Lady Adamina
Lady Adamina
A Rue de Rivoli-i l’hombre-klub, az csak a „hivatal” volt: bizonyos órákban, beavatott habituék számára nyitva; ott nem volt hölgytársaság, ott szódavízen kívül egyebet nem ittak. Ez a komoly hivatás palotája volt, éppen mint a börze. A l’hombre és a börzejáték között különben is sok hasonlatosság van. A börze ebben az időben szintén a Palais Royalban volt, egyenesen a tatár táborba lehetett belőle kilépni. Az igazi mulatság mégiscsak itt volt virágjában. Ez volt a Mohamed paradicsoma. Ugyanazok az alakok, akik a l’hombre-nél, meg a börze-coulisse-oknál végezték a nehéz munkát, egyenesen odasiettek a Palais Royal játéktermeibe, azt a munkát gyönyörre felmagasztosítva folytatni. Itt mindjárt talált az ember vesztesége esetén feledtető vigasztalást, s a nyeresége számára kellemetes elhelyezési módot.
Metell is mindennapos látogatója volt a tatár tábor gyönyörbarlangjainak. De csak ízlelgetni látszott a poharat.
Úgy tudott járnia veszedelmes tündérraj közepette, mint a szakértő méhész a méhei közt: egy sem csípte meg. S ennek a tündérméhnek a csípése veszedelmes.
Leghírhedettebb alakja volt a tatár tábornak a restauráció első éveiben a rejtélyes lady Adamina, teljes címe szerint lady Adamina Sidney-Abba. Összetett név: egy angolból meg egy kelet-indiaiból. Némelyek szerint leánya egy kelet-indiai nábob családdal összeházasodott angol lordnak, mások szerint özvegye. Fényűzése után hozzávetve akármelyik lehet. Fogatai feltűnők, lovagláshoz angol és arab paripákat tart. Mikor angol ménen lovagol, női nyeregben, akkor fátyol takarja az arcát, mikor meg arab paripát ül meg, akkor keleties öltözetet visel, a turbán paradicsommadara csak árnyékozza, de nem takarja arcát; olyankor ez az arc a maláji faj epedő olajbarna színét mutatja; a sétányon, a nappali toaletthez ki van festve liliom- és rózsaszínre; este a színházban néha a sötét ruhához márványfehér arcot visel, máskor meg tiszta fehér ruhához, fehér csipkefátyolhoz meghagyja a természetes barna arcszínét. Mindegyikkel elveszi az embereknek az eszét.
Pedig nincs neki semmi szüksége az imádóinak az eszére, a magáéval sem tud hová lenni; minden bolondságot, ami a közönség izgalmára szolgál, ő talál ki, s mire a többiek utánacsinálják, akkorra ő másikat indít meg.
Maga talál ki egzotikus divatokat, amikben első nap kinevetik, de második nap már megtapsolják. Látni a fején Stuart-főkötőt, lófarkas sisakot, turbánt, prémes kucsmát, orosz gyöngyös pártát, s mind jól illik neki. De legjobban meglepő akkor, mikor semmit se tesz fel a fejére, hanem férfiasan felborzolja a haját, s magas kravátlit köt. Ilyenkor tökéletes lord Byron-arca van, akihez különben is meglepő hasonlatossággal bír.
Hanem a termet, az arcvonások tökélye, a feltűnő megjelenés, a pazar pompa még mind nem igazolná a varázst, amit lady Adamina az egész tatár tábor férfiközönségére gyakorol, hanem ezek a szemek! Ezek a maláj metszésű, mély tüzű szemek! Egyetlen fekete gyémánt van a világon (az is Párizsban van), de annak a tüze nem szokatlanabb, mint ezeké a szemeké. S hogy tud velük játszani! Minden tudományát az asszonyi varázsnak könyv nélkül tudják ezek. Meggyújtanak és megfagyasztanak. Villámaikkal a szívig tudnak lőni; aki a sugáraik közé tévedt, mintha a pókhálóba keveredett volna, ki nem szabadul többé. S mikor ezzel a lankatag epedéssel árasztanak egész delejfolyamot, az képes egy szentet a lábéról elejteni.
S lady Adamina bőven használja a varázshatalmát: – nem titkolja, hogy hódító hadjáratot visel az egész férfinem ellen. Nincs olyan rétege a társaságnak, amit felzavaratlanul hagyna. A hercegektől a diákokig mindenütt keresi a maga őrültjeit. S minden ízléshez tudja alkalmazni magát. Tud ábrándozó lenni, mikor olyan bolondja van, akinek ez tetszik, s aztán megint szilaj bordalokat énekelni s carmagnole-t táncolni, mikor másforma bolondok közé kerül.
S akit egyszer hálójába keríthetett, azt azután tökéletesen ruinálja. Egy fiatal elzászi diák főbe lőtte magát miatta. Egy porosz báró elvált érte a feleségétől. Egy orosz herceg ráköltötte a fél vagyonát. S a varázsló szépség az egyiket kifosztogatja, a másikra elpazarolja, de boldoggá nem teszi egyiket sem. Még azzal senki sem dicsekedhetik, hogy meghódította volna. Tudja magát mindenképpen védelmezni. Annyira mindenképpen, hogy egy westfáliai gróf, aki megunta a tréfát, s komolyan vette az ostromot, egy ökölcsapást kapott tőle, hogy két hétig viselhette a szeme alatt a nefelejcset.
Azt mondják, hogy nincsen szíve.
A mesebeli ördög, mikor asszonyi alakot vesz föl. Telhetetlenebb hódító Attilánál.
Vagy talán az van vele, ami már annyiszor megtörtént, hogy még nem jött elő az a férfi, aki megtalálja a szívéhez való kulcsot? – Pedig mindenik azt hiszi, hogy hátha őnála van.
Ahhoz is nagy bolondság kell, hogy valaki a lutriba rakja be a pénzét, abban a hitben, hogy hátha az ő száma jön ki; de még nagyobb bolondság kell ahhoz, hogy valaki egy szép asszony lelkére bízza a lelkét, azt képzelve, hogy hátha az övét tartja meg.
Lady Adamina mindennapos látogatója volt a rouge et noir banknak, s maga is részt vett a játékban. Az arcán sohasem lehetett észrevenni a változást, akár nyert, akár vesztett.
Itt találkozott vele legelőször Metell.
Muszka barátja mutatta be neki. Ezt találta a bosszúállás lesikeresebb nemének a klubban szenvedett veszteségeiért.
– Melyik színre szokott ön tenni? – kérdezé lady Adamina.
– Én mindig a vörösre.
– Akkor én a feketére teszek.
Azzal odatolták az aranyaikat a játékasztalra.
– Nézze ön, milyen jó gondolat ez – monda lady Adamina, odamutatva egy ékszerkereskedő kirakatára.
A játékterem két oldalán egyúttal apró boltocskák voltak, amikben ékszereket, ritkaságokat, csemegéket és virágokat árultak. A szerencse kegyencei mindjárt közel találhatták, amit vásároljanak, és azt is, akinek azt elajándékozzák.
Az a jó gondolat, ami lady Adaminának a tetszését úgy megnyerte, egy eleven szegfűcsokor volt, aminek a tartóját egy kígyó képezte: remeke az ötvösművészetnek; az egész smaragdokból összeállítva, a két szeme rózsaszínű gyémánt.
Az ékszerész azt állította, hogy az a mű antik, a középkorból való. Lady Adamina ellenben azt vitatta, hogy az kelet-indiai mű, ráismer a zománcozatáról.
Metell bebizonyította, hogy szakértő, ő ehhez hasonlót tud valahol, csakhogy az gyík, de a zománcozás éppen ilyen, németalföldi munka.
Eközben egészen elfeledkeztek a tételeikről ott a rouge et noir asztalon.
Egyszer aztán egy pipacsszín selyemruhás hölgy megérinti a legyezőjével Metell vállát, s azt mondja neki halkan:
– Uram, önnek már tizenhatezer frankra gyűlt a tétele.
(Az asztalon hagyott tétel minden fordulónál megduplázódik, ha folyvást annak a színe jön elő a kártyában.)
Metell azt mondta: „Köszönöm, madame.” S tovább fűzte az érdekes eszmecserét lady Adaminával és az ékszerésszel.
Néhány perc múlva már a kabátja szárnyánál fogva rántotta meg a piros ruhás hölgy.
– Uram, legyen önnek esze! A tétele harminckétezer frank.
– Bánom is én!… Azt is meg tudnám mondani – szólt ismét lady Adaminához fordulva –, hogy kinek a műterméből került ki ez az ékszer.
Egyszer csak nagy zaj, zúgás támad a hátuk mögött. Kacagnak, szörnyülködnek. A bank a mai napra megszünteti a játékot. Metell otthagyott téte hatvannégyezer frankra sokszorozódott, s ezzel a mai pénztár szét van robbantva. Metellnek jelenti a croupier, hogy a pénz ott az asztalon, mind az övé.
– Hát csak csomagolják össze, majd rendelkezem vele. S hátra sem néz. Hanem azt kérdi az ékszerésztől:
– Mi ennek a szegfűcsokornak az ára?
– A szegfűcsokornak?
– No igen. Ha eladó.
– Itt minden eladó. Azért van kitéve.
– Hát mit fizetek érte?
– A szegfűért? Tíz sous-t.
Metell kivett egyfrankos darabot, s visszaadatott magának fél frankot.
– Szabad önt megkínálnom a csokorral, mylady?
S lady Adamina elfogadta a szegfűcsokrot, és odatűzte a ruhája fodrai közé.
Még így nem látták a szemeit lángolni, mint ebben a pillanatban.
És ettől fogva mindennap szegfűcsokrot viselt a keblére tűzve.
– Ugyan mivel hódítottad meg ezt a hölgyet? – kérdezé tőle pár hét múlva a muszka.
– Azzal, hogy nem hódolok neki.
