A guzla

Teljes szövegű keresés

A guzla
Az uskók fejedelem várát még nem írta le se toll, se rajzón. Idegen, akinek az a sors jutott, hogy azt megláthassa, nem beszélte ki, hogy mit látott. Nagyon jó oka van a hallgatásra a póznára tűzött fejnek. Ilyenek szokták ékesíteni a vladika várának ormait minden időben. Ez az ő ornamentikája.
Ez a vár nincs Segna városában; tekervényes mély hegyi utak vezetnek odáig, amiken még paripa sohasem járt (kivéve a mesékben megénekelt királyfi lovát, hanem az természetesen olyan ló volt, amelyik egyik hegytetőről a másikra tudott ugrani), s ahol a sziklafolyosó megnyílik, egy mély völgy tárul elé, aminek a ködülte fenekén fekszik a vár, körülfogva mint egy amfiteátrumtól, meredek sziklafalaktól, amiknek hegyes csompói meztelen, kopáran nyúlnak fel a felhőkbe. Élőfának híre sincs az egész völgyben, csak borókabozót zöldül a sziklák közt, amit nem rághatott le a kecske. Vetés sem zöldül sehol. Itt nem dolgozik senki; nem szántanak, nem aratnak. Csak mindig mulatnak, vendégeskednek. Másutt legalább az asszony dolgozik, annak a keze munkája látszik a szikláktól elfoglalt pici kertecskében, itt az sincs; az asszonynak az a dolga, hogy szép legyen. Aztán meg, hogy vitéz legyen. A szemeit nem ronthatja hímzéssel, varrással, mert azokra szüksége van a céllövésnél.
A sziklaoldalba vágott, hosszú lépcsősor vezet fel a várkapuig, az egész építmény nagyon hasonlít valami kész romhoz, aminőket a Vág melléki hegytetőkön különbeket látunk, éppen olyan meztelen falak, egymásra téltúl illesztett kőkoloncok halmaza, miket még a vakolat sem ragaszt össze, különbséget csak a tető képez; korhadt faderekakból a rendetlen szarufák, amiken még a kéreg is rajta van; itt zsindely, amott venyigekéve a födelék; egy tornyot éppen réztető díszít; azt bizonyosan valami hajótörött gálya fenekéről fejtették le. Az északi bástya ormozata végig terítve van kifeszített juhbőrökkel, a kapubejárat tömör boltozatából azonban három hosszú rúd mered elő, amiknek mindegyikére levágott emberfő van tűzve; az egyik fejnek hosszú szakálla van és turbánja, a másiknak kurta bajusza és medvebőr kalpagja, a harmadik simára borotvált, vörös, lecsüggő sipkával. – Egy teljes politikai program, világosan érthető.
A várudvar elég tágas, akár táncra, akár verekedésre; a napos oldalát szőlőlugas futja körül, bemohosult indáival. Imitt-amott nyaktörő rozzant folyosó vezet egyik lakosztályból a másikba, amik mind arról nevezetesek, hogy nyílás ugyan van elég a falon, de becsukni való ajtó, ablak sehol. A hideg ellen ott van a bunda meg a tűzhely; ki zárná ki a szabad levegőt a házból? Az uskókok nem ismerik a reumát.
Csak éppen a fejedelem ágyasházának van ajtaja, az azután vasból van, lőréssel ellátva. Ágynak ugyan híre sincs benne, mert ilyenen az uskókoknál a király sem hál, hanem vannak egész halommal drága keleti szőnyegek a földön és a falakon, s pompás fegyvereknek egész gyűjteménye.
De ami a legnagyobb nevezetessége a fejedelmi hálószobának, az a „Krónikák fája”. A terem közepén van felállítva egy hatalmas tölgyfatörzsök, terebélyes ágaival a boltozatig nyúló. Ez alulról kezdve meg van rakva sűrűn – felszegezett emberfülekkel. S az uskókok vénei meg tudják nevezni végtől végig, melyik fül melyik csatában megölt hatalmas ellenségé volt, velencések, osztrákok, törökök, görögök, spanyolok, horvátok, még szerecsenek is. Egy egész tárgymutató, fülekre felosztva. A tuskónak még sok ága van üresen, mely új fejezetcímekre vár. – Ez az uskók nép „aranykönyve”. Ez egyúttal azoknak a hősöknek a neveit is hirdeti, akik ez ellenségeket megölték. Mindegyikről szól egy ballada, s azt éneklik a guzla mellett.
Ah, az a guzla hatalmas egy alkotvány. Abban van egy népnek a története, alkotmánya, igazsága, abban vannak a törvényei, a polgári és büntető kódexe, a vallása, a kánonai, a nemzetközi szerződései; abban az európai garanciái, a mandátumai, a stipulatiói; abban van a programja, a politikai hitvallása, abban van a megholt cár testamentuma, a próféták jóslatai, a költők és államférfiak minden édes és keserű hazugsága! A múlt, jelen és jövendő. Lehetetlen dolgok, amiket mindenki hisz, és amik talán nem is lehetetlenek. – Ez mind benne van a guzlában.
Ez a guzla pedig egy idomtalan brugó, hasonló a mi cigányaink bőgőhegedűjéhez: egy öblös, félhordó forma alkotvány, behúzva kecskebőrrel, s ellátva hosszú nyakú fogantyúval, amire négy húr van felfeszítve. Ott lóg ez minden csárda szobafalán a dalmata tengerpart vidékein. A jövőmenők csak leveszik a falról, amíg az ürü megsül a tűznél, muzsikálnak rajta, s énekelnek hozzá. Olyan muzsika az, hogy azt minden ember tudja; a görbe vesszőből készült nyirettyűt hol a vékony húron, hol a vastagon kell végighúzni: mindjárt zene lesz belőle. Szép zene: megértik; a nóta is olyan hozzá: egyszer le, másszor fel, néha nagyon fel, néha meg nagyon le; búskomor melódia. Sohasem szedte kottára senki, tetszés szerint hagyja magát idomítani; azért mégis úgy elszomorodik rajta, aki hallgatja. Hát még aki a hozzá való verseket is szívére veszi. Szerelmes történetek, amik rendesen halálon végződnek. Az anyák természetesen gonoszok: nem akarják a leányaikat ahhoz adni, akit szeret. A szerető természetesen hős, azaz hogy zsivány, a vetélytárs pedig zsarnok, arisztokrata: hajdú vagy pandúr. Nagy vérontás lesz annak a vége. – Vannak, akik hőskölteményekre is fel tudják a guzla húrjait ajzani. Azok már öreg guzlások. Mert itt nem a fiatal hangot illeti meg az éneklés, hanem az öreget. S aztán ahhoz jó emlékezet is kell. Meg a fiatalnak nem is illenék, hogy a hajdani hősök vitéz tettei fölött gajdoljon, mikor neki módjában van, hogy hasonló csodadolgokat maga kövessen el; ellenben az öreg szemeknek már nagyon illik könnybe lábadni, mikor azokról a vitézekről szól a nóta, akikkel ifjú korukban együtt harcolt a guzlár.
A vladika várában csak a legvénebb férfiak maradtak otthon, meg a fehérnép, azalatt, míg az egész uskók férfisereg fegyverfogható része a nagy rablókalandra járt. Délután melegen sütött a nap, a várudvaron táncoltak a leányok.
Az uskók leányok igen szépek, szív alakú arcuk, hegyes finom állal, nagy, mandulametszésű fekete szemeik, finom fehérpiros színük, karcsú, ideges termetük, apró kezeik, lábaik, térdig érő hajuk. Amíg leányok, addig nagyon szépek, nagyon tiszták, arcban is, szívben is; arcukat, testüket hideg vízzel mossák – hanem amint férjhez mennek, azontúl nem szabad nekik megmosdani többet, soha, amíg élnek, a záporesőn kívül más víz nem éri arcukat. Ez a szokás még abból az időből maradt, amikor az egész világ minden szökevénye egy csoportba verődött, s uskóknak kezdte hívatni magát, s hogy a török bajtársaknak is engedélyeket tegyenek, ráálltak, hogy disznóhúst sohasem esznek, a mustot kiforrás előtt megfőzik, hogy borrá ne legyen; úgy isszák; az asszonynak nem adnak lelket, hanem fátyol helyett azzal takarják el az arcát idegen férfi előtt, hogy nem engedik megmosdani. – Azoknak aztán olyan a szíve is, mint az arca.
Nagyon egyszerű az uskók leányok tánca, összefogóznak kezeikkel körben, s aztán lábaikat előrefeszítve, a guzla dallamára egyszer jobbra, másodszor balra karajlanak; olyankor, mikor az énekes elhallgat, s csak a guzla játszik, valami jajszerű kiáltásba egyesülve, ami úgy hangzik, mintha siratnának valakit: „Óh – óh – óh!” Aztán megint újra kezdik.
Az öregek, a gyermekek pedig körülülik a guzla énekesét, aki a dümmögő hangszert térde közé fogva, reszeli a fűzfanyirettyűvel, s éppen hozzáillő rekedt hangon énekli a „Deli Markó, a királyfi” balladáját, csak olyankor tartva szünetet, mikor a kecskebőr tömlő reá kerül sorban, hogy nagyot húzzon az édes fekete borból.
Az asszonyok ezalatt a roppant nagy földszinti teremben készítik a nagy lakomát: tizenkét ürü sül nyárson; mind elfér a nagy tűzhelyen, a füst a nyitott ablakon jár ki. A hazatérőket várják pompás lakomával. Meghozta már a hírét diadalmas jövetelüknek a sziklatetőkre állított őr; még a tengeren meglátta őket a roppant sok vontatott dereglyével. Nagy zsákmány lesz. Úgy illik, hogy erre a napra elénekelje a guzlás a „Deli Markó, a királyfi” balladáját.
Egészen fehér már haja, bajusza, szakálla az öreg hegedűsnek, a kezein csak a csontok meg az erek látszanak. Olyan, mint egy próféta, aki magával is elhitette, hogy mind igaz az, amit ő énekel, és olyan, mint egy poéta, aki szentül hiszi, hogy az valóságos vers, amit énekel, és nagyon szép. – Ízlés dolga.
Rjéka alján van egy sziklabarlang,
Abban alszik a hős Deli Markó,
Deli Markó, a Kraljevics fia,
Az utolsó nemzeti királyfi.
Meghagyá az őriző Vilának
Deli Markó, hogy amíg ő alszik
A Rjéka sziklabarlangjában
Senkit őhozzá be ne bocsásson,
„Csak ha jönne az én drága kincsem,
Margaréta, aranyvirágszálam,
Aki elment tavaly, Szentgyörgy napján
Messze, messze, el a másvilágba,
Megígérte, onnan is lejön még:
Az ha jönne engemet keresni,
Annak mondd meg, hol van Deli Markó.
Vagy ha jönne hű lovam, Durindó,
Kit otthagytam csatatéren fekve,
S azt nyerítné: gazdám ülj nyeregbe,
Annak nyisd meg hármas kriptaajtóm.
Vagy ha jönne jó kardom, a Szablya,
Kinek vasa ketté tört kezembe,
S az kopogna gyémánt markolattal
Hármas három ajtómon zörögve,
Annak engedd meg, hogy rám találjon,
Addig Deli Markó nincs sehol sem.”
És a Vila úgy tett, ahogy mondják:
Csináltatott hármas három ajtót
Deli Markó alvó barlangjára.
Egyik ajtó volt kovácsolt vasból,
A másik volt hófehér ezüstből,
A harmadik tiszta színaranyból,
És nem tudta soha senki többet,
Hogy hová lett Markó, a királyfi.
Hangos erdőn a kakukkmadár szól,
Mind azt kérdi, hol van Deli Markó?
Mindig kérdi, s mindig újra kérdi,
Hogyha tudná, nem kérdené többet.
Bolygó lidérc lót-fut a morotván,
Éjjel fénylik, úgy szaladgál szerte.
Úgy keresi, hol van Deli Markó.
Ha meglelné, nem szaladna többet.
Kakukkmadár, és bolygó lidérctűz
Senki sem más, mint a szép menyasszony.
A menyasszony, a szép Margarita,
Aki elment messze másvilágra,
Felfogadva, vissza is jön onnan,
Felkeresni kincsét, Deli Markót.
Se kakukknak, se bolygó lidércnek
Nem nyitá meg ajtaját a Vila.
Harmadszor hát jött a Margarita,
Jött a maga szűz leány képében,
Odajött az őriző Vilához:
„Hol van az én kincsem, Deli Markó?
Hadd költsem fel, hogyha mégis alszik.
Én vagyok az ő szeretett hölgye,
Kit eljegyzett Markó hitveséül.
Bizonyítja ez a három gyűrű.
Egyik jegygyűrűje vert acélból,
A másik van hófehér ezüstből,
A harmadik tiszta színaranyból,
Mind a hármat ő húzá ujjamra
Szentgyörgy napján este naplementkor”.
„No ha te vagy a szép Margarita,
Deli Markó eljegyzett arája:
Ha a három gyűrűt tőle kaptad,
Akkor bizony rá is fogsz találni,
Itt van, itt van három bezárt ajtó.
A vasajtót üsd a vas gyűrűvel,
Ezüst ajtót az ezüst gyűrűvel,
Arany ajtót az arany gyűrűvel,
S mind a három feltárul előtted.”
Csak azt tette a szép Margarita,
Felnyitotta mind a három ajtót,
A zárt ajtót három jegygyűrűvel:
Ott találta alva Deli Markót.
„Ébredj, ébredj, kedvesem, királyfi!”
– „Ki vagy, ki vagy, aki engem költesz?”
„Én vagyok, arád, a Margarita”
– „Honnan jössz hozzám, te szép leányka?”
„Nagy messziről, messze túlvilágról”.
– „Minek jöttél hozzám másvilágról?”
„Megígértem, hogy meglátogatlak”.
– „S mit hoztál el nékem másvilágról?”
„Mátkacsókot, amit megígértem”.
Erre így szólt hozzá Deli Markó:
Jaj menyasszonyom, szép Margarita,
Másvilágról visszajött arának
Csókja nem kéj; hanem nagy pokolkín.
Jaj lesz annak, akit csókod érint,
Még az anyját is átkozni fogja.”
Visszaszólt a Margarita erre:
„Jól találtad édes vőlegényem.
Hogyha engem megcsókoltál volna,
Élve juttál volna a pokolra,
Ne is csókolj engemet meg addig,
Míg ajkam meg nem tisztul a vésztől!”
Azt kérdezte erre a királyfi:
„Mit tegyek, hogy megtisztulj a vésztől?”
Azt felelte erre a menyasszony:
„Akkor tisztulok meg csak a vésztől,
Ha megfürdöm a Rjéka vizébe.
Rjéka vize, ha számon fölül ér,
Megdagadva ellenség vérétől,
Idegennek, népet elnyomónak
Patakszámra kiontott vérétől,
Hogyha abban én megfürdöm egyszer,
Akkor mátkacsókom elfogadhatod”.
Szólt haraggal erre a királyfi:
„No hát menj és oszd az idegennek,
Ellenségnek, népet elnyomónak,
Azt a csókot, azt a kíngerjesztőt.
Én nem ontom annak még a vérét,
Nem nyerített jó lovam, Durindó,
Nem mondá még: gazdám, ülj nyeregbe,
Nem dörömbölt jó kardom, a Szablya,
Fekszenek még, halva, kettétörve.
Addig nekem nincs miért ébrednem.
Majd hogyha jön jó lovam, Durindó,
Aki, hogyha egyet ütök rája,
Általugrik velem a nagy Kerkán:
Egyik partról a másikra ugrik;
Hogyha kettőt ütök rá, olyat szök,
Hogy a Vellebit hegyére felvisz;
Hogyha hármat vágok rá haraggal,
Olyat rúg a sziklán négy patával,
Hogy a hegység megrendül alatta,
Város omlik idegen fejére,
Temetője lesz a hitetlennek;
Majd ha mondja jó lovam: »Megyünk már
Hegyszakítni, zsarnokot temetni!«
Majd ha e jön jó kardom, a Szablya,
Kivel hogyha vágtam egy csapással,
Páncélos lovag hasadt kettőbe,
Hogyha vágtam két nehéz csapással,
Szikla nyílt meg, út támadt előttem,
S hogyha vágtam hármat elbúsulva,
Lehullott a szultán koronája;
Majd ha mondja jó kardom: »Megyünk már
Érett gabona – ellenség – aratni!«
Akkor tudom, hogy itt van a hajnal,
Aki az én napomat felhozza,
Akkor aztán megdagad a Rjéka,
Az idegen vérétől megárad.
Úgy megárad, hogy szádon fölül ér,
Ha vizébe fürdeni beléállsz,
Szép arám, tündéri Margarita.
Attól aztán úgy megtisztul ajkad,
Egész tested kis körmöd hegyéig,
Oly fehér léssz, mint hó a hegy ormán,
Akkor aztán megcsókoljuk egymást.
S olyan édes lesz bizonnyal e csók,
Mint a rozmarinról megszedett méz,
Mint az aszú édes muskotály bor,
Mint az édes anyatej, oly édes.
Még annál is édesebb lesz e csók;
Olyan édes, mint a bosszúállás!”
Az öreg guzlás még sokáig elfolyatta volna ezt a balladát; nyújtható az, mint a Szent Iván éneke; ha a hegyek mögül nagy puskaropogás nem szakította volna félbe az idilli mulatságot. Ez azt jelenti, hogy érkezik már a diadalmas hősök csapatja.
Nosza félbehagyták erre a leányok a koszorú-táncot, s rohantak a várkapun keresztül fel a hegyi útnak az érkezők elé.
Sokszoros örömet hoznak azok a számukra; gazdag vásárfiát, szép cifra ruhákat, selymet, török kelmét, hajba fonni való szivárványszalagot, arany, ezüst ékszert! Hát még a sok csemege, amik urak asztalára volt szánva, a nevét sem tudni, kinek hívják: nádméz rózsavízzel, mandulával keverve, boldog országok zamatos gyümölcse, konty alá való édes bor, pálinka! De ami mindezeknél drágább és becsesebb, ami a vőlegényi kelengyének a kiegészítő része, olyan, mint a „mátkatál” hegyébe szúrt aranyos narancs, olyant is hoznak most magukkal bizonyosan minden nősülő legénynek nem szabad megházasodni, amíg egy ellenségfejet valahonnan nem kerített: az a móring! Anélkül nem mehet nőül a legényhez becsületes leány, még özvegyasszony sem. – Ilyenkor azután annál nagyobb az öröm a sziklavölgyben; kezdődik a farsang! – Minden legény elhozta bizonnyal a diadalmi jelt, a levágott főt, s odateheti azt a menyasszonya apjának a lábához, mint elengedhetetlen váltságdíjat. – Ezért futnak olyan sivalkodva a leányok fel a hegytetőnek, ahonnan az érkező diadalmasokat várják.
Ott van az a nevezetes szikla, amit úgy hívnak, hogy „áldozatkő”. Egy óriási csompó, amit a helyéről el lehet mozdítani, ha tizenkét legény belekapaszkodik. Hanem az is uskók legény legyen, akinek acélból vannak az izmai. Ha ezt a nagy csompót előretolják, egy mély barlang nyílása tárul elé.
Ebbe szokták az uskók rablókalandjaik után a magukkal hozott foglyokat belökni. Idáig élve hozták el őket, mert a fogoly nekik a teherhordó barom, aki a zsákmányt görnyedve hozza idáig. De már a hegy túlsó oldalára át nem viszik őket, hogy szemükkel se lássák azt a völgyet, ahol az uskók sziklafészke van elrejtve. Ott tartják őket aszerint, amilyen jó kedvükben vannak. Ha a foglyokért váltságdíjat küldenek a hozzátartozóik, akkor hazaeresztik őket.
Ha azonban se váltságdíj, se elegendő zsákmány, hanem ahelyett súlyos sebek voltak a kaland eredménye; ha valami derék vitézük esett el, akkor amint a bortól, a tánctól és a guzlától felhevültek, előhurcolják a barlangból a foglyokat, s ott az áldozatkövön levágják a fejeiket. – A szép leányok maguk hengergetik alá a csonkított hullákat a lejtős meredeken, s odakiabálnak a völgyben száguldó farkasoknak, mintha bátyáik volnának: „Nesze, ez a tied!”
Az idáig elhozott zsákmányt pedig aztán a leányok hátára kötik fel; akkor ezek váltják fel a teherhordó állat tisztét. De örömest teszik.
Ezúttal fogoly is sok volt, zsákmány még több, de levágott fej semmi. – A foglyokat egyelőre a barlangba zárták; a nehéz áldozatkő lenyomtatta ismét a barlang nyílását.
No, de kárpótolta a szerető szíveket ezért a csalódásért a kiosztott ajándékok sokasága. Aztán nekik nincs tiltva a csók se a lakodalom előtt, se a vértől áradt Rjékában megfürdés előtt, mint a Deli Markónak és a Margaritának; ki-ki ráakad a maga párjára.
De a zsákmány olyan nagy, hogy maguk a leányok nem bírják azt egyszerre elcipelni; még a fiatal menyecskéket is el kell szólítani a tűzhely mellől, csak a vén banyák maradnak a nyárson forgó pecsenyét őrizni a várban. De a férfi vállát teherhordás nem gyalázza meg soha.
A diadalmas csapat csak szétszórt csatákban érkezik meg a várba, rendetlen puskaropogás és szilaj dalolás közt; az otthon levő öregek nagy riadallal fogadják az érkező csoportokat.
Mentől többen érkeznek, annál hangosabb lesz a dicsekedés. Minden újan érkező új csodatetteit mondja el az uskók vitézségnek, de kifáradhatatlan valamennyi a dicső Deli Markó magasztalásában.
Ő az és senki más, akiről a guzla beszél. A barlangból jött elő, a hármas ércajtón keresztül. Az ő lova a Durindó, az ő kardja az a szablya, aminek csapásairól a ballada énekel. Az a szablya, aminek senki ellen nem állhat, aki porból lett és porrá lesz. De ez a szablya mégis elmaradt valahol, ott az átokverte vár alatt, az éjféli tünemény kezében. Az ő maga, a királyfi menyasszonya, a félelmetes Margarita! Akinek a csókjától minden férfi pokolra válik. Deli Markó attól sem ijedt meg, most is kérte tőle azt a csókot. De a Margarita most is csak azt mondta: „Majd ha a Rjéka vize úgy megáradt ellenség vérétől, hogy nekem a számon fölül ér, mikor benne fürdöm, akkor leszek tiszta, akkor csókollak meg téged”. Így mondja azt a guzla is. – Deli Markó otthagyta nála a szablyáját, aminek csupa gyémánt a markolatja. – Majd visszamegy érte!
Ott jön ő maga a legutolsó csapatnak az élén. – Ő maga ül lovon. Az a ló nem botlik, nem szédül, nem csúszik el a sziklán. Ha mélység állja útját, általrepül rajta.
Nem is lehet más, mint a mesék királyfia ez a fényes alak, akiről senki sem tudja, hogy honnan támadt, csak azt tudja, hogy amióta az uskók nép között megjelent, diadalról diadalra vezérli a fegyvereiket, s tele marokkal szórja az aranyat, ezüstöt.
Valamennyi leánya az uskók nemzetnek mind bele van bolondulva. Az üdvösségüket is odaadnák érte.
De ő rájuk sem mosolyog. Deli ifjú arca halvány és szomorú!
Majd nemsoká lesz már ily szomorú!
Itt jön a gyertyaszentelő! Ez a menyasszonyok napja.
Ekkor menyasszony lesz minden hajadon leány, aki csak pártát visel a sziklavölgyben; vőlegény lesz minden legény, akinek csak jobb kéz felé van az övébe dugva a handzsár markolatja.
Akkor majd megjön a Margarita is a Frangipáni várból, visszahozza Deli Markónak a zálogba hagyott szablyáját.
És akkor az uskók legények mind előhozzák a foglyaikat a barlangból, s ott az áldozatkövön ki-ki levágja a magáénak a fejét, hogy a hegyi patak megdagad az ellenség vérétől, míg az a Margarita ajkán fölülig ér, s akkor aztán ő is megtisztul, s férjhez megy a királyfihoz, a Deli Markóhoz.
A guzla mellett így danolta a hősballada folytatását a fehér szakállú vén trubadúr, míg az uskók leányok a lobogó máglyát körültáncolták karéjban, a férfiak vadul üvölték utána a rémdal végsorait, sokféle mámortól megittasultan.
Deli Markó pedig hallgatott, és nézett a tűzbe szomorú, mozdulatlan arccal.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages