Vakok értekeznek a színekről
Vakok értekeznek a színekről
Ez az éj eltelt az így szerzett élelmiszerek elhelyezésével. Tündérmese volt ez, olyan, mint a „terülj meg abrosz!” regéje. El kellett fogadni, hogy igaz történet. – Hisz ennek az egész sziklaországnak a históriája maga sem más, mint a tüneményes regék halmaza, nem láncolata.
Másnap Axamita nagy lakomát csapott a várban Milióra számára. Amit az meghagyott, elfogyasztotta ő: katona gyomra volt. Bor is került az asztalra, jó dalmata vörös bor. Abból Miliórának igen kevés kellett, Axamitának annál több.
A bortól beszédessé lett a két leány, előhúztak egyet is, mást is. Az uskókok rettenetes hatalmát, a rovinai lázárok nagy örömét, aztán a Deli Markót. Azt egyik jobban le tudta írni, mint a másik. Nagyon megnézték. A süvegtollától a hímzett topánkájáig le tudták őt rajzolni. De a belső emberre nézve nagyon eltérőek voltak a nézőpontjaik. Axamita egy fenevad kalózt látott benne (őt árbochoz kötözteté), Milióra ellenben egy fejedelmi, nemes szívű lovagot.
– No, ilyenné lett, amikor a kisasszonyt meglátta – hagyta rá Axamita.
– Óh, bizony nem akkor. Mert még a színemet sem látta, amikor téged szabadon bocsátott, s megalkudott veled a lisztre.
– No, hát nem jól mondtam. Csak hallotta még a kisasszony szavát, arra juhászodott meg. De ez igaz. Mert hát úgy történt a dolog, hogy mikor én Fiuméban partra szálltam, egyszerre körülfogtak az uskókok, én pedig nem tudtam róla semmit, hogy Fiumét elfoglalták. Azért, mert katonaruhában járok, s mert kardot rántottam, úgy védelmeztem magamat, mindjárt fel akartak kötni egy árbocra. Arra én megmondtam nekik, hogy leány vagyok; tudom, hogy az uskók, aki leányt öl, meg van átkozva. Akkor aztán vezérük elé vittek. Deli Markó kikérdezett, hogy mi járatban vagyok. Én elmondtam neki mindent, hogy egy árva, elhagyott kisasszonyt szolgálok a Frangipáni várban, annak akarok a pénzemen kenyeret vásárolni, meg a rovinói nyomorultaknak, akik éhen halnak. Láthatja, hogy ez az én pénzem, ahogy azt félreraktam mindenfelé való táborozás alatt, van közte olasz bajocco, francia sou, orosz kopek, bajor batzen: eresszen utamra. Erre azt mondta a Deli Markó: „No, majd meglátom, hogy igazat beszéltél-e! Odaviszlek a frangipáni várhoz, s ha van ott elátkozott hercegkisasszony, meg pofátlan emberállatok, hát akkor annyi kenyérnek valót adatok a pénzedért, amennyi elég lesz valamennyiteknek, de ha nem mondtál igazat, felhúzatlak az árbocra.” Azzal mindjárt kiköttetett, s addig mindig fenyegetett, amíg a puntáról a kisasszony szavát nem hallotta. De olyan is volt az, mintha a mennyországból kiáltott volna alá valami szerafim.
– No, meg a rovinói lázárok kiáltása is ott a háztetőkőn.
– Az meg olyan volt, mintha egy pillanatra kinyitnák a pokol szelelőlyukát, s az elkárhozottak üvöltése hallatszanék fel kórusban.
– Arra aztán mindjárt szabadon bocsáttatott, látod?
– Meg is alkudott velem könnyen, de mégis az egész dereglyét rakományával együtt csak akkor adta ide, mikor a kisasszonyt meglátta.
– S nem is pénzért akarta már adni, egy csókkal is beérte volna.
– De azt nem kapott a cudar!
– Te! Ha erővel elrabolta volna tőlem azt a csókot, akkor én most kétségbe volnék esve miatta; de hogy önként nem adtam meg neki, mikor kérte, azért nagyon fáj a szívem.
– Az aztán nagy baj.
– Pedig hát én azt sem tudom, hogy mi az a valódi csók!
– Én sem.
– Édes az, hogy úgy kívánják? Éget az, hogy félni kell tőle? Mikor kimondta azt a szót, szívem olyan sebesen kezdett el dobogni; csupa láng lett az arcom tőle, a másik pillanatban meg aztán reszketni kezdtem, még a fogaim is összeverődtek.
– Igézet az.
– Vajon ha megcsókoltam volna, az történt volna-e, hogy az én lelkem ővele megy, az övé meg itt marad?
– Tartok tőle, hogy az így is megtörtént.
– Hát ha az ember csak úgy a lelkében csókolja meg a másiknak a lelkét, az is vétek-e?
– Úgy gondolom, hogy az.
– Hát ha az embert álmában éri az, hogy megcsókol valakit, azért is megbűnhődik-e?
– Álmában bizonyosan.
– De hát álmában az embernek nincsen esze. Aztán álmában nincs itt a Frangipáni várban, hanem szép-szép vidékeken jár, ahol minden férfi, asszony, skarlátpiros ruhát hord és balladákat énekel.
– Jobb abból fölébredni! Az embernek álmában még jobban tud fájni a szíve, mint ha ébren van.
Milióra elnevette magát.
– Tudod, hogy min kacagok most? Hát olyan drága egy csók, hogy az egész dereglyét rakományostul kínálnak érte?
– Biz az olyan.
– Hisz akkor én egy egész flottát szerezhetnék össze csupa csókból!
– Szent igaz. Én láttam is már olyan nőket, akik azt meg is tették. Gyémántokat, palotákat, hercegi koronákat vettek csókokért. Többet ér az a föld minden kincseinél, többet ér a mennyei üdvösségnél. Legalább azt mondják.
– De hogyha jobb a mennyei üdvösségnél, akkor annak is jó, aki adja.
– Én is azt hiszem.
– De hát akkor a férfi miért kínál még árt is érte?
– Azért, mert a férfi a kérő; ezt úgy rendelte az Isten. A párizsi tatár táborban gyémántokkal fizetik meg a csókot, az igazi tatár táborban tevékkel, juhokkal, de mindig a vőlegény a nagylelkű.
– Hát az nincs sehol, hogy a csókot csak csókért adják cserébe?
– Olyan országban még nem jártam.
– Miért van az?
– Azért, mert az arának csak egy kincse van, amit odaadhat.
– A szépsége?
– Nem bánom, legyen a szépsége.
– De hisz a leány szemében a vőlegény még sokkal, sokkal szebb.
– Azt én nem tudom.
– Mit gondolsz, vissza fog-e ő még egyszer ide jönni?
– Félek tőle, hogy visszajön.
– Miért mondod, hogy félsz?
– No, csak azért, mert Deli Markó lehet, hogy a maga sziklafészkében fejedelem, vajda, de a császár birtokában csak rablóvezér, harámbasa, aki ide csak pusztítani, zsákmányolni, öldökölni jár.
– Mit vehetne el mitőlünk?
– Tőlem semmit – de másvalakitől elvehetne valamit.
– Gondolod, hogy azt a megtagadott csókot? De én azt akkor sem adnám meg.
– Mondtam már, hogy az uskókok erőszakos emberek. Ők semmit sem úgy vesznek, ahogy más. A leánykérés sem járja náluk, hanem a leányrablás. Nem is menyasszony, akit nem úgy ragadtak el erőszakkal. Hogy itt a Frangipáni várban nem fogja követelni a maga csókját a Deli Markó, afelől nyugodt vagyok; a Marguerita névtől az uskók is retteg, jobban, mint a csumától. A fejét nem félti, hanem a pofáját igen. A vallást nem tartja, hanem a varázslatot féli. Láthattuk, hogy még csak a partra kiszállni sem volt kedve a kétszáz rabló közül, de csak egynek sem, akik pedig a pólai kikötő ágyúi torkának is nekimennek. De hogyha egyszer a Deli Markónak eszébe jut betörni ebbe a várba, s igaz uskók leánykérő módjára nyalábra kapni a kiszemelt aráját, s aztán elfutni vele a tengerre, vagy az erdők közé, ahol aztán már nincsen hatalma a varázslatnak – hát az ellen nem tudom, hogy mi oltalmat ad Isten!
– Hát látod-e, Axamita: most mondok neked valamit. Én, amióta ezt a férfit megláttam, nem tudok egyébről gondolkozni, mint őróla; álmodni sem tudok egyébről, mint őfelőle. Olyan énelőttem, mint egy csodatevő szent. Akárhova nézek, mindenütt őt látom, az ő szép szemeit, az ő gyönyörű arcát, az ő imádni való ajkait. Ezeket az ajkakat én százszor összecsókolom, az egész alakot karjaimmal átfonva tartom, magamtól el nem eresztem; mondok neki olyan szavakat, amiket jaj, ha meghallana ez a tiszta levegő! Hanem ha ez az ember idejönne hozzám hívatlanul, engedelem nélkül, s ha szemében, szájában a tündérek varázsát hordaná is, s ha magára a királyok pompáját felrakná is, s ha kivont karddal, tüzelő fegyverrel fenyegetne is, így kényszerítene, hogy menjek el innen vele, hát nem mennék el. Ha erőszakkal elragadna, védeném magam a tőrömmel, a tíz körmömmel, mégsem hagynám magam elragadni. S ha erővel elvinne magával, ha a kezeim megkötözné, a fogaim közé szorítanám az ajkaimat, s addig fojtanám vissza a lélegzetemet, míg meghalnék bele, de mégsem adnám meg neki azt a csókot, amit nem akarok neki megadni.
– Ezt elhiszem – szólt Axamita. – Ez egészen igaz. Én is úgy képzelem. Hanem ha egyszer úgy talál ide vetődni Deli Markó, mint üldözött földönfutó, megtépve, lerongyolva, megsebesítve, oltalmat, menedéket könyörögve a maga élő védszentjétől: hogy akkor ezzel a nyomorult földönfutóval nem fog-e a védszentje is elfutni innen? Ezért nem merném a kezemet a tűzbe tenni!
Milióra nagy bámulásra nyitotta fel sötét, mélytüzű szemeit, mint aki előtt egy látvány bontakozik ki. Valóban, ilyen csábalakban még nem mutatták az álmai eszményképét… Rongyosan, véresen, futó vadként menekülve… Ez a legveszedelmesebb ábrándkép egy imádott férfialaknál. Jó volna nem álmodni róla!
