A várva várt megérkezik

Teljes szövegű keresés

A várva várt megérkezik
Hát bizony ilyen a játék!
Az ember vagy nyer, vagy veszt.
S néha a nyereség még rosszabb, mint a veszteség.
 
Metellnek ugyan kedvezett a szerencse. Nyert magának egy szép obeliszkot a Père La Chaise temetőben, a húgának egy kapitálist, meg egy dicső vőlegényt, meg egy uskók királyi trónust. Mind a kártyán nyerte, tisztességesen. Nyugodtan pihenhet most már a gránitoszlop alatt, s játszhatja a l’hombre-t a csontemberrel odalent. Miliórának a sorsát a legjobb rendben hagyta.
Lord Adam és a gróf két külön hajón egyszerre vitorláztak ki a roueni kikötőből. Az egyik az angol Delphin briggen utazott, a másik az orosz Borodinón. Az angol jobb vitorlás volt, elhagyta az oroszt; azonban úgy egyeztek, hogy megvárja az anconai kikötőben az utóbb érkezőt.
A titkos szövetség szabályai szerint lord Adam parancsolt az alsóbbrendű tagnak, az orosznak azt kellett tenni, amit ő mond. A román szövetségesek és a görög hetairisták is mind készen voltak a cselekvésre. Ha a kitörés egyszerre minden ponton megtörténhetik, a siker el nem maradhat. Odafenn Szentpétervárott aztán gondoskodott róla az összeesküvők központi bizottsága, hogy az orosz cár siessen a maga haderejével a feltámadt románok, görögök és szerbek segítségére, s ha tétovázni talál, akkor ki volt rá mondva, hogy elfogják, minden családtagjával hajóra pakolják, s átszállítják Amerikába, idehaza pedig kikiáltják a köztársaságot, mely nyolc országot egyesít magában: Nagy- és Kisoroszországot, Lengyelországot, a Krímet a Kaukázussal, Moldvát Oláhországgal, Hellászt, Szerbiát egész az Adriai-tengerig és – Magyarországot.
Ez a nyolc név volt a nyolcágú csillagra felírva. – S ez nem volt ábránd, amit fiatal, rajongó diákok agya forralt ki; ez egy igen komoly tervezet volt, amiben magas világi állású főurak, diplomaták, hős hadvezetők értettek egyet – nagy katasztrófák, véres, izgalmas harcok következtek ebből.
Az orosz hajó négy nappal később érkezett meg, mint az angol. Azalatt Adam lordnak ideje volt személyesen kémszemlészeteket tenni a dalmata partokon, gyors röptű vitorlás csónakával. Halásznak volt öltözve, a chioggioták viselete szerint, s minden nyelven tudott beszélni, ebben bámulatos lángesze volt, egy hónap alatt a legvadabb idegen nyelvnek birtokába tette magát, s úgy tudott játszani minden szerepet, mint még soha színpadon nem játszott senki. Amilyen felismerhetetlen volt nála lady Adamina szalüppjében a férfi, éppen olyan sejthetetlen maradt a chioggiota halászzubbonyában, vagy Deli Markó szurkájában az angol mylord. Valódi világhírű csodaművész veszett el benne.
Kémszemléi alatt meggyőződött felőle lord Adam, hogy az osztrákok a dalmata partokat nagyon jól őrzik, ellenben a török partokra senki sem ügyel. Az orosznak könnyű munkája lesz Skutari felől fellázítani a fekete hegyek lakóit, hanem az övé annál nehezebb. De mégis kész volt a tervével.
A Frangipáni vár környékét még mindig varázs takarja be. Azt csak nagy távolban tartják kordonnal körülzárva, ahogy a pestises vidéket szokták, de vizsgálódni bele nem megy senki.
Ide eljutni könnyű munka lesz, a chioggiota halászok végig szoktak járni az egész Quarnerón, az a csatorna oly gazdag halakban, hogy még a távol Chioggia lakóit is eltartja. – Egy halászcsónakon el lehet szállítani azt a veszedelmes új találmányt, a hang nélküli lőszert ebbe a várba; innen aztán kézen-közön ki lehet azt osztani a közel hegyek közé menekült uskókoknak. Ha azok egyszer a lőszer birtokában lesznek, az osztrák zárvonal őreit észrevétlenül lepuskázhatják, s éjszaka meglephetik Zengg városát. A puska csak öl, de nem durran, az alvókat nem ébreszti fel a harc, könnyen halottakat csinálnak belőlük. Aztán nyomulhatnak előre mindig sötétben, némán bujkálva, nem küldve maguk előtt fegyverropogást, nem hagyva mögöttük élő ellenséget, míg egyszer csak egész hosszában égni fog a dalmata part, anélkül, hogy valaki látná a lángját, fellobban az akna, anélkül, hogy valaki hallaná a dördülését!
S ez az új pokolgyújtogató-szer könnyen becsempészhető a partőrök és cirkáló hajók minden fürkészkedése mellett. A kutató douanierek nem találnak mást a csónakban, mint táblákba rétegezett gyapotot, rendes csomagokban, arra pedig szükségűk van a paplancsinálóknak, legfeljebb azt fogják rá mondani, hogy ez bizony egy kicsinyt fehérebb is lehetne. – Nem is álmodnak róla, hogy abból minden csipetnyi egy emberhalál.
S ezt a rémséges országfelforgatási tervet milyen varázzsal ragyogja be a vele összeszőtt szerelmi dráma.
Egy tündérnek született leány, aki el van átkozva egy boszorkányos várban, elrejtőzött álomra, s ott vár a megváltó lovagjára, aki a bűvös karddal levágja az őriző sárkánynak a fejeit.
A leány csupa ártatlanság, csupa szerelem. Aki mikor a szívét odaadja, nem számít, nem követel, nem írat házassági szerződést, nem móringoltat, nem esküdtet meg, csupán azt kívánja, hogy szeressék.
A bátyja levele jó helyen van elrejtve lord Adamnál a tüszőben, egy kis arany szelencébe, ahol még az arcképe is megvan, az a miniatűr festmény, amit még akkor ajándékozott a barátjának, amikor azt asszonynak hitte. Váltó, levél és arckép hermeszileg elzárt rejtekben vannak; ezeket jól meg kellett őrizni a tengeri útban, ahol az ember hajótörést is szenvedhet.
Ha ezt a levelet megkapja a leány, minden aggodalom nélkül követni fogja azt a jó barátot, akire őt a bátyja rábízta.
S hová vinné őt a Deli Markó máshova, mint a maga királyi várába. A ballada is azt kívánja, amit maga Milióra álmodott ki. Azok lesznek aztán az olympi gyönyörök napjai; diadalmas harc és diadalmas szerelem közepette! S aztán az ember akkor végezheti el, amikor akarja – a harcot is meg a szerelmet is. Ha megunta, azt mondja rá: „egy kis félreértés volt” s aztán hat hónapra elnapoltatik a bill. Egy kis epizód volt. Punctum. Két év múlva elveheti a mylord a neki szánt hercegasszonyt, s tíz év múlva ott ülhet a gyapjúzsákon, s csinálhat a mostani tréfával ellenkező politikát. Deli Markó meg a tündérszép arája! Erről ne beszéljünk többet.
„Mais c’est la jeunesse!”
Hát bizony ilyen a fiatalság!
 
Már dagasztja a szél a vitorlát! Kedvező szél fúj a Maltempo-csatornán.
Az a halász, aki a parthoz oly közel sikamlik tova Porto Re felé, mandolint is hozott magával.
Mikor a Frangipáni vár négy tornya előbontakozik a partvidék bűvös panorámájából, a halász előveszi a mandolint, s elkezdi énekelni a csónakászdalt.
Szép hangja van: olyan csengő, mint egy asszonyi althang.
A tengeren messze el szokott hangzani a dal.
Szép derült az idő, meleg tavaszi nap van, a vándor halak csoportjai hosszú ezüst vonalakat húznak a tenger tükrén végig, a repülő halak denevérröpttel cikáznak a légben a szitakötők után.
„Eljött az esti szellő;
Ringatva csónakom… „
A halász, daloltában le nem veszi a szemeit az egyre közeledő Frangipáni várról. A komor épület ablakai az alkonyodó naptól úgy ragyognak, mintha tűzlángban égnének.
Az énekes úgy képzeli, mintha az egyik toronyablakból fehér kendőt lobogtatna feléje valaki.
Ez a fehér kendő egészen felizgatja minden érzékeit. Nem lát, nem hall, nem gondolkozik másról.
Várják – megismerték – szeretik!
Csak felfelé néz, nem ügyel a tengerre.
Mélyen a tengertömeg indigósötétjében jön közeledve valami fehér árnyék. Valami víz alatt járó hajónak lehetne nézni, oly roppant tömeg. Két szeme oly rémesen világít. A vízlakók riadva rohannak szerteszét az útjából, a delfinek sírása felhangzik a mélyből.
Idefenn a barkarola végakkordjai ringanak el a hullám felett: „Milióra… Milióra”.
 
Rég elmúlt az ígért határidő, amikorra Deli Markó visszatérni fogadkozék, s azóta nap múlt nap után, s az eljegyzett menyasszony komolyan vette a dolgot, minden este ott bámulta a torony ablakából a tengert, kérdezgetve a feltünedező vitorláktól, melyik az övé. Vitorla kelt, vitorla szállt! De a Frangipáni vár előtt egy sem kötött ki. – A leány álmodott tovább. Mindennap újra álmodta azt, aminek meg kell történni. Olyan bizonyos volt az előtte, mint a credónak a tételei, amikből egy szónál sem szabad felakadni. Vissza fog jönni!
Ha ma nem, hát holnap. Aztán megint holnap.
Axamita alig hallotta a szavát ezóta. A katonaviselt leány félt is tőle, mint a Vilától, s nem merte háborgatni. Csak úgy messziről nézte, hogy mit csinál. Esténként, mikor beállt az apály, Milióra lejött a kastélyból a partra a Valle Drazsica felé. Itt a sziklapart ellapályosodik, s tengerapálykor felbukkannak a fenékről a conglomerát-sziklák, amik ott zátonyt képeznek. – Miliórának különös kedve volt ezeken a sziklákon végiglépegetni, s aztán egyikére a legszélsőknek letelepedni, ott a cipőit, harisnyáit lehúzta, s aztán a lábaival lubickolt a vízben, amit a láthatáron lehanyatló nap, hosszú tűzoszlopként arannyá változtatott. – Egy egész aranyhíd volt az, mely az ő lábánál kezdődött, s a napban végződött.
Axamita nem háborgatta őt ebben a gyönyörűségében. Vannak, akik ezt nagy gyönyörűségnek találják, napleáldoztakor a tengeren végigbámulni.
Hanem egy délután mégis megszólította Miliórát Axamita.
– Jó lenne, kisasszony, ha mostanában nem mosogatná a lábacskáit a tengerben; az öreg Pabló beszéli, hogy a halászok egy pesce tanét láttak a csatornában. Tudja? Egy pesce tanét.
– Ismerem. Találkoztam egyszer vele, mikor a bátyám idehozott. Szép szörnyeteg!
– No, akkor hát nagy szál viaszgyertyával tartozik a kisasszony a lorettói szent szűznek, hogy megmenekült bátyjastul; mert a pesce cane nagyon szereti a fehér húst.
– Itt a parton csak nem támadhat meg.
– Igaz, hogy a cápa nem szereti a fejével a sziklának nekimenni, hanem a farkával leüthet valakit onnan.
– Jól van. Majd magammal viszem a handzsáromat jövőre.
– De kisasszony, a cápa ellen meg nem véd a handzsár.
– Nekem van egy könyvem, amiben az olvasható, hogy a búvárok, ha a cápával találkoznak, bátran alája úsznak, a cápa lefelé nem tud harapni, éles késsel végighasítják a gyomrát.
– Jaj, kisasszony, azok a cápák vagy nagyon gyermekek lehetnek, vagy a búvárok lehetnek valami óriások, vagy pedig azok lehetnek valami jó keresztények, akiknek számára írnak a könyvbe, akiknek mindent el kell hinni, ami könyvben nyomtatva van.
Erre aztán Milióra kikergette őt a szobából: hagyjon neki békét a kutyahalával.
Másnap reggel aztán lelkendezve tört be hozzá Axamita.
– Amit megmondtam! Most már itt a Zeár-öböl körül csatangol a cápa. Ma reggel korán a rovinóiak úsztatták a juhaikat a tengerben, gyapjúnyíráshoz készülve, amint egyszerre csak ott termett a roppant szörnyeteg, azt mondják, három öl a hossza, a farkával kettőt lecsapott a birkák közül a tengerbe, s rögtön el is kapta mind a kettőt. Ezt magam láttam a puntáról.
– Nem tudtad meglőni a puskáddal?
– Jut is az embernek eszébe a puska, mikor a cápát meglátja. De egyszerre olyan lesz ott a legbátrabb ember is, mintha kővé változott volna. Aztán annyi annak egy puskagolyó, mintha meggymaggal lőnének egy medvére. Én esküszöm a tersatói szent kápolnára, hogy zárva tartom a rácsajtót, ha a kisasszony meg nem ígéri, hogy nem megy ki a szélső sziklákra.
– Hát inkább megígérem.
Azután dacból azt tette, hogy egész nap le nem jött a szobájából.
Nem kellett már neki se zongora, se meséskönyv; a kis kertjét is elhanyagolta, a jégverés után nőhettek benne a bokrok összevissza. Egész nap az ablakban ült, s a tengert nézte, aztán valami jutott az eszébe: abból verset csinált. Az volt az öröme. Mindenféle fadobozból, görbe fából meg zongorahúrokból csinált valami olyan eszközt, mint egy guzla, ahhoz nyirettyűt, amihez a saját hajszálait használta fel, s aztán azon a hangszeren próbálgatta a Deli Markó nótáját elcincogtatni. Amit az Axamita főzött, az nem ízlett neki, hanem maga sütött magának a kandallóban hamupogácsát, azzal élnek az uskók asszonyok. A nyers kecskebőrből opánkát szabott magának meg bocskorszíjat, abban járt. Aztán azzal a handzsárral száz vágást tett a levegőben, s megkísérté vastag gallyakat keresztülvágni vele. Azt hitte, hogy emberfőt is le tudna már azzal csapni. Még puskával lőni is megtanult volna, de Axamita azt nem adta a kezébe, azt mondta, hogy a lövés hangja fellármázná a halászokat, partlakókat; azt hinnék róla, hogy valami veszedelem van a tengeren. – Miért nem tudnak hát olyan puskaport feltalálni, ami nem durranik! – zúgolódék magában.
Feltalálták már. Hozzák is már! …
…Igen szép meleg nap volt, hajnaltól alkonyatig a tengeren rajzottak a halászbárkák, amerre csak a szem látott; a rovinói lázárok a Valle Drazsica öblében szedték a spongyát meg a holothurokat. Az ő nyomorék fejük éppen arra való, hogy a búvármesterséget űzzék, nekik ott legjobb a tenger fenekén, az ő szemeik ott látnak.
Milióra elnézte naphosszat ezt a nyüzsgő életet a tengeren. Valami varázshatása van el látványnak a szárazföld lakójára. Azok a vízen járó emberek egy fokkal magasabb lények, mint mi vagyunk. Az a nagy kék mindenség nekünk titokteljes ismeretlen világ, őnekik életadó otthon.
Milióra azzal szokta mulatni magát, hogy mikor a halászok csónakrajai megjelentek a tengeren, egyet kiválasztott közülük, s aztán fogadott rá magában, hogy az lesz, amelyik legközelebb fog jönni a puntához. Egész odáig egy se szokott merészkedni. – Szerencséje volt mindig eltalálni az igazit. Ennek a családnak különös szerencséje volt a játékban; talán ha lutrira tett volna Milióra, ott is nyert volna.
Íme, most is ugyanaz a csónak, amit messziről kiszemelt választottjának, jön kifeszített vitorlával egyenesen Perillo felé.
Ez a neve a Valle Drazsica azon meneteles részének, mely félkör alakban sekélyesen hajlik alá a tengerbe.
A halász készen lehet már a fogásával, mert úgy látszik, hogy nem szedi a végtelen hálót a ladikjába, hanem csendesen ül a kormánypadon, s még arra is ráér, hogy mandolinját pengesse. Fiatal lehet tán és szerelmes?
A habok elhozzák a dal hangját egész a várig; ki lehet venni a dallamot a partverő hullámok csendes zúgásán át.
A leány szíve nagyot dobban. Ez a dal oly ismerős. Messze kihajol az ablakból, úgy figyel rá – már a szavakat is kivehetni: „Eljött az esti szellő…”
– Metell bátyám! – sikolt fel örömmel a leány; az első pillanatban az jut eszébe, hogy a bátyja jön, az énekli az ismerős csónakászdalt. Azt ígérte.
A másik percben aztán elszomorodik. Ha őt most innen elviszi Metell magával haza, a magyarországi uradalomba, ahol nincs se tenger, se szikla, csak végtelen nagy síkság, s azon semmi más, csak búza, tengerszámra búza, s ahol nincsenek se vitéz uskókok, se dicső hős Deli Markó, csak robotoló jobbágyok meg kolomprázó ökrök – hát őneki meg kell halni!
Hanem aztán amint közelebb jön a csónakos, kivehetőbb lesz a dal, észreveszi, hogy ez nem Metell hangja; az erőteljes vibráló bariton volt, ez pedig lágy, hízelgő althang. Ki ez hát?
Van távcsöve, azt hívja segélyül.
A napnak háttal van fordulva a danoló férfi, az arc egészen árnyékban, nehéz kivenni a vonásait.
Amit se szem, se fül ki nem talál, kitalálja a szív.
Őt hozza az a csónak; szeretőjét hozza. A vőlegényt, Deli Markót, az oly várva vártat!
Egészen ráismer, bizonyos felőle, hogy ő az! Ide jön! Errefelé tart!
Ekkor eszébe jut neki Axamita. – Ez a császár katonája, akinek őrt kell állani a puntán, töltött fegyverrel. – Ez megismerheti Deli Markót, ha a Perillóba bejön a csónakjával, útját állhatja, még meg is ölheti. – Ezt meg kell akadályozni!
Ablakából kihajolva egy néma csókot küldött kezével a közelgő csónakos felé, s azzal kezébe kapva handzsárját, lefutott a puntához Axamitát keresni.
A strázsamester leányasszony ott áll a veranda alatt, hosszú puskája csövére támaszkodva, nagy medvebőr csákója a fejébe nyomva. Merev tekintettel nézett ki a tengerre.
Milióra odarohant hozzá a szobán keresztül, s megragadta a katonaleány kezét.
– Azt a csónakot nézed, ugye?
– Azt.
– Azon jön az én kedvesem, az én vőlegényem!
– Tudom.
– Deli Markó, a királyfi!
– Ismerem.
– Ő ide fog jönni énhozzám.
– Akkor Isten legyen irgalmas szegény lelkének!
– Te meg akarod őt ölni?
– Én nem.
– Hát ki akarja bántani?
– Nézzen oda a kisasszony a tonnara tetejére. Látja, hogy lobogtatja Pabló azt a vörös zászlót? Ez azt jelenti, hogy itt látta a közelben a cápát. Látja, hogy menekülnek egyszerre mind a halászok a csónakjaikkal vissza Buccariza felé, ki a partokra. Innen jön a szörnyeteg a Valle Picola di Sercica felől; látni arról a csillámló sávról, ami a tenger tükrét felzavarja; a delfinek, a dentálék, a tinhalak menekülnek előle seregestül s ugrálnak fel a tengerből a levegőbe. Ha vissza nem tér sebesen Deli Markó, vége a királyságának.
Milióra megrettenve látta, hogy az egész Zeár öbölből hogy igyekszik valamennyi halászbárka a Punta Gavranicshoz menekülni; balról a Rovina felől a lázárok süvöltése hangzott rémséges kórusban, akik a tenger fenekén szivacsszedő búváraikat hívták vissza kuvikvisításaikkal; az a csillogó vészes sáv pedig sebesen közeledett egyenes átlagvonalban a punta felé.
S a csónakos még folyvást dalolt, pengette a mandolint, s hagyta a sík hullámon repülni a gondoláját: „Milióra! Milióra!”
– Vissza! Vissza! – sikolta kétségbeesetten a leány, a punta verandájának mellvédjéről messze kihajolva.
Egyszer aztán a csónakos is észrevette a veszedelmet.
Akkor hirtelen kezébe kapta a két evezőrudat, s elkezdett feszíteni a part felé.
Visszatérni a buccarizai öböl felé már késő volt, egyedüli mód volt a menekülésre a Perillo sekély medrét elérni, ahova a tengeri szörny nagy testével, saját veszedelme nélkül be nem rohanhat.
– Siess! Siess! – kiáltott a leány eléje. – Erre jöjj! Erre jöjj! A Perillo felé.
S azzal maga lefutott a punta mellvédjéről egyenesen le a Perillóba. Szikláról sziklára ugrált a sekély vízen keresztül. Axamita utánarohant a vakmerőnek, kit visszatartani nem tudott.
– Ide! Ide! – kiáltozott a tengerből kimeredő sziklán állva a leány, fátyolát lobogtatva, hívogató jelül. A csónakos kétségbeesett erőfeszítéssel tört a hullámokon keresztül. Egyszer aztán egy nagy csattanás hangzott, s arra a csónak minden benne levő terhével együtt kétölnyi magasra repült fel a levegőbe. S azután éppen olyan magasan szökött fel maga az ormótlan csodaszörny, idomtalan vicánkodással, fehér hasával felfelé fordulva, s rettenetes száját hat sor éles fogaival kerekre feltátva. Egy percig ott kalimpázott összevissza csónak, ember és tengerszörny: fekete árnyképek az arany ég lapján. Pokoli vízió képe! A másik pillanatban aztán a rémlátvány minden alakja eltűnt a tengerbe: a hajó, a hajós és a cápa.
Milióra a kétségbeesés őrjöngésével veté magát a tengerbe. Övéig ért az apály hulláma. Kezében volt a handzsárja. Segítségére akar rohanni a kedvesének. – Az emberevő szörny csak a hasával felfelé fordulva tudja elnyelni az áldozatát, mert a szája lefelé nyílik. A Perillo medre sekély és sziklás; a háttal lefelé fordult óriás megfeneklett a zátonyon, s ott vergődött zuhataggá csapkodva fel szörnyű testével a hullámokat.
A leány úgy elvesztette az eszét, hogy képes volt odarohanni a szörnyeteghez, s egy handzsárral megtámadni azt a rettenetes állatot, amit még a zátonyon is egész sereg férfi kell, hogy legyőzzön; akinek nem árt se szigony, se puskagolyó.
A vén Pabló onnan a tornác tetejéről, a rovinói lázárok a part szikláiról rémült üvöltést támasztottak e borzasztó jelenet láttára, de senkinek sem volt oroszlánszíve, hogy utánarohanjon a leánynak. Még Axamita is megdermedve állt meg a sziklán; pedig az ő kezében puska volt, ami sok halált adott néhanapján. Nem merte azt kisütni a tengerek királyi fenevadára, a víz alatti pokol fejedelmére.
Nem ám, mert nem volt szerelmes. Senki sem volt az, egyedül a leány. A Deli Markónak a menyasszonya.
Annak volt bátorsága mellig érő hullám közepette odarontani egészen a közelébe a hánykódó leviatánnak.
A három öl hosszú csodaszörnynek össze volt csukódva a szája. Ha kinyitja, olyan az, mint egy barlangajtó; ha összecsukja, a hat sor fog egymásba záródik, oly erővel, mint egy gőzgép fűrészfogai. Lefelé fordított fejének hegyes orrán mint a gőzkatlanból, süvöltött elő a forró füst, gőz, túrva maga előtt a habokat, mintha igazán ő volna a mesék sárkánya.
A falánk szörny még a lőgyapot csomagot is elnyelte. A gyomrába került salétromsav és kénsav aztán egyszerre megpezsdült odabenn, s elkezdett veszedelmesen dolgozni. Ez zsibbasztá meg egyszerre a cápa kolosszális erejét; a forró gáz mint a guta, elkábította egy perc alatt az agyvelejét. Így történhetett meg az a mesébe való csoda, hogy egy gyöngéd fiatal leány egy ilyen tömérdek fenevadnak a gyomrába üthesse a handzsárját, nagyot hasítva rajta.
Ettől a döféstől aztán a cápa bendőjét feszítő gáz egyszerre végigrepeszté nagy pukkanással a szörnyű állat egész hasát. Miliórát csak az őrzé meg, hogy a kitörő gáz egy hullámhegyet borított a fejére, s a tenger fenekére taszította le, ott azután eszméletét veszté.
Most már utánarohant Axamita, s felkeresve a kisasszonyát a habok között, kihozta őt a partra, s hozzáfogott, hogy életre költse.
A rovinói lázárok pedig, amint látták, hogy a cápa megveszekedett, nekiálltak csáklyákkal, kötelekkel, s belekapaszkodtak negyvened magukkal, kivonszolták az óriási tetemet a Perillo lépcsőpadjára, ahol a Porto Re-i asszonyok szokták mosni a ruháikat. Ott azután felbontották a belsejét.
Érdekes inventarium, amit feljegyeztek ennek a cápának a bendőjéről a fiumei krónikák. Találtak benne a lőgyapotcsomagon kívül, mely halálát előmozdította, s melyet, mint veszedelmes süstörgő anyagot rögtön visszadobtak a tengerbe, még két birkát, két delfint, egy vízmerítő bőrcsebret és egy egész férfit.
Ezt odafektették a sziklapadra. Milióra éppen akkor tért magához. Első szava, amint életre tért, ez volt:
– Hol van Deli Markó?
– Itt van – monda Axamita.
Milióra odanézett, de nem ismert rá.
– Hisz ez nem ő.
Az a roncsoló gáz, ami a cápa gyomrában kifejlett, néhány perc alatt úgy elékteleníté azt az eszményi szép arcot, hogy nem lehetett ráismerni többé. – Olyan lett a feje egészen, mint azoké a rovinói lázároké: egy sima gömb, szemek, száj, arcvonások nélkül.
Milióra összeborzadt.
– Hát még a levegőn át küldött csókért is bosszút áll a Marguerita
 
Ezt a megölt cápát Magyarország akkori nádorispánja, József főherceg kitömette, s a budapesti magyar nemzeti múzeumnak ajándékozta.
Akik múzeumunkat meglátogatják, ne mulasszák el e különben is érdekes természetrajzi ritkaságnak egy kis figyelmet szentelni.
Ez egy históriai cápa.
Nagy költőnk, Vörösmarty azt kérdi a „Fóti dal”-ban: Hol van a hal, mely dicső volt és remek?
No, ez egy olyan hal volt.
Ez a hal egy harapással lenyelte Ausztriának és Magyarországnak egy dalmáciai hadjáratát s obligát harmincmillió forintnyi rendkívüli hadikiadását.
De kár, hogy fiakat nem hagyott maga után!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages