Axamita leányasszony
Axamita leányasszony
– No uram, ön mondhatom, hogy nagyon jó vásárt csinált – monda az árverező tiszt, mikor a tollát az asztal lábához kiverte.
– Tudom – monda a vevő. – Jól ismerem a tárgyat.
– Jól ismeri a tárgyat? No, hát gratulálok hozzá.
A tersattói vár megvevője, a tábornok is kegyes volt megszólítani vevő kollégáját.
– Alászolgája, uram. Még most kezet szoríthatunk egymással.
Kezet szorítottak.
Az idegen hideg mosollyal felelt.
– Mert ha egyszer a váramat birtokomba vettem, akkor aztán nem nyújthatunk többé egymásnak kezet, ugyebár?
– Én legalább nem.
Az idegen meghajtá magát feszesen, s a számvevő tiszthez fordult.
– Lakik most valaki a Frangipáni várban?
– Óh igen, uram. Egy felügyelő mindig van ottan hagyva. S ugyanazt, ha akarja ön, meg is tarthatja ott. Jó lélekkel ajánlhatom.
– Hogy hívják?
– Axamita leányasszony.
– Leányasszony?
– Már hiszen majd meglátja uraságod, hogy miféle leányasszony!
– Köszönöm, uram.
Babiagorai Riparievich Metell nem vesztegetett több szót az árverezési helyen, hanem elindult legelőbb is valami szekeret keresni a városba.
Hát az nem olyan könnyű feladat.
A franciák minden úri lovat elvittek magukkal, mikor itthagyták az országot.
A morlák parasztnak a lova a szamár, a szamara meg az asszony. Akinek szamara van, az már nagy úr, de akinek asszonya van, az is úr. Hetivásár alkalmával a tersattói úton látja az ember, hogyan jönnek vándorolva a szénaboglyák Fiume felé. Eleinte azt képzeli az idegen, hogy azok a boglyák meg vannak babonázva, maguktól járnak; később aztán észreveszi, hogy alant a boglya fenekén két meztelen lábszár lépeget. Az egész boglya egy leánynak a hátára van felpockolva. Ez a jármű. Vásár után ugyanez a jármű viszi haza a vásárfiát: nyoszolya, láda, hordó, taposókád a menyasszony hátára felkötve; mellette ballag a vőlegénye, s a hosszúszárúból pipázik, s ha aztán meg talált izzadni (nem a leány, hanem a férfi), akkor leveti a dolmányát, s még azt is a menyasszonya hátára dobja.
Egyetlenegy kétlovas szekér volt az egész piacon. Két rossz dikhenc egy összevissza pántolt szekérrel, a lovak tele csengővel, a gazdájuk körültűzködve handzsárral, pisztollyal. Ez valami hajdani knéz ivadéka lehet, hogy még lovat is tart.
Metell odament hozzá, s üdvözlé a maga nyelvén.
– Mennyiért vinnél el engem meg a holmimat a szekereddel Fiuméból Porto Réig?
A szekeres leráncolta a tüske-borostás szemöldeit, s azt kérdezte:
– Hol van az a Fiume?
– Bomolj meg. Itt vagyunk benne a piac közepén.
– Ez itt Rijeka.
– No, hát legyen Rijeka. Mármost bizonyosan Porto Rét sem tudod, hogy hol van.
– Nem tudom.
– Hanem Kraljevicát tudod?
– Azt tudom.
– No, hát az egyre megy. Hát mennyiért vinnél el engemet Rijekából Kraljevicába?
– Egy zecchinóért.
A morlák még most is zecchinóban beszélt. Szeret visszaemlékezni a velencei gazdára, aki az országát elpusztította, szép erdejét kivágatta, aztán eladta a török szultánnak, abból építette a hajóhadát, hanem aztán hagyta a knézeket egymással veszekedni, nem bántotta a szabadságukat – ellenben gyűlöli a franciát meg a németet, aki utakat csinált az országon végig, s megfogdostatja a népszerű hősöket: azt mondja, hogy rablók. – Azért még a pénzét sem szereti. Zecchinóban beszél. Ellenben a falvak, városok neveit még olaszul sem tanulja meg: az marad a réginél.
Tehát egy zecchino – nem sok – s csakis úgy érthető, hogy a szekeres maga is Porto Rébe való, tehát egyenest hazamegy, s „most” nagy ritkaság a pénz.
– Megtoldom még borravalóval is – monda Metell –, hanem egész a Frangipáni várig kell engem szállítanod. Tudod hol van?
– Nem tudom.
– Dehogynem, ott van mindjárt a városon kívül, a tengerparthoz közel: az a négytornyú vár.
– Aha! A skriljevo spital!
– Ha neked úgy szebben hangzik, azt sem bánom. Mit fizetek odáig?
– Egy zsák zecchinót.
– Ne bolondozz, atyámfia.
– Én nem vagyok atyádfia. Bolond volt az öregapád. A skriljevo spitalig nem viszlek el, ha magad arannyá válsz is.
Azzal övébe dugta a pipáját, végighúzott az ostornyéllel a két lova hátán, s úgy elzakatolt onnan, hogy hátra sem nézett.
Metell úrnak más alkalmatosság után kellett nézni.
Tán a tenger felől könnyebben hozzájárulható lesz a megvett várkastély. Felkereste a kikötőt, s beszédbe ereszkedett az olasz hajósokkal. Azok meg túlságosan is nyájas emberek. Egyet hitt, s tízen ugrottak ki a szavára; ladik, csónak, dereglye készen állt a szolgálatára. Majd megsiketült, úgy ajánlkoztak a világ minden részét beutazni vele.
– Nekem egy tágas kutterre volna szükségem, négy evezővel.
Mind valamennyinek a járműve kész volt kutterré változni.
– Bútort akarok szállítania Frangipáni várhoz Porto Rébe.
Erre a tíz közül kilenc meghátrált: egynek sem volt ehhez alkalmas kuttere. Mind föltették a süvegeiket, s eloldalogtak onnan.
Csak egy vén, meggörbült hátú, ravasz képű olasz maradt meg az alkudozás terén.
– Óh, az én kutteremben elfér minden.
– Mit fizetek?
– Majd megegyezünk. Nem kérek én sokat.
– Tudod, hol van a Frangipáni vár?
– Óh, hogyne tudnám? Ott van a Castello Vecchio közelében, a Contrada Davarsi alla Chiesa mellett; nem messze a Punta delta Forterezzától, éppen a Rovina előtt; ott kell kikötni a Porticchióban, ahol nagyon mulatságos látni, mikor az asszonyok mossák a fehér ruhát a Perillón, ott a Valle di Drazsicában igen jó „preze” van a hajók számára, oda én igen szépen elszállítalak téged, uram, minden bagázsiástul.
A hajós hét nevet elmondott Metell úrnak; csak magát a Frangipáni várat nem ejtette ki azok között.
– Bútoraim vannak, amiket oda akarok szállítani.
– Óh, azok mind elférnek az én kutteremben. Hordtam én bútorokat a franciák számára Voloscába, Buccariba, Abbaziába. Óh, értek én ehhez nagyon.
– A tengerpartról azután majd fel lehet azokat hordatni emberekkel a várba.
– Egy ember felhordhat mindent, uram! Ohó! Minálunk nem szokás, hogy egy darab coltót két ember emelgessen. Un, duo. Fenn van a vállon!
Metell úrnak volt rá gondja, hogy felpénzt adasson magának a hajóssal. Az a szokás, nem megfordítva.
Azután visszament a városba a zsibárus-boltot fölkeresni, ahol bútorokat árultak.
A francia urak után maradt itt sok minden. A kanapéra nem lehetett ráülni, mint a lóra, hogy lovagoljon rajt az ember. Azt mind itthagyták veszendőbe.
Az olaszok kíváncsiak, kivált az ilyen kisvárosban, ahol minden ember szemmel tartja egymást, s mind valamennyien az ott őgyelgő idegent. Még el sem hagyta Metell úr a boltot, már elszárnyalt a híre, hogy a legfinomabb bútorokat vásárolta össze, még fortepianót is vett és valamennyi megkapható hangjegyeket hozzá; azután ami csak olvasni való regény volt a zsibárusnál, azt mind összevásárolta; de különösen a németeket válogatta; a franciákat félredobálta; a derék, vidám Boccacciót pedig éppen a fejéhez hajigálta a nagyon kínálgató boltos legénynek. Mindezekből olasz ésszel könnyen ki lehetett okoskodni, hogy a Frangipáni várban valami fiatal leány fog lakni, akinek még naiv világnézetei vannak. Ez több az elégnél, hogy érdeket költsön.
Metell úr délutánig készen volt a bevásárlással, felhordatott mindent a dereglyére, s éppen kedvező szele levén, megindult Porto Re felé.
A nyári alkonyat sokáig tart, még akkor elég világos volt, mikor a dereglye vitorláit behúzták, s aztán evezővel odavontatták a hajót a matrózok a Punta delta Forterezzához.
Útközben a görbe hajós megeredt nyelvű közlékenységgel sietett megismertetni Metell urat új szerzeményével. Jól ismeri ő azt, sokszor hordott oda francia urakat. A Punta delta Forterezza még hozzátartozik a várhoz. Ezt Metell úr még nem is tudta. Hogy ilyen jó vételt tett? Az ám! A várhoz van csatolva magas kőfallal az a tengerbe benyúló sziklanyelv, aminek a hegyén épült egy kis erősség, vámház és tán világító torony is a francia urak alatt. Az egész épület sárga téglából van, úgy világít a messzeségbőlk mintha egy darab arany volna. Most abban lakik a vár felügyelője: Axamita leányasszony. Onnan közelebb esik neki lejárni a tengerre halászni.
– Tehát halászmesterséget folytat a leányasszony? – kérdezé Metell úr.
– Az ám! Abból él. Aztán meg a maga hét krajcárjából.
– Kitől kapja azt a hét krajcárt?
– Hát kitől kapná? A császártól.
Metell úr kezdett magasabb fogalmakat táplálni Axamita leányasszony felől, akit ő mint fundus instructust vett meg a várral együtt kilenc forinton.
Amint a Perillónak nevezett félhold alakú kőpadnál kikötöttek, Metell úr azt parancsoló a hajósoknak, hogy a bútorokat szállítsák utána, majd ő az alatt előremegy Axamita leányasszonyt fölkeresni.
A hajós azt szerette volna megtudni, hogy meddig marad itt az uraság. Mikor megmondták neki, hogy holnap reggelig, akkor elkezdett szabadkozni, hogy ő nem maradhat, vissza kell térnie Fiumébe, inkább reggelre ismét visszajön az uraságért, most fizesse ki. Metell úr bírt annyi gyakorlati ésszel, hogy az ígért borravalót a bútoroknak a várba felszállításáért visszatartotta. Azt majd ottan kapják meg.
A parttól sziklába vágott lépcsők vezettek föl a Punta delta Forterezza sárga épületéig, aminek egyetlen vasajtó vezetett a belsejébe. Az az ajtó azonban bízvást lehetett volna fából is, mert be sem volt téve, s a kilincsére felfutott folyondár azt árulta el, hogy nem is szokott az betéve lenni soha.
Metell úr a vasajtón át egy tornácba jutott, aminek nyitott folyosója a tengerre nézett. Ennek a boltíve alatt szokott valamikor a vártán álló őr alá s fel járkálni, mutatják a kikoptatott téglák a padlaton. Most már nem jár ott senki, mutatja a téglák közeiből felburjánzott vad zsálya.
Innen is egy nyitott ajtón át lehetett belépni a belső szobába. Ablak is volt azon; de üveg nélkül.
Abban a szobában sem volt senki.
Egy nehézkes lágyfa asztal volt a közepén, azon egy dohányvágó deszka, kardpengéből készült aprítóval; az ablakkal átellenben egy hárságy, leterítve egy viseltes durva katonaköpenyeggel. Egy falba vert szegen függött egy medvebőrös gránátos-süveg, s az ágylábhoz volt támasztva egy nagy szuronyos mangaléta, ráakasztva a tölténytartó.
Mindezek a tárgyak azt az elővéleményt költötték Metell úrnál, hogy Axamita leányasszony nem lehet valami nagy ellenszenvvel az egyenruhaviselők iránt. – Minden szétnézegetése dacára sem fedezett fel semmit, ami női toilette-hez tartozó tárgy volna, még csak egy tükröt sem. Egy nagyon kicsiny kis Mária-kép bronzkeretben függött az ágy fölött, s ugyanazon a szegen egy erősen megkopott olvasó ezüstfeszülettel. Ez meglehet, hogy már női tulajdon.
Talán a szobából nyíló konyhácska többet mutat?
Ott látott Metell úr egy kis tűzhelyt, amin még pislogott a parázs. Egy pár mázatlan fazék volt a tűzhelyen. Az egyikben tengeri só volt, a másikban olaj. Egy hosszú zsineg volt keresztülhúzva a gerendákon, ezen lógtak mindenféle szárított halak. A konyhaablakban volt még látható egy bádog-casserol, amilyenben a katonák szoktak főzni, annak az oldala lukas volt. Hanem a tartalma azért nem csurgott ki belőle. Tele volt az rakva az elmúlt két évtized valamennyi korszakának és nemzetének aprópénzeivel, rézzel és ezüsttel, ahogy azokat egy takarékos katona a zsoldjából félrerakosgatta. Katona és takarékos!
Metell úr mosolygott és bámult.
Ezt a sok éven szerzett kincset, azzal a sok füstön szárított hallal együtt ugyan ellophatná innen akárki. Nem őrzik, még az ajtók is mind tárva-nyitva.
De hát hol van az, aki itt lakik?
Metell úr elkezdte fennhangon hívni nevénél a keresettet.
– Axamita leányasszony!
Semmi nesz sem támadt a kiabálására.
Utoljára megsejtett egy csapóajtót a tűzhely mellett, aminő a dalmata házaknál szokott lenni. Azt felemelte a vaskarikánál fogva, s az alatt talált egy hágcsót, ami az épülethól levezetett. Lemászott rajta. Az épület mögött azon a hosszú, keskeny sziklanyelven volt egy kis kert. A jó televényföldet megvédték a magas falak, hogy a bóra el ne hordja, s e falak oltalma alatt fügefa, olajfa díszlett, szótővenyige futott fel a párkányzatba kapaszkodva, tele hosszú fürtökkel. Az út rozmarinnal volt szegélyezve. Egy szögletbe megkötve mekegett egy kecske, annak a bizonyságául, hogy itt nem ő a kertész. A rozmarinbokrok mögött végre egy emberi alakot látott meg Metell úr, aki azzal volt elfoglalva, hogy valami ismeretlen növénybokor körül magas kupacokba töltögette fel a földet hosszú nyelű kapájával. – Azt az akkoriban még idegen növényt ma úgy hívják, hogy „burgonya”.
Magas, csaknem öles alak volt az, széles vállakkal és erős csontokkal. Öltözete a császári gránátosok egyenruhája: a fehér frakk, sárga hajtókával, kék magyar nadrág, fűzött bakanccsal, fején a felhajtható úgynevezett holcmücli. Az egyenruha mellére van varrva a nagy tenyérnyi bronz vitézségi érem, amiket a napóleon-legyőző sereg veteránjai kaptak, meg egy kisebb arany érdemkereszt; a hajtókán levő három csillag jelzi, hogy a vitéz hadi őrmesteri ranggal kvietált.
Arca a katonás alaknak napbarnította bronzszínű, kemény, merev szögletekké redősült vonásokkal, sűrű szemöldei elszántan villogó fekete szemeket árnyékoznak be, se bajuszt, se szakállt nem visel, hanem ahelyett egypár kardvágás forradáshelyét az arcán, megvetően lefelé vonuló száját még jobban lehúzza a kurta szárú pipa.
– Hej, vitéz őrmester! Jó napot! – üdvözli őt a látogató úr.
Erre a katona abbahagyja a kapálást, s kezét süvegéhez emelve tiszteleg; s azután mind a két kezével a kapanyelére támaszkodva, azt kérdi, mit tetszik.
– Bocsásson meg, hogy szorgalmatos munkájában háborítom.
– Mit keres itt az úr?
– Engedje meg, hogy legelébb is megmondjam, hogy ki vagyok. Én mai nap ezt a várat minden hozzá való fekvőségekkel együtt megvettem. Tehát én vagyok a vár ura mától fogva.
– Ahogy vesszük – felelt a katona.
– De nem „ahogy vesszük”; mert én azt rögtön birtokomba is akarom venni. Azt mondják, hogy az ingatlanok mellé még valami ingóság is van átveendő: valami házfelügyelőnő vagy micsoda.
– Úgy van.
– Akit Axamita leányasszonynak hívnak.
– Úgy hívják.
– No, hát én azt az Axamita leányasszonyt keresem.
– Akkor nagy szerencséje van az úrnak a keresésben, mert az Axamita leányasszony itt van. Én vagyok az.
– Pardon! Én azt hittem, hogy egy vitéz strázsamesterhez van szerencsém.
– Hát az vagyok. Strázsamester Axamita leányasszony a Kronprinc Ferdinand gránátos zászlóalj első kompániájából, ez idő szerint obsittal kegyelmesen fellábozva. Hát mi különös van ezen, hogy az ember ezért a bajuszával az égbe bámuljon?
– Most már emlékezem – monda az uraság. – Hogyne emlékezném, hányszor olvastam az újságokban…!
– … Meg a hadi bulletinekben, uram.
– És a hadi bulletinekben, a vitéz dalmata amazon hőstetteit. Érdemrendet is kapott.
– Kettőt: egyet Austerlitznél, másikat Wagramnál. Tisztté is lehettem volna, ha írni, olvasni tudnék – jól. Bejártam Moszkvát, Nápolyt, Párizst – gyalog, puskával a vállamon. Most pedig kapok a császártól hét krajcár lénungot naponként, és holtig való lakást a Frangipáni várban, akárki veszi meg. Együtt járok vele. Ha baj az úrnak, nem tehetek róla.
– Ellenkezőleg, strázsamester Axamita.
– Tegye hozzá „leányasszony”. Leány vagyok, az is maradok.
– Strázsamester Axamita leányasszony! Én nemcsak hogy nem sajnálom kendtől a váramban lakást, sőt inkább még én is teszek a lénungjához naponként másik hét karjcárt, s nagyon örülők rajta, hogy kenddel összeköttetésbe jöhettem.
– Itt akar az úr lakni?
– Magam nem. Hanem valakit akarok idehozni, aki itten marad, mindaddig, míg egyszer ismét olyan idők jönnek, hogy elhagyhassa a várat.
– Nekem tudnom kell, hogy ki az. Mert ha csempész, bojnyik, összeesküvő akarja itt felütni a tanyáját, engemet az én császáromnak adott esküm, azután meg a Dienstreglement kötelez, hogy azt a Platzkommandónak azonnal feljelentsem.
– Legyen kend megnyugodva; se csempész, se rabló, se összeesküvő nem szándékozik itt megtelepedni.
– Azonkívül azt is megmondom, hogy semmiféle boszorkánymesternek, prikulicsnak, hamispénz-verőnek, méregkeverőnek itt helyet nem adok. Igazhitű vagyok, meg nem rontom a vallásomat. Ördögnek nem szolgálok.
– Akit kend szolgálni fog, az nem férfi, hanem leány.
Axamita a holcmüclijére ütött a tenyerével.
– Ohó, uram! Ez veszedelmes dolog. Leány? Mennyi idős?
– Tizennyolc éves.
– Tizennyolc? Aztán szép?
– Igen szép.
– Ahhoz meg éppen nagyon rossz hely a Frangipáni vár. Átkozott vár ez, uram! – Axamita a pipája csutoráját a zápfogára szorítva dörmögé oda Metell fülébe: – Ebben a várban nem szabad csókolódni.
– Azt is tudom. Minden ember tudja, hát előttem sem lehet titok. A Frangipáni várban nem szabad egy férfinak megcsókolni egy nőt. Az a leány nekem testvérem.
– Az már más.
– Azonkívül is én csak minden évben egyszer, legfeljebb kétszer jövök ide azért, hogy megmondjam neki, mi történt azalatt a világban. Senki őhozzá más ide nem jön.
– De már arról bizonyos vagyok, uram.
– Azért mondom, hogy énrám nézve igen nagy nyereség az, hogy kendet is itt tarthatom. Így a szegény húgom mellett lesz egy nőszemély, aki szolgál neki, akivel elbeszélget; s ugyanazzal egy személyben egy vitéz, bátor katona, aki őt megvédelmezi.
– Bizonnyal az leszek, uram; erre már kezemet adom.
S e szónál Axamita őrmester leányasszony odanyújtó a tenyerét Metell úrnak, aminél izmosabb, kérgesebb tenyere sohasem volt gránátos őrmesternek. Metell úr megígérte neki, hogy még egy bála dohánnyal is megjavítja a bérét, ha jól viseli magát.
– S mármost menjünk fel a várba, nézzünk körűi, melyik része volna a legalkalmasabb lakóhelynek. Az egész várat nem akarom bebútorozni; elég lesz, ha három szobát lakhatóvá teszünk.
– Majd én egyenesen rávezetem az urat arra a három szobára, a többinek aztán hagyjunk békét.
Axamita bement az őrházba, előhozta a nehéz kulcscsomagot meg egy bedrótozott lámpást, amiben már égett a gyertya; s kardja is az oldalára volt kötve.
– Majd én elöl megyek.
