Ki az a Marguerita?
Ki az a Marguerita?
Mikor Milióra ilyen egyedül magára hagyatva találta magát ezen a félelmes csodáktól lakott helyen, elveszett egész lélekereje, leroskadt a földre, s hevesen zokogott.
Axamita ott állt, s hagyta őt sírni, maga is leány volt, tudta, hogy a sírás megkönnyebbülés. Nála ugyan régen lehetett az, mikor legutoljára könnyezett. Gránátos őrmesternek ha fáj valami, káromkodik, azzal gyógyul.
Mikor aztán egyszer Milióra felemelte az arcát a földről, s könnyező szemeit megtörülve, álmodók módjára hebegé: „minő borzasztó hely ez itt! egyedül magamban!”, akkor odahajolt hozzá, s felvette, mint egy gyermeket, levitte az ölében az alsó szobába, az volt az ágyasház; felvetve az ágy; a kandallóban ropogott a törpefenyő; ki is volt füstölve az egész ház mindenféle fűszerekkel, amikben gazdagok a dalmata part sziklái; ott levetkőzteté a leányt, lefektette, betakarta melegített paplannal, s aztán leült az ágya lábához, mint egy leánycseléd.
– Nem olyan borzasztó hely ez, kisasszonyom! – szólalt meg ekkor Axamita. – Azért, hogy olyan elhagyott… Én bejártam sok messze földjét a kerek világnak, s úgy találtam, hogy nem azok a legborzasztóbb helyek, ahol szörnyű a nagy magányosság. Ahová az emberek legjobban tódulnak, azok a legveszedelmesebb tanyák. És sorba jártam valamennyit, s nem szeretek rájuk visszagondolni. A moszkvai nagy lármától a „Camp des Tartares” zsibongásáig minden itt zúg még most is a fülemben. S nem tudom, hogy melyikre gondolok vissza nagyobb irtózattal.
(A Camp des Tartares említésénél egyszerre figyelni kezdett Milióra. Ez az asszonykatona tudhat valamit, ami az ő sorsával összefügg! Tekintetével mutatta, hogy szívesen hallgat rá, beszéljen csak tovább.)
– Mert nem ott van a legnagyobb borzalom, ahol jajgatnak és szitkozódnak, hanem ahol kacagnak és dalolnak és suttognak. Az eleven kísértetek a legfélelmesebbek. Jártam közöttük, férfikarddal az oldalamon, asszonyszívvel a mellemben: nem kaphattak el.
Ez még nagyobb rejtély volt Miliórának.
– Mennyivel jobb itt ebben a kis sziklazugban! – folytatá Axamita. – Ide semmi rém se jöhet be. Csendesség van körös-körül az ember az egész világnak egy szavát sem hallja. Sírhatnak, kacaghatnak, táncolhatnak, verekedhetnek odakívül, itt csak a méhek döngése hallik, amik a virágos völgyekből hazatérnek. Azok is tudják, hogy ezekben a sziklaodúkban nem bántja őket senki. Lehet háború odakinn a világban; császárok, királyok hajigálják egymást a koronáikkal; bevehetik Gibraltárt, Párizst, Bécset, a Frangipáni várat el nem foglalja senki, ennek a kapujáig el nem jön többet se a Bonaparte, se a Wellington. Tűzbe-lángba boríthatja a lázadás az egész dalmata partot; feltámadhatnak az uskókok, akik senkitől sem rettegnek, tőlük pedig mindenki, de a Frangipáni várat azok sem veszik be. Lehet ínség az egész világon, lehet olyan romlás, hogy akik tegnap üveges hintóban jártak, ma házról házra koldulnak kenyeret: itt nem tudnak arról. Odalenn az őrtanyámon nyitott ablaknál áll a fazék pénz, ahogy összegyűjtém, azt se tudom, mennyi, rá sem gondolok, hogy van. Lehet olyan éhség az egész országban, hogy az emberek a paréjt eszik fel a földrót, a Frangipáni vár lakójának mindig megvan az egyik napról a másikra valója. Még a vihar sem bántja ezt a helyet. Mikor a rettenetes bóra elkezd üvölteni, ordítani a Karszt magas sziklái között, mintha az egész kísértet-tábor huhogna, fütyölne, rikácsolna a felhők között; mikor a tenger tajtékot túr dühében, úgy ugatnak fel a hullámok, mint a kutyák a sziklákra: idebenn úgy hangzik az, mintha csak orgonaszó volna, s az angyalok énekelnének hozzá. Ide nem jön be senki és semmi, ami rettent, ami árt, ami bánt: úgy takarja be ezt a helyet a kerek ég, mintha egy üvegharang volna.
– Isten csodája ez? – kérdezé Milióra.
– Isten csodája-e, vagy a sátáné? Azt nem tudom meghatározni; hanem hogy emberi észen túljáró tünemény, azt bizonyosan tudom. Tudja minden ember, aki a Frangipáni várat ismeri.
– És mi ez a csoda? – tudakozódék tovább a leány.
– Nehéz azt egy ilyen kisasszonnyal megértetni, aki gyermeksége óta szent szüzek kolostorában élt, ahol nem tanítottak neki mást, mint azt, hogy vannak angyalok, és vannak ördögök. Az angyalok szépek, nyájasak, kegyelmesek; az ördögök rútak, ijesztők, kegyetlenek. Mármost hogy fogja ez megérteni azt, hogy éppen azok az ördögök a legfélelmesebbek, a legkegyetlenebbek (de csak őrá nézve), akik szépek és kegyelmesek, mint az angyalok.
– Ezt igazán nem tudnám megérteni.
– No látja, szentem! Hisz éppen azért kereste ki az urabátyja a kegyelmed számára ezt a csodatermő helyet, hogy azoktól megvédelmezze. Vannak rablók, tolvajok, akik tetszetős formában, hízelkedve, mosolyogva közelítenek a fiatal leányhoz, mikor az még nem is tudja, hogy mi az a kincs, amit el akarnak tőle lopni? Azért tette be ide az üvegharang alá az arabátyja. Ide azok sem jöhetnek be.
– Azokat is a csoda tartja távol?
– Az.
– S annak a csodának a neve a „Marguerita”?
– Ne vessen keresztet magára ennél a névnél. Az nem rossz lélek.
– Hát micsoda?
– Talán inkább mártír. Egy asszony, aki sokat szenvedett, s aki azután nemének minden szenvedéséért rettentő bosszút állt; hanem azt maga sem tudta.
– Hát ez nem mesebeli rém?
– Annyira nem mesebeli rém, drága kisasszonyom, hogy én még ismertem és láttam őt. Láttam és ismertem az elején, láttam, de már nem ismertem a végén.
– Nem értem ezt! Hogyan volt ez?
– Hm! Drága szentem. Nehéz azt úgy elmondani, hogy a kisleányok úgy megértsék, hogy többet ne akarjanak belőle megtudni. Mert nem jó a kisleányoknak olyan dolgokat mesélni, amikkel veleálmodjanak.
– Én nem vagyok már kisleány.
– Jól van, jól. Addig boldog, míg az lehet. Lám, én sohasem voltam az. Soha „kisleány”. Mikor beszélni tanítottak, már káromkodni tanítottak. Nálunk a kisleányokból hamar asszonyok lesznek; egymás között sem beszélnek egyébről, csak arról; hogyan legyenek asszonnyá? Én, amióta eszemet tudom, mindig azon tépelődtem, hogyan lehetnék férfivá?Amint megerősödtem, katonává lettem. Nem válogatták akkor az embert; elbírtam a puskát, nem féltem a tűztől: férfihelyet foglaltam el. Áldom érte a Mindenhatót, hogy nem lett belőlem asszony! De holtig fáj érte a lelkem, hogy sohasem voltam kisleány…
Axamita őrmester leányasszony félrefordult, hogy a szemét megtörülje. Úgy tett, mintha csak a kandallóban rakna friss targallyat* a tűzre.
Targally: erdős vidékeken ismert szó, jelenti azokat a száraz gallyakat amik maguktól lehullanak az erdőn, s amiket a szegény nép csomóba kötve cipelt haza a hátán.
Aztán visszajött Milióra ágyához, s leült egy kis faragott zsámolyra.
– Tehát igazán elmondjam a Marguerita történetét?
– Szépen kérem.
– De majd elrontom vele az álmát.
– Nem tesz semmit.
Axamita egypárszor a fejéhez kapkodott, mintegy öntudatlanul. Azt takarta a katonasüveg, amit a katonaregula szerint egész az őrmesterig még a szobában is a fején kell tartani a katonának. Milióra kitalálta az értelmét ennek a sipkához kapkodásnak.
– Talán könnyebben hozzá tudna kezdeni, Axamita, ha pipára gyújtana.
– Megengedné a kisasszony, hogy itt a szobájában dohányfüstöt csináljak?
– Óh, én azt nagyon szeretem. Az a bátyámra emlékeztet. Ő is szokott dohányozni. Valami olyan biztató van a dohányfüstben. Az ember azt hiszi, hogy férfi van közel…
(Tehát már annyit sejt, hogy a férfi közellétében van valami biztató.)
Axamita kivette a süvege felhajtója mellől a kurta pipáját, s megtömte azt a saját termesztette latakiával, aztán kicsiholt a jószagú ürömtaplóba, s nemsokára gomolygott a szűz hálószobájában az a mézédes illatú kék füstfelhő, melyet beszívni jólesik Miliórának azért, mert a bátyjára emlékezteti.
– Tehát, hogy az elején kezdjem, akkor kezdődött ez a történet, mikor én még újonc közkatona voltam.
A raguzai várban feküdtem helyőrségen, ahol katonai pályafutásom mindjárt azzal a balesettel kezdődött, hogy a franciák megtámadták Raguzát, s az egész helyőrséget foglyul ejték. Nemsokára egész Dalmácia, Isztria a kezükbe került, de még Horvátország és Szlavónia is; s ők mindezekből csináltak egy nagy királyságot, amit Illyriának neveztek. Ennek uralkodót is adtak saját maguk nemzetéből. Sok mindenféle új dolgot hoztak be. Még a Code Napoleont is. Mintha kellene az itt valakinek! Itt, akinek keresete van a szomszédján, elhajtja éjjel a birkáit, s aki igazságot akar találni, ráles az ellenfelére az úton, s a bokor mellől agyonlövi; s ott az igazság. Nem kell ahhoz se sindaco, se törvény. Hanem a franciák nem sokat kérdezték, hogy mi tetszik az idevaló népnek, mi nem tetszik, hanem egészen úgy rendezkedtek, mint akik a maguk gusztusára csinálják az országot. Legelébb is országutakat csináltak.
Ez olyan kellemetlen visszaemlékezés lehetett Axamitára nézve, hogy meg kellett újítania a taplót a pipájában.
– Ezt tartja pedig az én népem a legnagyobb ostobaságnak az egész világon. Országutat csinálni! Mintha nem megmutatná a kecskejárás, hogy merre van járható ösvény? Aztán meg mikor itt van az istenadta szép nagy tenger! Lehet ezen utazni mindig, egyik várostól a másikig: minek itt a sziklákat tördelni? De hát ez az ő dolguk volt. Maguk a francia katonák készítették az utakat. Minden ezrednek ki volt adva egy darab: ezt idáig te készíted el! Annak az ezrednek a nevét aztán be is vésték a sziklaoldalba, mikor elkészült az út. Megpróbálták ugyan a morlákokat is ráédesgetni szép napszámfizetéssel, hogy segítsenek az útkészítésnél, de az én fajtámnak megvan az a nemes tulajdonsága, hogy a férfia dolgozni nem szeret. A férfi mind nemesember, csak az asszony, a leány a paraszt. Azok végzik a mezei munkát, a férfi csak parancsol. Különben sem voltak idehaza. Az idegenek megjelenésére mind otthagyták a falvaikat, s elmenekültek az erdőkbe. Onnan nézték a hegyek tetejéről, hogy mit csinálnak ezek a furcsa idegenek, hogy építenek városokat, kaszárnyákat mindenütt az előretolt utak mentében, s várták, hogy mikor törjenek reájuk, hanem a franciák nemigen akartak rá okot adni. Nem vettek el senkitől semmit. Fizettek arannyal, ezüsttel. Jókedvű fickók voltak; ahol csak letelepültek, mindjárt táncvigalmat adtak. Hanem egy hibájuk mégis volt. Rettenetesen éhesek voltak a csókra.
– Mi az? Azt nem értem.
– Nem érti, hogy mi az a csók? Hát kegyelmed sohasem csókolt meg senkit?
– Dehogynem. Az apámra emlékszem, hogy sokszor kaptam tőle csókot, de az nekem nem tetszett, mert mindig megszurkálta a bozontos álla az arcomat. A kolostorban minden reggel megcsókoltam a Megváltó átszúrt lábán a sebhelyet, s valahányszor a bátyámmal találkoztam, annak az ajkát, s ez nekem mindegy volt.
– A csók a Krisztus lábának a sebhelyére vagy a testvérnek az ajkára? Elhiszem. Akkor hát nem is értheti, amit mondtam. Tudtam én azt előre. Hát az az éhség a csókra valami olyan nyavalyaféle. Talán inkább rossz indulat. Mikor két ember egyszerre meglopja egymást. Az ördög beleveszi magát a szívébe, s kényszeríti, hogy bolondokat cselekedjék. A veszett kutya harap, a veszett ember csókol. S néha az a csók átkozottabb a kutyaharapásnál.
– Tudom.
– Tudja? Honnan tudja?
– Hát a Hübnerből:* Júdás csókjáról.
A bibliai történetek népszerű kivonatának kézikönyve azon időkben.
J. M.
J. M.
– Igaz, úgy van. Az üdvözítő átkozta meg talán akkor a csókot, mert azóta is minden csókban ott van valami Júdásból. Ha a franciák felgyújtották volna a morlákok kalyibáit, ha lemészárolták volna az elfogott férfiakat, ha korbáccsal hajtották volna a népet úttörésre, ha a templomokból kihajigálták volna a szentképeket, nem keserítették volna úgy el, mint azáltal, hogy az asszonyaiktól csókot raboltak. A kapott sebet hamarább elfelejti a morlák, mint a felesége arcán felejtett csók nyomát. Olyan féltékenyek az asszonyaikra, leányaikra, hogy egyik falu népe a másik faluból származott vőlegénynek, ha akármilyen fényes kelengyét hoz is magával, nem adja mátkául a leányát; özvegyasszonyt férjhez nem vesz itt senki, akármilyen fiatal maradt, a meghalt férjnek a haragjától még akkor is rettegni kell, s ha egy leányt erővel elrabol valamelyik szomszéd határbeli férfi, akkor örök vérbosszú támad a két falu népe között. Tehát ezért az egyért a franciákat még jobban gyűlölték a morlákok, mint azelőtt az olaszokat, németeket, törököket. Ezek pedig föl sem vették az ő haragjukat: nevettek és daloltak, s táncoltak az asszonyokkal. (A morlák csak maga táncol férfi-karéjban.) Nem lehetett őket bántani, sokan voltak, s igen jó katonák. Egyiptomban is jártak ezek, s ott is leverték a hatalmas mamelukokat. Csak tűrni kellett férfinak, asszonynak. Én akkor, mint hadifogoly, itt voltam Fiumében, s segítettem a kőhordásnál, amint a kikötőt építették. Nagyon jól emlékezem arra a szép tavaszi estére, mikor teljes szélcsend mellett, lelankadt vitorlákkal jött lassan evezve a Fiumárába be egy gyümölcsös bárka. A szokatlan formája mutatta, hogy messze vidékről való; a rajta levő hajósok közül egy sem tudott semmiféle olyan nyelven beszélni, ami a környékben dívó; különös benyomott orrú, olajbarna színű pofáik voltak, vastag ajkakkal s füleikben nagy karika-függőkkel. A hajóteher, amivel a bárkájuk rakodva volt, szintén csupa különös, más világrészből való gyümölcs volt, aminőt én sohasem láttam, sőt talán meg sem mertem volna kóstolni. Hanem ami aztán legnagyobb népcsődületet okozott: az egy nő volt, annak a bárkának a tulajdonosa. Még az én szívem is megdobbant a láttára. Hozzá fogható valamit csak akkor láttam, mikor kegyelmed ebbe a házba lépett. A szent szűzre mondom, olyan nagy a hasonlatosság! Ma éppen olyan szörnyen feldobbant a szívem, mikor a kisasszonyt megláttam. Akárcsak őt látnám kiszállni a hajóból. A parthadnagy kérdésére, hogy mi ennek a hajónak a neve, azt felelte a nő olaszul, hogy „Marguerita”. Az ő neve is Marguerita. Port Saidból jön déligyümölccsel. Megadatott neki az engedelem, hogy sátorát felüthesse a piacon, és árulhassa a gyümölcseit. A szájtátó nép naphosszat elbámulta azokat a különös alakú gyümölcsöket, amik a sátor alatt fel voltak halmozva; magam is egy egész vasárnapot, amikor munkaszünet volt, ott töltöttem ácsorogva, s hallgattam, hogy kínálja a barna pofájú szolga a kirakott gyümölcsöket: barackokat, amik fürtökben teremnek, mint a szőlő, ökölnyi bogyókat, embertenyér alakú ujjas gyümölcsöket, amiknek banán a neve, az ingefára nevű szentjánoskenyér formát, az ijasfias papájafügét, dinnye alakú gyümölcsöket, amik pálmafán teremnek, szilvákat, amiknek tüskéje van: aki észre nem veszi, megszúrja vele az orrát, hogy feldagad, mint egy uborka; kettévágott nagy tököket, amik megsütve kenyérízűek! Úgy kelt minden, mintha ingyen osztották volna. A francia urak úgy hordták a sátorba a pénzt, hogy hordó telt meg vele. De ami még jobban kelt a csodaszép gyümölcsnél, az a csodaszép asszonynak a csókja volt. Azt mondják, hogy nem volt vele fukar: mindenkinek jutott belőle, aki csak megkívánta. A hírére messziről idecsődültek, s vitték a bűbájos idegen nőt minden mulatságba, amit a kedvéért rendeztek. S a szép Marguerita tudott danolni is, táncolni is. Ez a vár volt a helye lármás mulatságainak, ahol a szép Marguerita kézről kézre járt a táncban. Két hét nem telt bele, s a gyümölcsös sátor üres volt, a hajó visszament. Hanem a szép Marguerita ottmaradt.
– És ekkor kezdett el a neve átokká, rémületté válni. Tizennégy nap múlva mindazoknak, akik egy csókot kaptak a szép Margueritától, elkezdett a szemük fájni. Aztán feldagadt az arcuk; s utoljára olyan gömbölyű lett, hogy minden arcvonás eltűnt róla, nem lehetett beszélniük többé, szemeik csak éjjel láttak: – és ilyen maradt az arcuk örök időkre. S minthogy azok, akik a rettentő szép asszonyt megcsókolták, azután megint később odább adták a csókot más nőknek, azok a nők megint más férfiaknak: egyszer csak egy hónap múlva tele volt a partvidék azokkal a rettenetes alakokkal, akiknek az arcaikról le van törülve az Isten teremtő kezének minden munkája. Nők és férfiak, katonák és parasztok egyformán hordták ezt az ijesztő lárvát! – S e rettenetes baj ellen nem volt segedelem. A leghíresebb orvosokat küldte ide a francia kormány, azok kipróbálták minden tudományukat ez istencsapása ellen. Mind hasztalan. A baj megmaradt, s aki egyszer megkapta, azt el nem hagyta többet. Terjedt sebesen mint a ragály, de csak azokra terjedt, akik éhesek a csókra. A morlák nép skriljevónak nevezte, a franciák margueritának hívták e veszedelmet, arról az átkozott varázslónőről, aki azt idehozta közéjük. Utoljára az ország kormánya mindenünnen összeszedette az egész partvidékbók akit csak a marguerita meglepett, s a Frangipáni várat rendelte a számukra kórházul.
Milióra kétségbeesetten sikolta fel.
– Legyen nyugodt, kisasszony – biztató őt Axamita. – Ha telides tele volna is ez a vár a leskelődő vész pusztító porszemeivel, azok ellen meg van védve az, aki azt tudta kérdezni: mi az a csók?
Milióra még mindig rémlátásra nyitott karikaszemekkel bámult maga elé lihegve.
– Hét esztendeje már, hogy ez a csapás tart az országon. Ez alatt a hét esztendő alatt a „marguerita” többet elpusztított Napóleon hadseregéből, mint amennyit az egész dalmáciai hadjáratban a fegyver elemésztett. Egymaga bosszút állt egész neméért. Igaz, hogy a népet is magával rántotta. Azoknak a számára meg, akik a köznépből csúfultak el ilyen szörnyetegekké, egy kis helységet építettek ide a Frangipáni vár közelébe a franciák, ide telepítették őket mindenünnen. Azután vesztegzár alá vetették a várat és falut. Hármas kordont húztak körülötte, s a tengeren cirkáló hajókkal őrizték a bejáratot. Én azután megszabadultam a hadifogságból, bejártam a hadsereggel egész Európát: elmentem Moszkváig, akkor a mi császárunk szövetségese volt Napóleonnak; az én ezredem oda is elment. Majd megint a muszkával egyesültünk, s akkor Párizsig ment a szövetséges sereg; ott is voltam. Mikor visszakerültem ide a szülőföldemre, már akkor a franciák elmasíroztak innen, megint a mi császárunké lett az ország. A Frangipáni vár üres volt már. A marguerita betegei nagyobbrészt kihaltak belőle. Aki életben maradt, azt itthagyták a Rovinában. Az ilyen nyomorult nem is kívánkozik a világba vissza többé. Az ott egy temető eleven emberek számára. Annyival rosszabb, hogy a sírjaikat nem látogatja senki.
Milióra reszketett a láztól az elbeszélés alatt. Az ismeretlen, az elgondolhatatlan, a felfoghatatlan boszorkányvarázsa uralkodott egész lelkén, melynek még a sejtelme is hiányzott arról, ami az életben a valóság. Csak a rettenetest, az emberfölötti rémségest értette meg belőle; hogy van egy rém, aki megtiltja az embereknek azt, hogy egymást csókkal üdvözöljék, s aki ellene vét, attól elveszi az Isten képét; néma, vak, süket, másvilág-lakóvá alakítja át itt ezen a földön, aki megjelenésével a többi embereket megrémíti, akinek látása a meleg vért megfagyasztja. S ennek a rémnek a neve „marguerita”. És e név elég arra, hogy azt az egész várat és ennek a környékét betakarja mint egy ércboltozat, hogy ahhoz a világ minden hatalmasai és a sötét erdők minden gonosztevői még csak közelíteni se merjenek.
Axamita aztán tovább mesélt neki erről a helyről, amely kívül esik az egész világon: milyen jó itten lakni. Szent Antal barlangja a pusztában nem volt ennél különb menedék, rémektől körülrajozva, de meg nem hódítva; míg a leány megszűnt reszketni, s valami édes zsibbadás állta el tagjait, s arra elszunnyadt.
Adjuk hozza Axamita őrmester leányasszony mesemondásához a tényleges valót.
A marguerita valóban egy sajátszerű epidemikus kór, aminők az ismeretlen föld egy-egy zugolyában lappanganak, ahonnan azt egyszer egy véletlenül odatévedő idegen, egy hódító hadjárat átvonuló népe kihozza magával, s aztán széthurcolja az egész világban. Ezt Napóleon katonái hozták el Egyiptomból. A francia kormány a rettenetes vészt első kitörésében akarta elfojtani, s a megmérgezett Lázárokat mind odarekeszté az adriai tengerpart sziklavölgyeibe. Olyanok voltak, mint a halálraítéltek. Még rosszabbak azoknál. Viselni emberfő helyett egy ismeretlen állatnak a fejét. Az orvosi tudomány kudarcot vallott e rém előtt. Ha meg tudott is menteni valakit a haláltól, de az arcát nem tudta visszaadni. A felgyógyultak oda voltak száműzve a rovinai kunyhókba. Mikor aztán a napóleoni királyságok összeomlottak, az adriai tengerpart ismét Ausztriához került. Az örökséggel együtt járt a rovinai lázártelep is, élő rémalakjaival. Azokat otthagyták a franciák az új birtokosnak. A császári kormány sem tehetett egyebet, mint hogy azt az egész vidéket szigorúan elzáratta az emberlakta világtól. És hogy a szegény „marguerita” lázárok (akiknek már ivadékuk is volt: apró szörnyetegek!) éhen ne haljanak e vesztegzár alatt, szabadalmat adott nekik a császár, hogy ami élelmiszert Porto Réből „ingyen” elvisznek, azért őket senki ne üldözze, hanem a károsultak jelentsék be a veszteségűket a sindacónál. – Dehogy jelentették.
