Egy a száz közül, aki megmenekül
Egy a száz közül, aki megmenekül
Pedig ez az északi vihar kegyetlenül bánik az emberi idegekkel. Mikor az ég így megindul ismerkedni a földdel, az az emberre nézve elviselhetetlen. Ez a folyvást magasabbra emelkedő harsogás, mely szünetet nem tart, az őrjöngésbe kergeti az embert; agyát, mintha a rászakadó ég szorítaná össze; aztán elnézni azokat a nyomorult fákat, akik odaadták már utolsó levélrongyaikat a kegyetlen rémnek, mégis tépi őket, földig hajladoznak előtte, úgy könyörögnek neki, hogy irgalmazzon, az a búskomorságnak az iskolája! (Talán éppen a bóra az oka, hogy a dalmata parton oly sok lélekbeteg támad?)
A két asszonyszív közül a katonaviselt leányé adta meg előbb magát. Axamita nem állhatta tovább, hogy be ne jöjjön Miliórához, s térdre ne boruljon előtte, megragadva a leány kezét.
– Hát téged mi lelt?
– Óh, kisasszony! Nem hallja ezt a vihart?
– Hogyne hallanám.
– Nézze csak, egy élő fa nem marad a vidéken.
– Hiszen látom.
– A rovinói nyomorultak feje fölül már mind lehordta a háztetőt, s beleröpítette a tengerbe.
– Oda még nem láthatok.
– Az egész adriai part hosszában tele lesz ma tört hajók palánkjaival. Ki segít az árvákon, akiknek az apjai ottvesztek?
– De hát mért térdelsz énelőttem?
– Azért, hogy szüntesse ön meg ezt a vihart.
– Megőrültél-e? Én szüntessem meg a vihart?
– Igen, igen; mert ön a tündér, ön az a „vila”, akinek a szavára a vihar feltámad. Önmaga sem tudja tán, hogy tündér; de én már tudom, láttam az éjjel, mikor a sötétben fénylett az arca, villámlottak szemei, önnek a szavára jöttek elő a szelek!
Milióra szemei úgy villámlottak újra. Kéjelgett abban a hitben, hogy ő hát a „vila”, aki meg tudja indítania vihart; tetszett ez neki. Maga is akarta hinni.
Axamita még a lábait is csókolta a lánynak, úgy könyörgött neki.
– Szüntesse meg már ezt a rettenetes vihart! Hiszen lesöpör bennünket a földről.
Milióra kacagott. Úgy csiklandozta a szívét az a felfedezés, hogy neki, a nyomorult, tehetetlen, senkitől nem ismert, senkitől nem keresett leánynak olyan hatalom van adva, hogy egy kiáltásával leseperheti a földrót a rajta élőket.
– Hát hogy szüntethetném én ezt meg?
– Óh, hiszen tudja ön azt jól! Minek mondjam el? Csak egy igézésébe kerül. Egy varázslat – és megáll a szél. Vegye a kezébe ezt a handzsárt, menjen ki vele a kis kertbe, aztán hajítsa el ezt szél ellenében, ezzel a kiáltással: „Állj meg! Térj meg!”Ahol az elhajított handzsár a földben megáll a hegyével, ott vérnyom marad, a bóra lába megsebesül benne, egyszerre megsántul, és aztán hazamegy bicegve. Óh, vegye fel ezt a handzsárt, és tegye meg ezt a rontást! A szentanya hét sebeire kérem!
– Ugyan kelj fel; ne bolondozz! Jobb lesz, ha tüzet raksz, s megfőzöd a kávémat.
– Amíg a bóra tart, addig nem lehet tüzet gyújtani ebben az egész várban.
– No, hát eredj le a pincébe, rakj ott tüzet! Ott nem fújja el a szél.
Axamita keresztet vetett magára.
– Uram, irgalmazz! Csakugyan rossz tündér.
– Én vagyok rossz tündér? Miért?
– Hát nem tudná tán, hogy amely háznál a pincében tüzet raknak, azt megszállják az ördögök?
– No hát, majd én csinálok tüzet magam a pincében, hadd látom, milyenek azok az ördögök!
Axamita felugrott térdeltéből, s két fülére tapasztva a kezeit, kifutott Milióra szobájából. A pokolbelieket nem jó kísérteni. Azok ellen meg nem véd a strázsamesterpátens.
Miliórának pedig nagy gyönyörűsége volt abban, hogy ez a szél az ő szavára fúj így. – Végignézett az egész Canal Maltempón, amerre a hajórajt eltávozni látta.
Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a fehér hullámtajték között egy táncoló fekete pontot látna koronként felmerülni.
Mi az? Valami csónak, ami a Karszt sziklapartjainak oltalma alatt igyekezik errefelé hatolni. Ott, igaz, hogy nem érheti a bőszült szélroham, de a hullámok odazúzhatják a sziklához.
A száz hajó közül megmenekült volna ez az egy?
A távcsővel kivehette, hogy három ember ül a csónakban; mind a háromnak vörös sipkája van, mint a scogliók halászainak szokott lenni.
De ugyan mi oka lehet ennek a három embernek arra, hogy ilyen ítéletidőben arra vállalkozzék, hogy a Maltempo csatorna sziklapartja mellett, a bórán keresztül felfelé hatoljon?
Hírt hozni talán a többiek balsorsáról.
Elnézte sokáig, hogy táncol a hullámok tetején az a csónak. Eltűnik a hullámhegyek mély völgyeibe; aztán megint kiemelkedik a tajtékzó habtorlat gerincére.
Egyszer aztán a három ember közül kettőt hozott csak fel a csónak magával; a harmadikat bizonyosan lesodorta a hullám.
A megmaradt kettőnek mármost aztán három helyett kell dolgozni. Így még nehezebb a munka.
A szél egyforma erővel zúg.
Milióra hosszasan elnézi ezt a küzdelmét az emberi féregnek az isteni hatalmak ellen, s kezdi tisztelni – a férget.
Valamit gondol.
Hátha van valami abban a babonában? Mibe kerülne megkísérteni?
A csónak megint eltűnik a hullámtorlatok közé. Aztán megint előjön. Most már csak egy embert hoz elő magával, azt, amelyik a kormányt tartja. Ennek mármost nem lehet evezni, csak arra törekedhetik minden testi, lelki erejével, hogy a csónakját a felfordulástól megóvja.
Milióra kezébe vette a handzsárt, s rászánta magát lemenni a kertbe, hogy megkísértse a varázslatot.
Amíg az ajtókat ki tudta nyitni, egész küszködésébe került a nekifeszülő légnyomás ellenében. Vállvetve is dolgot adott felnyitni a kertajtót.
Milyen látvány fogadta ott!
Virágait nem téphette össze a szél, mert azok magas kőfallal voltak védve minden oldalról, hanem pocsékká verte a jég, s aztán a vihar annyi tépett lombot, nyárfahímpor-barkát, pillangóbábot szemetelt oda abba a szögletbe, hogy alig látszottak ki belőle a virágok kórói.
Ahhoz a szép olajfához azonban nem fért hozzá sem a szél, sem a jégeső, az ott olyan furfangosan be tudta magát venni abba a menedékbe, ahonnan már talán száz év óta fittyet hány a bórának és az ő két pogány szívű leányának. Hanem valamit mégis gondoltak ki azok hárman, amivel a dacos olajfának az elevenjére tapinthassanak. Egy vén, vad szőlőtörzs kapaszkodott meg a gyökereivel a vár tövében, s annak az emberkar vastagságú szárai felkúsztak egész a vár falára, még a tetejébe is belekapaszkodtak az indái. Most a bóra meg a két leánya ezekből a kúszó indákból egyet lepaskolt, kiszaggatott a falból, s azzal mármost aztán, mint egy hosszú ostorral igyekezik odasuhogtatni az olajfa koronájára.
De már az olajfát megszánta Milióra. Egyszerűen is segíthetett volna ugyan rajta, ha az elszabadult szőlőindát tőben lecsapja a handzsárral; hanem most már gyakorolni akarta a hatalmát, amit megtudott, hazakergetni a vihart.
– Állj meg! Térj meg! – kiálta szél ellenében fordulva, s aztán hegyével előre hajítá bele a bórába a handzsárt; az nagyot repült, s megállt a nagy szeméthalmazban. De biz annak a pengéjén nem látszott semmi vérnyom; nem is sántult meg tőle a bóra, csak olyan jó kedvvel fútt, mint eddig. Többször is megkísérté még Milióra a babonát; de nem találta el módját, a vihar nem vett tudomást róla.
Ez egy kicsit megszégyeníté. Hogy az ő parancsszava olyan keveset használ. Kitekintett azon a falrésen, mely a tenger felé szabad kilátást nyitott, hogy hát ott tart-e még a vész, vannak-e még nagy hullámok.
Csak úgy, mint eddig, mese az mind a tündéreknek a hatalmáról. Hát abból a csónakból, meg a rajta ülő emberből mi lett azóta? Egyszer csak az is előkerült megint. A csónak egyedül. Nem ült már senki benne.
Nincs már kin könyörülni. Ez nagyon elkedvetleníté.
Most már csak az olajfa megvédelmezése járt még az eszében. Hogy azt a vastag szótőindát, ami mint egy elszabadult kútostor csapkodott a széltől csóválva, levághassa, fel kellett másznia annak a faltörésnek a kiálló kövein odáig, ahol a handzsárjával a felkúszott törzsökszárt elérheté; mert az ott erősen gyökeret vert a fal ragasztékaiba.
Mikor már oda a magasba felhágott, egy pillantást vetett a résen át a mélybe, s majd alászédült onnan.
Ugyanazt a vörös sipkás férfit látta ezen a szőlőfonadékon felfelé kapaszkodni, aki nemrég a csónakon volt. Az bizonyosan kiúszott a partra, s most ide akar feljönni.
De miért ide? S miért ezen az úton? Mint tolvaj, mint betörő kockáztatva azt, hogy a nyakát kitöri.
Ha most Milióra azzal a handzsárral elvágja a szőlőinda fonadékait ott fenn, ahol azok a falba nőttek, az egész le fog hullani a mélybe a rajta levővel együtt.
Az erős szél meg-meglódítja néha az egész venyigehálót, s olyankor a felkapaszkodó férfi úgy lebeg rajta, mint a pók a fonadékán.
Egyszer aztán felemeli a férfi az arcát az ég felé, alig egyölnyi távolban a réstől.
Milióra egyszerre ráismer.
– Deli Markó!
A férfi lihegve, szótlanul néz fel reá.
– Te vagy a királyfi? – kérdi hevesen Milióra, s szemei vad tűzben szikráznak. S a szemek elmondják, amit az ajk nem mond tovább: Te jössz engem erővel elrabolni, váradba erőszakkal feleségül vinni; csókot rabló módra venni? S jaj annak, ha e szemek beszédét meg nem érti! Egy csapás azzal a jatagánnal a szótőindára, s a vakmerő leánynéző összezúzott tagokkal fog heverni a sziklamélységben.
– Nem! – lihegi az ott alant. – Én vagyok a menekülő uskók. Egy üldözött „skókó”.
Ez a szó megszelídíté a lányt: „Üldözött skókó.”
Ledobta a handzsárt, s messze aláhajolva a résen, alányújtá a kezét a menekülőnek, s felsegíté azt a kőfalra kapaszkodni.
Ott látta maga előtt azt az alakot, akiről félt álmodni, lelke ábrándképét, ázott rongyokban, mezítláb, fegyvertelenül, fagytól dideregve,véresen.
Ilyen alak az, aminőn a leányoknak a lelke elvész.
