És neki mégis igaza van
És neki mégis igaza van
Szép temetése volt Metellnek. A tatár tábor minden celebritása ott volt a végtisztességtételén. Lord Camelborough Adam pompás gránitobeliszket rendelt meg a sírkőfaragónál legkedvesebb barátja hamva fölé. Csupán egy klubtagot nem lehetett ott látni a temetésen, a muszkát; bár a gyászjelentést neki is megküldte a lord, saját kezűleg címezve. Ezért föl is tette magában Adam lord, hogy amint visszatér, ki fogja őt hívni párbajra.
A muszka azonban megelőzte őt, mikor lord Adam a palotájába visszatért, már ott várt rá a szalonjában.
– Ön nem jött el a mi barátunknak a temetésére! – szólt a lord, egyenesen rátámadva a muszka grófra.
– Nem mentem el – viszonzá a gróf –, mert nem akartam azt kockáztatni, hogy az egész világ füle hallatára mondjam önnek szemébe azt a három szót, amit ott, ahol önnel találkozom, ki kell mondanom. Ön lord Camelborough Adam kém, orgyilkos és szemfényvesztő.
– Három nehéz szó!
– Három olyan szó, amiért nem szokás megverekedni – hanem amiért vagy bocsánatot kérünk attól, akinek ez mondva volt, ha el tudta hárítani magáról; vagy kirekesztjük a társaságból, ha nem volt mentsége.
– Halljam önnek a vádjait, gróf úr.
– Meghallja. Önnek tudomása volt Metellnek egy titkáról, miszerint az fenyegetve van egy nagybátyja által, akinek az egyetlen fia öngyilkos lett Metell kártyaszerencséje miatt, azzal fenyegette Metellt, hogy ha még egyszer kártyát vesz a kezébe, ő ott, ahol előtalálja, keresztüllövi. Ezért viselt Metell Párizsban álnevet. Ön megtudta Metellnek az igazi nevét, s denunciálta őt a nagybátyja előtt, akit könnyű volt azután feltalálni, minthogy ő is ugyanazon nevet viselé, s azon a vidéken, ahol ő lakik, minden ember tudja, hogy az ő fia lőtte magát főbe. A nagybátyja idejött, az ön utasítása nyomán rátalált Metellre, éppen mikor kártyázott, s megölte őt. Ez az ön műve volt.
– Ön nagyon pontosan van értesülve, gróf úr.
– Igen, pontosan. Itt van nálam a nagybátyjának hozzám írt levele, ebben értesít körülményesen az egész esetről, miután éppen én voltam azon az estén Metellnek a játszó ellenfele. Azért tudatja velem az egész dolgot, nehogy ártatlan embereket üldözzenek miatta. Ő volt a gyilkos. Ez őnáluk dalmatáknál divatos szokás; vérbosszúnak hívják. Ha processust akarunk ellene indítani, menjünk Ragusába, ott igen jó törvényszékek vannak. Ő ezt a levelet a hajóra szálláskor írta hozzám. Ebből tehát kisül, hogy ön kém volt, aki egy gentlemant elárult, orgyilkos volt, aki a jó barátját megölette, és végül szemfényvesztő, aki obeliszkot faragtat annak a számára, akit meggyilkoltatott. Igaz-e ez a három állítás?
– Mind a három igaz.
– S van önnek rá valami mentsége?
– Van.
Azzal lord Adam szétgombolta a mellénye csipkefodrait, s az inge alól egy nyolcágú aranycsillagot vont elő.
E csillag láttára a muszka csak lesütötte a fejét. – Egyszerre vége volt az arcán a támadó büszkeségnek. Rabbá tett fogoly lett belőle. Lord Adam, azzal az öntudatos büszkeséggel, mely lefegyverez, lépett megtámadója elé, s egész bátran tekinte a szemébe.
– Jöjj a dolgozószobámba – monda neki –, ott majd megtudod a többit.
Azzal ő maga előrement, vendégét engedte hátul jönni.
A könyvtárakkal körül megrakott s nagy térképekkel díszített szobába érve helyet mutatott a pamlagon az orosznak; ő maga egy kerekes székbe vetette magát, a zsinórra akasztott aranycsillagot ujja körül szétmalmoztatva.
– Te tudod, hogy mi ez a csillag. A szojusz blagodensztoiga jelvénye, aminek te is tagja vagy. Ez az egyezsége minden szabadságra törekvő szláv népnek, amihez tartoznak a hellének, oláhok s talán majd a magyarok is.
– De te angol vagy. Hogy kerülsz bele?
– Az nem tesz semmit. Ahol csak szabadságharc van a világon, mindenütt találsz angolokat. Majd lesznek Moldvában, lesznek Hellászban is, ha a hetairia megindítja cselekvését. Én már tettem is valamit; azért bírom az aranycsillagot. Az én nevem „Deli Markó”.
– Micsoda? Te voltál az, aki az uskók népet fellázítottad, s a dalmata partot fellármáztattad velük?
– Az szép kis lárma volt. Az osztrákoknak egy hadsereget kellett miatta mozgósítaniuk; már eddig egypár millió forintjuk füstöt vetett.
– De hát mit vétettek neked éppen az osztrákok?
– Azt is megmondom. Azt is tehetném ugyan, hogy a magas pátosz hangján beszéljek veled, hogy fennkölt diatribákat zengedezzek szabad népekről, s azokat elnyomó zsarnokokról; de ezt hagyom akkorra, majd – mikor az angol felsőházban fognak megtámadni az ellenfeleim; itt most négy fal között s teelőtted nem erőltetem meg a fantáziámat, igazat mondok. A lordkancellár engemet proponált Bécsben nagykövetnek, s erre Metternich azt felelte, hogy nem bánja, küldjön őfelsége akár egy egész okos embert, akár egy egész bolondot követül Bécsbe, de ne egy félbolondot. Élcnek elég jó ez egy osztrák minisztertől. Én erre aztán azt mondtam; no hát legyünk egész bolondok, hogy megnyerjük Metternich tetszését. S megcsináltam neki az adriai tengerparti lázadást. Voltam három hónapig uskók fejedelem, hordattam magam előtt dárdára tűzött fejeket, s viseltem háborút két nagyhatalom ellen szárazon és tengeren.
– Csakhogy mármost vége van a fejedelemségnek is meg a hadviselésnek is.
– Csak most kezdődik mind a kettő. Most jön a java. Én teszek, amíg ti cunctatorkodtok. Ezért kellett meghalni Metellnek, mert ő is a halogatás embere volt. Én nem vagyok az. Valahol, valakinek el kell kezdeni a dolgot. Ypsilanti tűzze ki a zászlót Moldvában, Germanos Mauromichalis a Peloponnesusban, Moreában, én fölveszem azt az adriai parton, ahol Metellnek lett volna kötelessége a szabadsághősök élére állni. Mert nem tette; meghalt. – A te kötelességed pedig, amint meghallod, hogy a Karszt és a Vellebit között újra fellobbant a harc, a hajóddal, ami rád van bízva, betörni a cattarói öbölbe, s fegyverre hívni a fekete hegyek lakóit.
Lord Adam olyan hangon beszélt a muszkához, aminőn vezér szokott beszélni az alárendeltjéhez.
– Én tudom a kötelességemet – szólt a muszka –, csakhogy előre mondhatom, hogy az a vállalat most a legnagyobb nehézségekkel fog járni. A segnai rosszul sikerült lázadás talpra állította az osztrákokat; most azok minden pontot megszállva tartanak, minden közeledő hajót megmotoznak, s amint egy puskalövést meghallanak, azonnal minden oldalról ott teremnek, szétverik a csoportozókat.
– Csakhogy nem fogják a puskalövést meghallani. Van nekem egy új találmányom: olasz alkimistától szereztem. Nézz ide. Itt egy csipetnyi gyapot. Az ember azt gondolná, reuma ellen akarom dugni a fülembe. Nem; pisztolyba teszem, golyót a tetejébe. Most nézd azt a pléh kályhaellenzőt; ugye nincs rajta lyuk? Egy, kettő; ugye most már keresztül van lyukasztva?
A pisztoly csöve egy kis fehér füstöt lövellt ki, alig észrevehető lánggal és semmi durranással.
– Nos, látod? Ez a néma fegyver. Aki el nem árulja magát se lobbanással, se durranással. Elejti az osztrák előőrsöt észrevétlenül, leöli az előcsapatot híradás nélkül; golyózáporral borítja el bokrok mögül, sziklaodúkból az ellenséget, anélkül, hogy az tudná, honnan jött a lövés? S aztán amellett olyan ártatlan portéka, hogy mindenütt be lehet csempészni. Ugyan ki gyanakodnék rá? Azt hiszik; vatta, téli kabátba bélésnek való.
– Rettenetes stratagéma! – szólt elszörnyedve a muszka. – S te ezt akarod az uskókok, morlákok kezébe adni? De hisz ezzel te az egész hadviselési rendszert fel fogod forgatni; az nem lesz többé harcolás, hanem tömeges orgyilkolás.
– „Mais c’est la guerre!” – monda lord Adam vállvonva.
Hát bizony „ilyen a háború!”
– Metellnek is kifogása volt ez ellen – folytatá Adam lord. – Most már nem szól ellene.
– Olyan kedves barátod volt, és megöletted.
– „Mais c’est la politique.”
Hát bizony ilyen a politika.
– Van egy igen kedvező hadállásom, ahonnan az új mozgalmat megindíthatom – folytatá Adam lord. – Egy elátkozott vár az adriai tengerparton. Nemrég, az illyr királyság idejében, ott tartották a franciák azokat a betegeiket, akiket az a ragály lepett meg, amit Egyiptomból hoztak magukkal; Marguerita a neve. Ettől az asszonynévtől jobban irtózik osztrák és dalmata, mint a kartácstűztől. Még a tájékára sem mernek közelíteni a skriljevospitálnak. Pedig ezt a ragályt nem kaphatni meg más által, mint ha egy férfi és egy asszony egymást megcsókolják. És erre a Frangipáni várban igazán nagy a kísértés. Ott lakik a legszebb leány, akit valaha életemben láttam. Oda rejtette el Metell barátunk a húgát, mint biztos helyre, addig, amíg ő a számára itten mitőlünk egy kis vagyonkát összekapargat a kártyán. Ezt ő nekem maga fedezte fel.
– S te aztán odamentél, és elcsábítottad a leányt.
– Nem egyszerre. Mert amilyen szép, olyan bámulatra méltó. Mint a havasi csúcs. Mikor a hajnalfény éri, rózsaszínű, mikor közel érjük, tiszta fehér. Mikor az első találkozásnál, diadalmas hadjáratom után, fejedelmi pompában jelentem meg előtte, mint nagylelkű szabadító (akkor már az éhhalállal küzdött) , háromlépésnyire nem bocsátott magához közel, kész volt inkább rám huszítani az emberképű kutyáját s a kutyaképű embereit; hanem mikor másodszor kerültem eléje, mint üldözött skoko, rongyosan, tépetten, kimerülten, akkor ölébe vett, elrejtett sötét odúba, ott levetkőztetett, én ájultnak tettettem magamat, s amíg villanyos kezeivel életre dörzsölt, mondhatom, hogy még csak el sem pirult az arca. Olyan ártatlan, mint egy gyermek, s oly heves fantáziájú, mint egy háremhölgy, egyesülve benne a szűz és a tündér. Igazi dalmata leány, jég közepéből kisugárzó tűz. Mint a felhőből a villám, úgy delejzik ki belőle az eszményi gyönyörszikra. Csak egyszer látott, s ettől a benyomástól múzsává alakult át, nézd, ezt a verset, amit Deli Markóról írt: ennyi láng három költőnek elég volna, hogy meleget öntsön a verseibe.
A gróf meglátta a ballada hátlapjára írt levelet.
– S mikor neked adta ezt a verset a leány, akkor a bátyjához is írt üzenetet, s nem tudva, hogy az álnevet visel itt, az igazi nevét írta oda – te őtőle tudtad ezt meg. És így Metellt a húgától elvett fegyverrel ölted meg.
– „Mais c’est la diplomatie.”
Hát bizony ilyen a diplomácia.
– S most azután nem elég, hogy Metellt eltetted a láb alól, hanem még vissza is akarsz menni a dalmata partra, hogy a védtelenül maradt leányt prédára ejtsed. Bizonyosan rád bízta őt végakaratával a haldokló, mint legjobb barátjára, hogy hozd el onnan, vidd el oda, ahol legjobb helye lesz. És te, minthogy a Frangipáni várban, az egyiptomi mirigy rémes árnyékában szerelmeskedni magad sem mersz, elviszed őt magaddal a zenggi sziklavölgyek közé az uskókok népéhez, akik előbb elrabolják az asszonyt, azután megszolgáltatják, azután megverik, azután élik vele világukat, s csak azután esküsznek meg vele az oltárnál, s az a leány, aki oly ártatlan, és oly lángoló vérű, követni fog vakon, őrülten! S büszke lesz rá, hogy meggyalázod; azt hiszi, királynévá teszed!
– „Mais c’est l’amour!”
Hát bizony ilyen a szerelem!
– És aztán ott a vad, szilaj erkölcsű nép között, melynek minden vallása a babona, ahol minden kalandort Deli Markónak, s minden csavargó nőt Margarita tündérarának néznek, ő csakugyan annak fogja hinni magát, s megy veled és társaival minden csatába, portyázásba, rablókalandba; tölti a fegyvereiteket, s dalolja a csatadalaitokat, s viszi utánatok a csatában levágott ellenség fejét, üstökénél fogva, és táncolja a kolót, átugrálja a tűzet a fekete bortól megittasodva, s dalolja a véres hőstetteit egy orgyilkos csordának.
– „Mais c’est la poésie!”
Hát bizony ilyen a költészet.
– És aztán, ha csáléra talál menni az egész dolog, ha kiesik a világ feneke, ha az osztrákok meg a törökök szétverik a dalmata lázadók csoportjait, a ladikjaikat elégetik, a váraikat széthányják, a fegyvertáraikat lerombolják, élelmiszereiket elveszik, a megmenekült zendülőket beszorítják az emberlaktalan sziklák közé, éh, szomj, zivatar, ragály, nyomor martalékául: akkor te előállsz, s azt mondod az osztrák Kriegskommissärnek: „Az én nevem lord Adam of Camelborough, Wellington herceg öccse, a Bath-rend tulajdonosa, nekem minden hajszálam szent és sérthetetlen, követelem a passe par tout-mat.” A szép leányt pedig, a tündérarát otthagyod az uskókoknak, nézzék özvegyednek, s vessenek rá sorsot, hogy kié legyen.
Lord Adam elnevette magát:
– „Mais c’est le jeu!”
Hát bizony ilyen a játék!
