Az illatos füvek
Az illatos füvek
Sehol annyi fűszer-illatos növény nem terem, mint a dalmata tengerpart szikláin. Minden pázsit, bokor, cserje, rekettye csak úgy leheli ki magából az ambrát, a pézsmát, a tömjént, mikor február elején a tavaszi verőfény átmelegíti a buja tenyészetet; olyan illatár tölti meg a léget, hogy az ember egy más világ lakójának képzeli tőle magát; e csába, illó mámorlégben az érzékek felmagasztosulnak, a kéjérzet minden ideget megittasít. Ezek az illatozó füvek mind bűnrészesek azokban az ábrándokban, amik e partok lakóit a rendes észjárástól elcsábítják.
A virágoknak az illata a beszéd, amivel az emberekhez szólnak.
Olyan tolvajnyelv ez, amit azok is megértenek, akik nem hallgatnak rá.
Milióra összeszedte a jó szagú füveket kis uradalma minden szikláiról, s felhordta a szobájába, éjszakára odarakta az ágyába. Szokás ez azon a vidéken.
S az illatos virágoktól álmok jönnek. (Fogjuk rá a virágokra.) Milióra megtanult már álmodni. És minő álmokat!
Valami reszketeg ösztön azt súgta neki: nem vétek-e az ilyen álom? Hát még a visszagondolás az álomra!
Jó volna, ha meg lehetne gyónni valakinek! A pap talán megmondaná, hogy az bűn volt, s kiszabná érte a vezeklést. De hát itt pap sincs. Metell bátya erre nem is gondolt, mikor itthagyta a kis húgát, hogy a jámbor keresztény leánynak legalább minden vasárnap meg kellene gyónnia. Ő bizonyosan szabadkőműves, nem gondol a szentségekkel. Vagy talán azt gondolja, hogy ha egy kisleánytól el van véve minden alkalom arra, hogy valami bűnt elkövethessen, akkor annak egészen felesleges dolog lenne el nem követett bűnök meggyónásán törni a fejét.
Axamitának csak elmondhatná azt, hogy mit álmodott – alva; de hogy mit álmodik ébren, azt, azt!
Pedig az el nem mondott érzés kínozza a szívet.
Hát egyszer az illatos virágok ennek is megsúgták az orvosságát.
A kisleány, aki nem mondhatja el a szíve baját, leírja azt versekben.
Ez az általános orvosa minden sebhedett szívnek: ez a minden titkok bizományosa, a vers! Nem tanítják azt, mégis mindenki tudja. Ami prózában szégyenleni való volna: versben dicsekedni való. A titok meg van gyónva; csakhogy metrumokban. Nincs kimondva, mégis el van mondva. S a papiros olyan jó titoktartó, mint a pap.
Először jönnek bátortalan kis stanzák, ritornellek, félig eltiltott sóhajtásokkal; azután megjön a bátorság egy epedő, kesergő románchoz, utoljára rávetemedik a versekben gyónó a legnagyobb vakmerőségre, balladába kap. Elmondja mind, mit álmodott?
Hol veszi a hozzá való tudományát? – Könnyen megy az. A dalmát parton úton-útfélen terem a népballada; minden cseléd, minden pásztorleány azt énekli, ha valaki a mezőn letelepszik a kapáló asszonyok közelébe, egész napestig hallgatja, hogy énekelnek egy balladát a másik után. Rím nem kell ahhoz, csak egyforma hosszú soroknak kell lenni; a szöveget mindenki megtalálja minden útjában, a gondolatokat megadják az illatos virágok.
Milióra meg az ő százféle démutkái, istenfái, mentái és bazsalikomai ezt a balladát gondolták ki: „Deli Markó, a királyfi”.
Fogadni lehet rá, hogy volt olyan jó ballada, mint az a másik, amit a guzlás énekelt. A hős bizonyosan abban is olyan vitéz volt és olyan szerelmes, s az utána epedő leány éppen olyan boldogtalan, mint az a másik, s a balsors éppen olyan kegyetlen mind a kettőhöz. De a csodák, amik őket végre mégis egymásévá teszik, még szörnyűségesebbek.
Milióra nagyon meg volt elégedve a balladájával, annyiszor felolvasta azt magának, hogy egészen könyv nélkül tudta már. De még dalt is szerzett hozzá, az is könnyen megy itt; Menta, Artemisia, Salvia, Viola, a virágok múzsái még a dallamot is megsúgják. Azt eljátszotta zongoráján, s el is énekelte hozzá a verset. Mikor egyedül volt, mikor senki sem hallotta.
Hiszen nem is volt „egy” emberi léleknél több a közelében, aki meghallhatta volna, az egy jámbor Axamita. Az őrá nézve az egész világ.
Pedig ha nehéz megőrizni a leánynak egy titkot, még nehezebb eltitkolni egy verset. Axamita, azért ha strázsamester is, mégiscsak leány, annak a leánynak, aki valami névtelen érzéssel küzd, olyan nehéz ennek a másiknak el nem mondani, mi bántja. – Egyszer mégis annyira ment Milióra, hogy elzongorázta Axamita előtt a saját szerzeményét, a ballada áriáját, mit szól hozzá, szép-e.
– Biz az nem valami nagyon szép. Ilyet a kecskepásztorok dúdolnak odakinn – véleményezé a hallgatóság.
– No hisz az a szép. – Milióra most már ingerelve volt az áriája kedvezőtlen fogadtatása által, s szerzők szokása szerint erőszakolni akarta a teljes sikert. – Hát ha a szöveggel együtt fogod hallani, akkor majd egész szépnek találod te is.
De mégis meg akarta tartani az inkognitót, úgy akart ismeretlenül diadalhoz jutni. Valami ártatlan ámítást gondolt ki.
– Én ezt otthon, az apám házánál hallottam, mikor még igen kis leány voltam; egy öreg guzlástól, aki ott hegedült és énekelt, mikor a vendégek mulattak nálunk. Akkor nagyon jól megtanultam, most újra eszembe jutott.
Axamita végighallgatta a hősballadát.
Miliórának az arca lángolt, mikor vége volt a dalnak, a szemei tündököltek a nagy delejes tűztől.
Az utolsó akkord után odatekintett egyetlen hallgatójára. Axamita nagyot ásított és nyújtózott az élvezet után.
– De hosszú volt ez a nóta! – Ebből állt az egész elragadtatása. Milióra meg is neheztelt érte.
– Hát nem tetszik neked ez, te! A szép királyfi balladája?
– Biz azt kár volt a kisasszonynak a vén guzlástól eltanulni; nála is hagyhatta volna.
– Te utálod a hősöket?
– A hősöket szeretem, hanem a zsiványokat nem szeretem.
– De Deli Markó.
– Zsivány.
– Az uskókok vajdája, te!
– Az uskókok egytől egyig mind zsiványok, s a vajdájuk haramiavezér, nem más.
– Hát a hősköltemények, amik héroszaikat megörökítve, ivadékról ivadékra szállnak, a népballadák, amik jobban megőrzik a nemzeti vezérek tetteit, mint a kőbe faragott emlékek?
– Csupa merő hazugság, dicsekedés az egész. Tudnak vitézkedni a hegyek között, lesből orozva lelőni a közeledőt; tudnak éjszaka megrohanni alvó békés városokat, s irtóztató kegyetlenkedésűkkel elrémíteni a meglepett polgárembereket; de nyílt verekedésben sohasem álltak helyt se olasznak, se magyarnak, se töröknek, se németnek, a franciának meg még a hátába sem mertek kerülni, azt úgy megbecsülték. Birkalopók, orr-fül-levágók, hajótörött népeket kifosztogatók; ez az egész vitézségük. Láttam én vitéz embereket százezrével, mindenféle nemzetbelit, de uskók nem volt közöttük. Láttam Borodinónál egymásba omlani a hősöket légiószámra, láttam őket szuronnyal, puskaaggyal verekedni egész harcvonalban. Hallottam kilencvenezer haldoklónak az ordítását egyszerre: az volt a hősballada. Mit akar ez a riha nép a maga rongyos dicsőségével? Lesből lövöldöz, éjjel támad, de a szurony elől a lyukába búvik.
– Ejh, te nem ismered őket.
– Hiszen közöttük születtem, náluk nyomorogtam, tőlük szöktem meg; ismerem a fajtájukat kívül-belül, laktam a sziklaodújukban, amit ők királyi várnak neveznek, aminek a padlója márványból van abban a balladában, az ám, olyan márványból, amit a kecskék készítenek; az oszlopai bearanyozva: igenis, korommal; a királyi trónus egy fatuskó, betakarva medvebőrrel. Hát még azok a bájos szép tündérek ott a balladában, akiknek a lépései alatt bazsalikomvirág támad az útfélen! Abbizony! Húsz lépésről megérezhetők az avas faggyúról, amivel magukat bekenik, mert mosdaniuk sohasem szabad.
– Menj! Belőled az irigység beszél.
– Az irigység? Mit irigyelnék én az uskókoktól, morlákoktól?
– Hogy nem vettek férjhez.
– No, azon van mit irigyelni! Hahaha! Kellenének nekem! Maga a királyfi sem kell nekem! Csak higgye a kisasszony, ami abban a drágalátos balladában van! Milyen szépen ki van kerekítve Deli Markó, a királyfi; hej, mikor a lakodalmát üli, előveszi a lantját, meg mellé ülteti a trónusára a feleségét, s az asszony énekel, ő meg veri a lantot. Veri bizony az uskók vőlegény lakodalma napján nem a lantot, hanem a feleségét, s úgy énekel hozzá az asszony, hogy csak úgy ordít. Ez ott a menyegzői szokás. A Deli Markó is úgy tesz a magáéval, ha foghat egyet valahol. Hahaha!
De már ennél a szónál olyan haragba jött Milióra, hogy odaugrott Axamitához, s a szájára ütött neki a tenyerével.
Axamita ettől még jobban belejött a nevető kedvébe. Engedte magát Miliórától ütni, tépáztatni, s azért mégiscsak elmondta, hogy milyen módon szokott az uskók vőlegény belekötni a menyasszonyába, a gyönyörteljes menyegzői éjszakán. Azt mondja neki, mikor feküdni mennek: bontsd le az opánkám! Ha aztán a menyasszony nem tud hozzá, hogyan kell a férfibocskort lebontani, mert annak mestersége van, akkor azért döngeti meg a vőlegénye, miért oly ügyetlen? Ha pedig le tudja bontani a bocskorát, akkor meg azért páholja el, mivelhogy ártatlan hajadonnak nem volna szabad azt tudni, hogyan oldják meg a férfibocskort? Ez lesz a Deli Markó menyasszonyának a sorsa is, mert az uskók királyfi is bocskorban jár, mint a többi.
Ezért az utolsó szemtelen rágalomért aztán Milióra kilökte a szobából Axamita leányasszonyt.
Axamita megtudott már annyit a dologból, mintha csak ő lett volna a pap, akinek meg szokás gyónni.
