A virág nap nélkül
A virág nap nélkül
Egy leány szíve, aki még nem tudja, hogy mi a szerelem.
Abszolút ártatlanság csak egy ifjú leány lelkében található. Olyan az, mint a csigák közt a „virgó”. A pecten, a conus, a murex nem lát, szemei nincsenek, azért mégsem téveszti el, hogy a kagylóját hófehérré idomítsa, mikor a többiek mind színesek, ragyogók, tarkák. Nem tudja, hogy ő „szűz” – éppen azért az.
Még álmai sincsenek. Az álom is megzavarja már az ártatlanságot. Az álmodott csók is folt a fehéren.
Milióra nyugodtan tűrve várt elátkozott magányában. Nem tudta még, hogy az magány.
Naptára nem volt, azt sem tudta, mennyi idő múlt el azóta, hogy itt van. Az évszakok sem magyarázzák azt itt meg. A nyár melegét enyhíti a tengeri szellő, tél pedig nincs. Virág folyvást nyílik, ha egynek az évszaka elmúlt, jön a másik; gyümölcs is érik, felváltva egymást. A fák levelei örökzöldek, nem hullanak le ősszel, nem hajtanak újra tavasszal. Csak egy fája van a vidéknek, mely számlálja az évszakokat, a fügefa. Júniusban megérleli az első gyümölcsét, aztán augusztusban a másodikat, a harmadik szedhető lesz szeptember vége felé, a negyediket novemberben adja, hanem akkor aztán azt mondja: elég volt, levetkőzik, eldobja leveleit, és aludni megy.
Ebben az esztendőben még az sem történt meg.
A fügefa novemberben ahelyett, hogy a leveleit elhullassa, új sarjakat hajtott, s januárban már tele volt új gyümölccsel, amik ugyan azért nagyon sokáig fognak megérni, de mégis azt hazudják, hogy nyár van.
– Nézd – szólt Milióra Axamitának –, az idén a fügefa már ötödször hoz gyümölcsöt.
– Elég baj az – monda rá a strázsamester leányasszony.
– Ugyan miért volna baj? Hallod!
– Azért, hogy amely esztendőben a füge ötödször is terem, abban az esztendőben éhhalál van az országban.
(Egészen helyes nézete volt Axamita leányasszonynak. Mikor a füge a dalmata parton ötödször is gyümölcsöt hoz, abban az esztendőben a Fruska Gorától és a Vellebittől fel egész a Krivánig és a Babia Goráig ínség van az egész országban. S ezt a füge nem valami emberbaráti rokonszenvből teszi, hogy ötödször is gyümölcsözik, mintha ő akarná egyedül eltartani az egész éhező emberiséget, hanem ennek az az oka, hogy abban az esztendőben folyvást a sirokkó uralkodott, és még egyetlenegyszer sem jelent meg az adriai tengerpartokon a hajósok réme, a bóra. A hajósok szidják, átkozzák a bórát, mert a hajóikat zátonyra kergeti, hanem ha az kimarad, az nagy veszedelem a szárazföldön élőknek. Ha egész éven át a sirokkó járja a tengert, akkor a quarnerói partokon ugyan örök nyár van, de egyúttal odafent Magyarországon, Karintiában és Ausztriában folyvást esik az eső. Ebben az évben oly nedves időjárás volt, aminőre emberek nem emlékeznek; tengerré vált minden folyam, árvíz borította el a lapályokat, vetések kirohadtak, egész országszerte nem volt ez évben aratás. Igaza volt hát a fügefának.)
Milióra nem akarta azt elhinni. A Frangipáni kastély ablakából bármerre tekint a szem, gabonával bevetett földet nem lát, ott csak falakkal védett szőlők vannak, egész hegyoldalak escarpokkal végigvonalazva, de barázda nincs.
– Hát mi hogyan fogunk akkor élni? – Ezt kérdezé Axamitától.
– Bizony többször fogunk halat és ürühúst látni az asztalon, mint kenyeret. Az idén ez nagy ritkaság lesz.
– Hiszen város közelében lakunk, ahol pénzért mégiscsak lehet kapni mindent. Ha az országban nem termett, elhozzák máshonnan. Fiuméba hajók járnak.
– Hiszen van, amíg van; de ha így tart a világ, majd elviszik az uskókok.
– Kik azok az uskókok?
– Azok csak az igazi Isten csodái. Minden uskókban hét ördög lakik, s száz uskók, ha összeszedkőzik, több egy hadseregnél.
– S hol laknak azok? A pokolban?
– Ott nem, bár ott volna a helyük; sőt sokkal közelebb laknak a mennyországhoz, mint mi, a segnai hegyek között.
– Merre van az a Segna?
– Négyórai távolságra van gyalog ehhez a mi kastélyunkhoz, és a Maltempo csatornán, az ő evezős ladikjaikkal még közelebb. Innen, erről a tájról arrafelé hajót nemigen látunk vitorlázni, s ha onnan felülről jő errefelé valamiféle jármű, akkor minden ember, aki a part közelében lakik, siet eltorlaszolni az ajtaját, s a tornyokban félreverik a harangokat, azokon csak az uskókok jönnek. Az uskókok csak ötön szoktak vásárolni.
– Hogyan „ötön”?
– Az öt ujjukkal. Vassal és ólommal fizetnek.
– Furcsa emberek! Hát nincs nekik pénzük?
– Dehogy nincs! Valamennyi uskóknak teli van aggatva a dolmánya, a mellénye, a szeredása, azután meg a sipkája körös-körül tallérokkal. Az az ő dicsekedésük. Amit készpénzben rabolnak, azzal teleaggatják a ruháikat; de fizetni csak a handzsárral meg a pisztollyal szoktak. Az asszonyaik, leányaik is éppen olyanok, úgy felcifrázva, felpénzezve; csupa skarlátpiros ruhát visel valamennyi. Náluk nem dolgozik soha senki, csak esznek, isznak, mulatnak, s mikor kedvük szottyan, mennek rabolni, le a völgyekbe, be a városokba, s ki a tengerre.
– S senki sem tudja őket legyőzni?
– Próbálták azt: a mi császárunk, a török császár, a velencei dózse; törődtek is az uskókok akár a „duzsdé”-val, a „fekete Arapinával”. Rájuk sem hederítettek. Ha nagyon sokan jöttek ellenük, akkor otthagyták a városukat, Segnát, s úgy eltűntek a sziklaörvények között, hogy senki sem talált rájuk. Mikor aztán a hatalmasok hadai hazamentek, s őrséget, kormányzóságot hagytak hátra, még új lakosokat is telepítettek a városba; éjjel előjöttek a barlangjaikból az uskókok, megrohanták a várost, leölték az őrséget, a hivatalnokokat, az új lakosságot pedig megtartották rabszolgáiknak, s aztán folytatták, ahol elhagyták.
Miliórának kezdettek tetszeni ezek az uskókok.
– Máskor meg azt próbálták meg ellenük, hogy felbiztatták a scogliók lakosait, hogy a maguk apró, lapos fenekű hajóikkal kezdjenek hadjáratot az uskókok ellen; annak meg az lett a vége, hogy az uskókok egy éjjel hajókra ültek, feleveztek Fiuméba, s ott az egész város láttára elfoglaltak nyolcvan kereskedőhajót, úgy vitték vontatva maguk után haza Segnába. Sohase ment utánuk a hajókért senki.
– Te! Ezek derék fickók lehetnek.
– Mondhatom. A hozzájuk közel eső vidékeket, Licát és Carbairét csaknem egészen odahagyta a lakosság a szomszédságuk miatt. Akkor a szigeteknek estek neki: azokat pusztították el. Száz meg száz nótájuk van hőstetteikről, amik elhihetetlenek; de mégis igazak. Egyszer Velence egy háromfödeles gályát küldött ki ellenük, Veniero kapitány alatt. Az uskókok egy zivataros éjszakán csónakjaikkal meglepték a gályát, lemészárolták a hajóskatonákat; a kapitányt hajójával együtt elvitték Segnába, s ott aztán csaptak egy nagy dáridót, ahol a velencei kapitánynak sorba kellett táncolni az uskókok asszonyaival; mikor már nem bírta tovább, akkor levágták a fejét, kitépték a szívét, azt megfőzték, s aztán szétosztották: az volt a lakoma vége; minden táncosnéjának jutott belőle egy darabka.
Milióra elbámult rajta, hogy az uskók asszonyok hogyan osztoztak meg egy férfiszíven. Mintha azt más asszonyok is nem tennék! Ekkor hallott legelőszőr férfiszívről beszélni.
– Sokan csak mesének tartják azt, hogy uskókok vannak a világon – folytatá Axamita. – Néha tíz, néha húsz esztendeig, néha egy egész emberivadékon át nem hallani róluk semmit. Pedig ott vannak ők az ő sziklafészkeikben; csakhogy az egész környék retteg tőlük: szívesen megadja nekik a sarcot, s nem meri feladni senki. Az egyik lábukkal Törökországban állnak, a másikkal Dalmáciában. Ha a mi császárunk katonái szorongatják őket: akkor átugranak Boszniába; ha a török basa jön ellenük: akkor behúzzák magukat a magyar tengerpartra. Akkor aztán nem üldözhetik őket. Néha úgy összeveszítik a törököt, osztrákot, olaszt egymással, hogy egész háború lesz belőle. Ők maguk félreállnak lesbe, s kirabolják mind a két hadakozó félnek az élelmi szállítmányait. Néha egyik hatalmas potentát akkora erővel tör rájuk, hogy szétmorzsolja őket: akkor azt hiszi mindenki, hogy ki vannak irtva. Tíz esztendő múlva megint csak itt vannak az uskókok. Nem nemzetség ez, akit ki lehet irtani. „Uskók” annyit tesz, hogy „szökevény”. Aki csak valahonnan más országból megszökik, görög, román, olasz, horvát, magyar, oláh, cigány: mind az ő számukat szaporítja. A nyelvük is olyan zagyvaléka valamennyi másnak; nem beszél azon más, csak ez az ezer ember odafenn. Aztán ezek sohasem házasodnak: amely asszony megharagszik az urára, odaszökik az uskókokhoz, amely leányt a faluból kisöprűznek, odaviszi hozzájuk a szalmakoszorúját, ott kap becsületet; cigányasszony, török rabszolganő magától is jön elég. S ha nem jön, elhozzák. Kikutatják messze földön a legszebb lányokat; éjszaka meglepik, mikor vízért megy a kútra, mikor fürdik: elkapják, elviszik erővel, soha senki sem hallja a hírét többet. Talán maguk sem kívánkoznak többé vissza. Víg élet van az uskókok között; s délceg daliák valamennyien!
Milióra keresztet vetett magára.
– De ide nem mernek jönni a Margueritától, ugye? – kérdezé remegve Axamitától.
– Bizony nem mernek idejönni; mert semmit sem féltenek annyira, mint a szép pofájukat, s semmitől sem félnek, csak a csumától, s arról tudják, hogy itt lakik.
Axamita leányasszony rémlátó okoskodása sokkal alaposabb volt, mint igen sok conjecturalis politika. Az éhínség az év elején már a dalmata partokon is beköszöntött; a sík földön, a Karszton túl rég otthon lakott már, s azzal az egész partvidéken elkezdődtek a hagyományos rablójáratok. Egyik nap itt, másik nap amott rohanták meg a hegyekből alájövő fegyveres bandák eleintén a falvakat a völgyekben, aztán a városokat is a partvidéken. A harmadik stádium, mikor a tengeren kezdenek el rabolni. Majd az is bekövetkezik!
Katonaság kevés volt. A monarchia nagyban lefegyverzett. Csak a kikötőket tudták őrizni. A városoknak maguknak kellett gondoskodni a védelmükről, s cirkáló őrjáratokat tartani, akik az éjjeli orvtámadásokat elhárítsák. Ezt tették Porto Rében is.
Ennek aztán legelső sorban mindjárt a szegény rovinai lázárok adták meg az árát. Minthogy Porto Rében egész éjjel cirkáltak a fegyveres őrjáratok, a Marguerita áldozatai el lettek zárva az egyetlen kereseti kútforrásuktól: a császár utólagos megfizetésére utalványozott ingyen elvevéstől. – Nem lehetett többé lopni. Nem volt se hús, se kenyér.
Ennek a hiányát aztán másodsorban megérezték a Frangipáni vár lakói is. Nem volt többé, aki az asztalukat ellássa az eddig megszokott tápszerekkel. Axamita leányasszony ugyan termesztett burgonyát, ezt a Franciaországból elhozott új növényt, s az igen jó volt kenyérpótléknak; de az is fogytán volt már, csak a tenger adott enni, halakat meg csigabigát. Minden hétre hét böjtnap esett. Néha egyéb sem volt ebédre, vacsorára, mint azok a hosszú rózsaszínű rákok, a scampik, amik csak Fiume körül tenyésznek. – Milióra ezzel is meg lett volna elégedve, de a roviniai lázárok annál kevésbé. Ezek a tengeradta vacsorához csak a kényszerűség nyomorában nyúlnak; mert nekik a hal és rák étele kiállhatatlan kínokat okoz az egész bőrükben. Éjjel az üvöltésüktól nem lehet aludni. Csak egy orvossága volna a bajuknak: a kenyér. Azt meg hiába kérnek: nincs.
Attól lehet félni, hogy mire kitavaszodik, a rovinai nyomorultak kolóniája az utolsó élőlényig kivesz! – Félni? Hát félti ezeket valaki? – Senki nem más, mint Milióra. Ki fogja akkor az ő menedékét védelmezni az egész világ ellen és a jó emberek ellen. Az olyan jó emberek ellen, mint az uskókok, akik a szép leányokat elragadják, s aztán a szép leányok úgy megszeretik őket, hogy vissza nem kívánkoznak tőlük többé? – Ilyen uskókok másutt is lakhatnak, nemcsak Segna vidékén.
Hírt nem lehetett a világból hallani sehonnan.
Metell bátyja itt is feledte talán már Miliórát.
Axamitának nagyon sok biztatásába került mindennap lebeszélni Miliórát, hogy fel ne üljön a kis halászcsónakjukba, s el ne induljon a bátyját felkeresni a „tatár táborban” azzal a csónakkal.
