Ami nincs az aranykönyvben
Ami nincs az aranykönyvben
Amíg a klubig hajtattak, Adam lord a kővetkező okos beszéddel mulattatá Metellt.
– Ez biz egy kis baj. Nem neked, hanem nekem. Nem a pénz, az bagatell; hanem egyéb. – Nekem most innen úgy el kell mennem, hogy akár meg se virradjak Párizsban. – Te itt maradhatsz, téged ünnepelni fognak, divatba jössz, hanem rám nézve tágabb a világ. – Neked nincs angol herceg nagybátyád, akit a magadviselete kompromittáljon, de az, hogy nekem van, még csak a kisebbik baj. A nagyobb veszedelem rám nézve az, hogy most mindazok a fiatal és öreg gentlemanek, akiket én mint lady Adamina magam előtt térdeltettem, akikkel szerelmes verseket szavaltattam, akiket rossz kedvemben felpofoztam, akiknek gráciából a cipőm hegyét meg engedtem csókolni, akik az álhajam egyes szálait gyémántos medaillonokba rejtve viselék a keblükön, akik a pénzüket őrült módon vesztegették el egy mosolygásomért – hát ezek most engem mind sorba halálra fognak keresni. – Valamennyi imádómmal mind sorba meg kell verekednem. Ezt csak úgy kerülhetem ki, ha egy időre eltüntetem magamat a világból. – Elmegyek utazni valami vad országba, ahol nem bukkanhatok ismerősre. – Félesztendő alatt majd csak kifújják a haragjukat a jó barátaim. – Te csak annyit mondj, ha kérdezősködnek felőlem, hogy jól tudod, hol vagyok, de nem mondod meg. Ellenkezőleg azt mondanák rólam, hogy gyáva vagyok, és megszöktem. Ha cartellel keresnek, azt nevemben átveszed, s megígéred mindenkinek, hogy fél esztendő múlva visszajövök. Addig minden ember meggondolja a dolgát, s fél esztendő múlva nevetni fog rajta. Ha valaki nagyon erőszakoskodik, vagy sértő kifejezéseket használ ellenemben, azzal helyettem megverekszel. – No, és már most ölelj meg, csókolj meg: jó pajtásod vagyok. – Átadom a lakásom, a pénztárom kulcsát, annyit költs belőle, amennyit akarsz. – A Rue de Vivienne-ben van egy kis ház, 98. szám alatt, abban lakik egy szép kis hölgyecske: ez az egy tudta felőlem azt a titkot, hogy nem vagyok asszony. – Elfoglalhatod nála a helyemet, ha akarod. – Csak féltékeny ne légy, mert akkor megkínoz. – A lovaimat mind tartsd meg, s az epsomi gyepen futtasd, amelyik be van írva. A téteimet fizesd ki, vagy seperd be, neked a turfon is szerencséd lesz. Ha leveleim érkeznek lady Adamina, vagy lord Adam cím alatt, azokat bontsd fel, olvasd el, és intézkedjél bennük. – Arra az esetre, ha az úton el találnék pusztulni (az ember nem tudhatja, a krokodilusok eszik-e meg, vagy a rézbőrűek?), tégedet teszlek meg általános örökösömnek… Hanem azt, hogy engemet a lady Adamina szerepéből kiugrattál, hogy engemet kényszerítettél arra, hogy férfi voltomat és igazi nevemet egész világ hallatára kikiabáljam: ezt nem hagyom neked oda ingyen: ezért megtorlást fogok rajtad venni! – Adieu!
A kocsi a klub kapuja előtt megállt, Metell kiszállt belőle, Adam lovag pedig tovahajtott.
És Metell elhitte neki, hogy van olyan angol a világon, aki azért szökik el egy helyről, mert attól fél, hogy nagyon sok párbajra-kihívást fog kapni.
Metellnek egy hétig volt dolga lady Adamina ügyeivel, két héten lord Adaméival; azontúl senki se beszélt többet se a lordról, se a ladyről. Ha Napóleonnak elég volt két esztendő, hogy elfelejtsék, hát neki hogyne lett volna elég két hét? Ki tudja, merre kóborolt a széles világban? Metell sohasem kapott tőle levelet.
Ő pedig folytatta, amiért idejött: játszott és nyert.
Három évszak múlt már el azóta, hogy Miliórát magára hagyá. Még nem vitte annyira, hogy visszatérhessen hozzá. Mert a játékosok között vannak bizonyos konvencionális szabályok, éppen mint a professionatus öklözők közt, akik közül ha az egyik a másikat félholtra verte, tartozik annak, ha a daganatait kiépülte, revánsot adni, s a kihívására ismételten helytállni. Így a játékos is, aki az ellenfelét kifosztotta, kötelezve van, becsület szerint, visszatérni a klubba, ellenfelével, amikor annak kedvez a szerencse, játszani, kötelezve van minden tételt tartani, bármilyen magas legyen is, így aztán megtörténik rajta az is, hogy veszt. Az egyszeri nyereséggel csak a rulettasztaltól szabad továbbszaladni, de aki a klubban nyert, s azzal odább fut, annak a neve kalandor, hochstapler, kozák. A magas világban nem szabad a győztesnek nyugalomba menni a csatatérről, onnan csak a rokkantak távozhatnak. Egy nap elmaradni a klubból, annyi, mint a börzéről kimaradni.
Egy reggel (úgymint délben tizenkét órakor) midőn Metell hálószobájában a kandalló előtt ülve szürcsölgetné a cacao-nedvet, nagyokat ásítva az Augsburger Allgemeine Zeitung felett, lépteket hall a titkos lépcsőn, mely ágyfülkéjéhez vezetett kívülről.
– Mi a tatár! Hisz ez csizma!
Azon a lépcsőn csak suttogó cipőkben szoktak idejárni, ezek pedig csikorogtak.
A rejtekajtó megnyílt, s egy férfi lépett Metell elé. – Nem lehetett rajta csodálkozni, hogy ennek is van tudomása erről a titkos lépcsőről, lord Adam volt az, az ő saját hotele volt az, amiben Metell lakott.
Első tekintetre alig akart Metell ráismerni, lord Adam bajuszt viselt, felkunkorítva, s az arca bronzszínű volt a napsütéstől. Az öltözetében is valami sajátszerű idegen típus volt, fantaszta jelmez idegen népviseletekből összeválogatva, fején vörös fezt viselt, amit a szobában sem szoktak levenni, hanem amellett hosszú szárú csizmát a lábán.
A kezében volt egy vadászkorbács.
De ami a furcsa öltözetnél és elváltozott arcnál jobban idegenszerűvé tette megjelenését, az a tartózkodó hidegség volt, ami sugárzott a tekintetéből, mint a jéghegyről.
– Uram! – szólt, merev kézmozdulattal intve Metellnek, hogy csak maradjon ülve, és folytassa a reggelizését, míg ő maga a kandalló elé állt, karjait összefonva. Ez azt jelenti, hogy se nem ölelkezünk, se kezet nem szorítunk.
Metell észrevette a lord tekintetéből, hogy őt itt most egy veszedelmes játék fenyegeti. Gyakorlott játékosok az ellenfél arcából ki tudják találni, hogyha rájuk matts vár. Vajon miféle aduk lehetnek a kezében? Jó játékosnak a saját kártyájából ki kell találni azt, hogy mi lehet az ellenfele kezében. – De vajon mi fekhetik a talonban?
Felkelt és odaállt vele szembe.
– Ön visszatért az útról?
– Igenis. Bejártam egy ismeretlen országot arra Ázsia felé, ahol még nomád népek laknak. Szkítiának, vagy Pannoniának, vagy Illyriának, vagy nem tudom én, hogy minek hívják. Az emberek nyersen eszik a szalonnát.
Metell ebből körülbelül hozzávethetett, hogy merre járt a mylord.
– Ettem is belőle, nem rossz. Azután voltam egy nagy városban, ahol a tyúkot akkor eszik meg, mikor még kisasszony.
Metell kitalálhatta, hogy ez a „backene Händl” hazája, Bécs. Bólintott a fejével, mutatva, hogy érti.
A mylord elővett a zsebéből egy szivart. A kandallóban parázs volt; ha akarta, rágyújthatott nála; hanem nem tette.
– Ha ismeri ön ezt a várost, akkor tudni fogja, hogy abban van egy utca, amit úgy hívnak, hogy „Bankgasse”.
Metell arra is némán intett fejbólintással.
– Abban az utcában pedig nincsen semmi bank, hanem van két nagy ház, amiknek a neve „magyar királyi udvari kancellária”.
Metellnek arról is tudomása látszott lenni.
– Hát mármost, miután ön ezt is ismeri, akkor azt is tudni fogja, hogy e két ház egyikében létezik egy könyv, azaz hogy nem egy, hanem sok, aminek a neve „aranykönyv”.
Metell most már szóval mondta: „tudom”.
– Tudja?
Lord Adam hátranézett, mintha a Dolland-féle tűzadó gépet keresné a szivarja rágyújtásához. Azt meg is találta, megnyomta a billentyűjét, a platintapló lángot adott; hanem azért nem gyújtotta meg a szivarját, visszadugta az oldalzsebébe.
– Akkor azt is tudja ön, hogy ezt azért hívják aranykönyvnek, mivelhogy ezekbe van felírva mindazoknak a neve, származása és címere, akik Magyarországon és a hozzá csatolt tartományokban valaha nemesemberek voltak és most is azok.
– Úgy van!
– No, hát én egy álló egész hónapig ültem ezek előtt a penészszagú, papír-skorpió-rágta könyvek előtt; végigolvastam mind valamennyit, de ezt a nevet: Riparievich de Babiagora nem találtam se elöl, se hátul egyikben sem.
Metell most már tudta, hogy mi kártya van az ellenfele kezében. Minden matador. Ezt úgy hívják a l’hombre-ben, hogy „grandissimo”.
– Tovább megyek – folytatá lord Adam. – Én itt nem hagytam félbe a dolgot, hanem tovább kutattam; hivatalról hivatalra jártam, keresve ezt a nevet, míg végre rátaláltam a főhadügyi számvevőségnél, ahol ez a név: Babiagorai Riparievich Metell előfordul mint vásárló, aki egy kastélyt megvett a fortificationalis alaptól valahol a dalmáciai tengerparton.
Metell elsápadt.
– Útra keltem – folytatá lord Adam. – Jártam szekéren, tengelyverő sárban, homokban, tutajon, csónakon, öszvérháton, szamárháton, gyalog; elmentem a tengerig, felkerestem ezt a várost, ahol ezen a néven hívott egyéniség nyilvános árverésen megvett egy ócska kastélyt, beszéltem azokkal, akik őt látták, s meggyőződtem felőle, hogy az ön volt.
Lord Adam megint elővette a szivart, s a szájába dugta, de csak nem gyújtotta meg a másik végét, hanem a korbácsával ütögette a csizmája szárát, s elnézett Metell feje fölött.
– Mármost hát én azt kérdezem öntől, mi oka van önnek a Babiagorai Riparievich Metell nevet viselni, holott az nincs a magyarországi nemesemberek aranykönyvében sehol. Ha önnek ez valóságos neve, akkor ön nem nemesember, csak annak adja ki magát, tehát kalandor, akkor önnel nincs másnak beszéde, mint ennek a korbácsnak. Ha valami titkos gonosztett az oka annak, hogy ön a valódi neve helyett költött nevet használ, akkor egyet füttyentek ezzel a síppal itt a korbács nyelén, s arra rögtön feljönnek a fogdmegek, s elfogják önt. Ha valami politikai üldözés az oka annak, hogy ön álarc alá rejtőzik; akkor adok önnek öt percet, hogy összeszedje a holmiját, s meneküljön e rejtekajtón át, amerre tágabb a világ!… Ha azonban azt találja ön nekem felelni, hogy mi köze önnek, mylord, az én felvett inkognitómhoz, nekem éppen annyi jogom van magamat ennek meg annak hívatni, mint volt önnek arra, hogy magát lady Adaminának hívatta; én meg akartam tréfálni a világot, s akit legjobban megtréfáltam, az ön maga. A tréfa sikerült volt! – No, hát ha ezt fogja ön nekem felelni, akkor én majd küldök önhöz két gentlemant, akiknek ön meg fog nevezni másik két urat, s aztán azok majd megállapítják, hogy mikor és hogyan utazzunk el a svájci határra, s hány lépés barrière-ről lövöldözzünk egymásra, míg egyikünk meg lesz nyugtatva. Tessék, uram, választani a négy eset közül.
Ilyen hangon szokták a l’hombre-ben kimondani ezt a szót, hogy „grandissimo”.
Hanem még azért, akinek tele van a keze matadorral és atout-couleurrel, nem bizonyos a diadaláról. Lehet, hogy egy másik azt mondja, hogy „nullissimo” – aki meg bizonyos felőle, hogy egy ütést sem csinálhat – s akkor azé a nyert játék.
Ilyen hangon szokták ezt a szót kimondani, halkan, nyugodtan, ahogy Metell válaszolt.
– Egyiket sem választom a négy közül. Riparievich Metell tenni fogja azt, hogy életének legsúlyosabb titkát elmondja őszintén az ő „barátjá”-nak, lord Adam of Camelboroughnak, s meg van nyugodva felőle, hogy mikor mindent megtudott, lord Adam of Camelborough kezét fogja nyújtani Riparievich Metellnek.
– Jó! – monda a lord. – S most már meggyújtá a szivart, s leült egy karszékbe, sarkantyús csizmáit szétnyújtva.
Riparievich Metell pedig megtöltötte a csibukját török dohánnyal, parazsat tett rá, s leült a mylorddal szemben, s aztán összefújták a két füstfelleget. Ez is összekeveredés.
– Mindenekelőtt afelől légy egészen megnyugtatva, hogy eredetem a legtisztább nemesi vér. Apai őseim zsupánok voltak, s egy közülül dynasta volt Andronikosz idejében, anyai ágról pedig egész az első magyar honfoglalókig vihetem fel a családfám törzsökét. Ősi birtokai családomnak kiskirályságnak nevezhetők, ami természetesen csak az otthoni barbár viszonyokhoz mérve bír értelemmel, mert a magyarországi kiskirályság egész jövedelme nem érne fel egy írlandi farmer bevételével. Most azonban még ez a birtokom is a levegőben függ, s én csak praetendens vagyok, mint valami elűzött fejedelem.
– Nálunk tanulni nem szokás; mi hasznát venné az ember? Hivatal, prókátorkodás a köznemességnek való. Mi mágnások legfeljebb nyelveket tanulunk, hogy utazhassunk a külföldön, gyakoroljuk magunkat lövésben, vívásban, lovaglásban; de azért katonává nem leszünk. Akit pedig a sors valami különös lángésszel áldott meg, az megfelelő tért talál tehetségeinek kifejtésére a zöld asztalnál, ahol kártyáznak és tekéznek. – Én különös kedvence voltam minden játéknemben a szerencsének. – Pelyhes állú gyermekképpen megküzdöttem a leggyakorlottabb játékosokkal. – Ezért nagy volt a tekintélyem még odahaza apám előtt is. Mert „kártyás”-nak csak azt a férfit nevezik, aki veszt; aki az apjával kártyaadósságokat fizettet ki, azzal fenyegetőzve, hogy főbe lövi magát. Az olyan ifjú ember, aki jól játszik, akinek mindig elég pénze van, az tekintély mindenütt. Korhely csak a vesztes. És én ezt egészen helyes nézetnek is tartom, ha az emberek, akik egymás pénzét elnyerni leülnek, egymásra nézve idegenek, vagy talán éppen ellenségek is; vagy pedig annyira gazdagok, hogy a veszteséget meg nem érzik. Hanem ott, ahol én tehetségem hatalmát éreztettem, az a baj volt, hogy akik egymás pénzét elnyerni összeülnek, mind ismerősök, jó barátok, és mind olyan emberek, akiket a veszteség tönkre juttat. Hanem hát erre az ember nem gondol. Éppen úgy, mint ahogy a börzejátékban nem kérdezik azt, hogy hány ember fog beleugrani a vízbe, ha a contremine sikerül. Azt mondják, ne mássz a fára, nem esel le róla. – Egyszer azonban egy igen közeli rokonomat (unokaöcsém volt és igen jó cimborám) vertem meg kegyetlenül a játékban. Mikor a pénze elfogyott, erőltetni akarta a szerencsét, adósságra játszott, s vesztett igen nagy összeget. Egyetlen fia volt az apjának, aki nekem nagybátyám. Az apja megtagadta tőle a kártyaadóssága kifizetését. S az én öcsém a negyvennyolc órai haladék leteltével golyót röpített az agyán keresztül.
– Ekkor az apja odajött hozzám, s azt mondta:
„Édes öcsém. A fiam meghalt miattad. A te átkozott kártyazsenid ölte őt meg. – A példája, tudom, hogy nem fog elriasztani senkit! Azért az emberek mégiscsak játszani fognak, játszani kártyával, játszania boldogságukkal, a becsületükkel, az életükkel. Hanem ha én meghallom, hogy te még valahol ezen a világon kártyát vettél a kezedbe, bárha csak orronverőcskét játszani is, hát akkor én téged agyonlőlek… Nem hívlak ám ki párbajra, ahol még te is meglőhetsz engem, hanem rádlesek, mikor az ajtódon belépsz, s agyonlőlek, mint egy veszett kutyát… Emlékezzél reá!”
– Én ettől a naptól fogva nem nyúltam többé kártyához, azaz, hogy csak úgy magamban játszottam, két szalmaemberrel, mert azt elhagyni nem lehet. Úgy is mindig nyereségben voltam. A képzelt nyereséget naplóba jegyeztem, kincs volna, ha valóság volna, s asztagot rakhatnék a szalmaemberekből, ha azok mind főbe lőtték volna magukat az én szerencsém és tudományom miatt. – De eleven emberrel nem játszottam többet. – Nemcsak a nagybátyám fenyegetése miatt, ámbár megvallom, hogy nem kellemes prognosztikon hátulról lelövetni valaki által, aki ellen az ember nem védheti magát. – De nem is volt erre szükség. Nekem mindig előttem állt az a kép, amit unokaöcsém mutatott végzetes utolsó játékunk alatt. Ez az izzadó homlok, ezek az elmerevülő szemek, ez a kínjában fütyörésző száj, mindig ezt láttam magam előtt. S az a tekintet, amivel az utolsó játék után lecsapta a kártyát az asztalra, s fölkelve, megtörülte az arcát, s aztán azt kérdezés „hány óra?” Ezt a pillanatot nem tudom kiirtani az emlékezetemből. Tőlem kérdezte, hogy hány óra. Azért kérdezte, mert tudta, hogy negyvennyolc óra csak rá nézve az élet. Ez elég volt arra, hogy engem minden kártyás társaságtól elriasszon. Éntőlem ne kérdezze többet a játszótárs, hogy „hány óra most?” Nyolc esztendeig nem látott játszani senki.
– Ekkor egyszerre egy olyan csapás ért, mely megfosztott minden vagyonomtól, mintha az mind egy kártyalapra lett volna föltéve.
– Nagy jogi értekezés kellene hozzá, hogy azt mind megérthetővé tegyem, hogyan történt mindez, s idegen fogalmakba akkor is nehezen volna az egész beilleszthető. Az állampénzjegyek devalvációja volt a balsors alapja, amivel nekem tartozott más zálogváltságban, azt lefizette fekete bankóban, amit meg nekem kellett volna lefizetni másnak, az azt már vörös bankóban követelhette tőlem. Valóságos rouge et noir – nagyban, százmilliókban! Tőnkre jutottam általa.
– Ha csak magamat ért volna ez a végzet, azt mondtam volna, leszámoltunk a sorssal, amit én tettem mással, azt tette velem más. Nagyon jól történt. S azzal mentem volna az unokaöcsém után.
– Hanem ketten voltunk a bajhoz. Volt egy húgom, ártatlan gyermekleány, tizenhat éves, zárdában növelték. Az a szépség, amiből készülnek az angyalok és az ördögök. Nagyon szerettem szegény leányt. Neki sem volt rajtam kívül senkije. Szülőink elhaltak; ő gyermekkora óta kolostorban élt; férfival, a gyóntató papon kívül, még nem beszélt. Meg kellett őt ismertetnem kétségbeesett helyzetünkkel, s mikor mindent megértett, akkor felajánlottam neki egy igen kellemetes és regényes módot, amely által egymással összeölelkezve szépen bevégezhetjük az életet. Visszariadt tőle, azt mondta, hogy ő még szeretne élni. Pedig még nem is tudja, hogy mi az, amit úgy hívnak, hogy „élet”?
– Hát akkor aztán elgondolkoztam az egész világi állapoton.
– Hát hogyha szabad hatalmas nagy embereknek, államférfiaknak rouge et noirt játszani nyomorult apró emberek ellenében, akiknek összessége „nép”, s akik nem is tudták, hogy ők most játszanak; ha szabad nekik azt mondani: ti, akik a feketére tettétek egész vagyonotokat, holnaptól kezdve, mert a vörös jött ki, négyötödével szegényebbek vagytok! Ha szabad egy ország bíróinak, legfelsőbb törvényszékeinek, kegyelmes és méltóságos urainak, az ítélőszék zöld asztalán makaót játszani, s ugyanazzal a törvénnyel, ugyanazzal a dekrétummal az egyik embert úrrá, a másikat koldussá tenni, hát akkor mi teher nyomja az én lelkemet, ha én kártyán, tekeasztalon, ahol egyenlő fegyverekkel küzdünk, elnyerem annak a vagyonát, aki ugyanazzal a szándékkal van énirántam? Ha nagyban és milliókban szabad diadalmaskodni a ravaszságnak, a furfangos észnek, a kombinációnak, hát kicsiben miért lenne az vétek?
– Többé nem láttam magam előtt öngyilkossá lett áldozatom kísértetalakját.
– Reváns!
– Matchot kaptam, pedig nem játszottam – játszani fogok, és visszaadom.
– De hátra volt nagybátyám fenyegetése. Ez a Damokles kardja fejem fölött.
– Kitaláltam a módját, hogyan kerüljem ki.
– Nem fogok én olyan országban játszani, ahol ő valaha megfordul. Eljövök Párizsba, itt érvényesítem végzetes tudományomat. Ismeretlen emberek között, akiknek az ellenfél vesztesége nem fáj, gazdag emberek között, akiknek a saját veszteségük sem fáj.
– Ezért vettem fel egy ismeretlen nevet, amely nincs benne a hetvennyolc kötet aranykönyvében a magyar és erdélyi udvari kancelláriának.
– De hátra volt a legnagyobb akadály. Mi történjék addig a húgommal, amíg én mindkettőnk számára az ősi birtokot visszaszerzem?
– Ott, a hazámban, senkire sem bízhatom, mert aki rokonom, az a legnagyobb ellenségem. A kolostorba vissza nem vihetem, mert ott az a regula, hogy aki azt egyszer elhagyta, azt oda többet vissza nem veszik. Hát magammal hozzam? Ide Párizsba? – Bolondoknak? Bevezessem a Camp des Tartares tündérvilágába, hogy kezdje el a világismeretet mindjárt a poklokon?
– S mikor nekem az egész eszemre, hidegvéremre, szemeimnek árgus voltára oly nagy szükségem van, folyvást azzal a gonddal legyek elfoglalva, hogy miféle veszély érheti őt akkor, amikor nem látom?
– Vagy ne törődjem vele? Keresse ő is a szerencséjét Babylon piacán, ahogy én? Még rosszabbul, mint én?
– Valami terv támadt az agyamban.
– Az osztrák kormány éppen akkor árvereztette azokat a várakat, amik az ismét birtokába került dalmata tengerparton, a kincstárra nézve fölösleges terhet képeztek. Azok között van egy, aminek a régi neve „Frangipáni vára” Porto Re mellett. A francia uralom alatt ezt a várat kórháznak használták egy rettenetes ragály betegei számára, aminek Marguerita a neve.
– S ön e ragály-kórházba dugta el húgát! – kiálta fel, helyéből felszökve lord Adam.
– Igen jó helyen hagytam ott. A kastélyt átkozott rossz híre megvédi minden rossz ember, de egyúttal minden jó ember közeledtétől is. Mintha bűvkörrel volna elvarázsolva. Az a démon pedig, aki a dalmát sziklapartok odúiban leskelődik áldozataira, ártatlan gyermeket meg nem támad soha. Húgomnak e menhelyen egyetlen nő áll szolgálatára, aki nevezetes egy személy. Katonaruhában jár, mint gránátos őrmester obsittal elbocsátva; valamennyi napóleoni hadjáratot mind végigszolgált, férfiszívű leány. A húgomat igen jó társaságban hagytam. De nem akarom őt e szomorú magányban ott felejteni, ahonnan ő elő nem jön, amíg én érte nem megyek. Folytatom, amiért idejöttem; pénzt nyerek a számára. Amit nyertem, azt eldugom, megtakarítom. Mikor azzal az összeggel fogok bírni, ami elég, hogy zálogban hagyott uradalmunkat kiváltsam, akkor úgy itthagyom Párizst, a tatár táborral s l’hombre-klubbal együtt, mintha sohasem láttam volna, s azontúl a Babiagorai Riparievich név ismét szétfoszlik a levegőben. Addig azonban az igazi nevemet föl nem vehetem, mert bizonyos vagyok felőle, hogy amint nagybátyám megtudja tilalma megszegését, utánam jön, s amit megmondott, megteszi. Egy este az utcán fognak találni meglőve, s én még csak meg sem fogom mondani a gyilkosom nevét. És azután az a szegény leány várhat ott a Porto Re-i kastélyban, míg megvénül. – Ez az én rejtélyem. Elmondtam őszintén, igazán. Mármost választhat ön, hogy mit tegyen velem.
Lord Adam azt tette, hogy odament hozzá, és megölelte.
– Köszönöm. Minden jól van. Jó barátok maradunk. Arról, amit én kikutattam, senki sem tud semmit. Arról, amit te most elbeszéltél nekem, senki sem fog megtudni semmit. Hogy efelől tökéletesen nyugodt lehess, én úgy hagyom el Párizst, hogy senkivel sem beszélek. Kísérj el Havre-ig, hogy ellenőrizhess. Hajóra ülök, és elmegyek valamelyik Indiába. S ha valamikor még egyszer az életben összetalálkozunk, akkor te már nem vagy Riparievich Metell, hanem valaki más, akit én sohase láttam, s aki velem sohase beszélt. Kísérj el.
– Nem kísérlek sehová – monda Metell. – Nekem egy gentleman adott szava nagyobb bizonyságot ad, mint a saját öt érzékeim.
Megölelték, megcsókolták egymást, úgy váltak el.
