IX. Ezernyolcszázhuszonöt
IX. Ezernyolcszázhuszonöt
Ilyenek voltak a magyar társadalmi viszonyok e század első negyedében…
Sokan legnagyobb uraink közül még akkor nem is ismerék azon hazát, melyben napi járó földeknek voltak birtokosi; idegen, tán soha nem hallott volt előttük a nyelv, melyen őseik beszéltek; idegen helyekre pazarlák gazdagságukat, szellemtelen majmolásra lelkeik erejét, bekergették a kerek világot sivár gyönyörök hajhászatában, s megfoszták magukat a legnagyobb gyönyörtől, mely ebben áll: használni tudni.
Kiknek azon dicsőség juthatott volna osztályrészül, hogy milliók áldó magasztalásában örökítsék neveiket, örömüket találták benne, ha a bolondok és henyék által emelt hiúság színpadán egy napig tartó bohóchősök diadalát ünnepelhették. Ők nagyon drágán vásárlák meg az európai míveltséget; a honszeretet árán, és még akkor is kérdés marad, ha vajon a rouerie finomságai, a szaloni ügyesség, a klubok rendszabályainak s a code du duelnek ismerete lényeges alkatrészei-e az európai míveltségnek?
Más, bár kisebb része főurainknak itthon maradt a hazában, s azáltal vélte az ősi szokásokat, az ép eredeti magyar vért megőrizhetni, ha szellemétől minden magasabb míveltséget megtagadott; ez valódi betyárpropaganda volt, kik szűrben, gubában állítottak be a táncvigalmakba, végigmuzsikáltatták magukat az utcán, hétről hétre jártak egyik háztól a másikhoz farsangolni, tyúkverőre, kárlátóra; a tudóst tarták bolondnak, a könyvet életrövidítő eszköznek, a munkát parasztkötelességnek, s éltek abban a boldog öntudatban, hogy ők nemcsak az igazi életbölcsesség feltalálói, hanem egyúttal jó hazafiak is, mert hiszen még csak nem is ismerik az idegen dolgait.
E két irány között oszlott meg a köznemesség tömege is. Jobb házainknál vagy száműzve volt a nemzeti szellem; a családfő nejével és gyermekeivel idegen nyelven beszélt, csak közönségesebb cselédjeikkel szólottak magyarul; fiak, leányok oly növeldékben képeztettek, miknek tanrendszerében legkisebb helyet sem foglalt semmi, ami nemzetünkre s nemzetünk nyelvére emlékeztetne; valamely nyilvános mulatságban bármely jobb családból való kisasszonyt hazai nyelven szólítni meg vagy táncra felkérni, a legvilágosabb sottise lett volna, amiért bizonyos lehetett a táncra felkérő, hogy bosszúsan visszautasíttatik, mert ezt a nyelvet csak a szolgálók irányában volt szokás gyakorolni, és ez a legtörzsökösebb magyar kisvárosokban is ily renden volt; vagy pedig más, szélsőségben vad, szemet szúró modor uralkodott a nemesi körökben; a nemzeti érzület iparkodott mindenben ellentéte lenni amannak, fiak, leányok nem tanultak semmit; a leányoknak úgysem kell tanulni, mert hisz az asszony akkor legjobb, ha semmit sem tud; a fiak csak abban az esetben vetették magukat a tudományok után, ha már annyira elszaporodtak, hogy az ősi ugarokon nem volt mindnyájok számára elegendő nyúl, amit kergessenek; akkor aztán egyik vagy másik megtanult diákul, és lett prókátor, a corpus jurison túl nem kellett neki semmit tudni.
Nép? Az nem létezett sehol. Mikor robot ideje volt, akkor néha találkoztunk vele, meg az úriszéken, hanem akkor nem volt szokás őket népnek nevezni.
Ez a szó: „munka”, ismeretlen volt nálunk.
Mit dolgozott volna a magyar nemesember?
Kereskedő, mesterember többnyire a német polgárság volt.
Földmívelőnek elég jó volt a paraszt, a gazdálkodás kevés mesterséggel járt.
Tudományokra mi szüksége volt? Használhatta valamire? Legfeljebb aranyeret kaphatott a sok ülés miatt, s hacsak professzor nem akart lenni, ismereteinek semmi hasznát sem vehette.
Nyelvét mívelte volna? Elég szomorú példa volt előtte éhen holt poéták és vándor komédiások siralmas sorsában, kiket vad fátum vagy iskolából való kicsapatás e tüskés pályára üldözött.
Alig tűnt ki egy-két kiváló szellem ez alvó nemzedék közül, ámde mégis e nehány elég volt arra, hogy gyanítni engedje, hogy e kavics homokja közt arany terem, csak mívelni kell.
Voltak magas lelkű delnőink, kik anyjukká fogadták az elárvult nemzeti ügyet, egy Ürményi Anna országbíróné neve Magyarországon, egy Telekinéé, Bornemisszánéé, Bánfinéé Erdélyben örök emlékkel bírandnak, mint utolsó csillagai az éjszakának és első csillagai a hajnalnak.
Főuraink nevei közül is ott találandunk többeket a míveltség és haladás küzdterén, kik a hazai indolencia s a külföldieskedés visszhatása ellenében csodabizalommal léptek elő, tért foglalandók a műveltség országában a magyar nemzetnek és Magyarországon a műveltségnek. Ellenség volt, és irtatlan erdő előttük, utánuk!
E derekak között tisztelve említünk mindörökké egy Festetich Györgyöt, a magyar Helicon megalapítóját, s ennek méltó sógorát, gróf Széchényi Ferencet, a nemzeti múzeum teremtőjét, egy Rádayt, egy Telekit, egy Majláthot, egy Podmaniczkyt, egy Dessewffyt, kik első zászlóemelői voltak egy szellemi mozgalomnak, mely akkor kezdetett meg, midőn széltére azt hitték a magyar népről, hogy ez csak a kardforgatáshoz ért, sőt voltak, akik már ezt sem hitték róla.
Előtünedeztek a közelgő kikelet dalnokai: Berzsenyi, Kazinczy, a két Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty és Bajza, még akkor mind ifjú szellemek – annak már huszonnyolc esztendeje.
Kezdtek támadni hírlapok, miknek olvasása a mai kor szülötteire nézve nagyon tanulságos.
Derék, komoly művészek álltak csapatokba, hirdetendők művészetet és hazai nyelvet, s megcáfolák az előítéletet, mely ez osztályt terhelni szokta. Erdély megelőzte a magyarhoniak buzgalmát, s ez évben elkészült díszes nemzeti színpadát Kolozsvárott oly ünnepéllyel nyitá meg, mely annak magas tekintélyt volt képes kölcsönözni; húsz férfi és hölgy Erdély legelőbbkelő családjaiból, mind komoly, nagyra becsült jellemek, vállalkozának a legelső műnek előadására, mellyel ez új temploma a nemzeti míveltségnek felszenteltetett.
Ily helyzetek közt nyílt meg az ezernyolcszázhuszonötödik év, mely új korszakot kezde meg nemzetünk életében.
Új élet, új vérforgás minden ereiben a közéletnek, álomból ébredő emberek, kik maguk sem akarják hinni, hogy aludtak, s tovább alvók, kik most is azt álmodják, hogy minden alszik.
Nem szólok azon év politikai eredményeiről, országgyűlési tusáiról; sem elég eszesnek, sem elég botornak nem tartom magamat arra, hogy most e tárgyról írni tudjak. Vannak tárgyak, mikről bölcs ember igen sokat beszélhet, de vannak ismét esetek, mikben a bölcsesség nem használatos.
Hanem ez év eredményei meglátszottak a közéletben is; a Pozsonyban tartott országgyűlés nemcsak a közigazgatást szaporítá új, üdvös törvényekkel, hanem a társaséletet is új, érdekes alakokkal.
Ez alakok nagy része előttünk már nem ismeretlen.
Ha néhány hóval az országgyűlés megnyílása után érkezünk, igen érdekes csoportozatokat fogunk találni. A pártok már megalakulvák, s a rokonszenvek a konferenciák és klubok útján leszivárogtak a közéletbe.
Ismerős alakjaink nagyobb része kitűnő szerepet foglal el vagy itt vagy amott.
Méltó, hogy legelső helyen említtessék közülök István gróf, kinek ifjú lángeszét, annyi agg bölcsességgel párosulva, a hazafiak legkomolyabb része bámulja, ki oly magasan, oly tisztán áll nyilvános jellemében, hogy barátai nem bátrak őt szeretni, ellenségei nem bátrak gyűlölni, de tiszteli mind a kettő.
Miklós nem jár többé karonfogva vele; őt hevesebb szenvedély meredekebb utakon ragadja; körüle sereglik a hővérű fiatalság, a vérmesebb hazafiak, kiknek közelebb van fejökhöz a szívök, mint másoknak, őt kezdi a közvélemény több agg celebritások sorában bálványozni, kik részint túlélték emlékeiket, részint siettek azt elfeledtetni az utókorral.
Mint egykor megjövendölé, amit a poéták kantilénái ki nem vihettek – távollevő főuraink hazajöttét, azt megszerezték a regálisok. Az országgyűlés hazaidézett mindenkit, akiben csak egy csepp büszkeség volt. Minden félreértés kikerülése végett kijelentem, hogy nem nemzeti büszkeséget érték. Ez csak magánybüszkeségre volt értve.
És ha egy tíz órai vegyes ülés előtt megállanánk az országház ajtajában, szívünk repesne örömében, látva e derék, délceg, daliás hazafiakat, kik egymás után érkeznek pompás fogataikon, kócsagos kalpagokkal, prémes, sinóros ősmagyar mentékben, kacagányokban; türkizzel kirakott kardok markolatát szorítva, gyönyörű pörge bajuszokkal vagy körül meghagyott tuhutumi szakállal, és megismernők bennök egyenkint majd a mi párizsi ismerősünket, Kárpáthy Bélát, Fennimort, Liviust és a többi ősmagyar főurakat, s ezen szívünk örömét alig korlátolná egyéb, mint annak tudata, hogy ez ősmagyar főurak nagy része, midőn e három szót kell a teremben elmondania: „Én az indítvány ellen (vagy mellett) szavazok”, alig bír megküzdeni az akadályokkal, hosszabb beszédet pedig csak latinul tud elmondani.
De alig ismernők meg Kárpáthy Jánost, a magyar nábobot, e pompás, drágakövektől ragyogó öltözetben, melyben ő nehéz termetével a legtermészetesebb következetességgel képviseli a tunya maradás elvét, örökös céltáblája lévén az ifjú ellenzék gúnynyilainak, melyek közül egy sem élesebb, egy sincs oly maró méregbe mártva, mint unokaöccseé, kinek, ha semmi egyéb oka nem lett volna Magyarhonba visszajönni, csak azért visszatért volna, hogy nagybátyját a nyílt viták terén üldözhesse.
Nem vonzá őt a magyar országgyűlésre annyira azon gondolat, hogy ott a legnagyobb fényben ragyoghat, magát közbeszéd, hír, dicsőség tárgyává teheti, s az ország előkelő urainak, kik ide minden határból összegyülekeztek, nejei és leányai ellen hódító hadjáratot kezdhet, mint azon eszme, hogy nagybátyjával mindennap találkozhatik oly helyen, hol az előle meg nem szökhetik, hol őt vérig szúrhatja, és azt e bántás ellen senki sem védelmezheti.
Ha bátyja az ellenzékhez tartozott volna, úgy ő konzervatív leendett, így megfordítva esett ki a viszony, s Béla oly dühös ellenzéki volt, hogy társai kétkedni kezdtek benne.
Még egy régi ismerőnk nevével fogunk találkozni gyakrabban – nem ugyan a heves vitákról tudósító országgyűlési naplók hasábjain, sem a divateseményekről tudósító bécsi lapokban, de igen minden szabadelvű haladási mozgalom terén, minden jótékony célú aláírási íveken, nemzeti intézetek alapítói névsorában, s e név Szentirmay Rudolfé, melyet minden emberbarát vagy magasabb eszméket előmozdító vállalatnál még egy másik név is szokott kísérni, s ez – Szentirmay Eszéki Flóra.
Tehát mindnyájan hazakerültünk.
Eredménydús idők kezdetét éljük, ezt érzi minden ember. Nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén, a kávéházakban falják a hírlapokat, estélyeken, lakomákon egyebekről is beszélnek, mint vadászatról és divatkelmékről, a hölgyek kezdik a színeket válogatni öltözékeikhez, a közvélemény sújt és emel, hol valakit kegyence vagy üldözöttévé fogadott. Nappal a közönség oly kíváncsisággal és kedvvel jár az országgyűlési karzatokra, mint a színházba, s este a haza atyjai a színházba nagyobb kedvvel, mint az országgyűlésbe.
Ma éppen a főrendi táblának van nyílt ülése, a karzatok rendkívül megteltek mindennemű és osztályú hallgatósággal, mert már előtte való nap híre futamodott, hogy ma heves vitatkozások fognak történni; a legkedveltebb szónokok tartanak beszédet, s lesz éljenzaj és pisszegés.
Fontos kérdés van napirenden, melynek hovadűlésétől függ egyik és másik párt diadala vagy vesztesége. A figyelem mind alant, mind fent fel van fokozva, s a megelőző jegyzőkönyvek felolvasását oly országos csend fogadja, hogy a gyorsírók tollának sercegését meg lehet hallani.
Fölkel azonban egy hosszadalmasságáról és kifejezései laposságáról félelmetesen ismert szónok, s belefog egy hosszú latin előadásba, melynek bonyolult exordiuma rémletes távolságban engedi gyanítni a befejezést.
A közönség azon részét, mely e nyelvet nem érti, untatni kezdi az egyhangú mulatság, a figyelmezők pedig éppen boszonkodnak. A fiatal jurátushad már-már türelmetlenül kezd kardjával zörögni; némely felötlőbb mondatnál a táblánál ülő ellenzék szájasabb tagjai nem késnek közbekiáltani: – „Óh, óh!” – Hol a kifejezések kissé tűrhetlenebbekké válnak, valaki felkiált: „Halljuk!”; utána száz és azután ezer meg ezer kiáltás hangzik: „Halljuk!”, úgyhogy éppen semmit sem lehet hallani.
A beszélő szónokot mindez nem zavarja meg, ő a legnagyobb zsibaj közt folytatja beszédét, anélkül, hogy csak félre is tekintene – míg végre magától elcsendesedik a zaj.
Beszéde roppant ingerültséget idéz elő a táblánál. Többen a hevesebb vérű főurak közül felkelnek az asztaltól, túlnan ülő társaikkal értekezni, ahol három-négy egyértelmű tag van együtt, azok összedugják fejeiket, s heves tagjártatás közt suttognak, a hallgatóság találgatja, vajon mit beszélnek ott most.
Az egyik karzaton, melyet vegyesen foglalt el nő- és férfihallgatóság, egy csoport jurátus áll fekete atilladolmányokban, feszes magyar nadrágban, kik közül az egyik már régen itt van Pozsonyban, a többiek hihetőleg csak most érkeztek, mert szörnyen bámulnak mindenen, s egyre kérdezgetik amazt: – „Ki az, aki most a székéről felkelt? Ki az, aki ott tollát a kalamárisba mártja? Hát az ott, aki háttal van fordulva? Hol ül ez, hol ül amaz? Ki a liberális, s ki nem az?”; s több efféle. Ez pedig természetesen mindezen kérdésekre kielégítő feleleteket tud adni, mert az országgyűlés megnyitása óta Pozsonyban lakik, a perszonálisnál van praxison, s valamennyi celebritással személyesen ismerős; azt is tudja, melyik kávéházba szokott az egyik, melyikbe a másik pártbeli járni, s társai előtt ennélfogva némi reputációban tud állani.
– Nézzétek, az ottan Kárpáthy Béla! – mutatja a többieknek.
– Az ám a derék ember, nincs olyan liberális fiú az egész mágnási táblánál! El lehet képzelni, mikor az édes unokabátyja ellen feltámad, amidőn az a konzervatív párthoz tartozik. Mernék én Gergely urambátyám ellen szólani? Pedig az csak szolgabíró. Ez, barátim, nagy jellem, dicső férfi; még magyarul is tud; oly folyvást elbeszél, hogy akármelyikünk megérti.
A vad gyerekek nem győztek eléggé csodálkozni.
– Nézzétek csak, hogy nem tetszik neki, amit a szónok beszél, most tollat vesz kezébe; dicső! Milyen pompásan mártja a kalamárisba. Bizonyosan jegyzeteket tesz rá, vagy valamit indítványoz. Ahán, most kézrül kézre adja. – Mindenkinek tetszik, helybenhagyják, okos ember ám ez!
Az ifjabb Kárpáthy ezalatt azzal mulatta magát, hogy nagybátyjával szemközt ülvén, arról egy furcsa torzképet rajzolt; a jámbor urat mint türelmes kost állítva elő, mely urbarialis aktákon kérődzik. Ez azon irat, melyet szomszédjaival közöl, s melyet a jurátusok valami fontos indítványnak néznek.
– Nézzétek csak, most ketten is fölkeltek, hogy odamenjenek hozzá! Azokat is mind ismerem. Azt csodálom, hogy minek beszél velök, hiszen mind a ketten ellenpártiak. Ahán, bizonyosan kapacitálja őket. Nézd, mint mutatja nekik nagy büszkén, hogy ő meg fog nekik felelni. – Elhiszem azt; azok kételkedni akarnak. Hiszen csak kerüljön beszédre a dolog, kettő is kevés lesz a kisujjára…
– … No, hát fogadjunk, hogy itt lesz! – szólt Kárpáthy a két ifjú főúrhoz, kik e percben székére hajolva beszéltek hozzá.
– Én nem hiszem, míg nem látom – monda Livius, egy nyúlánk, sasorrú ifjú. – Ez rendkívül szigorúan nevelt leány.
– Ejh, a leány mind egyforma. Mindeniknek van szíve, csak kulcsot kell találni hozzá.
– Ott még zártörőkkel sem boldogulsz. A leányt egy kegyes, szüntelen imádkozó nagynéne s egy pokrócgoromba, harapós nagybátya őrzi, akik soha el nem maradnak a sarkából.
– Pah! A kegyes nagynénét elbolondítjuk, a goromba nagybátyát pedig elriasztjuk, s a Heszperidák kertje a miénk.
– Mondom, hogy hozzáférhetetlen, nem bocsátják semmi nyilvános helyre, sohasem jár sem színházba, sem sétányra, sem sehová, hol sok ember szokott összegyűlni, kivéve egy helyet, és az a templom, ott is az orgona mellett szokott ülni, és a rituálékban együtt énekelni.
– Mind régen tudom én azt. Nekem is mondták, hogy a leány csupáncsak templomi énekekben szokott feltűnni. Elég. Ebből az a tanulság, hogy tehát szereti magát hallatni, és bír művészi hajlamokkal. Ebbe lehet mindenféle gyümölcsöt oltani. Azt tudjátok, hogy ezer darab aranyban fogadtam Fennimorral, hogy egy év múlva a leány nálam fog lakni.
– Csaknem hihetlennek látszik, ha meggondolom, hogy Fennimor törekvései e leány körül milyen siralmas véget értek.
– Hogyan, hogyan? Mi történt vele? – kérdezősködék egy harmadik, ki most érkezett ide.
Abellino kész volt rögtön magyarázatokkal szolgálni:
– Hát a jó fiú szerelmes ajánlatokat küldött levelekben a leánynak, ki mindazokat nagynénje kezébe szolgáltatta. Ez a ravasz, imádkozó boszorkány Fanny nevében légyottra rendelé Fennimort a ház melletti kertbe; ez megjelenik a hátulsó, nyitva hagyott ajtón a kitűzött órában, egy ideig vár türelmesen a köszmétebokrok között, majd hogy senki sem érkezik, kezdi észrevenni, hogy rászedték. Azzal menni akar, s íme, az ajtót, melyen bejött, zárva találja. Gondolkozik, hogy mit csináljon; zörgetni veszedelmes volt, az udvarban Boltay uramnak nyolc asztaloslegénye tartózkodik; ha zajt csinál, úgy megfurnírozzák, hogy a tulajdon bőrére nem ismer; körös-körül áthághatlan kőfal. Nem volt más választás, mint kényelembe helyezni magát a virágágyak között, s ott maradni reggelig, mikor a kertész ki fogja nyitni az ajtót. Képzelhetni, mily feladat ez Fennimorra nézve, kinek, ha ágylepedője egy ráncot vet, nem bír elalunni, s le nem fekszik soha, míg ezerféle vízben meg nem mosdott. Ehhez járult még az a kegyetlenség is, hogy éjféltájon az eső megeredt, úgy szakadt reggelig, mintha cseberből öntenék, az egész kertben pedig sehol egy hajlék, egy üvegház, de még csak egy spárgatakaró sem találtatott, mely alá valaki elrejthesse magát, s ez a mulatság tartott reggeli hat óráig, csak ekkor szabadult ki Fennimor a zuhanyfördőből. Nanking inexpressible volt rajta, selyemgallérú frakk és kasztorkalap. Képzelhetitek, hogy nézett ki. Valahány ismerősével találkozott hazáig, mindnek azt mondta, hogy most jön a Dunából, ahonnan egy vízbe fúlni akaró fiút szabadított ki.
– Ezért volt hát oly kedve Fanny erényeire fogadni.
– Természetes. Ha nyer, igaza is lesz meg ezer aranya; ha veszt, az az elégtétele, hogy a hölgy megbukott, bárha nem is őáltala. – Bizonyossá tehetem, hogy veszteni fog. Fanny egy év múlva tökéletesen az lesz, ami a nénjei.
– S mi úton vélsz célhoz juthatni?
– Azt nem beszélem ki előre, elég azt tudnotok, hogy annyira haladtam, miszerint ma a leány meg fog jelenni a karzaton; itt mindjárt az ötödik oszlopnál, pontban tizenegy órakor, ott ahol az a sok jurátus áll…
Ilyen tanulságos beszélgetés folyt azon jeles csoportozat között, melynek bámulásában a mi jurátusaink kifogyhatatlanok voltak, mialatt a többi honatyák kemény szavakat váltottak egy, a hon életébe vágó kérdés fölött.
– Nézzétek csak – szólt a jurátusi notabilitás újonctársaihoz –, most őméltósága idenézett reám. Engem jól ismer, sokszor beszélek vele, mikor principálisom cirkulárékkal küzd hozzá. Azért nézett ide bizonyosan, hogy figyelmeztessen bennünket, hogy nemsokára beszélni fog. Majd éljenezzünk neki! Csak jó nagyokat kiáltsatok!
E percben hölgyruha susogás hallatszott a fiatalok háta mögött, s néhányan, kiknek idejük volt hátratekinteni, egy csinosan öltözött polgárleányt vehettek észre egy éltes, de nagyon cifra asszonyság kíséretében. A lyánka alig lehetett több tizenhat évesnél, termete nyúlánk és delien karcsú, arca teljes és életszínű, mely e percben szokatlanul égni látszik, ajkai remegnek, mint aki fél; szemeivel az előtte állók vállain keresztül iparkodik az alant ülőkre letekinthetni, míg a cifra öltözetű asszonyság fülébe sugdos valamit, mire a leány gyakran kíváncsian fordul vissza, halkan kérdezve:
– Melyik?
– Ott van, ni! – súgá Abellino társai csoportjához, s odairányzá lornyettjét. – Éppen most érkezett; ott azokon a jurátusokon túl. Most nem látszik attól a nagy hórihorgas kamasztól, aki előtte áll. Most ismét előtűnik; hogy el van pirulva, nagy fekete szemei félénken járnak körül; ne nézzetek nagyon oda, mert észreveszi, és elriad. Bárcsak az ördög elvinné előle azt a hosszú sihedert.
– Nini – szólt a jurátus. – Most rám mutatott, a többi méltóságos urak is ide néznek. Bizonyosan rólam beszél nekik. Engem nagyon szeret; a principálisom mindig dicsér előtte. Ejnye, de néz rám. Talán köszönni is kellene neki.
A fráter kezdte helyét nem találni; új meg új állásokat vett föl, kardját ölébe kapta, majd meg rátámaszkodott, a bajuszát pödörgette, társaihoz fordult furcsa komolysággal beszélgetni; egyszer szelíd képet csinált, majd bölcsen mosolygott, ahogy szoktak fiatal emberek feszengeni, midőn észreveszik, hogy nagyon nézik őket.
Végre nem állhatta tovább a dicsőséget; ezek a felé fordított lornyettek gyújtóüvegekként látszottak bőrét égetni. Azt mondá társainak, hogy e percben hirtelen szaladnia kell a principálisához, ha azalatt Kárpáthy beszélni talál, jól megjegyezzék, mit mondott, hogy őneki elmondhassák. És azzal megszökött.
Az eltűnése által támadt hézagon keresztül egyszerre látható lett a szép polgárlyány alakja, ki csak néhány percig időzött ott, és aztán kísérőnéjével együtt ismét eltávozott.
– Valóban ő volt az – mondák oda alant. – Ez ördögség Bélától!
E percben hangzottak el az ellenzék utolsó szónokának végszavai a hallgatóság közbevegyült dörejétől kísérve.
– Mit? Mi zaj ez? – kérdék egymástól az egy csoportban beszélgető ifjú honatyák. – Miről volt szó?
Az elnök a további ingerlékeny viták kikerülése tekintetéből jónak látta szavazat alá bocsátani, hogy az alsóház végzése elfogadtassék-e vagy sem. A komoly státusférfiak arcán méltó aggodalom honolt, míg az igent vagy nemet kimondták; a mi ifjú nemzedékünk mondta, ami nyelvére akadt.
A mi jurátusainknak kevés fáradságukba került könyv nélkül megtanulni azt a beszédet, amit Abellino tartott.
– Nos? Nos? – kérdé a korifeus hazaérkező társaitól. – Hát mit beszélt Kárpáthy? Ugye, dicső volt? Ugye, fölséges volt?
– Hát azt mondta, hogy „Én az alsóház indítványát elfogadom”.
– Azt mondta? Milyen elmésség!
