtés, a házmester leánya, Lóri, ki gondot visel rá, ápolja, gondozza teljes önfeláldozással s gyermeki önzetlenséggel.
Soha nőféle oly híven nem ragaszkodott hozzá, amíg gazdag volt, ifjú volt, délceg volt, mint ez a szegény kis leány most, mikor már megbukott, megvénült, összerokkant.
Úgy gondoskodik minden apró szükségéről, úgy tűri változékony rigolyáit, s nem törődik vele, hogy mit suttognak felőle a szomszédok? hogy hajadoni hírneve odavesz.
S Ottó gróf jól sejti azt, hogy mi neki ez a gyermek, s mivel tartozik ő annak.
– Elveszlek, leányommá fogadlak– azt mondja neki minden este. – Te leszesz a feleségem. Te leszesz a leányom. Aztán reggelig elfelejti, kiálmodja, amit ígért neki; akkor megy a misére, megy a „tiara-egylet” gyűlésébe. Ott ígéretet tesz a főnöknőnek, hogy zárdába vonul; szerzetessé lesz. Istennek szenteli magát.
Estére megbánja ígéretét; megint hazamegy, s a szép Lórinak esküszik, sorba csókolva minden ujja hegyét: „enyimmé teszlek, vagy férjed leszek, vagy apád”.
Ragaszkodik egyszerre a földhöz is, a mennyországhoz is; – de egyiket sem akarná elszalasztani a másikért.
Egyszer aztán az a suhanó denevérszárny másodikat legyint az agyhátuljára.
Még élve marad; csak önmagának hal meg.
Élve marad; csak mindent elfelejt, mindent, egész odáig, ahol kétesztendős korában elkezdett tanulni: az első járást, az első beszédet.
Nem tudja, hogyan kell lépni, hogyan kell szótagokat kimondani.
A nagy tudós, ki tegnap még tizenegy nyelven tudott beszélni, ma csak ezt a szót tudja kimondani: „nem”.
Ha kér, ha köszön, ha örül, ha bosszankodik, nincs más szava, mint „nem”.
Eljárnak hozzá reggelenkint a „tiara-egylet” tagjai; maga a kegyes elnöknő is; biztatják, unszolják, térjen meg Istenhez; nyerje meg az utat az örök üdvösséghez.
Ottó gróf csókolja az ajkához tartott feszületet, s azt mondja: „nem, nem!”
Aztán mikor egyedül marad, megelevenülnek előtte azok az arcképek, amik ágya fölé sorba föl vannak aggatva a falon, az annyi édes és keserű emléktől örökké élve tartott képek: a jó és rossz angyalok, a bűnösök és áldozatok, a szenvedők és a csábítók, s körültáncolják légbe emelkedő ágyát, s kápráztatják szemeit a múltnak összezavart eseményeivel; gúnyolják, kínozzák, siratják, kinevetik.
Csak a hű ápoló megjelenésére hagynak fel a varázstánccal. Csak akkor rebbennek rámáikba vissza, amikor az a halvány gyermek odaül ágya szélére, s hűs kezét homlokára teszi.
Olykor aztán úgy mondaná neki Ottó gróf:
– Tépd le e kínzó képeket e falról; rakj tüzet a kandallóban, égesd hamuvá valamennyit. Aztán tedd ide a fejedet a vánkosomra. Ölelj meg. Melegíts fel, hogy a kezemet neked nyújthassam. Aztán hívass papot, hadd mondjam meg neki, hogy szeretlek. – Hadd áldjon meg. Hadd tegyek valami jót egyszer és utoljára életemben. Szeretlek. Isten úgy segéljen!
És mondja ehelyett folyvást – azt az egy szót, amit még tud:
– …Nem, nem, nem, nem, nem… százszor egymás után, nem!
Végre azután jön a suhogó denevérszárny harmadszor is, s a nagytudományú bölcs regénye be van fejezve!
…Ha a sírkövek igazat mondanának, az övén ez állana:
„Mindent tudott; de semmit se szeretett.”
