Az utolsó játszma
Az utolsó játszma
Babiagorai Riparievich Metell szokatlan órában tért haza a szállására, ebéd után hat órakor, amikor minden gentleman vagy a színházba, vagy a klubba megy, de haza semmi esetre sem.
Még mindig ott lakott lord Camelborough Adam palotájában. Az tartozott neki ezért még hálával, különben távolléte alatt a cselédjei mind eladogatták volna a ritkaságait, porcelánját és ezüstneműit.
Mikor a budoár ajtaját felnyitotta az óraláncán függő kis kulccsal, az a meglepetés várt rá, hogy a bezárt szobában egy férfit talált az ottománon heverészve és szivarozva, akit eltávozásakor nem hagyott ottan.
A meglepetés azonnal átváltozott örömre, amint az ottománon heverő szemközt fordult feléje.
– Ah, lord Adam! Ön megérkezett?
– Épkézláb, ahogy ön látja.
– No, ennek sokszorosan őrülök, hogy ön itt van.
– Magam is, de mi az ördögért nem tegezzük mi egymást?
– Már egészen megfeledkeztem, hogy így szoktuk. Nekem ugyan egészen apropó jöttél most meg.
– Hogyan? Talán kifogyott a pénztárad?
– Ellenkezőleg. Megtelt. Már el akartam hagyni Párizst.
– A gutát! Hát egészen rendbe szedted a dolgodat? Minden juhocskád a szárazon van? Ahogy a német mondja.
– Mind. A pénzem itt van egy arasznyi papíron, a fiumei Augustich házra szóló váltóban.
– Az igen jó firma.
– Hát te azt hogy tudod?
– Hiszen jártam Fiuméban. Tudod, „akkor”.
– Igen, de azóta az uskókok kirabolták Fiumét.
– Annak a háznak nem tettek kárt. Hát már te is tudsz erről a puccsról?
– Itt van a hírlapban. Ez a hír határozott éppen, hogy minél előbb elmenjek; azt írják a lapok, hogy Deli Markó a fiumei kaland után Porto Rét is meglátogatta, s az én Frangipáni váramba is be akart törni, s csak a rovinói lázárok rémpofáitól riadt vissza. – Szegény húgom, hogy félhetett!
– Ne búsulj! Azóta már tönkreverték az uskókokat az osztrákok és a törökök, a hajóikat is elsüllyesztették.
– De a legújabb hírek szerint Deli Markó maga elmenekült, s annak az átkozott fickónak nem lehet hinni, amíg eleven. Azonfelül még azt is írják a lapok, hogy egész Dalmáciában éhínség van; azt sem tudom, hogy szegény húgom nincs-e a legnagyobb nyomorban? Alig várom, hogy ott lehessek mellette, s elhozhassam magammal arról az elátkozott helyről.
– De csak nem akarsz engemet úgy itthagyni, hogy még csak ki sem beszéltük magunkat egymással.
– Ellenkezőleg. Ez az egész éjszakám a tied. Éppen most adtam számot a közjegyzőnek egész rámbízott vagyonodról, hogy visszatértedig vegye át; ezt mind átnézheted.
– Vesződjék vele a közjegyző, ha rá van bízva; én egyébről akarok veled fecsegni, ami nem kerül a bélyegzett papirosra.
– No igen, azokról is számot adok. Itt van egy csomó kartell; ezek közül a behasított fülűek később a küldőik által visszavonattak, kielégítő magyarázat után, az átlikasztottak pisztollyal, a levágottak karddal lettek elintézve egész lovagiasan, minden nagyobb szerencsétlenség nélkül. Ez a teherlap egészen tiszta, semmi kihívás nem vár rád; Lady Adamina rég el van felejtve, csak az egy muszka gróf duzzog még, akinek mylady korodban egyszer egy pofont adtál. De azt is megnyugtattam azzal, hogy ha visszatérsz, egy csókot fogsz neki adni arra a helyre.
– Vagy egy kardcsapást, ahogy jönni fog. Hát… aztán?
– A versenyparipáid közül kettő nyert, egy pedig kitörte a nyakát.
– Béke hamvaira!
– A leveleidet, amik ide érkeztek, felbontottam, s amelyikre tudtam, válaszoltam; itt találod őket az íróasztal fiókjában, a válaszok másolataival együtt.
– Majd ha egyszer nem lesz egyéb dolgom.
– No, még aztán hátra van az értesítésem arról a kis hölgyről, aki Vivienne utcai 98. számú házban lakik, s aki egyedül volt arról értesülve, hogy lady Adamina nem az ő neméhez tartozik.
– Ah! A Brillianta! Hát megvan még?
– Megvan, és folyvást ragyog; utasításod szerint, nem voltam reá féltékeny, s ennélfogva nekem semmibe sem került; úgy hiszem, hogy a muszka jobban tudja, hogy hol laknak a hitelezői.
– S a búcsúestét nem töltöd nála?
– Nem. Azt átengedem neked. Legyen a búcsúból viszontlátás.
– Ah, nagylelkű jó barát! És te mivel akartad tölteni az éjszakát?
– Nevess ki érte. Mandolinon játszom.
– Mi az ördög? Mandolinon? És kinek?
– Hát csak magamnak… Megvallom neked őszintén, hogy mikor arra a szegény leányra gondolok, ott abban a puszta várban, úgy lehangolódik a kedélyem; szinte sírhatnám. Olyankor bújok az emberek elől. Bezárkózom négy fal közé, s előveszem a mandolint, és egyedül magamban eldanolom azt a csónakdalt, amit utoljára danoltam neki, mikor gondolámon a Frangipáni várig vittem. Azt ígértem szegénynek, hogy majd mikor visszatérek hozzá, hogy magammal hozzam, messziről meghallja ezt a dalt, amint közeledem a csónakommal.
– Ah, ez nagyon szép! Egy barkarola, amiről rádismernek. Hát nekem nem danolnád azt el?
– Bohóság! …Kinevetni való. …Minden embernek vannak ilyen gyöngeségei. …Én mikor szegény kis húgomra gondolok, akkor ellágyulok, megolvadok… Szegény kis majmocskám!
– No, hát vedd kézbe azt a mandolint. Ha te ráérsz barkarolát danolni, én ráérek azt hallgatni. Képzeld, mintha lady Adamina volnék, s annak danolnád.
Metell felvette a mandolint, és dalolt hozzá.
„Eljött az esti szellő,
Ringatva csónakom,
Az ő nevét susogta,
Kiért imádkozom
Reggel gondolámban,
Este nyoszolyámban:
Milióra! Milióra!”
Ringatva csónakom,
Az ő nevét susogta,
Kiért imádkozom
Reggel gondolámban,
Este nyoszolyámban:
Milióra! Milióra!”
– Nagyon szép! Igen szép gondolat: ismerős dallal tudatni messziről megérkezésedet! Ő a torony ablakából fogja azt hallgatni, s aztán lefut eléd a partra. Te is így gondoltad ezt ki, ugye? Ez szép találkozás lesz.
S aztán Metell még a második és a harmadik versét is eldalolta a csónakdalnak, akár meg is tanulhatta azt tőle Adam lord.
– Tehát te nagyon szereted a húgodat, Metell?
– Voltaképpen az egész nőnemből ezt az egyet szeretem igazán.
– S nem fáj a szíved, mikor itthagyod Párizst, a Palais Royalt, a tatár tábort, azért, hogy a Qnarnero szikláit meglásd újra?
– Bizony semmit sem hagyok itt, amiért visszakívánkozzam.
– Ejh, hát én sem vagyok senki rád nézve?
Metell megölelte lord Adamot.
– Te kivétel vagy rám nézve az egész emberi fajból. Mikor asszonynak hittelek, akkor is úgy szerettelek, mint egy jó barátot. Tudod, hogy én ezt nem szoktam mondani.
– Hanem tettekben nyilvánítod. Például most, amidőn elhagysz, úgyszólván menekülsz előlem.
– Igaz, tudod, az irántad való szeretetembe egy neme a félelemnek vegyül.
– Tőlem félsz?
– Igen. Te azt mondtad nekem egyszer, mikor búcsút vettél tőlem, hogy egyet nem bocsátasz meg nekem soha, azt, hogy kényszerítettelek női álcádat elvetni s férfi alakban jelenni meg… Ezért valahányszor rád gondolok, mindig olyan érzés fog el, mint ha egy lefizethetetlen nagy adósságom volna nálad, ami elől legjobb lesz megszöknöm. S mikor elém jössz, mosolyogva megölelsz, kezet szorítasz, rám bízod a vagyonodat, a szeretődet, az ellenségeidet, sőt még a lovaidat is, mégsem tudok attól a gondolattól menekülni, hogy itt van nekem egy igen kedves jó barátom, aki engem nagyon szeret, hanem azért mindig azon töri a fejét, hogyan találjon ki valami olyan tromfot, amivel nekem ezt az elrontott mulatságát visszatorolja.
– S ebben a hitedben megerősít az, hogy én egy ízben az igazi nevednek a titka után fürkésztem. De hiszen láthatod, hogy amint az adataiddal felvilágosítottál, megnyugodtam a titkolódzásodban, s tovább nem háborgattalak semmi kérdezéssel. Ha neheztelnék rád, nem volnék most itten, nem szorítanám meg a kezedet.
– Én mégis érzem azt, hogy nincs köztünk minden kiegyenlítve. Ez olyan, mint mikor a társaságunkban valaki egy másik gentlemannek valami olyan élcet mondott, amin a többiek nevettek; annak egész életén át készen kell arra lennie, hogy azért az egy élcért valamikor okvetlenül kell jönni olyan alkalomnak, amikor a társaság őtet fogja, ha lehet, éppen olyan nagyon kinevetni; ha ez nem lehet, éppen olyan nagyon megsiratni.
– No hát, kvitteld le ezt a tartozást ma, s légy egészen tehermentes velem szemben.
– Mivel?
– Azzal, hogy ne készülj még holnap reggel a dalmáciai utadra, hanem jöjj el velem még ma este a l’hombre klubba.
– Én nem kártyázom többet.
– Micsoda? Te nem kártyázol?
– Tudod jól, hogy miért tettem eddig? Mi vetette kezembe újra az elátkozott kártyát? Azt a célt már elértem. Húgomnak a vagyonát, amit a diplomaták és financierek elsinkófáltak, én a magam tudományával a játékasztalnál, tisztességesen, gavallérosan visszaszereztem. Többet semmi okom nincsen játszani. Ezentúl csak egyedül fogok l’hombre-ezni szalmaemberekkel.
– De még ma el kell velem oda jönnöd. Ez a velem való végelszámolásod. Tudod, hogy amint én abba a társaságba belépek, a legfurcsább helyzetben fogom magamat találni. Nem tudhatom, hogyan fogadnak. Egy hamis megállás, és rám omlik az egész világ. Ennél a visszatérésénél olyan szükségem van egy jó barátra, mint a jobb kezemre. Elöl, hátul szememnek kell lenni. Szükséges, hogy legyen egy gentleman barátom, akivel karöltve járhassak a termeken végig. És elmúlhatatlanul kötelességed, hogy te, aki annyi kényes ügyben képviselted személyemet, mellettem légy, és biztosítsd tanúságoddal, hogy ezek az ügyek rendben és lovagiasan vannak elintézve.
– Igazad van! Ezt a tartozásomat le kell rónom.
– Tehát még ezt az éjt a klubban töltjük együtt. S onnan elmegyünk a Vivienne utcai házba.
– Ha a muszka meg nem előz.
– S csakugyan komolyan bosszút állt volna rajtam a muszka lady Adamináért egy separat invázióval, minden mandátum nélkül, az én szuverén országomban? – No, akkor a restaurációhoz komolyan hozzá kell látnunk. Brillianta Franciaország, mi: Anglia, Russia, Ausztria együtt. Valóságos triple alliance.
– Én kimaradok a Szentszövetségből.
– De majd rajta leszek, hogy a muszka is kimaradjon, én a continentál-zárt helyreállítom. A többi ország mind foeminini generis, csak „Albion” masculini.
A két ifjú a titkos lépcsőn keresztül hagyta el Camelborough palotáját, anélkül, hogy a cselédség megtudta volna igazi gazdája hazaérkeztét világkörútjából.
A klubban még akkor nem játszottak, csak egypár öregúr sakkozott, hogy teljék az idő. A két belépő ifjút egyszerre körülfogták az ismerősök; Adam lord sokkal szívélyesebb fogadásra talált, mint amilyent képzelt. Rászedett udvarlóinak elpárolgott már a haragja, a tréfát sikerültnek találták, s ami komoly utóhangja volt, azt a conventionatus pisztolydurranás, kardcsattogás kiegyenlítette. A két karöltve járó ifjút Orestes és Pyladesnek nevezték.
Csak az egy muszka fintorgatott különös képeket.
– Te talán még nem kaptál elégtételt? – szólítá meg őt lord Adam egyenesen belékötelőzködve.
– Vettem magamnak azt, igenis.
– Ugyan hol?
– A rue Vivienne-ben, az hotel des acaciasban.
– Távollétemben… – fitymálódék lord Adam.
– Jelenlétedben is, ha úgy tetszik.
E hetykélkedésre lord Adam odasúgott Metell fülébe.
– Te! Foglald le nekem ezt a muszkát.
– Hogyan?
– Nem bánom én, akárhogyan. Ülj le vele kártyázni.
– De én már megfogadtam, hogy mától fogva nem kártyázom többet.
– Postdatáld a fogadásodat egy nappal – az én kedvemért.
– Jól van. Hát a te kedvedért. Pour la dame.
– Amíg te az ellenséggel szemben harcolsz, azalatt én elfoglalom a rue Vivienne-i redoutot.
– Úgy hiszem, nem nagy ostrom kell hozzá.
Azzal Metell felhívta a muszkát a játékra. Annak úgy is tartozott revánssal.
Ezúttal Metell rosszul játszott, folyvást vesztett. A kártya is oly szeszélyesen járt rá nézve, mint még soha. Amellett olyan hibákat követett el, amikért egy kezdő játékos is pirulna.
Valami egy óra múlva a muszka megsokallta a folytonos balsikert ellenfele részéről.
– Ön ma nincs jól diszponálva.
– Az ám, másutt jár az eszem.
– Akkor jobb lenne, ha abbahagynók a játékot.
– Miattam ne. Majd később belemelegszem.
– Az én kedvemért ne folytassuk.
– Nem az ön kedvéért játszom.
– Ha pedig a dioscur társa kedvéért játszik ön velem, akkor meg éppen fölösleges áldozatot hoz a baráti kőtelességnek, mert Brillianta ma este elutazott, s rajtam kívül nem mondta meg senkinek, hogy hová. Mylord ezóta vissza is került a hotel des acaciasból a saját hotelébe, s bosszújában maga főzi otthon a puncsot.
– Ez jó tromf volt – monda Metell –, akkor csakugyan összeszámolhatunk.
Azzal elkezdték a táblán feljegyzett számokat összeadni. Eközben egy klubszolga jött oda Metell háta mögé, s ezt súgá a fűiébe:
– Egy idegen úr van odakinn az utcán, batárban, sürgős üzenetet hozott Dalmáciából.
Metellnek Milióra jutott az eszébe. Voltaképpen mindig is az járt az eszében; ez az üzenet csak elevenebben odahozta őt eléje. Nem is gondolhatott másra.
Engedelmet kért játszótársától, hogy egy pár pillanatra eltávozhassék. Bevett szokás volt, hogy idegent, szabályszerű bevezetés nélkül a l’hombre-klub palotájába be nem eresztettek, hanem ha a klubtagok közül valakinek dolga volt, sürgetősen elintézni való, az kimehetett az utcára, s ott végezhette azt el zaklatójával.
Tél volt az idő, február közepe, Metellnek fel kellett öltenie a ruhateremben a sokgalléros redingotját, s úgy menni ki az utcára. Nemsokára valami dördülés vagy csattanás hangzott odakinn; nem lehetett jól kivenni, hogy mi, sem azt, hogy az utcán történt-e, vagy a folyosón. Az urak idebenn egyébbel voltak elfoglalva. Néhány perc múlva Metell visszatért a játszószobába, ahol társát magára hagyta. Feltűnhetett volna arcának szokatlan sápadtsága; meg az, hogy a hosszú redingot-t itt sem vetette le. Azonban ki törődik azzal, hogy egy játékos, aki vesztett, miért sápadt arcú? A felöltőt pedig igazolta az, hogy menni készül.
– Mennyi a veszteségem? – kérdé a muszkától. Az megmutatta neki a táblát.
Metell elővette a tárcáját az oldalzsebéből, és fizetett.
– Micsoda dördülés volt az odakinn? – kérdé a muszka. – Lőttek, vagy ajtót csaptak be?
– Ajtócsattanás volt – monda Metell, kissé rekedtes hangon.
– Ön most hazamegy?
– Egyenesen haza.
– Jó éjszakát.
S még megajándékozta Metellt egy szivarral, amit az meggyújtott a gyertyánál, s aztán kezet szorított, s szivarozva ment le a kocsijáig.
Mikor a rejteklépcsőn felment a hálószobáig, már csakugyan otthon találta lord Camelborough Adamot. A puncségetésnél kapta.
– Nos? Hát te már abbahagytad a játékot? – kérdé Adam lord a belépőtől. – Ilyen korán?
– Valami főtt közbe, ami félbeszakított – monda tompán Metell. – A nagybátyám rámtalált, s lehívatott az utcára.
– Nos? De csak nem tett veled valami bolondot?
– Csak azt tette, amit megígért, keresztüllőtt.
Azzal leveté magáról a bő burkonyt. Akkori divat szerinti hosszú, sárga selyem mellény volt rajta, az egész mellény csupa vér volt.
– Te meg vagy sebesítve?
– Mégpedig halálosan… Ne csengess a cselédeknek, kérlek. Nem kell a dologból lármát ütni. A gyilkost nem szabad üldözni. Jó volt ez így. Nem kell nekem orvos. Tudom, hogy meg kell halnom. Egypár órai időm van csupán, amíg eszméletemnél vagyok, s azt jól fel kell használnom… Maradj mellettem… Rád kell bíznom minden ügyemet, amit félbehagyok… Senki mással nem közölhetem ezeket.
Adam lord a kerevetig vezette barátját, s karjaival tartá fenn, míg az elhelyezé a fejét a vánkoson. Már ekkor sok vért kellett vesztenie.
– Nem tennéd le a szivart a szádból? – monda neki Adam lord.
– Nem. Nagyon jól szelel. Azt hiszem, hogy eltart addig. Ha szívességet akarsz velem tenni, kérlek, told ide az írótámlányt, hadd írok levelet a húgomnak.
S Metell hanyatt dűlve szivarozott és írt. Az egyik kezét a sebére nyomva tartá, a másikkal írt. Néhány perc múlva azt mondá:
– Igazad van. Ez a szivarfűst kápráztatja a szememet.
S eldobta a szivart. Néhány szó leírása után megint felsóhajtott.
– Biz énnekem így is káprázik a szemem. Nem tudom, mi lelte, alig látom, amit írok. Kérlek, hajolj ide fölém, s mondd fönnhangon, hogy mit írtam.
Adam lord odahajolt Metell fölé, s leolvasta neki a papírról, amit az tétovázó betűkkel odaírt.
– Kedves Miliórám. – Én haldoklom. – Keresztüllőttek párbajban. – Nem mehetek érted. – A pénz, amit neked ígértem, megvan. – De te ne váltsd ki azon az ősi birtokot. – Maradj távol mindenkitől, aki rokonunk. – Az, aki neked ezt a levelet át fogja adni, egyúttal a váltót is odaadja, amely vagyonodat képviseli. – Ő majd el fog magával vinni szomorú magányodból, keres számodra boldogabb menedéket, úgy fog rólad gondoskodni, mintha helyettem bátyád volna. – Ez: az én egyetlen igaz barátom, lord Adam of Camelborough. Isten oltalmazzon. Légy áldott! – Bátyád Metell.
Az utolsó szavak olvastára megölelte a haldoklót Adam lord, s halkan suttogá:
– Elfogadom a rám bízottat.
Metell kezét nyújtó neki, s megrázta szótalanul Adam lord jobbját. Azután összehajtó a levelet, belerekeszté a pénzről szóló váltót, s lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, azt odanyújtó lord Adamnak, hogy pecsételje le a borítékot. Majd a gyűrűt is átadhatja Miliórának, családjuk címere van rajta.
– És most hívass nekem egy papot, görög unitus pópát; ne ortodoxot, mert azoknál a gyónás nem járja. – Teher nyomja a lelkemet. – Azt hiszem, hogy az a mesterség, amivel én vagyont szereztem, egészen hasonlít a banditáéhoz. – Ki tudja, hogy ítélnek odaát a másvilágon? – Tesz-e különbséget az a kódex a kártyás és a tengeri rabló kőzött? – Pedig szeretnék a másvilágon legalább olyan helyre jutni, ahol megint megláthatom az én szegény kis Miliórámat. – Kedves kis ártatlan madárkám! – Ő nem tud arról semmit, hogy én mi úton szereztem számára ezt a pénzt. Az ő lelkére nem vet árnyékot. Azt hiszi, a léghajót találtam fel, azzal szereztem. Azt ám. Megyek is már rajta fel az égbe. – Szegény kis árva majmocskám! – Nem fogom már neki énekelni a barkarolát, mikor a part felé közeledik a csónakom. – Bajtárs! Tudod mit? Énekeld te helyettem azt a dalt, mikor arrafelé vitorlázol a matempói csatornán végig. – Adj ide egy hangjegypapírt, én lekottázom azt neked: tanuld be. – Örvendeztesd meg vele majd szegény kis bolondomat. – Aztán eredj, hozass nekem addig egy pópát. – Siess vele, míg a hagymáz utol nem ér.
És aztán leírta az eléje tett vonalazott papirosra a csónakászdal hangjegyeit iromba vonásokkal, amíg lord Adam odajárt papot keresni.
Biz ez nagy időbe kerül, amíg az ember Párizs városában, késő éjjeli órában egy görög unitus papot feltalálhat. Mire a pópával visszatért lord Adam, már akkorra Metell készen volt – a hangjegyzéssel is meg az élettel is.
Mikor a pap odatartá neki a fülét, hogy gyónja meg neki lelke terheit, Metell gyönge lélegzetével elkezdé neki a barkarola utolsó verseit dúdolni:
„Menj vissza esti szellő;
Suhanj be ablakán!
Mondd meg szerelmesemnek:
Ő a legszebb leány!
Nyomj ott ajakára
Egy csókot éjszakára,
Milióra… Milióra…!”
Suhanj be ablakán!
Mondd meg szerelmesemnek:
Ő a legszebb leány!
Nyomj ott ajakára
Egy csókot éjszakára,
Milióra… Milióra…!”
A pópa megáldotta, feloldotta… Ezt bizony megbocsáthatják neki a túlvilági ítélőbírók! …
