VI. A színházi csata
VI. A színházi csata
Eljött a várt, a rettegett óra, a népség tódult az operaszínház felé. A fiatal óriások nem eléggé titkolt előkészületei a lehető legszélesebb kiterjedésben széleszték el a hírt, hogy ma nagy dolgok fognak történni a színháznál, nagy előadás lesz nemcsak a színpadon, hanem a parterre-en, a karzatokon és a loge infernale-ban (alvilági páholy). Így hívták a színpadhoz legközelebb levő páholyt, mely a fiatal óriások kedvenc barlangja volt, azon tulajdonságánál fogva, miszerint sokkal alább esett a színpadnál, a legkellemesebb kilátást nyújtván balettek alkalmával.
A fiatal merveilleux-k törik magukat a népen keresztül, mely a pénztárak- és előcsarnokokban tolong, iparkodva észrevétetni, hogy most foglalatosságban járnak; ha kettő összetalálkozik, nagy, gondos fontossággal kérdezik egymástól: „Minden rendiben van?” – A fiatal alispánfi azt a szerepet találta ki maga számára, hogy minden szembejövőtől megkérdezze: „Nem látta ön monsieur Kárpáthyt? Nem látta az én barátomat, Iván herceget? Nem látta ön monsieur Fennimort?” Utoljára kifogyva a többiből, még azt is megkérdezi: – „Nem látták-e monsieur Oignont?” – aki után pedig civilizált ember nemigen szokott minden bolond helyen tudakozódni, lévén az embereknek bizonyos osztálya, kikkel négyszemközött szokás bizalmas lábon állani, de mások előtt nem szokás őket megismerni.
Monsieur Oignont nem is szükséges keresni, ő a maga helyén van; embereit jól elrendezé földszinten és karzatokon; most az előőrsöket vizsgálni jár, ha vajon mindenki rendeltetése helyén áll-e. A tapsot a parterre-en kell kezdeni, mert ez adja a hitelt; minthogy az opera először adatik, az emberek nem tudhatják, mikor tapsoljanak; tehát arra kell vigyázniok, hogy a loge infernale-ban mikor áll fel Kárpáthy a tükör előtt. Ez azt jelenti, hogy most tapsoljatok. A koszorútevők már be vannak tanítva, s elhelyezve mind a három karzaton; a harmadik karzaton ott van már az az ember, akinek a kalapját le kell ejteni, mikor Semiramide áriája jön, átellenben pedig a másik, ki ásítani fog a legcsendesebb fioritúrák alatt.
A fiatal óriások beavatottabbjai ezalatt a foyer-ben lengetik szárnyaikat Catalani körül csoportozva. Mainvielle-né még nincs felöltözve, ő csak két felvonás múlva jön, s addig öltözőszobájában marad.
Catalani ma csupa kedély, elmés, néha csípős ötletei mindenkit jókedvre hangolnak; nagyon jól tudva van előtte az ifjú gentlemanek ez esti fáradozása, s igyekszik érte háládatos lenni.
Öltözete a legigézőbb. Hosszú, fekete haja félig lebontva omlatag fürtökké szoríttatik össze a keresztülfont gyöngyfüzérek által, a habkönnyű tunika, mely termete igéző bájait leplezi, frígiai kelméből készült, melynek szövetéből nagy munkával minden második selyemszálat kihúztak, hogy annál árulóbb legyen; a gazdagon hímzett piros öv úgy van kötve karcsú derekára, hogy sorsát irigylésre méltóvá tegye azok előtt, kik örömest változnának kasmírrá, hogy a szépasszony derekát átfűzhessék.
A szépasszony egy évvel sem fiatalabb Mainvielle-nénál, de a játszi vidámság, a gyakran túlcsapongó kacér kedély s valami bámulatosan hódító merészség, mely egész lényegén elömlik, azon hódolatot biztosítják számára, mely az örök fiatalságé. Emellett ő minden szerepében csak magát, csak Catalanit játssza, a kedves, a vidám, a hódító asszonyt; nem sokat törődik vele, hogy öltözete jellemző legyen, mint inkább, hogy kellemeit emelje; megőrül a kulisszák közé mosolyogva, s meghal az alvilági páholy felé vetve hódító tekintetét. Ez ugyan kevés annak, ki a művészetet imádja, de annak, ki a művésznőt, elég.
Catalaninak nincsenek azon gyöngéi, amik más művésznőknek, akik szeretik azt hitetni el a világgal, hogy ők vetélytársnéik ellen nem áskálódnak, s ha valaki előttük rosszul beszél azokról, megfeddik, hogy minek cselekszi azt. Óh, madame Valabregue még a színpadon sem szereti a színlést. Ő egyenesen buzdítja arra imádóit, hogy előtte a többi énekesnőket megszólják, s ha kifogytak azok, szolgáltat ő maga anyagot. Egy időben e rendkívülisége által, midőn az opera igazgatónéja volt, annyira vitte a dolgot, hogy társaságának valamennyi nőnemen levő tagja otthagyta, s ő egyes-egyedül maradt.
Ma rendkívüli vásárja volt a kedveskedésnek; e frakkszárnyú pillangók nagy titokban megsúgták a szépasszonynak, hogy ma reá nagyszerű meglepetés vár; később azután azt is kifecsegték, hogy miből álland e meglepetés; koszorú és gyémántos diadém a művésznő számára, pisszegés és talán fütty a vetélytársnénak.
– Úgy kell neki! – monda a szépasszony nem rejtegetett örömmel, kicsi, gömbölyű ökleit egymáshoz ütögetve.
Később azt is elmondák a jelenlevők, hogy mindezek kinek a művei. Természetesen, aki jelen nem volt, arra nem háramlott semmi.
A szépasszony gyönyörű mosolygással jutalmazá a fáradozókat, s maga szólítá fel Abellinót, hogy mint a szépészetnek legavatottabb tanítványa, a kis fekete szépségflastromot ragassza fel korallpiros ajkai fölé. E kitüntetést növelte az is, hogy a pompás gyémántokkal kirakott órát, melyet Abellino ma reggel ajándékozott a szépasszonynak, keblére tűzte. Hogy Zelmira idejében viseltek-e a dámák szépségflastromot és zsebórákat, az nem idetartozó kérdés.
Végre jön a rendező, s egész alázattal jelenti, hogy a darabot már kezdeni kellene, mert Nemours és Berry hercegnők már páholyaikban vannak.
– Mit nekem Nemours és Berry hercegnők? – kiálta büszkén a szépasszony, ki nem tudta elfelejteni, miszerint ők az okai, hogy ma Mainvielle-né nem Italianát, hanem Semiramide-et énekli. – Várjanak! Itt én vagyok a királyné.
A fiatal óriások azonban nem szándékoztak örökké abban a birodalomban élni, ahol a szépasszony a királyné, s nagy courtoisie-val kértek bocsánatot, hogy a művésznőt idáig tartóztatták, midőn az éppen azt szerette volna, ha még tovább is tartóztatják!
Sietett mindenki páholyaiba. Abellino még egyszer végigfutotta a szövetségesek páholyait, intve, serkentve és buzdítva őket; egy páholyban a három ifjú magyar mágnás ült, István, Rudolf és Miklós. Hozzájuk is benyitott Kárpáthy.
– Ah, ti is megjelentetek? Nagyon szép. Csak kérlek, a mi páholyunkra vigyázzatok.
– Úgy látszik – szólt Rudolf –, mintha ma ti fognátok debütírozni, nem azok ott a színpadon. Sok szerencsét!
Lassankint helyére vergődött mindenki. A nyitány elkezdődött, ezalatt a loge infernale kiszegezé távcső-battériáit, megostromolva a páholyok sorait, a világszépségek eleven műtárlatát, onnan sorba vették a földszint, a karzatokat, mindenütt akadt ismerős.
Monsieur Oignon, a taps karmestere, az első karzaton emelkedék magasra egy pad végére állva fel, kivel Abellino a páholyban levő nagy velencei tükörből váltogatá titkos jeladásait.
Végre dob- és trombitaszakadtából befejeződött a nyitány, s a várva várt függöny fellebbent.
Minden szem, minden látcső oda volt fordulva, minden tenyér készen állt már, a koszorúk és versek repülőfélben, úgy, hogy midőn a megnyílt színpad félsötét hátteréből előlépett a bíborpalástos, arannyal hímzett nőalak, egész vihara a tombolásnak zendült meg felette, s hogy vihar ne legyen szemét és eső nélkül, repülő koszorúk és kavargó versek kezdtek aláözönleni a színpadra!
– Barmok! Mit csináltok? Hisz ez még nem Catalani, hanem signora Brussi, ki a prológot fogja elmondani! Csendesüljetek el!
A megrettent signora észrevevé, hogy a vihar nem az ő kedvéért támadt, s sietett elkotródni a maga prológjával, helyet adva Zelmirának, ki dühösen jött a színpadra, pokolnak ajánlva Rossinit, ostoba librettóírójával együtt, ki prológokat készít az operák elé, s másnak szóratja a koszorút. Hiába, nem lehet első előadásnál azokat a tudatlan embereket mindenre jól betanítani. Nincs más mód a hibát helyrehozni, mint signora Brussit skiccírozni, s rögtön belekapni a jelenésbe.
E jelenetre kétszer akkora lett a taps. Ha más színésznő feledkezik így el magáról és a közönség iránti tiszteletről, bizonyos lehet felőle, hogy azon színpadról eltiltatik; ah, de a közönség kegyencétől ez zsenialitás és bámulatos lélekjelenlét.
E jelenésre a még elkésett koszorúk is útnak eredtek, úgyhogy Catalani a szó teljes értelmében térdig járt a versben és bokrétában, ami a tisztelt művésznőnek nem csekély akadályára szolgált a súgólyukhoz közeledésben; azon különös tulajdonsága levén, miszerint partitúrája szövegét rendesen fölöslegesnek tartá megtanulni, s ez amint egyrészről nagyszerű bátorságát bizonyítja, másfelől annak tanúságára szolgál, mennyire nem szükség énekes darabokban a szereplőknek a mű beltartalmával ismeretségben lenni.
Hanem azt meg kell engedni, hogy szép asszony volt – itt, a lámpafény mellett gyermekded leánykának tetszett, minden pillanata ölt és elevenített, minden mozdulata elbűvölt, elragadott; nem iparkodott ő szerepének keresztülgondolt összhangot adni, hanem az egy változatos láncolata volt mindennek, ami varázsló, bűvölő, csábító; maga az ének is messze esett attól, ami szerepében volt írva, annyira átfűzé azt tetszése szerint csodálatos hajlékonyságú hangja virágaival, elővette mindazon mesterfogásokat, mik a közönséget meghódítják, s teleszórta csillagokkal úgy az egész darabot, hogy maga Rossini, ki a színfalak közül hallgatá saját művét, tapsolni kezde, a körülállóktól kérdezve:
– Nagyon szép mű ez, nem tudják, ki szerzette?
A közönség is igen jól játszott, monsieur Oignon emberei jól viselték magukat, egy kézmozdulatára Kárpáthynak száz meg száz tenyér visszhangzott, s ha ő letette kezét, elhallgattak ismét, hogy egyetlen drága fioritúra el ne vesszen a közönségre nézve, holmi idétlen tapsolás miatt.
Most következett Zelmira románca; a mű legszebb fénypontja, hol a mélabús áriát csak egy fuvola, egy hegedű pizzicato s egy oboa koronkénti kísérete mellett énekli.
– Csitt! chut! pszt! – hangzék jó eleve; a loge infernale-ból integettek, hogy csendesen legyen a közönség, mert most jön a java.
Catalani egész a színpad elejére lépett, hogy annál jobban megérthessék, s olvadékony, lágy hangon elkezdé a románcot énekelni.
Alig haladt egypár taktust, midőn a legelső trillánál valami harsány hang „bravó”-t kiált, s arra elkezd számtalan tenyér tapsolni.
Kárpáthy ijedten tekinte fel: „Micsoda ügyetlen bolond ez az Oignon! Ilyenkor tapsoltat, mikor a piano van.”
Catalani megállt az ének közepén, s látható bosszúsággal végigvárta, míg a taps elnémul, s csak akkor folytatá a románcot.
Ismét alig ment a legközelebbi roulade-ig, megint rákezdték a tapsot és a bravókiáltást.
– Megőrült ez az Oignon? – kiálta Kárpáthy elég hallhatólag, kihajolva páholyából. – Csitt! Csendesség!
Az egész loge infernale felállt, hogy elcsitítsa a mal à propos zajt; márpedig semmi sem nehezebb, mint egy tapsoló közönséget megkérlelni, hogy ne tapsoljon. Zelmira kezdett kijönni a szerepéből, s a fejét csóválta.
Azzal újra hozzáfogott a dalhoz, a taps megint félbeszakasztá, ami végre annyira dühbe hozta a művésznőt, hogy magáról egészen elfeledkezve, bosszúsan toppantott.
Abellino dühösen rohant erre ki a páholyból, fel a második karzatra, ott a sápadtan szembejövő Oignont torkon ragadta.
– Ember! Mit cselekszel? Meg akarsz ölni bennünket?
– Uram – szabódék a sápadt tapskereskedő –, bukott ember vagyok, itt idegen kezek működnek, ezek nem az én tapsaim, ez ármány, amely túljár az eszemen. Én e tapsolók közül egy lelket sem ismerek.
– El kell őket csitítani.
– Oda ne menjen ön uram, mert ezek valami részeg ouvrier-k, akik hamar megmarkolásszák az embert.
Abellino kétségbeesve tépte haját.
Végre Zelmira, látva, hogy a merő taps miatt ezt a csendes áriát el nem énekelheti, hirtelen feltalálta magát, s egy másik operából, mely a közönség kedvence volt, hirtelen kikapott egy finálét, s azt énekelte el Zelmira románca helyett. A taps irtózatos lőn. Oly művésznőnek, ki a közönség kegyence, minden szabad, minden jól illik.
Az ifjú óriások magukon kívül voltak a siker nagyszerűsége felett, s midőn a függöny legördült, felrohantak a színpadra, melyről a koszorúkat éppen akkor gereblyélte össze két színházszolga, hogy saját bokrétáikból egy levelet megkaphassanak; a művésznőt Zelmira jelmezében ülteték hintajába, s nagy lelkesedéssel kifogták lovait a rúd mellől, s maguk vonták diadalmi menettel egész szállásáig, hol ismét átöltözködött, hogy imádói seregével együtt a színházba visszatérhessen, páholyában élvezendő diadala másik részét, vetélytársnéja megbukását.
Ezalatt a második darabhoz szükségelt előkészületek rendbehozattak, a nyitány megkezdetett. Mindenki helyére ült, szeméhez igazítá lornyettjeit, s kíváncsian várta a függöny fellebbentét, mert hiszen ma nevezetes rendkívüliségnek kell történni; a színház első művésznőjét, ki annyi éven keresztül a közönség kedvence volt, fogják ma kipisszegni, s a közönség némi elégtételt lát abban, hogy akinek oly sok ideig tiszteletével adózott, végre valahára megalázva, összetörve lássa. Utoljára is töredékeny játékszer volt csupán.
A nyitány végződött – a színpadon hallatszott az ügyelő csengetése –, egy páholyban nagy zajjal csapták be az ajtót, s elkezdtek fennhangon beszélni, nevetni; az Catalani páholya volt, ki igen jól látszott mulatni több fiatal óriás társaságában, mi annyival hallhatóbb volt, minthogy az egész közönség az utolsó dobütés elhangoztával a legmélyebb hallgatásba merült.
A függöny lassan felgördült. A színpad hátteréből magas, fönséges alak lépett elő. Arca, termete, magatartása igazán királynői. Maga Semiramis nem lehetett szebb, nem magasztosabb, midőn bírái, midőn ellenei elé lépett birodalmát visszanyerni vagy elveszteni. – Óh, itt is egy birodalomról volt szó!
Mély csend honolt mindenütt, csak egy páholyban fecsegtek hangosan. Még egy szisszenés sem hallatszott; ezt csak akkor volt szokás megkezdeni, midőn az illető a lámpák elé lépett.
Jozefine jól tudta azt, hogy ez ama veszélyes helynél szokott kezdődni, s arcán egy vonása sem látszott a félelemnek, a tétovázásnak. Odalépett bátran.
Azon percben Barry hercegnő, ki Nemours hercegnő mellett ült, kihajolt páholyából, s erős, csengő hangon e szókat kiáltá:
– Au nom de la reine! (A királynő nevében!)
S a közönség egy immortelle koszorút látott repülni a művésznő elé.
A következő pillanatban egy férfihang kiálta az első karzatról:
– Au nom du peuple! (A nép nevében!)
S a művésznő lábaihoz egyszerű babérkoszorú hullt alá.
E percben, mintha rögtön kicserélték volna a közönséget, oly óriási általános taps zendült meg, hogy Catalani ijedten kapta vissza a fejét, mintha valami explózió történt volna.
A közönségnél a méltatlanságot a nagylelkűségtől csak egy hártya választja el, s amilyen könnyen hajlik az elsőre, éppoly kitörő a másodikban.
Mainvielle-né mindenre készen volt, csak erre nem; két koszorú hullott elé, két oly nagy név jelkiáltása mellett, mely előtt tisztelettel hajol meg mindenki, mely egy varázsütéssel képes volt megnyerni számára a közönséget, úgyhogy midőn lehajolt e két koszorút fölemelni, mely egész özönével felért a fizetett bokrétáknak, elfeledkezék Semiramisról, és térdre roskadt. Azt hiszik sokan, hogy a színésznő nem tud igazán sírni a színpadon; óh, ezek valódi könnyek voltak, a véghetetlen, a határtalan hála könnyei.
A közönség nem bírt magához térni a tapsolásból, s ez valóban jól történt Jozefine-re nézve, mert ha e percben énekelnie kellett volna, egy hangnak sem leendett birtokában.
De végre kisírta magát, ereje visszatért, egy színházszolga eljött a színpadra, a két koszorút ezüsttálcára teendő. Jozefine annyit mondott neki súgva, hogy siessen beteg férjét a látottakról tudósítani – s azzal ismét Semiramis lett, a szíveket, országokat hódító királyné…
Sohasem hallották őt így énekelni! Hangja csengett, mint az üvegharmonika zenéje, versenyt sírt a fuvolával, úgyhogy nem lehetett megismerni, melyik az ének, melyik a zene hangja, majd lement mélyen harmadfél oktáván keresztül, s mint a megütött harang zúgott tiszta érchangja a szíveken keresztül. Nem volt az mesterséges, de művészi; nem volt az csáb, nem varázslat; de ideál, de költészet!
A közönség, mintha megbánását akarná benne kifejezni, hogy egykori kedvencét oly könnyen felcserélte, kétszeresen el volt ragadtatva.
Van valami bizonyos önkénytelen zúgás, valami névtelen hangja az elragadtatásnak, mely olyan , mint az arany: nem lehet mondva csinálni, s éppen azért oly becses, mint ama nemes érc, s többet jelent minden tapsviharnál, e sóhajból, biztatásból, elégültségből vegyült hang kíséré végig Jozefine első énekét, melyben nem lehete egy foltot, egy leheletét a gyöngeségnek találni.
A loge infernale népessége meg volt némulva, ha valaki, aki egy véletlenül szétpattant gőzös roncsában egyszerre a tenger fenekére süllyedt, leírhatná azon érzést, mely által meglepetett, az valamennyire megközelítené az ifjú merveilleux-k belső mivoltát.
– Mi ez? Ez ármány! Ez komplott! Összeesküvés! Kinek a műve? Áruló volna tán közöttünk? Ah, ez a taps botrány! Ez fizetett dolog. Bizonyosan ez az újonnan érkezett két magyar mágnás rendezte az egészet. Nem, nem, azok sokkal takarékosabbak. Ez kétségbeejtő!
Ilyen és hasonló aposztrófok tölték be az alvilági páholyt, míg Abellino nem állhatva tovább a nyugtalanságot, ígérkezék, hogy felszalad Rudolfhoz, és kiveszi belőle, nincs-e e botránynak valami összeköttetése az ő szeparatizmusokkal.
– Ah – szólt lerohanva a páholyba –, tehát a büszke Mainvielle-nének is vannak gazdag imádói!
Rudolf vállat vonított, mintegy mutatva, hogy ezt a szillogizmust, melynek sem eleje, sem hátulja nincsen, nem értheti.
– No, mert azt csak nem tagadhatod, hogy ily dühöngés nem történik imádók nélkül.
– Megengedem, hogy vannak imádói, csak azt nem értem, hogy miért kell azoknak gazdagoknak lenni?
– Ah, tehát azt hiszed, hogy ily pompás tréfát ingyen lehet csinálni? Ez valóban famóz! Akárki tette közülünk, azt meg kell vallani, hogy övé a diadal.
– Pedig egyikünké sem a diadal, mert nem közülünk való szerzette.
– Ahán! Ti tehát ismeritek, hogy ki az. Csak nekem mondjátok meg, hogy a többiek meg ne tudják.
– Amott áll az első galéria közepén, jól kiveheted, mert valami sajátságos zsinóros öltözet van rajta, amilyet itt nem viselnek.
Abellino oda irányzá látcsövét.
– Bon Dieu! Ki az ördög az?
Rudolf hidegvérrel felelt:
– Gaudcheux asztalosmester uram legénye.
– Va-t’en! (Eredj!) – kiáltá bosszúsan Abellino, s felugrott és otthagyta a páholyt.
– Hát érdemes ennek igazat mondani? – szólt Rudolf, szemüvegét az arszlánpáholy felé fordítva, melynek szemfegyverei rettenetesen dolgoztak, mindenfelé ismerős arcot akarva felfedezni a váratlan ellenség között; de mindhasztalan; a rejtélyt nem bírták kibonyolítani.
Abellino ezalatt rohant monsieur Oignont felkeresni. A lépcsőkön találkozott vele. Az ember úgy nézett ki, mint akinek az orra vére foly.
A dandy megragadá a tapskereskedő magas gallérját.
– A kingdom for a horse! Egy lovat egy füttyért, nagy ember!
– Ah, uram, nem vagyok én többé nagy ember. Összetört, semmivé tett ember vagyok. Hallja ezt az embergyilkoló tapsot? Én futok.
– Fuss, de sípokért és druszáidért (oignon = hagyma). Ha ők a végletekre mennek, megyünk mi is oda.
– Ők! ők! De kik azok az „ők”? Hiszen, ha csak egyet ismernék közülük, mindjárt megtudnám, ki lappang a hátuk mögött. De csupa merő ismeretlen pofák, s mit tudom én, kinek a parancsára működnek.
– Jól van, Oignon, ön gyáva fickó, s ez önnek jól áll; hanem gentlemaneket nem fog senki csúffá tehetni, most takarodjék ön, és küldjön maga helyett koszorúba fonott oignonokat.
– Ah, uram, gondolja ön, hogy lesz valakinek bátorsága azt lehajítani?
– Fripon! Lesz nekem.
– Az istenért, azt ne cselekedje ön, uram; akkor inkább még egy kísérletet teszek; a legközelebbi entr’acte alatt utasítást adok embereimnek a pisszegésre, a sípra nézve ma rossz aratás lehetne, tán egy erős chut hasonló szolgálatot teend kevesebb veszéllyel.
– Tehát lássa ön, hogy helyrehozza a kudarcot, nehogy mi vegyük át a szerepet.
Abellino ezzel visszatért az oroszlánbarlangba, elmondva erélyes föllépését Oignon ellenében, mely hősi magaviselet az egész klub helybenhagyásával találkozott, s mindnyájan késznek nyilatkozának azon esetben, ha Oignon szavát nem tartja, Kárpáthy ígéretét beváltani, s a canaille ellenében határozottan föllépni.
Az első felvonás ezalatt dicsőségesen végződött; közönség és szereplők meg voltak elégedve egymással, ami nagy ritkaság. A felvonásköz alatt valami véletlen izenet érkezett Barry hercegnőhöz, mire mindkét hercegnő elhagyta a páholyt.
Ez jó jel volt az ifjú óriásoknak. Sokan Oignon úr bandájából tartózkodást éreztek a magas vendégek jelenléte miatt, s eltávoztuk után új erőre ébredt bennök a rakoncátlankodási vágy.
A második felvonásban nincs mindjárt dolga Mainvielle-nének, előbb több apróbb szereplők végzik a maguk ügyeit. Ezek jók voltak arra, hogy a kötelőzködés fegyvereit előre hozzájok fenjék. Egy művész pályáján még az idegen emberek szerencsétlensége is befolyást gyakorol.
Itt kezdődik Semiramide áriája. Csendes, álomszerű ábránd, melynek dallamát az ember, úgy tetszik, mintha szívével hallaná, s régi visszhangokat érzene ébredni mindegyik szavára.
E csendes, méla ária közepett, a halk pianissimo alatt, mint Oignon úr eleve jól elrendezé, egyszerre elkezd valaki a harmadik karzaton nagyot és cifrát ásítani, végignyúlva az ábécé valamennyi magánhangzóin.
Ennyi magánhangzóra azután hirtelen egy mássalhangzó következett, mely mássalhangzó nem találtatik semmiféle ábécében, nem lévén az egyéb, mint egy goromba tenyérnek a hangja, mely az ásítás közepén valakinek a szájára egész súlyával ütődik.
A közönség hallá az ásítást és a csattanást, néhányan nevettek, egy-kettő pisszegett, azután ismét csendesség lett, s Mainvielle-né zavartan folytatá áriáját.
Az első jeladás megtörténvén a fiatal óriások figyelve látszottak lesni, hogy mikor kezdődik már a chut.
A csattanás pillanatában hangzott ugyan egypár, de arról nem lehete tudni, vajón a színpadra szól-e, vagy az ásítóknak, vagy a nevetőknek.
Több nem hallatszott.
Már az áriának is vége volt, pisszegés csak nem tör elé; hanem a közönség tapsolt, s az eltávozott művésznőt nyílt jelenetben kihívá.
Már ekkor az ellenfél dühe nem fékezheté magát többé; a loge infernale-ban elkezdtek pisszegni. De mi volt ez annyi taps ellen? Szélfúvás, mely csak a tüzet éleszté.
– Fel a karzatokra! Fel a karzatokra! – kiálta Abellino. – Ha kell botrány, legyen az csattanós! Miért nem hozattam előre hagymakoszorúkat!
Az ember mond sokszor nagyot, amiről tudja, hogy úgysincs kéz alatt, s ha aztán akad valami hirtelen kezű ember, aki rögtön előteremti a kért, de nem kívánt tárgyat, akkor aztán mit csináljon?
Így járt Abellino, mert a mellette álló excellens fiatal honfi, amint meghallotta, hogy mije hiányzik, rögtön futott le a piacra, megvásárolt egy egész hagymáskofát, s a hátára vetett hagymakötegekkel futott vissza a páholyba.
– Itt vannak!
Már benne voltunk. Kárpáthy kénytelen volt végigjátszani hősi szerepét.
– Fel a karzatokra! Előre, barátaim! – kiálta elhatározottan.
Annyi esze volt, hogy az excellens ifjút küldötte előre.
S az ifjú titánok rohantak fel a mennydörgő Olympra, azt vélve, hogy szövetségeseiket lángra buzdítandja erélyes megjelenésök.
Jaj, de már akkor az egész szövetséges sereg siralmasan demontírozva volt.
Miként Rudolf helyesen gyanítá: Gaudcheux uram asztaloslegényei vitték ezúttal a legtitkosabb políciát. Társuk által felbuzdítva, nemcsak abban voltak munkásak, hogy a nép kedvencét tetszésnyilatkozatokkal megtiszteljék, hanem egyúttal abban is, hogy Oignon úr legényeinek ellenkező nyilatkozatait idejekorán elfojtsák.
Az első darab alatt igen együgyű dolog volt kiszemelniök azon választottakat, kik a loge infernale intésére tapsolnak, s könnyű volt kitalálni, hogy a második darabban ezek fognak majd sziszegni. Az entr’acte alatt tehát, midőn a közönség meggyérül, odafurakodának melléjök, minden fogadott pisszegő mellé egy tenyeres-talpas asztaloslegény, s abban a pillanatban, amint az első pisszenés megtörtént, mint a parancsolat fúródott a sziszegő oldalába egy-egy hegyes könyök vagy egy izmos ököl. Az aztán meg sem mukkant többet. Un soufflet pour un sifflet! Ez volt a titkos jelszó, mely bonmot annyit tesz, hogy „Egy pofont egy füttyért”. S ez untig elég volt az ellenfél elnémítására. Hasonló fátum érte az ásítót is, ki hihetőleg máskor otthon fogja magát kialudni. Az egész claque le volt fegyverezve; monsieur Oignon nem képzelt egyebet, minthogy embereit elnyelte valami titkos süllyesztő.
Ámde jöttek a triáriusok. Elöl rohant az excellens ifjú vállán a veszélyes koszorúkkal; két-három lépcsőt ugrott át egyszerre, Fennimor nem győzött utána kiáltozni, hogy e rohanás afficiálja a tüdőket.
– Itt vagyunk! – kiálta az első diadallal, a legfelső lépcsőre jutva, de azon pillanatban úgy üték fejébe eddig észre nem vett kezek a Bolivar-kalapot, hogy az széles karimájával a vállait takarta el.
Azon percben el volt szedve a muníció, a zajra kirohant a lépcsőkre a sok mindenféle tímárlegény, asztaloslegény, s más afféle kesztyűtlen hadak, a gants jaunes (sárga kesztyűk) nem állták ki az ostromot, ki kalap, ki frakkszárny veszteséggel jutott vissza a lépcsőkre, az egész fellázadt óriássereg lejupitereztetett a paradicsomból, üldöztetve prédára jutott vereshagyma mennykövektől.
Benn a színházban minderről semmit sem tudtak; tizenkétszer hívták ki egymásután Jozefine-t, ki sírt elérzékenyültében, a hölgyek kendőikkel integettek, a férfiak botjaikkal verték a pallót; alig akartak megválni tőle.
Csak a loge infernale volt üres.
Ennek lakói odakinn harcoltak ezalatt az ismeretlen canaille-jal, mely bepiszkolta fehér mellényeiket, behorpasztotta kasztorkalapjaikat, legázolta glasszécsizmáikat, s összetépte sima öltönyeiket a nagy perpatvarban, mely Catalani contra Mainvielle ekként ére véget.
És ezt nevezték 1822-ben „pompás mulatságnak”.
*
A színházigazató, Deboureux, még aznap játék után sietett Mainvielle-néhez azon ajánlatot téve, hogy 14 ezer frankot fog neki fizetni, ha nem lép föl többet.
Kik a cselszövények érdekeit figyelemmel kísérték, érteni fogják, mint adhat egy igazgató 14 ezer frankot azért, hogy legjobb művésznőjétől megszabadujon…
