Milióra
Milióra
Nagy ritkaság tükörsima tengert látni: a quarnerói öbölben Fiume előtt gyakori tünemény az.
Lefestve is láttam egyszer ezt a képet. Így tiszta képtelenség. Úgy tetszik, mintha a festő a legvakmerőbben akart volna visszaélni a színekkel, hogy próbára tegye a laikus néző hiszékenységét, akinek el kell fogadni, hogy ez a tarkabarka simaság itt a tenger, egy darabon rószaszínű, másikon topáz-zöld, az előtérben átlátszó ultramarin, itt-amott hófehér, ahogy egy nyári felleg visszatükröződik benne, a távolban az ég határán ezüstfehér, s ahol a partot éri, a buccari öböl előtt, ott nemhogy a magasra kiemelkedő várost tükrözné vissza, hanem egy hosszú, sötét búzavirágszínű sávval válik el élesen a szárazföldtől. Feketék rajta csak a távolban repülő vitorlák. Magam is azt hittem, hogy ez a festő színkáprázata; amíg ugyanazt a képet az élő természetben nem láttam magam előtt.
Ilyenkor élni látszik a tenger, ami nem ellentmondás; mert a nyugvás a fenséges, nagy, kiterjesztett egyetemességre szól, a sima tükör alatt rajként pezseg, forr, fickándozik a tengervilág ezernyi alakú népessége, közel a felszínhez, egy-egy felveti magát a víz színére nagy loccsanással; amott a libegő sirály csap le egyenesen a martalékja után; a tintahalaknak egész hadoszlopa húz hosszú ezüst vonalt a sík tengertükör lazúr színén végig, vezetője magasan fenntartja a fejét a vízhól. Nagy néha fölreppen egy repülő hal, indiai vendége az Adriai-tengernek, s fecskeröptével cikázza át a levegőt. A tengeri fecskék is kéjcsónakázást tartanak, párosával ráülnek egy-egy korhadt darab fára, ami a felszínen úszik, s úgy engedik magukat himbáltatni.
Az emberek pedig halásznak. Minden poézisben legtöbbet ér a prózai valóság. Ilyenkor aratás van a vizek alatt.
Szerelmes emberek pedig, akik párosával ülnek egy csónakban, azok még okosabban tudják tölteni az időt. Amit maguk el nem mondanak egymásnak, elmondja nekik az andalító táj, az arany ködbe fátyolozott szigethalmok, a partok olajfaligetei, a méla csend, s azok azt megértik.
Talán az is valami ilyen boldog pár lehet, akit egy karcsú szandolin a part hosszában végigsikamlít a rózsaszínű tükrön.
Csak ketten vannak: egy férfi meg egy nő. A férfi evez, a hölgy a hajó hátterében ül, négy rúdra kifeszített sárga ernyő alatt.
A férfi Metell úr, ismerősünk már.
A hölgyalak arca és termete örökül látszott rámaradni valamelyikétől azoknak a hidegvérű istennőknek, akikről a mítosz azt pletykázza, hogy legfeljebb egyszer engedték magukat valami gyöngeségtől meglepetni: Diana vagy Minerva lehetett az őse, talán inkább még a hellén másodlataikban: Artemis vagy Pallas, mert az arcéle inkább görög, mint római. Ez az egyenes homlokkal csaknem egy vonalt képező orr, a vékony, finom metszésű cimpákkal; ez a klasszikus szemöld, hosszú, keskeny és egyenes, ez a csigametszésű száj, ez a telt gömbölyű, kissé előredomboruló áll, a porcelánhoz hasonló átlátszóságú arcszín s a hollófeketeségű tömött haj. Csak a szemei kékek.
Amennyit a termetéből látni, az is egészen szoborminta. Fiatal még nagyon, csak nemrég hagyta el a gyermekkort.
A férfi egy szép csónakosdalt énekel, rövid pihenést tartva az evezésben.
Jöjj lanyha esti szellő,
Suhanj be ablakán,
Mondd meg szerelmesemnek,
Ő a legszebb leány!…
Suhanj be ablakán,
Mondd meg szerelmesemnek,
Ő a legszebb leány!…
A leány a mély vízbe bámul le, mely most olyan kék, mint az ultramarin. A sziklapart egész negyven láb mélységig látható, odanőtt spongyáival, koralljaival s az azok közt heverő holothuriákkal.
Egyszer mosolyra is nyílnak az ajkai, a korallpiros hasadékon át két sor igazgyöngyöt ragyogtatva.
Az átlátszó kék vízben, mely olyan, mintha a megfordított ég volna, egy delfin fickándozza körül a csónakot. Ez a tengerek bajazzója, aki ősidőktől fogva arról ismeretes, hogy az emberek jó barátja, aki odamegy a fürdő gyermekek közé játszani, felveszi a kedvencét a hátára, s elviszi, megint visszahozza.
Metell borba mártott zsemlyedarabkákat hajigál a vízbe, s azokat a delfin elkapkodja, s még vígabban fickándozik utána.
Ha pedig egyszer-egyszer előveszi Metell a fuvoláját, s egy áriát eljátszik rajta, a delfin odasimul a csónakhoz, furcsa orrát feltartja a vízből úgy hallgatja a melódiát, akár meg lehetne vakarni a fejét.
– „Simon!” – kiált neki Metell. S arra a delfin valami nyögő, süvöltő hangot hallat. Tudja, hogy ez az ő neve. A halászok így szokták hívni, mikor a tinhalakra vadásznak, s a delfinek segítenek nekik azokat a hálójukba kergetni, mint a kopók.
A leánynak a hajában volt egy félig nyílt sárga rózsa. Amint a csónakból kihajolt, ez beleesett a vízbe. A delfin rögtön elkapta, hanem aztán rögtön ki is fújta a száján egy hatalmas vízsugárral, úgyhogy a rózsát a leány elkaphatta röptében.
A rózsának a kelyhében volt egy kis skorpióforma állatkának a héja. Az útközben ragadt rá a delfin torkából.
– Nézd, van egy udvarlóm a tenger fenekén.
Ezen mind a ketten csöndesen nevettek.
S újra szólt a barkarola:
„Jöjj lanyha esti szellő”
S nagyon jó volt az invocatiót ismételni, mert arra a szellőre nagy szüksége van annak, aki még ma Porto Réig el akar jutni. Az evező lassú eszköz.
S használt a hívás – az a búzavirágszínű sáv Buccari felől elkezdett szélesedni, a tenger tükre fodrot kapott, eltűnt róla a sok tarka szín, a fehér felhők visszás képe, az esti szellő megérkezett.
Ekkor aztán letette az evezőket a kezéből Metell, felhúzta a kis háromszegletű vitorlát a rúdra, s lekapcsolta a sárga baldachint, a szellő belekapott a vászonba, felduzzasztá, s akkor aztán magától repült a tengeren a kis jármű. Metell odaülhetett a leány mellé.
– Milióra! Nem találnád szépnek – mondá neki átölelve a leány derekát –, ha én most az övemmel a kettőnk derekát átkötném, aztán felfordítanám a csónakot, s lemennénk szépen ebbe az átlátszó világba, ahol a te első és egyetlen udvarlód lakik?
A leány arca egy árnnyal sem változott erre a különös kérdésre.
Gondolkozott rajta egy kicsit, s csak vártatva adott rá választ.
– Én még szeretnék élni.
– Még a Frangipáni várban is?
– Még ott is.
– Egyedül élni? Úgy élni, ahogy én elmondtam előtted? Magadban, egyedül, senkitől nem látogatva, nem vigasztalva, nem szeretve?
– De nem is háborgatva.
– Sokáig! Talán évekig!
– Ráérek, fiatal vagyok.
– Zárdában, ahol egyedül lész?
– Hiszen jó társnéról gondoskodtál számomra.
– Tehát igyekezzünk.
Azzal ismét kezébe vette az evezőket, hogy gyorsabban haladjanak.
Hosszú hallgatás után, amit az evezők egyhangú loccsantása osztott percekre, ismét megszólalt a leány.
– Metell! Mondd meg nekem, hogy miért lettünk mi egyszerre ilyen nyomorultak.
– Akarod megtudni?
– Ha tudnám, talán nyugodtabb volnék.
– Figyelj rá, hogy jól megértsd. Emlékezel Szlavóniában arra a szép kastélyunkra, ahol gyermekéveidet töltötted?
– Hallotam sokszor az anyámtól, hogy az a birtokunk zálogbirtok volt csak, ami fölött valami per folyt.
– Kiváltási per az ősi tulajdonos részéről. De hát akkor azt is hallhattad az anyánktól, hogy nekünk viszont a Bánátban van az ősi birtokunk, amit nagyapánk elzálogosított; azért viszont mi is folytattuk a pert. Mind a két per egyenlő stádiumban haladt előre, egyik apellatából a másikba. Mind a kettő az utolsó instantia előtt állt, a hétszemélyes táblánál, az ítéletek csak a kihirdetésre vártak. Az egyik ítélet a javunkra, a másik a kárunkra szólt.
– Akkor hát ki lett volna egyenlítve a vesztés a nyerés által.
– Tökéletes a számításod. Amennyit mi kapunk a birtokunkban levő birtok nyertes tulajdonosától zálogváltságul: éppen annyit tartozunk mi lefizetni annak a birtokosnak, aki a mi ősiségünket köteles kiadni. Hanem hát ekkor közbejött valami.
– Micsoda?
Metell elővett a zsebéből egy darab pénzt. Mai nap alig fordul az már meg emberi kezek között. Ifjúkorunkban még igen népszerű pénzdarab volt: susztertallérnak hívták. Olyan nagy volt, mint a tallér; kettős sas volt rajta az egyik, s 30 krajcár a másik oldalán. Rézből volt.
– Látod ezt? – szólt Metell. – Nem hiszed, hogy ezzel itt aközül a két tengeri fecske közül az egyiket le tudom ütni?
A tengeren szép csendesen ringattatá magát két gerlice nagyságú madár egy úszó darab fán.
Metell rézpénze elrepült a kezéből, kétszer is felpattanva a tenger színéről, amihez lapjával csapódott, a harmadiknál csakugyan leütötte az egyik madarat.
– Kár volt harminc krajcárt a vízbe dobnod – monda Milióra.
– Ez nem volt harminc krajcár, hanem csak hat.
– Hiszen az van ráírva, hogy 30.
– Hát éppen azért vagyunk mi szegény emberek. Nagyon könnyen meg fogod te ezt érteni.
– Az ám. Hallottam én azt már a zárdában is, hogy ami kenyérnek eddig egy forint volt az ára, az ezután csak négy garas lesz. Mi azt hittük, hogy ezentúl igen jó dolog lesz szegény embernek lenni.
– Hanem gazdagnak lenni lesz rossz dolog. Eleinte. Később aztán majd a szegénynek is. Amikor elfogy a négy garas, s nem lehet megkeresni a másikat. Különösen tréfás állapot pedig a mienk. A két zálogos pörünk egyszerre folyt le. Semmi panaszunk sem lehet az igazságszolgáltatás ellen. Az egyiket megnyertük, a másikat elvesztettük, egészen jog és igazság szerint. Csak az a kis hiba történt, hogy az ellenfelünk, aki ellenünk megnyerte a maga birtokára nézve a pert, minden követ megmozdított, hogy a hétszemélyes táblának az ítélete december harmincegyedike előtt kihirdettessék, a másik ellenfelünk pedig, aki ellen mi nyertük meg a perünket, annyi prókátori furfangot hozott mozgásba, hogy a mi ítéletünket csak január elseje után hirdették ki. Ebből aztán az a kis baj támadt, hogy nekünk el kellett fogadnunk a zálogváltsági összeget fekete bankóban, nekünk pedig a magunk váltságösszegét vörös szemű bankóban kellene lefizetnünk. Ami pénzt kaptunk, annak minden ezer forintja kétszázra zsugorodott vissza. Ennélfogva a zálogos birtokunkból kivettek bennünket, az ősit pedig nem adják vissza; s most itt lebegünk a tenger felett, s nincs egyéb földünk, ahová lehajtsuk a fejünket, mint a tengerfenék vagy a Frangipáni-vár; ahhoz még egy szerény kis összeg, ami a meghalásra sok, de a megélésre kevés. Rád bízom a választást: éljünk-e, haljunk-e?
– Én szeretnék élni.
– Hát rólam mit gondolsz?
– Te is! Te is. Neked is élned kell.
– Akkor haladjunk az én váram felé. Majd aztán elmondom, hogy miért akarok hát élni, ha csakugyan „kell”, hogy éljek? Én meg akarom szerezni azt a pénzt, amit ily végzetesen elvesztettünk, s aztán kiváltom vele a birtokunkat.
A leány nagyot nézett a férfira.
– Hát tudsz te valamit, amivel a világon pénzt lehet szerezni? Tanítottak téged valamire? Mi akarsz lenni? Prókátor? Doktor? Kalmár?
– Úr!
– Mi hozzávalód van?
– Ész!
– S kitől akarsz te szerezni?
– A bolondoktól. – Ne kérdezősködjél tovább. Elhatározott szándékom, hogy ha most mindjárt a csapás heveny fájdalmában meg nem ölöm magamat, ha te rábeszélsz, hogy éljek tovább veled együtt, én magamnak elégtételt veszek a világon. Nekem minden szemközt jövő ember adósom. Meg kell neki fizetni, amivel tartozik. Ha kevés van neki, keveset; ha sok van, sokat. Amennyi van.
A leány rémület kifejezésével tekinte a beszélőre. Az elnevette magát.
– Ne képzeld, hogy kalózzá akarok lenni. Nem szándékom utasokat rabolni ki, sem szárazon, sem tengeren. Csak éppen egy tudományomnak, mondjuk, hogy zsenialitásomnak akarom teljes hasznát venni.
– Tudományod van neked? Zsenialitásod? Sohasem hallottam én erről. Amióta csak ismerlek, mindig azt tudom felőled, hogy sohasem szerettél tanulni.
– A zseni nem „tanul”, hanem „tud”. Hivatás, adomány, talentum, vagy hányféleképpen hívják? Talán inkább inspiráció. – Némely ember holtig tanulja azt, mégsem tudja soha, a másik bele se néz, mégis érti. A hegedűnek Paganini kezében is csak egy nyirettyűje van, aztán meg a regenschoriéban is, azért az egyik mégis kis isten, a másik pedig szegény kutya. A rajzprofesszor kezében is csak úgy ecset az ecset, mint a Kupeczkyéban. Kean, mikor a szerepét nem tudja és részeg, még akkor is csak „fölséges úr”, a falusi komédiás pedig, ha éjjel-nappal azt tanulta is, hogy „hallja kend!” Napóleon káplár volt.
A leány hitetlenkedő módon rázza a fejét.
– De hát mindezeknek az utánzására mégis csak kellett volna valaha egy hegedűnek vagy egy ecsetnek lenni a kezedben, amiről én sohasem hallottam; színészi tehetségedről nincs valami különös véleményem. Napóleonná lenni pedig aligha kedvezők most az idők. Mi az a te titkos adományod?
– Ne kérdezd tovább! Hidd el, hogy van. Álmodozzál felőle, amennyit akarsz. Gondold, hogy alkimista vagyok, feltaláltam az aranycsinálást. Vagy képzeld, hogy valami olyan találmányom van, ami az egész világot meg fogja lepni. Teszem föl: ló nélkül hajtani a szekeret a földön, vagy repülni a levegőben. – Ilyesmi. – Gondold, hogy titkos magnetizmus segélyével meg tudom jósolni előre a lutrin kihúzandó számokat, vagy az állampapírok jövendő árkeletét egész bizonyossággal. Gondolj csodákat, lehetetlenségeket, csak azt hidd el, hogy amikor visszatérek hozzád (s egyszer minden évben eljövök), kincseket hozok neked, azokat fogod őrizni itten öt, hat, talán hét évig is, mindaddig, amíg az elvesztett zálogösszeg együtt lesz. Akkor visszamegyünk az elhagyott világba, átvesszük ősi birtokunkat, s elfoglaljuk azt a helyet, ami bennünket rangunk szerint megillet. Addig pedig tűrsz és vársz, mint a halott, aki a feltámadására vár.
A leány kezét nyújtá Metellnek.
A Frangipáni kastély közeledett már. A déli tornyának egyik ablakában gyertyavilág volt. Várták az érkezőket.
– Milyen szomorú hely! – monda a leány. – Itt könnyen meg is ölhetnek.
– Mondtam már, hogy emberi teremtéstől itt ezen a helyen ne félj. Sehol a kerek világon meg nem vagy védelmezve rossz emberektől (de jó emberektől is), csak itten.
– Mondtad, hogy az a nő, aki mellettem lesz, annyit ér, mint egy igazi férfi, bátor, szív és erő dolgában, de az mégis csak egy ember.
– Nem is az a te védelmed, hanem egy „név”.
– Egy név? Micsoda név?
– Az a név, hogy „Marguerita”.
– „Marguerita!” S mi védelem van ebben?
– Ez egy csodálatos név. Úgy hangzik, mintha asszony neve volna. Talán az is volt valaha, nem is olyan régen. Hanem most ezzel a rémület csodáit lehet előidézni. – Ha a Frangipáni várnak minden ablakából egy sugárágyú kandikálna elő, nem tartaná a partvidék valamennyi vad népeit olyan rémületben, mint ez az egy szó. – Próbát tehetsz vele majd. – Megesik, hogy a portorei asszonyok, erős sirokkó idején odamennek ruhát mosni a félhold alakú sziklapadra, ahol a széltől védve vannak, de ha a toronyablakból ezt a szót elkiáltod: „Marguerita”! látni fogod, hogy egyszerre összekapkodják a félig szapult ruháikat, s elfutnak a Valle felé. – Ha egy halászcsónakot a tengeren olyan közelbe látsz jönni a parthoz, hogy a halász a toronyból lekiáltott szót meghallhatja, az a Marguerita névre egyszerre felszedi a hálóját, s továbbevez. – Ha Orbán-napkor a morlák nép a papjával, zászlóival búcsút jár a szőlőt védő szent tiszteletére, s történetesen arra a lejtőre is leszáll, ami a vár felé van fordulva, a Marguerita névre, amit a toronyerkélyről elkiáltasz, asszony, férfi mind félbehagyja az éneket, otthagy papot, zászlót, Orbán patrónust, s menekül fel a hegytetőnek. Ezzel a névvel lőni lehet, mint az ágyúval, kartács, kongrev-rakéta nem tesz olyan pusztítást, mint ez az egy szó.
– Hiszem, mert te mondod.
Ezzel a szavával egész jellemét vallotta be Milióra. Olyan hite volt Metell bátyjában, mint egy szentben, több! Mint egy papban. Amit az mondott, az látszhatott képtelenségnek, de mégis szent igaznak kellett lennie. Azt úgy el kell hinni, mint testünknek feltámadását: – nem értjük, hogyan lesz, de bizonyosan meglesz. – Talán hát a Frangipáni vár halottja is feltámad még az életre?
A naplement utáni zodiákus-fény dűlt kúpja még sokáig árasztá kétes sárga fényét a tájékra, az ég három sávra látszott válni, mint egy szétnyitott legyező, a középső opálszínű volt, a két szélső acélkék, élesen elválva, s csak lassanként engedve helyet a csillagoktól áttört sötétkék éjszakának.
Alant világított a tenger. Az az ünnepies, rendkívüli önkisugárzás világítá meg egész egyetemét, amihez fogható túlvilági kép nincsen. Minden hullámgerinc sziporkákat hány, az evezőlapátról mintha tűzcseppek hullanának alá, s a habot hasító csónak után gyöngyvetéssel habzó fénybarázda marad. S a tündéri üvegtengerben ott alant a vizek birodalmának népei játsszák a maguk világtörténetét, egy éjszakára láthatóvá téve emberi szemeknek. A tengerfenék virágos kertje pompázik, tavasz van talán oda alant. Az állatnövények virág alakú fejei tátognak, a kagylók kitárják csodás kelyheiket, a százkarú salpa, mint egy izzó vasdarab, süvölt egyenesen végig a víz alatt, a pillangó alakú rózsánc, a tenger denevére röpköd szeszélyesen, a quálok százféle fajzata, fejkötőt, kalapot, koronát mívelve libeg, függő lámpás gyanánt a körül megvilágított zöld hullámban; csoda alakú szalagok kanyarognak előre-hátra tekergő fordulatokban, s azok közt a tenger milliónyi úszó szárnyas népe, ezüsttől, bíbortól ragyogó pikkelyeikkel, tüskés hátukkal, lepénnyé szétterült, gömbbé hordósult, kígyóvá elnyúlt idomaikkal, aranyként villogó merev szemeikkel.
Milióra kihajolt a csónak oldalán, s úgy bámult alá merengve a csodatüneményes világló tengerbe.
– Óh, ne evezz! – kéré Metellt. – Hadd tartson tovább ez az út.
– De pedig jó lesz, ha az evezőt feszítem – dörmögé Metell –, s te meg irányozd a kormányt jobban a part felé. Jó lesz innen sietni. Nézd, hogy sietnek ott alant a tinhalak errefelé! Hogy ficánkolnak a delfinek!
Milióra ugyan ezt sem tudta felfogni, hogy mi ok lehet ez a sietségre, hanem azért tette, ami mondva volt neki, part felé kormányzott.
Egyszer aztán kezdett megérteni valamit, vagy legalább sejteni. Mélyen a foszforfénytől átlátszó tenger fenekén közeledett valami sötét árny, egy iszonyú fekete tömeg, egy óriás, egy leviatán. Az elől futott a többi ragyogó tengerlakó. Olyan sebesen haladt a vízben, mint a sas a levegőben, s idomtalan termete dacára egyet-egyet ficánkolt, s olyankor mintha fénykirobbanás tört volna ki a tengerben, tűzoszlop gyanánt lövellt szét a tüneményes sziporkaözön, egy pillanatra fényes homályba temetve el a sötét alakot – a másik pillanatban már messze onnan sikamlott tova a sötét tömeg.
– Mi az ott? – rebegé Milióra. – Látod azt?
– Látom. Az olaszok úgy hívják, hogy „pesce cane”. –
Bántja az az embert?
– A természettudósok azzal a melléknévvel tisztelik meg, hogy „emberevő”.
– Megtámadhatja az a mi csónakunkat?
– Annyi neki a farkának egy ütésével összetörni ezt a csónakot, mint nekem összetörni egy dióhéjat.
– Boldogságos szűz! Oltalmazz!
– Ne félj. Most nem tart felénk. Másfelé veszi az útját.
– Talán jól van lakva?
– A cápa soha sincs jóllakva. A tenger maga nem bírja eltartani. Étvágya örökkévaló. Hanem ezúttal mi megszabadulunk tőle. Látod ott a scogliót?
A tengeröböl közepéből egy nagy sziklasziget emelkedik ki ezen a tájon, északi oldalán egészen kopasz és fehér.
– Ott a tenger tükre felett láthatsz úszni egy sorban valami sötét pontokat.
– Régóta nézém, azt gondolom, valami halak fejei azok ott.
– Nem. Azok nem halak, hanem tehenek. Ide tartoznak abba a kis parti helységbe, ahol az olajfaerdőcskét látod. Ott nincs se fű, se bokor, ott nem legelhetnek, azért minden reggel átúsznak a tengerszoroson a scoglióra, annak a túlsó oldalán, ami délnek fordul, jó legelő van; a csorda ellátja magát. Ellenben a scoglión nincsen víz. Az meg ideát van az innenső parton. Ezért este a tehenek megint szépen visszaúsznak a gazdáikhoz, akik megitatják és megfejik őket. Azoknak a feltartott orruk az, amit egy hosszú vonalban látsz elszórva úszni a víz fölött. A mi tisztelt barátunk ezek után sóvárog.
– S meg tudna enni egy egész tehenet?
– Egyszerre nem nyeli le, de kettéharapja, s úgy sikerül neki, majd mindjárt meglátod.
Alig múlt el néhány perc, mely alatt a tenger alól fel lehetett hallani a delfinek csodálatos szomorú sírását, amidőn egy rémséges bömbölés üvölte végig az éjszakában. Milióra az előttük keresztben úszó fekete csoport közül egy szarvas főt látott magasra felemelkedni, a két első kapálódzó lábával. Azután elbukott a fő, s vége volt az ordításnak.
– De már most igyekezzünk ám ki a partra – monda a testvére –, mert a cápának a tehénhúsra meg szokott jönni az étvágya az emberhús után. Szent Antal, segíts!… Forduljunk szél mentébe.
Az áldozatul esett tehénnek az ordítása fellármázta az egész környéket, a partlakók mindenünnen előrohantak a kalyibákból, ordítozva: „pesce cane! pesce cane”! Az olasz harci lármája rettenetes, s a vizek óriása gyáva, ha valaki nagyon kiabál rá, megfordul, elmenekül.
Hanem a „pesce cane” kiáltó szóra egyszerre menekült valamennyi kisebb jármű a tengerszorosban ki a partra; később valahol Buccari körül egy brigg ágyúzni kezdett a tengerből felfickándozó szörnyetegre, aminek az természetesen nem nagy kárát vallotta.
– Mármost én még a tengerre sem merek kijönni többé, se csónakázni, se fürdeni – mondá szomorúan Milióra, mikor a partot elérték, s a rémületéből magához téregetett.
Ezt pedig annál jobban szerette Metell. Így már most Milióra a tenger felől is be volt zárva. Jobban még aligha gondoskodott bátya a féltve őrzött húgáról, mint Metell. A szárazföldről őrt áll a Marguerita, a tenger felől a pesce cane, benn a Frangipáni várban Axamita strázsamester leányasszony. Ki férhetne itten hozzá?
– Az már igaz, hogy itt jól el leszek zárva a világtól.
Metell nem biztatta egy szóval sem az ellenkezőről, hanem kezét nyújtá neki, s vezette a Punta delta Forterezza épület felé, ami a foszforeszkáló tenger világánál valami óriási épületnek látszott messziről.
Milióra egy vakmerő kérdésre határozta el magát.
– De hát miért nem viszesz te engem magaddal oda, ahova te magad mégy?
– Furcsa kérdés! Azért, mert én olyan helyre megyek, ahol teneked nincsen helyed.
– Micsoda hely lehet az?
– Franciául úgy hívják, hogy „Camp des Tartares” – tatár tábor.
– Tatár tábor? Hol az? Mi az?
– Azt én teneked nem tudnám megmagyarázni, mert hiányoznak nálad a megértéséhez való fogalmak.
– S te a tatár táborban akarsz a számunkra pénzt keresni? Nekem egy tatár táborról az a fogalmam van, hogy ott a piszok és nyomorúság ütötte fel a tanyáját.
– No látod? Én pedig azt tudom erről a Camp de Tartaresról, hogy ott van a világ minden kincse és pompája felhalmozva, amennyi ma elfogy belőle, holnap kétszer annyi támad helyébe. Egy tündértenger, amibe a bolondok folyvást hajigálják bele a kincseket, hogy az okosak folyvást halászhassanak benne.
– Hát nincsenek ott asszonyok is?
– Az a baj, hogy nagyon is vannak.
– Hát ha én ott volnék, nem halászhatnék én is abból a tündéri kincstengerből?
– Halásznod sem kellene, utánad repülne. Éppen azért nem viszlek magammal.
– Nem tudom megérteni.
– Nem is akarom, hogy valaha megértsed. Választhatsz a tengerfenék meg a Frangipáni vár között, de oda, ahova én megyek, nem jössz. Megátkozhatsz, hogy így eltemettelek élve, de ha magammal vinnélek „oda”, akkor átkoznál meg méltán és igazán.
Milióra elhallgatott. Hozzászoktatták, hogy amit nem tud megérteni, azt el kell hinnie. – Most még egy új talánnyal vizsgálhatta a csillagos eget: mi az a „tatár tábor”, ahol mesés kincsek omlanak az emberek lábai elé, amik futnak az asszonyok után, s ahová neki nem szabad menni?
Az őrtanyán találtak az érkezők a tűzhelyre letéve egy lámpást, benne égő olajméccsel, embert senkit. – Ez azt jelentette virágnyelven, hogy vegyék fel a lámpást, s keressék meg vele maguk az utat fel a várhoz, Axamitának bizonyosan más dolga van.
Úgy is volt. Az egyetlen cseléd a kastélyban nemcsak major domus, nemcsak gardedám, kertész, hanem szakácsné is. Axamita vacsorát főzött az érkező váruraság számára. Pompás vacsorára várta őket. Volt rizottó, sült kappan, árticsóka, pácolt hal, még aztán narancs és füge is és pour la bonne bouche tengeri tulipánok.
– Ejh ha! Axamita őrmester leányasszony, kend ma nagyon kitett magáért. Pompás vacsorára várt bennünket.
– Hát az ezután is így lesz. A goszpodina, tudom, hogy úri ételekhez szokott.
Miliórának különösen megtetszettek a tengeri tulipánok. (Azt sem tudta, hogy mik azok.)
– Ez is lesz mindennap.
– Pedig ez nagyon drága csemege – monda Metell –, Fiuméban csak a pipistrellik asztalára kerül fel.
– Az ám. Mert csak búvárok szedhetik a mély tenger fenekéről, ahol már rendes ember szeme nem lát.
– De hát hogyan jutott kegyelmed, Axamita őrmester leányasszony, ennyi mindenféle drága jóhoz?
Axamita komoly arccal felelt:
– Van ez mind itt a környékben elég. Jómódú emberek laknak itten, akik szeretik a jót.
– No, hát legyen is minden jó a húgom számára, amit megkíván.
– Lesz, uram. Bizony lesz. Nem lesz rám panasza, mikor visszakerül kegyelmed megint.
– Aztán ehhez mind hagyok ám itt elégséges pénzt a húgomnál.
– Pénzt? Hát aztán mit csináljak én azzal a pénzzel?
– Mit? Hát kifizeti, amit bevásárol.
– Hát kegyelmed azt hiszi, hogy én innen kijárok vásárolni boltba, kafánába, mészárszékbe, aztán „adsza, nesze”! Hisz agyonvernének, ha odamennék közéjük. Utcán elhajigálhatnám a pénzt, senki se szedné fel utánam.
– Hát micsoda? Csak nem „ötön” szerzi kend mindezt?
Axamita büszkén mutatott a mellén levő érdemrendekre.
– Uram! Axamita őrmester leányasszony nem lopott soha.
– Hát akkor ki teremti azt ide mind?
– Ki, no? – szólt Axamita – hát… a Marguerita.
Milióra elbámulva csapta össze a tenyereit. Hát még azt is megteszi a Marguerita? Nemcsak megvédi a várat körös-körül, hanem még el is látja élelemmel?
Metell úr nem akart erről Milióra előtt beszélni. Inte a szemével Axamitának, hogy menjen ki vele a folyosóra.
– Micsoda bolondság ez? Amit a rovinói nyomorultak lopnak, azzal akarja kend a húgomat eltartani?
– Kövesse meg magát az úr. A rovinói nyomorultak nem lopnak, és én nem vagyok nekik orgazdájuk. Ez egy olyan szó, ami hiányzik az emberi beszédhól. A császárnak van egy dekrétuma, ami azt parancsolja, hogy a rovinói nyomorultnak nem szabad éhen meghalni.
– Ez igen emberséges parancsolat.
– Igen ám, de senki sem ereszti őket a házához közel, hogy enni adjon nekik, helyükbe sem hozza; annálfogva a császár azt parancsolta, hogy miután a nyomorultaknak se ingyen, se pénzért nem lehet élelmiszerekhez jutni, tehát ha valamit sötétben, alattomban beszereznek, azért ne üldözze őket senki; a sindaco jegyezze fel az észrevett kárt, s aztán küldje fel a lajstromot a fiumei podestához esztendő végén, az fizesse ki a házipénztárból.
– Ilyenformán szabadalmazott lopás, amit tesznek.
– Hát mit csináljanak mást? Élni csak kell, ha már az Istennek úgy tetszett, hogy ilyen állatok is legyenek a világon. Én vagyok ennek a szerencsétlen fajnak a felügyelője.
– S kend nem fél velük érintkezni?
– Én? – szólt Axamita, végighúzva a kezét az arcán. – Hát úgy nézek én ki, mint aki valakit még megcsókolhat?
(Különös egy mondás, de úgy látszik, Metell úr megértette, mert belenyugodott.)
– És eszerint mindazt, ami jövőben a húgom asztalára fog kerülni, a rovinói szerencsétlenek szerezgetik össze a környékből.
– Igen. Sötét éjszakákon, amikor más nem lát, ők ellenben igen jól látnak a vörös szemeikkel, szuroksötétben és tenger mélységében. És tőlem csak az utasítást kapják, s azért háládatosok. Senkinek sem esik kára. A császár megfizeti, amit a nyomorultak elvisznek. Sokan nem is követelik. Azt mondják, elvitte a Marguerita.
Milióra erre a névre utánuk jött.
– Mit beszéltetek a Margueritaról? – kérdezé Metelltől.
– Rendbe jöttünk vele. Amit a Marguerita az én kastélyomba felhord, azt én majd meg fogom téríteni készpénzben.
– Kinek?
– A Marguerita apjának.
– Hát van annak apja?
– Igen. A császár.
– Miféle császár?
– Először volt Napóleon császár, most pedig Ferenc császár.
Milióra most aztán törhette rajta a fejét, hogy miféle csodalény lehet az, akinek két császár az apja.
– Eredj ki az erkélyre, nézd meg most a tengert! – mondá Metell a húgának.
– Ah, be fölséges! – szólt elragadtatással a leány, amint az ablakot feltárta, s a ragyogó éjszakába kitekintett.
Metell úr pedig nesztelen léptekkel sietett le a lépcsőkön, amíg Milióra a vidéket bámulta.
– Zárja be kend utánam a kaput – mondó Axamitának. – Búcsúzatlanul kell tőle elszöknöm.
– Nagyon helyesen teszi kegyelmed.
Metell kiosont a kapun, Axamita felment a toronyszobába. Mikor benyitott az ajtón, Milióra azt hitte, a bátyja jön.
– Metell, jöjj ide!
– Már eltávozott – dörmögé Axamita.
– Elment? Végképpen? – szólt Milióra. – Búcsúvétel nélkül! Még egy csókot sem adhattunk egymásnak.
– Ebben a várban nem ad senki csókot egymásnak – szólt Axamita kemény, mogorva hangon.
– Kit tiltja azt?
– Hát ki? A Marguerita.
