A drága fütty
A drága fütty
Sok embert ismerünk, aki magát tönkre juttatta a játékon. De ugyan ismer-e valaki egyetlenegy olyan embert, aki a játékon vagyont szerzett?
Pedig azt a pénzt, amit valaki elvesztett, másvalakinek okvetlen el kellett nyerni.
Ennek bizony az a titka, hogy aki százezer frankot nyert, az kétszázezret szokott elkölteni. A kártyanyereség éget. Nem enged aludni. Aztán akinek a játékban lángesze van, az az életben szórakozott; itt mindenkinek kész préda, rászedi az ékszerész, kárpitos, a kocsigyáros, a tiszttartó, a cselédjei, a szeretői. Megvétetik vele ékszerekben az újat antik gyanánt, s szerelemben az antikot új gyanánt.
Az egyik felizgatott szenvedély nem hagyja elszunnyadnia másikat. Egy olyan ritka madár, akivel mindez nem történt meg, volt Metell.
Feltűnő szerencséje volt minden játékban, arról mindenki beszélt már, de amellett nagyon óvatos volt. Nem fösvénykedett, úri módon élt, de nem pazarolt. Annak az aranyozott társaságnak, mely keblébe fogadta, minden dáridóiban részt vett, de valami híres bolondság elkövetésére nem hagyta magát elragadtatni.
Mesemondáshoz hasonlít ez. Különben más emberek nem azért szoktak Párizsba sietni, hogy ott az erényes életből a magasabb tanfolyamot bevégezzék.
Találgatták is a rejtélyét az úri cimborák. A muszka ezt a magyarázatot adta neki: Ez a Babiagorai Riparievich, amint a neve mutatja, valami ortodox hitű magyar. Ezeknél gyakran előfordul az, hogy valami fogadalmat tesznek, s azt azután fanatikus szigorral meg tudják állni. Ha az oláh megfogadja, hogy két esztendeig nem fog pálinkát inni, s erre a papja előtt, két égő gyertya mellett megesküszik, hát akkor nincs az a hatalom, ami két esztendő lefolyása alatt egy csepp pálinkát bele tudjon diktálni. Hanem aztán, amint a két esztendő letelt, akkor beül a kocsmába, addig ki se jön onnan, amíg mindazt, mit elmulasztott, le nem itta. Ilyenforma fogadalma lehet tán Metellnek is.
Az angol más magyarázatot talált. Metell praktikus ember. Tudja jól, hogy az asszonyt a hideg tartózkodás hódítja meg legbiztosabban. Ez az ő látszólagos közönye ravasz kiszámítás, aminek a sikere máris észrevehető. Lady Adamina egészen átváltozott, amióta Metell igézete alatt áll. Eddig ő uralkodott a férfiakon, most az uralkodik őrajta. Utána jár, minden szavával elárulja, hogy ő a meghódított. A sok bolondos divat helyett most oly öltözetben jár, mely minden idomot eltorzít, s hozzá széles karimájú bolivárt visel, amitől még az arcába sem lehet látni. Komoly, mélázó igyekezik lenni. Szép ezt a játékot messziről nézni. – Vajon melyik marad a végén a győztes? Metellnek sikerül-e a tündéri Adaminát odabűvölni, hogy az megkérje őt férjül? Vagy pedig lady Adaminának, hogy Metell kérje meg őt feleségül? Az első esetben Metell ér célt, mert egy mesés gazdagságú feleséget kap, a másodikban pedig lady Adamina, mert akkor a szeme közé fog nevetni Metellnek: „hiszen csak azt akartam!”, s azzal eggyel több bolondja van a gyűjteményében. Egyik sem járt közel a valóhoz.
Ki találhatná azt ki, hogy ennek a mosolytalan arcú ifjúnak a szeme előtt szüntelen ott áll egy árnykép: mikor a kártyát osztja, mikor a poharát megtölti, mikor a szép asszonyok szemeibe néz, mikor a világ minden bolondsága körülrajozza, egy leánynak árnyképe; aki egyedül, magában jár egy puszta, elhagyatott várkastély toronyszobájában, s hallgatja a tenger mormogását, a sirokkó zúgását, a hojszák sikoltását és számlálja a napok jöttét és lementét, örömtelenül, félelmek, rettegések között, és nem gondolkozik egyébről, mint hogy mikor jön vissza a bátyja őt a rettenetes magányból megváltani. Milióra árnyképe áll szüntelen közötte és a világ minden örömei között!
Meglehet, hogy ő is azt mondja magában a lüktető vérnek:
„Várd végét a fogadalomnak: ha letelik az időm, akkor majd ússzunk abban a gyönyörben, amit most nyelvheggyel sem ízlelünk!” Hanem addig őrzi magát, vigyáz, megtakarít, és szívéhez nem enged senkit közelíteni.
A tatár tábor közepette volt egy cirkusz, amiben a restauráció korszaka alatt látványos színdarabokat szoktak előadni. Az egész fából épült, mint a tatár tábor többi része. Különben egész más volt a célja, mint a színielőadás. A krónikaírók azt jegyezték fel róla, hogy olyan jól érezte magát benne az ember, mintha a kalifák háremébe jutott volna. A páholyokban, a színfalak közt virágzott az igazi költészet, amihez nem kell se jambus, se rím. Botrány is volt elég, s azok miatt eleget főtt a feje a rendőrfőnöknek; már az a fenyegetés is hallatszott, hogy lebontatják az egész barakkot.
Sok ideig adták benne azt a mitológiai színművet: „Ariadne Naxoszban”, ami az aranyfiatalságnak kedvenc darabja volt. A színigazgatónak minden este más Ariadnét kellett fölléptetni, mert a tegnapinak rendesen akadt egy Bacchusa (az előadás után), aki Naxosz szigetéről elszöktesse, azonban volt készletben mindig elég.
Efölött nagyon sok tréfa támadt: az erkölcs őrének, a policájnak ugyanannyi hivatalos bosszúság. Hanem hát nem tehetett ellene. Ami az isteneknek szabad, azt az embereknek talán csak nem lehet bűnül felróni.
Egyszer aztán a színigazgató, hogy a kompromittált reputációját helyrefényesítse, új darabot hirdetett, amiről bizonyos lehetett, hogy azzal mind a közönségnek, mind a kormányköröknek teljes megelégedését fogja kivívhatni. A darab címe volt: „Bonaparte szerelmi kalandjai.” (A szerző nevét nem jegyezte fel a história.)
„Bonaparte szerelmi kalandjai.”
Még élt a világrendítő óriás, ott Szent Ilona szigetén, s már komédiát játszottak róla Párizs városában, a franciák előtt. Komédiát az ő kicsúfolására, s annak az egész csodákkal teljes korszaknak, amit lánglelke alkotott, gyalázattá, nevetséggé prostituálására. – Lehetett ez? Hihető ez?
Hát ha lehető volt az, hogy néhány lépéssel odább, magában a dicsőséges Théâtre Francais-ban, melynek művészei egyedül voltak kivéve az egyházi anathema alól, akiknek kizárólagos szabadalmuk volt minden francia színész fölött, hogy ha meghalnak, egyházi szertartás mellett, s szentelt földbe legyenek eltemetve; hát ha ebben a fennkölt csarnokban megtörténhetett az, hogy Mars kisasszony egy este violákkal díszített öltönyben lépett fel a színpadra, s arra őt, a múzsák választottját, a francia művészet csillagát olyan általános fütyülés, tombolás fogadta, hogy vissza kellett vonulnia az öltöző szobájába, levetni a violás öltönyt, s felvenni egy másikat liliomokkal, s abban jelenni meg a színpadon. – Akkor aztán vég nélküli taps fogadta. – Fordult a világ. Az ibolya a Napoleonidák kedvenc virága, a liliom a Bourbonoké. – Most a liliom évadja van. No hát, ha ez a Théâtre Francais-ban megtörténhetett, mi nem eshetik még akkor meg a tatár tábor deszkabódéjában?
A Palais-royali cirkusz csak annyiban felelt meg a nevének, hogy körönd volt, de nem egyúttal porond is. Azt a tért, ahol más cirkuszban a lovak szoktak futni, s az akrobatai erőmutatványok csodái mennek végbe, támlás padsorok foglalták el, a karzatok páholyokká voltak szaggatva, aminek az előszobáiban vacsorálni is szoktak, s amikből rendesen oly dévaj lárma, nevetés, feleselés szokott az előadás közé vegyülni, hogy a jó földszinti közönség válogathatott benne, hogy melyik színdarabot élvezze: azt-e, amit a színpadon adnak, vagy azt, ami a páholyokban folyik. Abban az egyben mégis megtartotta az előadás a cirkuszi természetét, hogy bevett szokás volt egyik páholyból a másikba átugrálni, vagy a földszinti páholyokból fölmászni az emeletibe az oszlopok díszítésein. Ezt a gimnasztikát produkálták nemcsak az urak, de a hölgyek is. – A játszó személyzetre bonbonokat hajigálni egészen a bon tonhoz tartozott. A proszcéniumpáholyból megkínálni egy pohár pezsgővel a primadonnát, mikor az áriáját végezte, a courtoisie legildomosabb kifejezése volt. Hogy a közönség beleénekeljen az előadásba (néha egészen mást, mint amit a színpadon zengedeznek), az volt a mindennapi külön élvezet. Az énekelt szöveg lefordíthatatlan volt – még franciára is. A rendőrségnek erős rendelete volt, hogy botrányok kikerülése végett hölgyeknek nem szabad a földszinti nézőhelyre menni. Annálfogva a parterre tele volt hölgyekkel, akik férfiruhában jöttek. Így aztán nem volt botrány.
Néha-néha pedig az történt meg, hogy a legérdekesebb jelenet közepette a középerkélyt elfoglaló klubpáholyból egy sztentori hang lekiáltott egy jelszót a közönség közé, például ilyenformát: „A kamara megszavazta a minisztériumnak az újonctörvényt!” – vagy pedig ezt: „Az aacheni kongresszus leszállította az egymilliárd hadikárpótlást kétszáznegyven millióra!” Akkor aztán az egész közönség felkeveredett: az egyik hírnél elkezdtek az emberek egymással öklöződni (a royalisták dühösek voltak, hogy katonamentességi kiváltságuk megdűlt), a másik hírnél pedig egymás nyakába borultak, és tapsoltak, kacagtak, ellenben mind a két körülmény között tódult minden ember a kijáratoknak, szerencsére körös-körül ajtó, ablak volt a cirkusz, s törte magát okos, bolond, a börze csarnokai felé, amik ott voltak a szomszédban, a Palais Royal másik udvarában, s sietett el nem maradni az aranyborjú körülötti táncból. Az első hírre nagy lett a baisse, a másikra még nagyobb a hausse; a nézőtér olyan üres lett, mintha tűzi lárma söpörte volna ki; a színészek azért csak játszották tovább a darabot; de amint végezte a coupletjét valamelyik, kikiáltott a színfalak közt ácsorgó börzeszenzálnak: „Végy!” – „Adj el!” s az orchestrumban összevissza ment a muzsikálás, mert a zenészek nem a taktust számlálták, hanem az agiót.
Az egyik proszcéniumpáholy rendesen lady Adamináé volt; mégpedig az, amelyiknek a mellvéd-párkánya olyan alacsony, hogy a színpadra könyököl ki. A csodálatos asszonyi tünemény nagyobb vonzerővel húzta a közönséget a Cirque Royalba, mint maga az előadás. Az ő szüntelen izgó-mozgó alakja, az ő villámszóró szemei, merész mozdulatai, kacajjal vegyülő fennhangú fecsegése, az ő minden emberi fantáziát megszégyenítő öltözetei, néha-néha a darab közé szórt élces, szúrós, sikamlós calembourjai, a páholyéba tóduló dandykkal való mórikálása, óriási virágcsokrai, a magéval hordott kis kutyája, akit néha (ha egy kedve elleni színész debutírozott) közbe ugattatott a játéknak: olyan megszokott kiegészítő része volt mind a Cirque Royal előadásainak, hogy azok nélkül a közönség élvezete nem is lett volna tökéletes.
Ezen az estén azonban sajátszerű meglepetést szerzett lady Adamina a közönségnek.
Először is már a darab kezdete előtt beült a páholyába, nem jött, mint szokás, az előadás folyama alatt, lármázó kíséretével, ott kinn kezdett diskurzust folytatva, ismerőseit az átelleni páholyokban üdvözölve, ananászait kosárszámra maga után hozatva, amiket előadás alatt kezeivel szokott tisztogatni, s a héjával a muzsikusok orrát célba hajigálni. A húzó harmonikáját sem hozta el ezúttal, pedig igen szépen tudott rajta muzsikálni; de ami egészen meglepő volt, oly egyszerű toalettben jött, aminőt megint senki sem visel egész Párizsban: Stuart Mária sapakot a fején, állig begombolt merinó-derekat, könyökig érő kesztyűkkel, még azonfölül egy velencei csipkekendő a mellén keresztülkötve, a haja mind felszorítva a sapak alá, csak két göndör tincs lóg le elöl a füle előtt az arcára, ami annak nagyon komoly kifejezést ad; nincs is kifestve, a rendes emberi halványságot természetes pír derengi át orcáin, hiányoznak még a kacér legyecskék is: a szépségflastrom fekete pontjai.
S aztán egész egyedül jön, a páholya ajtaját bezárja maga után, s a színpad felé forduló karszékbe helyezkedik el, ahonnan alig veheti észre jelenlétét a közönség.
Ma azzal akar feltűnni, hogy szépen viseli magát.
Új darabot adnak. Ezt komolyan kell nézni. A közönség ma élvezni akarja az új szellemi tápot; ezt nem szabad elrontani. Lady Adamina maga is figyelemmel akarja hallgatni az előadást, s kizárja a háborgató társaságot ez estére a páholyából.
Egy ember számára azonban mégis kivétel van téve. Az bizonyosan bírja azt a titkos kocogtatási utasítást, amelyre az ajtót felnyitják a számára. Ez Metell.
– Sokra vitte a dolgát! – mondogatják, akik meglátják őt lady Adamina páholyában az úrnővel szemközt leülni. – Ez már kiváltság! – Nagy megkülönböztetés! – Mást mindenkit ott kinn marasztanak, egyedül ennek szabad a myladyvel egy eau de mille fleurs-t szívni. – No igen, mert Metell igen jól tud hallgatni, s ma ez érdem. – Nézzétek, milyen komoly arcot tud csinálni! – A világért el nem mosolyodnék, akármi furcsát szólnak, tesznek a színpadon. – Nem is nézi, nem is hallja talán? Úgy bámul maga elé merev szemekkel, mintha valami szigetet keresne az óceánon…
… Hát talán éppen azt is keresett? Azt a tengerektől elrejtett szigetet, aminek emlékét mi annyiszor lerajzoltuk gyermekkorunkban. Két egymás mellett álló szomorúfűz, amiknek a derekai között a sötét kéreg körvonalaiból egy fehér szellemalak támad elő, mellén összefont karokkal, szegletes kalappal a fején. De sok helyen lehetett ezt feltalálni nálunk, rajzban, hímzésben!
Pedig hát mi volt nekünk a Szent Ilona-i száműzött? Egy hatalmas ellenség, aki ellen apáink rég pihenő kardjaikat újra kiköszörülték.
Azért mégis róla ábrándoztunk; mink és valamennyi zúgolódó népe a világnak, fel a hyperboraeok névtelen nemzetéig, akik mind az ő képét tartogatják szentképeik között, s várják visszatértét.
Egy alak, akit emberi mértékkel nem lehet megmérni; a világtörténet minden kolosszai között a legmagasabb: nem ember többé, hanem egy eszme, mely halhatatlan! Maga egy egész korszak, s ez a korszak a csodatörténetek összessége.
S ezt a bálványt, ezt a félistent, ezt a hitrege hősét gúnykacaj között hurcolták végig a tatár tábor cirkuszában, Franciaország szívében s a szív kamaráját képező Palais Royalban.
Kikomédiázták, mint egy nevetséges kalandort. aki a hét főbűnt egyesíté magában, s mind a hétnek a paródiája lett.
A közönség tombolt és üvöltött! Igenis: tapsoltak. A hazatért emigránsok, akik ott folytatták, ahol húsz év előtt elhagyták, s azt hitték, hogy egy egész új világalkotást el lehet a helyéből kacagni; a franciák, akik harcoltak az idegen zászlók alatt, s visszatértek a kozákok, a poroszok árnyékában; azok most őrületes tapsolást műveltek a komédiabódéban, ahol minden fényes alakját az ellenséges múltnak s a nemzeti dicsőségnek, silány komédiásbanda, röhögő úri csőcselék mulattatására seprűzte végig a porondon, s cancant járatott a nemzeti szentekkel.
Ez őnekik tetszett!
Mentől tiszteletreméltóbb volt az alak, mentől gyalázatosabb a színpadi maszk rajta, annál nagyobb volt a színi hatás. Történelmi magas katasztrófák, hálószobai csetepatévá lealjasítva nagy sikert arattak. Utálatos nóták, hősök és mártírok szájába adva, ismétlés diadalában részesültek; maga a főalak, Bonaparte Napóleon, kéjenc és kalandor, nőcsábító és iszákos, a vétek, nevetség, rossz indulatok, gyávaság minden torzalakjaiban kificamítva jött-ment, sunnyogott, bujkált, futva futott, siránkozott, csapodárkodott, és ami mindennél megbocsáthatatlanabb, deklamált irtóztató rossz verseket.
De azért tetszettek azok.
Ez volt az, ami Metell arcának azt a kifejezést adta, mintha valamennyi embernek a feje fölött egy távol tengereken úszó szigetet kísérne a szemeivel.
Az idegenek, akik az óriást legyőzték, nem gyönyörködtek ebben a paródiában.
A legyőzött csodahőst csak a saját honfitársai rugdalják meg a földön fekve; az ellenség tiszteli benne saját győzedelmét. – Angol, német, orosz nem tudott ennek tapsolni.
A darab nőalakjai között, akik a megcsúfolt hőst, bolond módra ráncigálták végig a botrányok remekművén, ott volt madame Hamelin is.
Az a tüneményes alak, akinek nap aranyozta kreol arca három korszakot ragyogott be, a directoriumot, a konzulátust és a császárságot, fényéből sohasem vesztett. Istennője volt a társaságnak. Második uralkodója Franciaországnak; szelleme, bájai, szíve által. Most ezt is a színpadra hozták.
Személyesítőjéül szereztek valahol egy igazi kreol nőt.
Annak a szerepe is csupa förtelem volt, amit nem is igen iparkodott művészi finomsággal enyhíteni. Sőt, szándékosan-e, vagy véletlenből, egész álcájában, viseletében, modorában hasonlított lady Adaminához.
A közönség ezt észrevette, s kezdett neki annál jobban tapsolni. Metell nem ügyelt rá. Szemei folyvást azokat nézték, amik távol vannak. Az elhagyott kastélyt az adriai sziklaparton – a búsongó leányt az egyetlen olajfa alatt –, a Marguerita emberarctalan rémalakjait, füleibe zúgott a bóra fütyülése, a tenger csattogása, a rovinai élőhalottak állathangjai. Képzeletében megalkotta azt a jelenetet, amikor délceg vitorlahajójával ki fog kötni a puszta vár alatt, s Miliórát lehozza az ölében az elátkozott toronyból, hogy soha vissza ne térjen többet. Lady Adamina már másodszor legyinti meg a lehúzott kesztyűjével, hogy nézzen csak oda a színpadra; mi történik ott.
Folytatása annak, ami eddig történt.
Leírhatatlan jelenet egy férfi és egy nő között, akik közül az egyik Bonaparte Napóleonnak, a másik madame Hamelinnak van álcázva.
Metell nézte a jelenetet egy darabig. És aztán mentől tovább bámult, annál jobban fellázadt egész lelke. A visszás érzések a láz egész paroxizmusával rohanták meg idegeit. Undor, harag, düh, viszketeg, csábulás váltakozott a jelenet fordulatainál kedélyében.
– Napóleon jön Waterloo után madeame Hamelinhez, dühöng mint egy őrült, rendeleteket oszt, hogy a lőporraktárt fel kell gyújtani s Párizst a szövetségesek fejére dönteni. (A borzalom torzképe.) Azután következik az idill paródiája a bukott hős és a kreolnő között. Azt félbeszakítják a kozákok, akik meglepik a kéjházat, s betörnek fáklyával a kezükben, keresni Napóleont. Azt a hölgy elbújtatja a karszék alá, melyen maga ül. A kozákok ott találják meg, s gallérjánál fogva húzzák elő az asszony szoknyája mögül. Napóleon rimánkodva könyörög, a royalista had a parterre-en tombolva tapsol és kacag…
Metell nem bírt magával tovább, hirtelen szájába dugta a két ujját, s két olyan hatalmas füttyöt bocsátott közre, hogy keresztülhasította a tapsvihart és kozák kardalt.
Olyan hatalmas fütty volt az, hogy félbe is szakadt rá rögtön a taps is, a nóta is: közönség és komédiáshad egy pillanatra elmeredt a bámulattól e kolosszális vakmerőség felett.
Lady Adamina felugrott a helyéről, s megragadta Metell kezét.
– Hiszen te „egy egész” férfi vagy! – kiálta fel. – No, hát én is „az” vagyok! – Gyere, verjük szét a színpadról ezt az egész komédiáshadat!
Azzal felugrott a páholy mellvédére, felkapta a szoknyája szegélyét, s az övéhez tűzte be: szarvasbőr nadrág volt rajta, s a másik percben már a színpadon volt, egy szökéssel a comparzeria között, kikapta az egyik kozák kezéből az égő fáklyát, s elkezdte azzal a többit püfölni. Metell ugyanazt művelte a másik oldalon. A kezébe kapott szurokfáklyával annak a komédiásnak, aki Napóleont paródiázta, egy olyan égő csillagot nyomott a hátára, hogy az ordítva futott a színfalak közé, s vitte magával a lángját a hátán. Ketten két fáklyával szétverték az egész szövetséges ármádiát.
Hanem a közönség egy részének ez a fordulat a drámában sehogy sem akart tetszeni. A royalisták, a mouchard-ok interveniáltak, s az orchestrumon keresztül segélyére rohantak a színpadi vert seregnek.
– Ne hagyd magad! „Ketten” vagyunk! – kiálta lady Adamina. Vagy ki tudja, ki volt már akkor? A nőruha le volt tépve róla; fejéről a Stuart Mária sapka és álhaj lehullott, arca, alakja férfié.
Nem is kellett Metellnek nagy biztatás, ha már egyszer benne volt a dühében; s ha csak magával a petit maître haddal lett volna dolguk, ők ketten az egész publikum ellen meg tudták volna védeni a hadi állásukat. A dandyseregnek nem tetszett a sziporkaszóró fáklyák püfölése, sajnálták a szép ábrázatjukat meg a calicot-ikat, akinek a szikra a tászlis copfjába akadt, annak füstöt vetett a haja! A páholyok közönsége pedig biztatta a vakmerő ellenállókat, azoknak tetszett ez a tréfa. Hanem egyszer aztán a fegyveres rendőrség is belevegyült a színpadi harcba, s egy ilyen nagyhatalomnak az intervenciójára minden eszes hadvezér kapitulálni szokott.
Csakhogy ezek ketten rég búcsút vettek már az eszüktől, az egyiknek talán soha nem is volt.
– Ne hátrálj, Metell! Dugd bele a fáklyád abba a nagy ládába ottan.
S Metell olyan bolond volt, hogy szót fogadott.
Abban a ládában pedig azok a tűzijátékhoz való készletek voltak felhalmozva, aminek a darabot be kellett volna fejezni, ábrázolván Párizs ostromoltatását a szövetséges seregek által.
Egy pillanat múlva lobogott, ropogott, süstörékelt valamennyi tűznap, római fáklya, bengáli fény, az elsülő röppentyűk iramodtak szerteszéjjel, alá, fel, földszint, haránt, a publikum közé, fel a páholyokba, általános riadalmat költve mindenfelé; a vége az lett a tréfának, hogy meggyulladt a színpad, s leégett az egész cirkusz. – Szerencsére emberélet nem esett áldozatul. – Harmadszor égett le már azon a helyen a színház harminc év alatt. – Előre gondoskodva volt felőle, hogy elég nyílás legyen az oldalain, ahol a közönség kimenekülhessen, s aztán elég tűzifecskendő a közelben, hogy az égő cirkusz az egész tatár tábort s vele együtt a Palais Royalt is fel ne gyújtsa.
A két hóbortost természetesen galléron csípték a rendőrök, s nehogy a feldühödött royalisták széttépjék őket, hirtelen beültették egy zárt bérkocsiba, s a rendőrségi palotához hajtattak velük.
– No, ez tiszta munka volt – mondó a leálcázott lady Adamina Metellnek. – De mit mondunk a rendőrfőnöknek majd, ha kíváncsi lesz kérdezősködni?
– Én megmondom nyíltan és nyugodtan, hogy engemet, az idegen nemzet fiát, lelkem mélyéig felháborított az a merénylet, hogy Franciaország fővárosában a francia nemzet dicsőségét bemocskolják. Nem tűrhettem, hogy egy óriási alakot, aki nekem ellenségem volt, de azért az egész világnak bálványa, fejével lefelé fordítva mutogassanak. Én is harcoltam ellene; verekedtem lovag módra, legyőzött. Aki győztes ellenfelemet meggyalázza, engem kétszeresen meggyaláz. Nemesember vagyok. Nem tűröm a piszkot.
– Hahaha! – nevetett lady Adamina. – No, ez ugyan szép védekezés lenne. Ezért bizony mind a kettőnket kivinnének a csillagásztorony sétányára, s letérdepeltetnének egy kicsit arra a helyre, ahol sokszor találni a kavics között ólomgolyókat, amik félrementek a céltól. Mármost csak hagyj engemet beszélni majd, te csak mindenre azt mondd, hogy „sacrebleu!”
Aminthogy a legelső dolga az is volt lady Adaminának, hogy a rendőrségi palota foglári szobájában minden bútort és ablakot összetörjön, s a porkolábot felpofozza, s azután is pogány szitkozódást kövessen el, amíg csak a rendőrfőnök elé nem vezetik.
Az pedig sokára került elő, mert neki is a tüzet kellett nézni. Egész kormos volt még a képe, s azzal is haragosabb kifejezést öltött, amint a két hátrakötött kezű gonosztevőt eléje vezették.
– Monsieur et madame! – horkantott rájuk.
– Messieurs! S’il vous plait! – kiálta fel lady Adamina.
– Lépjen elé az „úr”! – mondá a rendőrfőnök, Metellhez fordulva.
Lady Adamina a sarkával visszarúgta Metellt.
– Coki! Én vagyok az úr! – S azzal kevélyen odaplántálva magát a rendőrfőnök elé, büszkén felemelt fővel mondá: – Az én nevem, lord Adam of Camelborough; Wellington herceg unokaöccse; a térdszalagrend lovagja! – s hogy annál nagyobb nyomatékot adjon a szavának, felrúgta a térdével a hímzett cotillonját (a saluppe már rég le volt tépve), s a lábát feltéve a rendőrfőnök íróasztalára, láthatóvá tette a térde fölött átkötött rendszalagot, a hímzett jelmondattal.
Erre a névre egyszerre megváltozott a rendőrfőnök hangulatfa.
– Vegyék le őlordsága kezeiről a bilincseket! – parancsolá rögtön a porkolábnak.
Ezt a kegyelmet természetesen Metellre is ki kellett terjeszteni, a mylord őhelyette is felelt, átölelve szabaddá lett karjával Metell nyakát:
– Ez pedig az én barátom, Babiagorai Riparievich Metell, raguzai knéz; nem tud, csak dalmátul.
– Hein! – monda a rendőrfőnök meghökkenve ettől a francia ortográfiával leírhatatlan névtől.
– Elhiszem azt. Magamnak is két hétbe került ezt a nevet megtanulnom. Hát aztán? Akar ön még egyebet is megtudni?
– A patvarba is! Hogyne akarnék! Önök nyilvános lázadást csináltak, s felgyújtották a Cirque Royalt!
– Fogadásból történt. A fogadást megnyertük. A kárt kifizetjük. S azzal vége van az ismeretségünknek.
– Azzal nincs vége, mylord; önök flagráns bűntényt követtek el.
– No no, csak semmi komédiajátszás. Mi szerfölött leköteleztük a kormányt azáltal, hogy megszabadítottuk ettől a spelunkától, amit az örökös botrányok miatt maga is le akart romboltatni. Köszönő leiratot várunk a minisztertől. Tessék megcsináltatni a számlát, mivel tartozunk! Bennünket várnak a klubban. Ha ma este hiányzani fogunk a l’hombre-asztalnál, holnap Nagy-Britannia követe ki fogja kérni a papírjait.
– De mylordok! Ez nem megy olyan hamar. Én önöket ki nem bocsáthatom addig, míg eleget nem tettek, addig személyeikkel kezeskednek.
– Hát csak csináltassa meg ön szaporán a számlát. Ön tudja a cirkusz becsárát, mert a kormány meg akarta azt venni; adja hozzá a bírságokat, mik a csendzavarás, verekedés eseteinél gentlemanek számára vannak kiszabva, s aztán fizessünk, fizessünk! S osszunk újra. Minek az időt vesztegetni?
A rendőrfőnök belátta, hogy tökéletes igazsága van a mylordnak. Ha valaki lord Adam of Camelborough, akkor lehetetlen, hogy igazsága ne legyen. A számla tíz perc alatt elkészült, az ítélet statarialiter kimondatott, a két excendens gentleman a leégett cirkuszért, a kiosztott ütlegekért, az összetört bútorokért, a porkoláboknak osztott pofonokért tartozik összesen háromszázhetvenkétezer frankkal, s ez összegben in solidum elmarasztaltaik.
Ez egy-egy részre tesz 186 000 frankot. – Drága fütty volt. Metell szemei oda a távolba bámultak. – „Szegény leány, ha én ezt most kifizetem, ugyan soká várhatsz az elátkozott várban!”
Lord Adam egy napóleon-aranyat vett elő a tárcájából.
– Egyszerűsítsük a számadást – monda Metellnek –, vagy az egészet, vagy semmit.
Metell rábólintotta a fejét.
– Fej-e, vagy sas?
– Fej.
És Napóleon háládatos volt a védelmezője iránt, a felhajított arany a mellképpel fölfelé esett le a földre.
Az egész fizetség lord Adam of Camelboroughra maradt.
A mylord rögtön utalványt írt a bankárjának az összegről, s azzal kezet szorítottak a rendőrfőnökkel, s meginvitálták egy pohár puncsra az „arany pokol”-ba, aminek a létezéséről volt tudomása a rendőrségnek, de a helyét nem tudta, hogy hol van?
Azzal szabadon bocsátották őket.
Lord Wellington unokaöccse előtt nagyobb respektusa volt a francia rendőrségnek, mint az egész francia minisztérium előtt, mint a királyi udvar előtt, sőt mint maga Artois gróf titkos kabalája előtt is.
Mikor kiléptek a rendőrhivatalból, lord Adam megölelte, megcsókolta Metellt. Nem volt már lady Adamina, adhatott neki csókot.
– Ez derék tréfa volt.
– Csakhogy sokba került.
– Nézd, milyen szépen ég még most is a cirkusz. Pénzünkben van. S mi még csak pipára se gyújtsunk a magunk tüzével?
– Dehogynem!
– Hajtsunk oda!
S odahajtattak a bérkocsival a Palais Royalhoz, keresztülfurakodtak a néptömegen, a pompiereken, könyökkel törtek maguknak utat egy halomra hányt gerendatömegig, ami még izzó volt. Lord Adam kihúzott egy égő lécet a zsarátnokból, s meggyújtotta nála a pipáját! Aztán Metellnek szolgált vele.
– Ez a legújabb találmányú tűzszerszám, holnap kérek rá patenst.
A közönség felismerte a két hóbortost, s megtapsolta őket.
Aztán utat nyitott előttük, s engedte a kocsijukhoz visszatérni.
Drága fütty volt, de megérte az árát.
