Ami egyszerre megjön
Ami egyszerre megjön
Hanem az utolsó szavak után elkezdett tántorogni a menekült, a feje nekivitte a kőfalnak, s bizonyosan bezúzza a homlokát, ha Milióra meg nem ragadja. A végső küzdelemben kimerült, elhagyta az eszmélete, összeroskadt.
A lány átölelve tartá két karjával: a jeges, szemetes földre csak nem engedhette leesni.
Ott volt hát a karjai között álmainak tüneményképe, élettelenül, nyomorultan, emberek és elemek haragjától elgyalázva, szája szederjes, fájdalomtól nyitva, megtört szemei félig zárva pilláik alatt; hátraszegett fejéről alácsüggött az összecsapzott haj.
Milióra felvette őt az ölébe, maga sem tudta, hogy ilyen ereje van, azután becipelte a kis oldalajtón át a vár folyosójára. Körülnézett: hová rejtse itt el? – Fel nem viheti a szobájába, mert ott Axamita meglátja, az pedig ellensége a skókónak, az a császár katonája, az elárulhatná.
Szemébe tűnt a pince ajtaja. Valami jutott eszébe. Ott tüzet is lehet rakni, nem oltja ki a bóra. Elhurcolta odáig az alélt uskókot; felnyitotta a nehéz vasajtót. Emlékezett rá, hogy a pincegádor fülkéjében áll a gyertya, s a kezdetleges tűzszerszám, amivel azt meg lehet gyújtani. Akkor tanulta ezt ki, amikor a nyomorultak számára felhordta a télire eltett burgonyát. A pince volt az éléstár. Nagy, tömör oszlopokon nyugvó boltozatok, amikben valaha a Frangipániak egész helyőrség számára való élelmet és lőport tartottak. Most is ide volt felhalmozva a Deli Markótól vett mindenféle elemózsia.
Miliórának a sötétben kellett tapogatózni, amíg a lépcsőkön leszállt, s rátalált a liszteszsákokra, amikre a félholtat lefektethette. Jobb fekhely még most nem volt a számára itten.
Azután szövétneket gyújtott, s szétnézett a sötétben valami után. Ott talált egy szögletben szárított ürübőröket; azokból jó fekhely készül. A feje alját levendulacsomagok adják ki.
De fődolog tüzet rakni, a dermedt alaknak erre nagy szüksége lehet. Hanem a pincében tüzet rakni veszedelmes – először azért is, hogy a ház megtelik ördögökkel; de még inkább azért, hogy a pince megtelik füsttel, ennek az ablakai télire mind be vannak zárva.
Eszébe jutott, hogy van még e várpincének egy nevezetes rejteke; egy cseppkőbarlangocska, annak a kürtője felmegy az udvarra, s a kútba szádallik, azt hát nem lehet bedugni.
Csodálatos kis hely! Mintha tündérek építették volna remekbe. A tetőről alányúló pillérek, amik össze vannak ragadva a földből felemelkedő oszlopokkal, orgonasípok idomtalan gnómok alakjai; ez a csoport itt valóságos mennyezetes ágy, lefüggő kárpitokkal, amik kőből vannak, ez jó lesz itt nyoszolyának a skókó számára. Fejedelmi hálószoba! Mikor az olajfa tüze ropogva fellángol, arannyal, ezüsttel van bevonva minden fala, a kőoszlopok, kőfüggönyök átlátszanak, mint a kristály. És amellett az a jó van benne, hogy a barlang tél idején meleg.
Ugyan mert volna máskor ezen a helyen egyedül lenni a leány?
Hát még egy férfival egyedül lenni?
Igaz, hogy az a férfi még most halott.
Olyan halott, amilyennek a népballada mondja: a királyfi mélyen alva a tündérbarlangban, aki a táltosa nyerítésére vár, s a menyasszonya költögetésére nem akar ébredni.
Ott fekszik előtte halottan. A leánynál van az élete. Hogyan kellene neki azt visszaadni?
Milióra lehajolt az uskók lábaihoz, s elkezdte azoktól a bocskorszíjakat leoldani. Ugyebár, így tesznek az uskók menyasszonyok lakodalmuk estéjén? Az opánkák félig le voltak szakadva, a szíjak átázva, nehéz azokat lebontani annak, aki még nem tanulta.
Azután az ázott köntösöket kellett levetni róla. Nem átallta ezt a lány? Hiszen márványalak volt az, amit leleplezett; egy szobor: Isten legszebb művészremeke! – Így kellett vele tennie, hogy életre hozhassa. Csak egy széles tüsző alakú bőröv volt a derekán, ahhoz nem mert hozzányúlni. Most azután következett az erős munka: borszesszel, pokrócdarabbal, aztán meg villanyos tenyereivel végigdörzsölte az elfagyott, megdermedt alakot, nyitva levő szájába leheletet fújni, de úgy, hogy ajkaik egymáshoz ne érjenek, aztán föléje hajolni és lesni, hogy tér vissza az élet színe az arcra, hogy dobog fel a szíve, hogy szelídül át a halál álommá?
Már alszik. Mély álma van. Halálra ki van fáradva.
Milióra olyan nyugodtan ült mellette, mintha otthon volna, betegét ápolná. Az ázott öltönydarabokat kiteregette száradni az oltárkövekre.
A jó háziasszony figyelmének mindenre ki kell terjedni. Amíg drága szenvedője alszik, ő lopva elszökik mellőle, felmegy a szobájába, onnan egész nyalábbal hoz le mindenfélét, amire majd szüksége lesz ennek, ha fölébred, hoz neki gyapjúpokrócot, amivel betakarja, majd a tűzhely után lát, ibrikben, lábasban főz, süt mindenfélét, a fölébredő készen találjon mindent.
Úgy veszi, mintha ennek már így kellene lenni.
S nem is várhatja, hogy vége legyen az álomnak, amint az alvó egy ébredező mozdulatot tesz, fogja a csészét a párolgó punccsal, karjára emeli az ifjú fejét, s ráerőlteti az első kortyot.
Az azután megissza az egészet.
Csak akkor tekint szét, s azt kérdi: „hol vagyok?”
– Jó helyen.
Nagyon is jó helyen volt, a feje egy dobogó szíven.
– Marguerita! – hebegé az uskók vezér.
– Hát legyek a Marguerita, ha te Deli Markó vagy!
Az ébredező csakugyan azt képzelhette ezen a helyen, hogy ő a guzla által megörökített királyfi, nem más.
Hozzátette a leány, komolyan, nem mosolyogva:
– Azért ne félj tőlem, nem csókollak meg.
Annak pedig úgy látszik, hogy nem volt ettől nagy félelme.
Sőt éppen nem látszott szívére venni a királyfiról szóló ballada verseit, amikben Deli Markó előbb a Durindó lovát, azután meg a jó kardját, a Szablyát akarja feltalálni, hanem megfogta a leány kezét, s odavonta őt magához.
Milióra hevesen taszítá őt vissza fekhelyére.
– Mit gondolsz? Ez itt a Marguerita háza!
Ekkor tért magához félmámorából az uskók.
– Úgy! Igaz! Hisz a Frangipáni várban vagyok. Hogy kerültem ide?
– A tengeren át menekültél a harcból.
Erre az uskók vezér eltakarta tenyerével az arcát.
– A harcból! A kudarcból.
Milióra azt hitte, hogy sír, s aztán nagyon megszánta. Odasimult hozzá kérlelgetni.
– No, ne keseregj! Légy férfi! Ne sírj! Látod, én sem sírok. Jöjj: egyél és igyál. Jó lakomára vártalak.
S azzal odahordta eléje, amit számára sütött, főzött, tartotta a térdén a tálat, amíg az fektében evett, s gyönyörködött benne, hogy az milyen mohón falja az ő főztjét, a tál fenekéig üríti; azután megitatta a boros csobolyóból. Azután leült a lábához, két térdét kezei közé fogta, s azt mondta neki:
– No, mármost beszéld el, hogy mi történt veled!
Az uskók vezér fél könyökére dűlt, és mesélt.
– Németek és taliánok jöttek ellenünk ezer hajóval, nekünk csak száz csónakunk volt: Az övéik gályák voltak, a mieink csak ladikok. Húszan voltak egy ellen.
Mesélt aztán a menekült olyan csoda hőstetteket Miliórának, amik egy árnyékot sem engedtek azoknak a hősballadáknak, amikről a guzlások gajdolnak.
Nem is győzte volna le a vitéz uskókokat az a tenger sokaságú német és talián, dicsekedék az uskók vajda, ha az áruló horvátok, a rabszolgának született granicsárok, azután meg a hitszegő pogány török, a bihácsi basa, a hátukba nem támadnak, s Zengget el nem foglalják orozva tett rohammal. Ekkor aztán a tengeren harcoló uskók hősöknek el volt vágva útjuk a sziklavölgyükbe való visszavonulásra, meg az ottmaradtaknak a társaikkal egyesülhetésre.
Milióra mindezt hallgatta hívő arccal s egy igazi uskók asszony átkozódó közbekiáltásaival.
Az uskók vajda folytatta a meséit. – Nem maradt hátra más, mint keresztültörni a németek és taliánok hajóhadán, s a tenger felé elmenekülni. Érkezett a nagy zivatar.
– Azt én küldtem az ellenségre! – szólt közbe a leány.
– Az ugyan átkozott tréfa volt tőled! – szitkozódék az uskók hős. – A viheder nem válogatja, ki a német, ki a moldák; egyformán a sziklához paskolja a hajóikat; én a buccarizai partok felé akartam a népemmel elmenekülni, hogy majd ott az erdőkbe bujdokolunk, de a vihar egyre veszettebb lett, először csak a borette jött ránk, azután a borina, utoljára maga a vén anyjuk, a bóra.
Milióra a haját tépte kétségbeestében:
– Ezeket mind én küldtem!
– Elég bolondul tetted! Ha tudtad, hogy olyan szád van, amiből szelet tudsz fújni, jobb lett volna, ha csukva tartod. Minket pusztított el ez a nagy szél, utoljára csak a magam csónakja maradt meg két evezőnőmmel, azokat is egymás után leseperte a hullám, mikor kifáradtak; utoljára egyedül maradtam a csónakomon, s akkor felfordította azt a vihar, alig tudtam kiúszni a tengerből.
A leány a földhöz verte magát, úgy sírt és jajveszékelt.
– S én még azt mondtam neki: jobban, jobban!
Az uskók engedte, hogy csak hadd tépje a haját, hadd henteregjen a földön; úgy kell az asszonynak.
– No, ne sírj már, elég volt; megmenekültem. Fogadást tettem a lorettói szent szűznek, s az kiszabadított. S nem elég szép csoda-e tőle, hogy éppen ide hozott tehozzád, akit szeretek?
– Igazán szeretsz? – kérdezé a leány, könnyein átsugárzó örömmel tekintve az ifjúra.
– No, hát hogyne szeretnélek? Csak nem bolond fővel kapaszkodtam fel ide, ezen a nyaktörő úton, erre a vár fokára, hanem ezért, mert tudtam, hogy téged itt talállak. A kapura nem akartam menni, mert azt a császár katonája őrzi, a kardos leány, aki bizonyosan agyonlőtt volna.
– Hát énértem jöttél ide? – rebegé Milióra. – Hát énreám gondoltál? Látod, én is annyit gondoltam terád!
– Igazán mondod azt?
– Bizony mondom. Majd megtudod azt mindjárt. Amíg te harcoltál, én költeményt írtam rólad. A te harcodról meg ami azután jön. Ha akarod, elolvasom. Hanem igyál előbb abból a csobolyóból.
A vajdafi nem mondatta ezt kétszer magának. Ivott, és gyönyörködött benne, milyen magas pátosszal olvassa fel a leány az ő hőstetteinek leírását.
Egyszer aztán eldugta a leány a keblébe a költeményt, szégyenkedett azt tovább olvasni.
– No, hát ott mi jön? Hisz nincs még vége. Mért nem mondod tovább?
Ott már az következett, hogyan viszi haza a dicső királyfi a maga menyasszonyát ősei fényes sasfészkébe, s micsoda nagy boldogság lesz majd ott a részük.
A leány csak nekierősítette magát, hogy elolvassa azt is.
– De fordítsd félre addig az arcodat.
Az pedig csak azért sem fordította azt félre.
A szégyenkedő leány aztán a kötényével takarta el az ifjú arcát azalatt, amíg a balladája végét, a szerelmes részét nagy suttogva elolvasta.
Megtörtént. Azt is elmondta hát már a leány – versekben –, hogy milyen édes gondolat az ő urának felesége lenni!
Az uskók vezér megszorító érte a kezét, s szomorúan mondá:
– Csakhogy most ettől az én ősi váramtól ugyan messzi estünk. Legjobb vitézeim ott vannak a tenger fenekén; népem virága levágva, magam földönfutó, akit kergetnek. Se aranyam, se vasam. Meztelen vagyok. Azt sem tudom, merre meneküljek! És én azért mégis esküszöm teneked, hogy visszatérek ismét; mielőtt a hold kétszer megújul, itt leszek. Új erővel jövök, olyan hatalommal, mely szétszórja ellenségeinket, s rettentő fegyveremmel bosszút állok a szenvedett kudarcért. Akkor azután ismét fényesnek, dicsőnek fogsz látni, és akkor velem jössz oda, ahol őseim királyi vára dacol a fél világgal, s felülsz mellém az én trónusomra. Ott azután majd nem fogunk félni – én a te csókodtól és te az enyémtől.
A leány nagyot sóhajtott.
– Csak olyan rövid időt ne mondtál volna, jobban elhinném, hogy úgy lesz.
– Mit? Te nem hiszesz abban, amit Deli Markó ígér?
– Mindent elhiszek. Óh, meg ne haragudj rám! Tudom, hogy vitéz vagy, csodákat tudsz tenni. De én félek, nagyon félek!…
– Mitől félsz?
– Attól, hogy téged megölnek. Olyan sokan vannak. Magad mondtad: körös-körül fogtak, német, olasz, horvát, még a török is. Reszketek, hogy még egyszer odamenj közéjük.
– Ne félj! Mi még többen vagyunk! Ne hidd azt, hogy én az én népemmel együtt magamra vagyok hagyva. A Néva jeges partjától a Fekete-tengerig, s le onnan a görög szigetekig, végig az egész adriai parton egy hatalmas szövetség mozgatja a népeket; földrengés lesz belőle, ha az egyszerre megindul. E szövetség neve a „Hetairia”. Benne vannak az oroszok, oláhok, hellének és az igazhívő szerbek az egész Karszt és Balkán mentén és a Cerna-Gorában. Vezetőink Párizsban laknak, onnan intézik a világharcot. Neked mindent elmondhatok, mert feleségem vagy már. Nálunk így megy a házasság. Előbb együtt laknak, a legény meg a leány, mint hűséges társak, egy tálból esznek; csak azután, ha bebizonyult, hogy tud az asszony az ő urának hűségesen szolgálni, akkor jön rá a sor, hogy szeretgessék egymást, s ha azután meg vannak elégedve egymással, akkor következik a pap, aki összeesketi őket, de igazi férj és feleség csak akkor lesz belőlük, amikor az asszony a csatában a férje oldalánál tölti a puskát.
Milióra egészen el volt ragadtatva ettől a házassági előirányzattól. Leült az ő urának a lábához. Az pedig nyilatkozott előtte.
– Hát, hogy lásd, milyen bizodalmam van hozzád, elmondom, hogy hová megyek, és mikor jövök vissza. Én most, ha a te segítségeddel innen kiszabadulhatok, Párizsba sietek. Ott van a mi országunknak a titkos feje, akinek mi mindnyájan engedelmeskedünk. Ő ennek a tengerparti birodalomnak a választott császárja, akinek a zenggi, raguzai, cattarói, zárai králok csak vazalljai. A nevét nem mondom meg neked, mert azt kibeszélnünk még a legkedvesebb feleség előtt is tiltva van. Hanem az arcképét megmutathatom. Azt velem hordom mindig, mint egy csodatevő ereklyét. Itt van a derekamra kötött tüszőmben. Ennek nem találtad meg a nyitját, ugye? Tanuld meg, hogy máskor tudjad. Hanem előbb esküdj meg rá, hogy ebbe a képbe bele nem szeretsz, mert ez gyönyörű szép férfi, nálamnál százszorta szebb.
Milióra hevesen tiltakozott minden mozdulatával ezen állítás lehetősége ellen.
– No, de esküdj meg előbb, hogy nem szeretsz belé! – kötödék az uskók vajda a leánnyal, s addig nem adta ki a markából a medaillont, amit a tüszője rejtekéből vett elő, amíg Milióra esküvel nem fogadta, hogy nem fog ő beleszeretni senki férfiába, bárha angyal lenne is.
Akkor aztán odaadta az arcképes medaillont a leány kezébe. Hát amint ezt az arcot megpillantá Milióra, csak elsikoltotta magát egyszerre, s mind a két kezével ajkához szorítva, elhalmozta azt számlálatlan csókok özönével.
– Hát te így tartod meg az esküdet? – rivallt rá a vajda, s öklét emelte rá.
Milióra pedig gyönyörtől kacagva mondá neki.
– Hiszen ez a bátyám, az én Metell bátyám – s azzal alázatosan odahajtá a fejét az ökölcsapás elé.
Az uskók vezér pedig, ütés helyett, szelíden megsimogató a leány fejét, s egészen más hangon mondá neki:
– Tudom én azt jól!
De nemcsak más hangon, hanem más nyelven is mondta ezt; eddig azon a szláv idiómán beszélt hozzá, mely e vidék lakóinak anyanyelve, ezt az utolsó szót már franciául mondta, ahogy a legelső találkozásuk alkalmával is megszólítá.
S egyúttal egészen más ember is lett az uskók. A takarópokrócot egész klasszikus redővetéssel kanyarította termete körül, hogy az mint egy görög hősszobor, rögtön szalonképessé tette, s akkor aztán egész nagyvilági courtoisie-val beszélt a kisasszonyhoz.
– Tudom én azt igen jól, Milióra kisasszony. Első idejövetelem is az ön bátyjának parancsára történt. Ő megtudta, hogy ezen a vidéken éhínség van, s ha a nép szükséget szenved, akkor az ő testvére is nélkülözni kénytelen, s azt mondá nekem: eredj oda, lásd el népünket élelemmel a sziklafészkeinkben s a húgomat télire valóval. Én ezt a magam módja szerint végrehajtottam, kissé nagy huzakodásba került, de a cél el van érve.
Most aztán még nagyobb hévvel szorongatá az ifjú kezét szíve tájára a leány.
– Hogyan? Te az én bátyámtól jössz? Te láttad őt? Ő küldött ide?
Az uskók hódolattal felelt.
– Hogyan is mertem volna én különben, alattvaló vajda, az én uramnak, a mi leendő cárunknak a húga előtt megjelenni, ha urunk által küldve nem lettem volna?
Milióra megijedt, hogy most már ilyen nagy távolság támad majd közöttük.
– Nem! Nem! Csak maradjunk annál, hogy te Deli Markó vagy, a kraljevics, én pedig a te menyasszonyod, akit a sziklaváradba fogsz hazavinni, addig pedig itt várok rád.
– Ahhoz az én cáromnak az engedelme szükséges.
– Óh, ő abba bele fog egyezni, mert ő engem nagyon szeret. Aztán te annyi hőstettet fogsz elkövetni, hogy nem tagadhat meg tőled.
– Harcaim diadalkoszorúját a te kezedből várom.
Ez igazán lovagias mondás volt. Igazi hős lovagok, akik hexameterekben és alexandrinusokban beszélnek, sem mondhatnának szebb vallomást a szívük választotta hölgynek.
– Mikor térsz vissza hozzá? – tudakoló Milióra.
– Még ma, amint innen menekülhetek.
– Vidd neki csókomat!
– Kár, hogy azt átvennem nem lehet.
– De lehet – szólt Milióra, hamiskásan mosolyogva –, levélben, papíron. Könnyen megy ez. Itt van a papír, ez a költemény, amit neked felolvastam, ennek a háta üres lap, a hajtűm ezüst vége jól fog irón helyett; csak annyit írok rá: „Csókollak ezerszer, Miliórád”. Nesze, vidd el neki. Ebből majd megtudja azt is, hogy mi szeretjük egymást.
– De majd azt fogja gondolni, hogy ezt az ezer csókot nem őneki, hanem Deli Markónak szántad:
– Hát mit tegyek?
– Írd fölé a nevét.
– Igazság az! Hisz anélkül nem tudná, hogy neki szól ez.
És Milióra szépen fölírta az üzenete fölé a bátyjának a nevét, nem azt a Babiagorai Riparievichet, hanem az igazit, amelyik benne van a magyarországi aranykönyvben. Úgy adta át azt költeményestül együtt az uskók hősnek.
Az elzárta azt a tüszőjébe.
– Két hét múlva őnála leszek. Csak most innen menekülhessek ki gyorsan és biztosan.
– Kigondoltam én azt már igen jól – monda Milióra.
– Ha ezeket az összeszaggatott köntösöket újra fölveszem, mindenki megismer bennük, hogy uskók vagyok.
– Nem is azokat veszed föl, hanem ezeket itt ni.
S azzal Milióra előhúzott egy csomagot a zugból, amit szobájából hozott le. Az ő saját öltönyei voltak benne.
– Ezeket vegyem föl?
– Hisz olyan sima arcod van, mint egy leánynak; termeted is olyan karcsú. Kicsinnyel vagy magasabb nálamnál. Minden ruhám rád fog illeni. S ez nagyon jó bugyola lesz neked. Aki innen meglát kimenni, mind azt hiszi, én vagyok, tőlem pedig félnek, elfutnak, a Margueritának vélnek, senki sem fogja utadat állni ebben az álcában, bátran keresztülmehetsz vele a határon.
– De hogy jutok ki innen a várból? Azon az úton, amelyen feljöttem, nőgúnyában nem kúszhatok.
– Arról is gondoskodtam már. Axamita a várkaput mindig zárva tartja, a kulcsok az övébe vannak dugva. Hozzám rendesen délben meg este szokott feljönni, máskor odalenn van a puntában – és fon. Nem tudja leányvoltát megtagadni, fon, mikor nem látják. Majd ma, ha feljön hozzám, pálinkát adok neki inni, addig itatom, míg elalszik, akkor aztán elveszem tőle a kulcsokat, s kibocsátalak a várkapun. A kert rácskapuja a Valle felé nyitva van, arra, Rovinón keresztül legjobb lesz menekülnöd.
– Angyal vagy – szólt az uskók vitéz, megszorítva gyöngéden a leány kezét.
Milióra nagyot fohászkodott.
– Szeretnék még nagyon sokáig együtt lenni veled – szólt két kezét az ifjú vállaira téve. – De ha menned kell, menj mentől előbb. És aztán sokáig nézett az ifjú szemébe, míg könnyei el nem takarták előle. Hogy még ilyenkor sem szabad egymásnak egy csókot adni! Nem, egyetlenegy búcsúcsókot sem. Úgy kell megválni egymástól csókolatlanul. Ebben a rettenetes házban, ahol annyian haltak meg azért, mert csókot adtak és vettek.
Milióra ruhái egészen ráillettek az uskók hős termetére. A vállfűző segített hozzá. Mikor készen volt a felöltöztetéssel, Milióra maga is meg volt elégedve a művével. Tökéletes asszonyi alak állt előtte.
A valóságos „lady Adamina”.
A szél megállt. Úgy szokta, egyszerre megszakad, mintha a tengerbe ölte volna magát, s a hullám még sokáig zúg, csattog, de már ellenfele eltűnt; a lég csöndes, a nap egyszerre melegen süt, a jég, a hó szennyes patakokban olvad alá a szikláról.
Axamita leányasszony azt gondolta, hogy most már mégis ideje lesz letenni a kezéből az orsót, s felnézni a toronyba a kisasszonyához, és meggyújtani a kandallójában a tüzet, és aztán ebédet főzni. Felballagott a várba.
Amint a várkapun belépett, s azt ismét bezárta, a háta mögött megütötte az orrát a nagy füstszag.
– Eh, ha! Valahol ugyan tüzelnek, mégpedig olajfával.
Egyben megakadt a tekintete az udvar középen álló kútállványon, a füst abból jött elő.
– Ohó! Az én kisasszonyom csakugyan megtette azt a hóbortot, hogy a pincébe ment le tüzet rakni a reggelijéhez. Mind az ördögé leszünk ma!
Előbb azonban kitekintett a kertajtón, nem találja-e őt ottan. Miliórát nem találta ott, hanem igenis a handzsárt a hegyével a földbe fúródva. Néhány vércsepp is volt látható a jéghalmazon. Bizonyosan az uskók megsértett lába hagyta ottan. Axamita meggyőződött felőle, hogy ez a bóra lábának a vére. A megsántult rém azért ment haza gunnyasztani. Mármost bizonyosan tudta, hogy Milióra tündér, aki elő tudja hívnia vihart és vissza tudja kergetni az odújába. De jó volna, ha több rendbeli ördögökkel nem töltené meg ezt a kastélyt.
Azért is most már elszántan indult a pince felé, hogy Miliórát felhívja onnan. Nem jó dolog az, amit most cselekszik.
Nem is jó volt, de már megvolt.
Axamita felnyitá a pinceajtót, ami sohasem szokott kulccsal bezárva lenni, s már a lépcsőgádorból látta, hogy a cseppkőbarlang szádából erős tűzvilág szüremlik ki.
Még éppen a barlangban rakni tüzet! Ahol a manók tanyáznak! Keresztet vetett magára, s Szent Györgyöt hívta segítségül. Azzal nekibátorítva magát, robogott előre a barlangszáda felé – mint mikor Borodinónál ágyúüteget ostromolt.
Csakhogy ez félelmesebb látvány volt egy ágyúütegnél.
A barlang bevilágítva a közepén rakott tűztől. A stalaktit bálványok, ki átlátszó fehér, ki ragyogó vörös, és valamennyi között áll, háttal a tűznek fordulva, maga a Vila, a tündér, fél kezét a csípőjére téve, a pokol fecskéi, a denevérek úgy repkednek délceg alakja körül.
Axamita még most sem engedte a gyáva félelemnek, hogy erőt vegyen a szívén. Megismerte a föld alatti alakon Milióra ruháit, s azt hitte, hogy őt látja maga előtt.
– De ugyan, kisasszony, az Isten szerelméért, mit csinál idelenn? Ne játsszék a tűzzel. Jöjjön fel a szobájába.
Azzal odament a félelmes alakhoz, s megfogta annak azt a kezét, amelyik a csípőjére volt téve.
Erre az a hölgyalak a másik kezével hirtelen torkon ragadta, s olyan erővel, aminővel a túlvilági lények rendelkeznek, úgy vágta Axamitát a falhoz, hogy a lélegzete elállt, s ugyanakkor leszakította az övéről az egész kulcscsomagot, s aztán rohant ki a pincéből.
Axamita, az első rémületből felocsúdva, annyira visszanyerte, ha nem is a bátorságát, de a kötelességérzetét, hogy utánafutott a nőalaknak, s még jól láthatta, amint az a hosszú oszlopos korridoron végigsuhanva, a várkapuhoz rohant, azt a kulcscsomaggal felnyitotta, a kulcsokat lehúzta, a kapun kiugrott, azt bevágta maga után, s aztán a kulcsokkal újra bezárta.
Axamitának a homlokán csurgott a veríték. Milióra megszökött a várból!
Ez volt az első gondolatja.
Aztán jött a másik: felfutni a toronyba, s onnan utánanézni, hogy merre szökik.
Rohant fel a lépcsőkön a legfelső szobába.
S amint oda benyitott, maga előtt látta Miliórát, a valóságos élő Miliórát, aki nyugodtan jött eléje az égő kandalló elől, s azt kérdé tőle szelíden: „Nos, Axamita, strázsamester leányasszony, hát mi történt?”
Egyszerre két helyen jelen van! Ez a „Vila”!
