XVII. Egy hazai intézvény

Teljes szövegű keresés

XVII. Egy hazai intézvény
Szétoszlottak a tekintetes karok és rendek, vége volt az országgyűlésnek, a jurátusok fekete atilláikkal és csörömpölő kardjaikkal, a honatyák aranyzsinóros, hattyúprémes mentéikkel, az úri előfogatok divatos delnőikkel egyszerre eltűntek a népes utcákról; a házak ajtain kiadó szállások szomorú hirdetményei lőnek olvashatók, a kereskedők visszarendelék nagy reményre készült divatkelméiket, a kávéházak kongtak az ürességtől, úgy látszván meg bennök azon néhány bennszülött és bennvénült törzsvendég, mint mikor falevél hulltával ottmaradt a fákon a mindig zöld fagyöngy; csendes volt már a város, bátran ki lehetett jönni az utcára, nem kellett félni az embernek, hogy ott valami hintó elgázolja, vagy a járókelők a sárba taszítják; éjjel nem verte fel a jámbor alvókat a nyughatatlan fiatalság danája, kik tízen-húszan széltében karonfogva mentek végig az utcán, elfogva azt az egyik szélétől a másikig, s valamennyi háznál sorba mind meghúzták a csengettyűket, megverték az ablakokat; nem kellett többé annyit ügyelni a fiatal leányokra, hogy ne üljenek mindig az ablakban; nem kellett többé remegni, hogy valami fáklyászene alkalmával fel találják gyújtani a várost; egyszóval: Pozsony ismét visszavette szokott csendes, békességes alakját, s a líceumi és akadémiai ifjak kezdtek ismét háttérbe szorított reputációjokhoz jutni.
Kárpáthy János is hazament nejével. Megemlegették utoljára a pozsonyi boltosok. Megemlegették először azért, mert ami szemnek és szívnek tetsző dolog, kelme, pipere, ékszer találtatott boltjaikban, abból a legszebbet mind összevásárolta János úr szép neje számára, kit soha el nem hagyott magától, hanem vele parádézott, amint mikor a gyermek új ruhát kap, még aludni is abban szeretne; megemlegették másodszor azért, mert neki egyik elve volt az, hogy nem a vásáros született az eladó kedveért, hanem a kereskedőt teremté isten a vevők szolgálatára; tehát ha ő vásálni megy valahova a maga pénzeért, nem az ő kötelessége az eladó nyelvét megtanulni, hanem az eladó dolga érteni, amit ő beszél. Ilyenkor tehát, mikor őt látták a bolt előtt hintajából kilépni – s ki ne ismerte volna őt, a leggazdagabb férfit s a legszebb asszony férjét fél Magyarországon? – már akkor nagy ázsiója volt egy-egy boltosinasnak, aki ötölve-hatolva tudott valamit beszélni a generózus nábob saját nyelvén, s legalább annyit a főfőkereskedő is megtanult, hogy Kárpáthy úrnak egy „alásszolgáját” köszönjön, ami egyébiránt szokatlan fülek előtt olyformán hangzott, mintha azt mondaná: „alle sollen geigen”. Ilyenformán nyakra-főre minden boltosférfi iparkodott felfedezni magában némi sejtelmeket a magyar nyelv felől, s voltak előre gondoskodó atyák, kik elgondolák, hogy gyermekeiknek mily előnye lesz abban, ha majd Kárpáthy úr gyermekei szintén feljőnek az országgyűlésre, s keresni fogják, ki beszél magyarul, és annál vásálnak; minélfogva siettek nagyreményű fiaikat és leányaikat tisztességes házakhoz kiadni cserébe Komáromba vagy Somorjába, mely igen egyszerű és legkevesebb költséggel járó neme a mester nélküli nyelvtanulásnak. E hatás következtében feltevé magában János úr, hogy a legközelebbi országgyűlés alkalmával egy társulat életbe léptetését foga indítványozni, melynek tagjai kölcsönösen kötelezik magukat: soha senkivel, akitől valamit vesznek, semmiféle idegen nyelven nem beszélni, ilyenformán kényszerítve azokat az erőteljes magyar nyelvvel megismerkedni; magunk között aztán odahaza beszélhetünk diákul és németül, mint amely két idióma volt a legszokásosabb az akkori társalgásokban; és ez erélyesség sokkal több célt fog elérni, mint holmi eredménytelen dekrétumok, hogy a horvátok tanuljanak magyarul.
Ez üdvös szándékot tehát eltéve jövőre, mint már említők, szeretett nejével visszautazék Kárpátfalvára.
Fanny elhagyá rokonait, s midőn elvált tőlök, azt látszék érzeni, hogy örökre elhagyja őket. Látta maga előtt búsan, leverten állani a két derék, jólelkű lényt: gyámját és nagynénjét. Hidegen, szótlanul iparkodtak tőle megválni, pedig úgy szeretett volna sírni mind a kettő, de az nem illett. Most örülni kellett volna. – A leány nagy szerencsét csinált.
Fanny szíve elfacsarodott. Nyakába veté magát nagynénjének, és alig bírta e szót elrebegni:
– Szeressen engemet.
– Mindig szerettelek – monda Teréz, és szemei égni látszottak, hogy könnyet nem engedett jönni beléjök. Nem lehetett. A nagy úr ott áll közel, mit gondolhatott volna!
– No, Boltay mester – monda a nábob, megrázva az érdemes férfiú kezét –, remélem, látjuk egymást. Ön tartozik nekem egy látogatással. Én már voltam az ön jószágán odakinn, most már majd önnek is meg kell látogatni engem Kárpátfalván.
A kézműves elvörösödött. A nábob nem tudta, hogy ennek a munkától izmos embernek is van saját büszkesége.
– Köszönöm, uram – felele. – Én innen alig mozdulhatok dolgaim miatt.
– Eh, patvart, hisz van önnek derék legénye, beszéltem vele, okos fiú az, arra rábízhat mindent. Hogy is híják csak?
Boltaynak szinte torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondani:
– Barna Sándor.
És akkor akarata ellen két könnycsepp jelent meg szemében, s csendesen végiggördült erős, napbarnította orcáján. Amire aztán Teréz szemeiben is megeredt a sírás, s Fanny halaványabb lett a falnál.
– Hát majd egyszer a télen, jó Boltay – folytatá Kárpáthy. – Ha tetszik, feljövök magam, és elviszem magammal. Szeret-e vadászni?
– Nem, uram. Sajnálom az állatokat.
– No, de kegyed, jó Teréz, csak óhajtani fogja meglátni unokahúgát? Csak eljön megnézni, nem érte-e valami baj, hogy van megelégedve sorsával? Egy kicsit ő is hadd panaszkodja ki magát, legalább könnyebben fog engemet tűrhetni.
Ez féltréfa akart lenni János úr részéről, de Teréz nem felelt rá semmit, s Fanny oly kínos helyzetben érzé már magát, hogy szinte nagyot lélegzett, midőn az utolsó búcsúszóval a készen álló útihintóba ültek, s Pál gazda becsapva az üveges ajtót, parancsot adott a kocsisnak, s a hintó kerekei robogtak végig a kövezeten.
Alig múlt egy hét, midőn Teréz már levelet kapott Fannytól. A fiatal nő jókedvvel iparkodott írni, szeretet, jó szív látszott minden sorban, leírta azokat a mulatságos embereket, kikkel János úr körül van véve; a furfangos Horhi Miskát, ki mindenféle bohót csinál magából, hogy őt megnevettesse, Kiss Miskát, a szilaj kedvű jó fiút, ki mindennap négy mérföldet nyargal lóháton, hogy őt láthassa, az öreg copfos jószágigazgatót, ki őt a gazdálkodás mindenféle ágazataival a legkitartóbb fáradsággal iparkodik megismertetni, a vén hajdút és a vén bohócot, s valamennyi között a legmulatságosabb alakot, magát János uramat, kik mind arra látszanak összeesküdve lenni, hogy a fiatal menyecskét mulattassák, neki jókedvet, örömet, szórakozást szerezzenek, ami meglehetősen sikerül is nekik.
Jókedv, öröm, szórakozás…
(Szerelemről, boldogságról egy szó sincs a levélben.)
Most azonban egy új tárgy kezd érdeket önteni János úr életébe.
Mióta az országgyűlésen járt, de legkivált azon válságos nap gyötrelmei után, melyet unokaöccse okozott neki, fejébe vette, hogy ő a hazának, a közügyeknek használni akar.
Alapítványokat tesz a köziskolákban – sokszor eljár a szomszéd Szentirmay grófhoz, ki valami nagyon különös ember lehet, mert mindenki által igen komolyan magasztaltatik, s örökké furcsaságokon töri a fejét, minő a jobbágyok felszabadítása az úrbér alól örökváltság útján, s más, magához hasonló urakkal gőzhajókon, gyárakon, Tisza-rendezésen, töltéseken, tudós társaságon, színházon, lóversenyen töri a fejét, az esztendő nagyobb részét Pesten tölti, s biztatja a többi főurakat is, hogy töltsék ott a telet. János urat már rá is vette, hogy egy nagyszerű palotát építtessen a fővárosban. Ha nem akar is benne lakni, legalább szépíti, emeli a várost. Az őnála összejövő urak csaknem mindegyike tud egy-egy új indítványt, egy új vállalatot napfényre hozni; többek között emlegetnek valami ismeretes nevű grófot, aki azt ajánlotta, hogy egy magyar akadémia létrejövetelére kész egy egész évi jövedelmét, ami 60 ezer forint, áldozatul hozni, s mikor kérdezték tőle, hogy hát maga azalatt miből él, azt felelte rá, majd csak elélődöm egyik vagy másik barátomnál egy évig. E különös társaságokat látogatja János úr, s azóta gyakorta figyelmezteti Varga uramat, hogy pontosan számadoltassa a tiszteket, mert sok pénzre van szükség a közügyek számára. Most végtére ő is akadt egy indítványra, melyet mindazok, akikkel közlötte, oly közérdekűnek találtak, hogy efölötti örömében János úr minden fogalmat felyülhaladó mértékre kezd növekedni szeretetreméltóságában.
Ez egy agarászegylet létrehozatala.
Persze Fanny nem érti, hogy mi érdek van ebben. Éppen oly kevéssé, mint a többi indítványokban és közintézményekben, gőzhajókban, töltésekben, akadémiában és lóversenyen egyéb, mint hogy némelyiket ezek közül mulatság látni; hanem azt veszi észre, hogy mindazok, kik az eszméről beszélnek, rendkívül lelkesülve vannak, s úgy látszik, hogy az agarakra boldogabb jövő és fényes hivatás kezd felderülni; a jövő hónapra van hirdetve a közgyűlés a kárpátfalvi kastélyba, hol a társulat megalakultnak nyilvánítandja magát, alapszabályokat írnak, s nagyszerű mulatságokkal végzendik az egészet.
Végül minden jeleivel szeretetének s férje részérőli legszívesebb üdvözleteknek alig várja a percet Fanny, melyben kedves rokonait ölelhesse, s ezzel bezárja a levelet.
Szívről, szívvilágról egy szó sincs abban. Szegény asszony! Nincs senkije, aki előtt azt elmondhassa.
Fanny megérkeztével Kárpátfalvára, semmit sem talált már ott a hajdani bohóságok közül.
János úr még Pozsonyból írt haza Varga Péter uramnak, hogy asszonyt visz a házhoz, szép, fiatal, szemérmes asszonyt, tehát intézkedjék úgy, hogy a menyecske semmi megbotránkoznivalót ne találjon, mire nézve teljesen felszabadítja Varga uramat, hogy tegye az ő nevében, amit jónak és üdvösségesnek lát.
A derék ősz férfiú, amint a felhatalmazó levelet kapta, attól számítva egy hét alatt úgy keresztül-kasul reformált minden intézményt, mely János urat oly hírnevessé tette, hogy rá nem lehet Kárpátfalvára ismerni.
A nagyon meghatározhatlan szolgálatokat tevő parasztleányok hazaküldettek, ki hová való volt, a maga falujába. Káromkodásukról, mosdatlan szájukról ismeretes cselédek kiutasíttattak a gulyára meg a ménesre. Ott produkálják magukat.
A tisztviselőknek meghagyatott, hogy a legnagyobb illendőséggel fogadják az úrhölgyet, és maguknak többé semmi kivételes szabadságot a kastélyban ne vegyenek.
A fiskálisnak háromnapi határidő engedtetett, mely idő alatt arcát és kezét tisztességesen megmosni tartozik, egyúttal az is tudtára adatván, hogy ha egyszer fokhagymát evett állapotban fog találtatni, menten nyugdíjaztatik.
Marci feleségestül berendeltetett a kastélyba, ő maga a nagyságos asszony kocsisává, neje pedig komornájává iktattatván; a legszelídebb szürkék közül négyet kiválasztott előfogatul, egyet-egyet mindenféle színből hátasparipának, s rábízta Marcira, hogy az mind olyan jámbor legyen, mint a bárány, mert asszonyt fog emelni, szép, fiatal, szemérmes hölgyet.
Ő maga saját személyében felméne Pestre, ott elegáns hintókat, divatos bútorokat, szőnyegeket vásárolt, mert ámbár ő maga kívülhúzott kordovány csizmában járt, s meszelt falú, zsúrolt padlatú szobában lakott, azért oly helyes ízlése, oly finom tapintata, ügyesen elsajátító felfogása volt úri termek elrendezésében, hogy – a kárpátfalvi kastély azon szárnya, melyet az úrnő számára választa, nyílt tekintettel a helység felé s oldalablakaival az angolkertnek fordulva – maga sem ismert volna magára az átváltozás után.
A szándékosan gyűjtött frivol képek, mikkel minden szoba meg volt rakva, kiszedettek rámáikból, s helyettök szép tájfestmények, komoly ábrázolatok rakattak, amazokat elvitték a madarasi kastély padlására. E buzgalmát annyira vitte Varga uram, hogy még a régi freskófestményeken levő hamis isteneket és istenasszonyokat is perszvadeálta, hogy viseljék magukat tisztességesebben, s legalább egy kötényt festetett a pongyola gráciáknak, s Apollónak, Bacchusnak igen szép köpönyegekkel kívánt kedveskedni.
Mindent, ami botrányos, mindent, ami illetlen avagy régibb botrányos kalandra emlékeztet, szorgalmatosan eltávolított; az angolkertből a titkos búvóhelyek, a palotából a rendetlen álfolyosók részint lerontattak, részint befalaztattak, a fürdőszobából télikert lett, s a vízvezető csövek az úrhölgy hálószobája mögé vitettek, s a régi múzeum alakult fördőteremmé.
A nagy ivószobábul kihordatott mindent, ami egykori tivornyákra emlékeztetne, a kerek székek, a nagy diófa asztal kivándoroltak, s elfoglalta helyöket a családi régi pénzek és festmények gyűjteménye, melyeket eddig por és pókháló lepett. Az ittas vendégek számára alakult apró cellák, mik egy hosszú folyosórul nyíltak, áttörettek, s lett valamennyiből egy hosszú terem nőcselédek számára. Nem jöhetett elő eset, hogy valaki az ifjú nő előtt elmondhassa: „Itt, ezen a helyen volt János úr ittas, itt verekedett, itt tartá szeretőit”. Minden nyom el volt törölve.
Sőt még a kert mögött épült lovardát is lehordatá, nehogy egyszer valaki elmondhassa a nőnek: „Íme, ezen a helyen történtek azok a mulatságok, hogy János úr tizenkét parasztleányt szilaj lovakra ültetett, s ittas vendégei gyönyörködésére elbocsátá őket a hánykódó méneken, miket hosszú karikás ostorral űztek kurjongató hajdúk. Volt nevetség és jókedv, mikor egy-egy a lyánok közül lehullott. Egyet el is tapostak a lovak.”
A sok bohóc közül csupán Vidra cigány hagyatott meg az udvarnál, tapasztalt hűsége iránti tekintetből, de neki is meghagyatott az érdemes jószágigazgató által, hogy ezután okosan kell magát viselnie.
– Akkor leszek még csak nagy bolond – monda erre Vidra cigány.
Midőn aztán a vidéken híre futamodék, hogy János úr megházasodott, jöttek mindenünnen a különféle gratulációk az ismerős eredeti fickóktul, ki versben, ki prózában.
Varga uramnak gondja volt mindezen leveleket elfogni és megtartani magánál, mert tele voltak azok mindenféle bohósággal, amikért nagyon kár volna, ha János úr vagy éppen szeretett hitvese kezébe jutnának. Különösen egy ocsmány paszkvill érkezett a többek között, tele mindenféle piszkos, szennyes ötletekkel, amilyeneket ronda lelkű poéták szoktak versbe szedni, s tisztújítások, követválasztások alkalmával egymás választottjaihoz mázolni. Undok rohadékai a költészetnek, minőket nyomtatásban soha nem látni, de amelyeket számtalanszor leírnak, olvasnak, egyik kéziratból a másikra másolnak, s jobban ismernek, mint a leghírhedettebb költők örökbecsű munkáit.
A Kárpáthyhoz küldött ilynemű versbe szedett piszok Gyárfás poéta által mázoltatott papírra, ki eltávozván régi urától, mint komisz, közönséges lelkek szokták, annak ellenségéhez szegődött át, Kutyfalvi Bandihoz, s ekként leginkább ismeretes levén a nábob gyöngéivel, azt legérzékenyebb részén találhatá. A küldött poéma annyira túl volt halmozva frivol, boszontó, ingerlő, undorító kifejezésekkel, hogy a becsületes jószágigazgató elolvasván azt, azon gondolatra jött, hogy összeszedve a nábob hajdúit, rajtamenjen Kutyfalvi Bandin, s poétájával együtt ott saját portáján megcsapassa, hanem csak mégis okosabbat gondolt később. Fogá a paszkvillt, úgy ahogy volt, egy szelet érett penészes sajtot s egy darab jól behamuzott kenyeret takart bele, mint amely általánosan ismert egyszerű szerekkel szokták falusi gazdák a veszettséghez közelítő kutyákat gyógyítani, s azokat egy külön borítékba pakolva küldé vissza Kutyfalvi úrnak, minden komitíva nélkül. Marci vitte el a küldeményt, előre meg volt neki mondva, hogy a legjobb futó lovára üljön, s le ne szálljon róla, amikor a küldötteket kézbesíti, mely, hogy nem maradt kívánatos siker nélkül, bizonyítá az, miszerint Kutyfalvi a hamus kenyér és érett sajt láttára majd kiugrott a bőréből dühében, s cséplőinek ordítva parancsolá, hogy csukják be a kaput Marci előtt, aki azonban szintén nem volt rest, hanem amint becsukták mögötte a kaput, lovával egyenesen átugratott a palánkon, s Varga uram nagy szatiszfakciójára azzal a hírrel ért vissza Kárpátfalvára, hogy Kutyfalvi valamennyi béresével együtt egész az erdő széléig szaladt utána lóháton.
Maga János úr a legörvendetesebben volt meglepetve, midőn hazaérve, semmit sem talált azokból, amiktől félt; akárhová nyitott be, mindenütt új bámulat érte; a csintalan tréfák tanyáiból komoly, tisztességes termek váltak, akárkivel találkozott palotában és udvaron, az mind becsülettudó, jámbor ember volt, s midőn legelső úri barátai megjelentek nála, mind oly illedelmesen viselék magokat neje irányában, hogy Fanny előtt merő mesének látszhatott mindaz, amit a nábobrul beszélni hallott, még mikor nénjeivel lakott, s gyermekésszel együtt nevetett a dandyk által előadott anekdotákon, miknek sikamlós értelmét csak most kezdé még felfogni.
Semmi sem volt azokbul igaz. Hiszen semminek sem látszott nyoma.
A cimborák eleinte őrizkedtek kíméletlen emlékeztetéseket tenni János úr előtt, később pedig, midőn János úr vevé észre, hogy a betyár kompániák ismét kezdenek odakapni hozzá, s van kilátás, hogy bizalmukkal meglehetősen terhére fognak lenni, talált ki számukra valamit, aminek alkalmazása teljesen használatosnak találtatott.
Már akkor kezdett valami jótékony vérkeringés, elevenség mutatkozni a nemzetben; közhasznú, közérdekű társulatok alakultak mindenfelé nemzeti, emberiségi, tudományos vagy gazdászati célok előmozdítására. Kárpáthy mindezen társulatokba beíratta magát, s szívesen vevé, ha itt-amott tiszteletbeli elnöknek, pártfogónak megválaszták; ha aláírási íveikkel megtisztelék. Midőn aztán jöttek a kortyondi fráterek, mindig volt a zsebében egy-két aláírási ív, melyet maga kezdett meg, alatta a felesége neve, ugyanannyi összeggel; a verembe esett látogató azután akár lármázott, akár szitkozódott, akár rimánkodott, akár szabódott, meg volt szorítva, nem menekülhetett, ki kellett magát váltania, mint a „kútba estem”-nél. Ha nem kellett neki tudós társaság, ott volt a másik ív cukorrépagyár felállítására, ha azt nem találta eléggé közemberiséget érdeklőnek, tetszhetett aláírni a népszerű iskolai könyvek terjesztésére; ha azt bolondságnak tartotta, megragadtaték a Berettyó átvágásait létrehozó társulat részvényei által. Ha jobb szerette a vizet, s nem akart a szárcsákat nyugtalanító vállalatról hallani, megtámadtaték mind a négy szuperintendencia nevében, s ha három alól kibújhatott, haragudván megfejthetlen okokbul reájuk, a negyedikért áldozatul kellett esnie.
Utoljára kerülni kezdték a fráterek Kárpáthy udvarát, mint valami gonosz hírű calabriai vendégfogadót, s aki véletlenül találkozott vele, már messziről elkezdett szabódni, hogy ő már lefizette bűneinek zsoldját, neki békét hagyjon.
Akinek még az sem használt, azt elcsalta magával a Szentirmaynál tartani szokott közérdekű ülésekbe.
Ott komoly, tudományos készültségű, mívelt férfiak szoktak összegyűlni, kiknek körében gonoszul érezék magukat az ilyen gőzkörhöz nem szokott jó fiúk, s reszkettek azon gondolattól, hogy Szentirmay egyszer a nejével is meg találja őket ismertetni, aki, mint mondják, igen finom és magas míveltségű delnő, s vannak emberek, akik az ily hölgyek közelében nagyon kényelmetlenül érzik magukat.
Ah, Kárpáthyné előtt, az egészen más. Arról tudja az ember, hogy nem valami előkelő családból származott, sőt a szavait sem igen szükség megválogatni, mert odahaza hallhatott minden bohóságot, s nem neheztel meg, ha véletlen egy-egy dévaj kifejezést szalaszt ki az ember jókedvéből az ajkán, míg Szentirmayné előtt az ember sem szólni, sem moccanni nem mer, mert az Angliában növeltetett, mely ország asszonyairól azt mondják, hogy ha jelenlétükben valaki egy lábát a másikra felteszi, avagy beszéd közben ezen szavak közül: „kapocs, ing, gombostű, harisnya”, egyet ki talál a száján ereszteni, vagy ha kesztyűjét lehúzza, rögtön felkelnek mind, s otthagyják az embert a faképnél.
És így sohasem bizonyos róla az ember, hogy mikor fog iszonyú neveletlenséget elkövetni.
Mint már fülheggyel hallottuk, a legközelebb jövőben ismét egy közérdekű intézménynek kelle létrejönni, mégpedig János úr elnöklete alatt, ki az eszmének legelső megindítója vala, amely rövid időn az egész társadalom minden név szerinti osztályának kivétel nélküli tetszésében részesült.
Oly eszme, oly indítvány vala ez, mely varázshatalommal egyesíte minden pártot, akár fehér, fekete, veres vagy tarka toll; akár zöld ág vagy szalag volt is azoknak jelvénye, s nevezték légyen magukat konzervatív, reformer vagy liberálnak (radikálról még akkor szó sem volt) – mind egyesülének a nagy eszme körül, amely, hogy nem volt múlandó, hiú tárgy, mutatja az, miszerint mind e mai napiglan hasonló – ha nem nagyobb – népszerűségnek örvend, mint megkezdetése napjaiban, s közlelkesedésre gyújtó érdekéből azóta sem vesztett, de bizonyosan nyert.
E varázserővel bíró eszme, melynek szerencsés indítványozója Kárpáthy János úr volt, neveztetik agarászegyletnek.
Nem kételkedünk rajta, miszerint azt, mielőtt kimondtuk volna, a megelőző magasztalásokból kitalálta mindenki.
Az agár okvetlenül egyike a legfontosabb és figyelemre méltóbb tüneményeknek a hazai természetben, de legkivált azon sokoldalú hivatásánál fogva, mellyel a közélet rugóiba vág, kénytelenek vagyunk azt mint a társadalom világának egyik pozitív tényezőjét tárgyalni.
Nem tekintve azon csaknem misztikus, mondhatnók delejes hajlamot, mellyel e délceg állatok az úri körök iránt viseltetnek, mintha éreznék, hogy ők képezik az állatvilág arisztokráciáját, csupán azon hagyományszerű ősi szokást kívánjuk figyelembe venni, miszerint sem Magyarországon, sem pedig Erdélyben nem lehet képzelni előkelő házat, melyben e nemes barmok kiegészítő csoportozatot ne képezzenek. Bárhova lépjünk be, ott húznak le bennünket az udvaron, ott ásítnak a konyhában, ott vakaróznak az előszobában, ott ágaskodnak ránk az ebédlőben, ott kapkodnak a legyek után a szalonban, ott ülnek a pamlagon a háziúr, a háziasszonyság mellett, a zongora alatt, a karszékekben, s mentül gazdagabb valaki, annál nagyobb számban és általánosabb kiterjedésben, de a legszegényebb nemesembernél is hasonló előjogokban és legalább két példányban. Ha hozzávesszük ehhez hajdani hadvezér Bástának azon nyilatkozatát, miszerint egy időben azzal fenyegeté az erdélyi urakat, hogy addig meg nem nyugszik, míg egy agarat tarthat valaki az országban; ebből átlátandjuk, miszerint az agár nemzeti jólétünknek hévmérője, s egyszersmind egyike fajunk fensőbbségi szimbólumainak.
De nemzetgazdászati tekintetben is fontos és jelentékeny tényező az agár, mert nem is említve azt, hogy a legszebb kalapok a nyulak szőréből készülnek, amit tehát nevezetes kereskedelmi cikk, mellőzve azt is, miszerint hazánkban a gyümölcstenyésztésnek legátalkodottabb ellenségei a nyulak, melyek a fiatal ojtványok kérgét lerágják, s ekként gyümölcstenyésztésről addig szó sem lehet, amíg az agarak rendes működése szervezve nincs; csupán arra kívánjuk figyelmünket vetni, vajon a hazánkban annyira pártolandó lótenyésztés és nemesítésnek mi a legerősebb rugója? Az agár! Ki a tatár fog szaladni az agár után? Ahhoz ló kell, mégpedig jó ló. Tehát az agarászat mozdítja elő a lótenyésztést.
Ehhez járul még az is, miszerint az agarászatban talált élvezet sok gonosztól megóvja az embert; megőrzi mindenfele rossz könyvek, ostoba újságok olvasásától, s a nemzeti kedélyt azon ősi egyszerűségében tartja fenn, amidőn még a nyughatatlan tudományok s feszengő költészet nem cserélték ki a korszellemet.
Azt se gondold pedig, szíves olvasó, hogy az agarászat valami oly felületes tárgy, amihez minden előleges stúdium nélkül lehet érteni, hogy agarat is olyan könnyű nevelni, mint könyvet írni. Ahhoz nagy előrelátás, széles ismeretek, gazdag tapasztalás, kölcsönös eszmecserék, higgadt ész és nem higgadt erszény kívántatnak; egy-egy jó agár öt-hatszáz p. forinton kel, s ha minden magyar földesúr egyszer életében csak egy kölyökagárnak az árát fordítaná hazai literatúrára, azt örök időre virágzóvá tehetné; amiből átláthatod, mily fontos és életbevágó kérdés hazánkban az agarászat, s mily büszkék lehetünk mi más nemzetek felett, midőn a közmíveltség ezen ágazatát oly tökélyre fejlesztők, hogy századok kellenek hozzá, míg valaki bennünket utolérhet azon ostoba népek közül, melyek ipar –, kereskedés –, tudomány –, művészet– s furcsa találmányokon törik ezalatt fejeiket.
Hogy mily szenzációt gerjeszte mind a két hazában János úrnak ímez indítványa, annak leírásához sokkal erősebb fantázia és lelkesültebb toll kívántatnék, mint az enyém. Felvillanyozta az egy időre a példabeszéddé vált letargiát, megmozgatá a társadalom minden rétegét, elfeledteté a tisztújítási ingerültségek utófájdalmait, ellenséges családokat békíte ki egymással, háttérbe szoríta minden egyéb apró-cseprő indítványokat, és sok ideig kétséges versenyt futott az indítványba jött magyar akadémia kérdésével, s csak akkor engedé át annak az elsőbbséget, midőn indítványozói megígérték, hogy eme második közérdekű vállalathoz is hozzájárulandnak tehetségeikkel.
Minélfogva a legnagyobb biztossággal várhatjuk, hogy a nemsokára tartandó alapító gyűlés a kárpátfalvi kastélyban egyike leend a legfényesebb és legérdekesebbeknek, miután az ország legtávolabb részeiből is történtek előre való ígérkezések e nevezetes alkalomra, s nagy a feszültség és várakozás; vajon a kitűzött aranybillikomot, ezen felirattal: „Küzdeni hogyha tanulsz, vár pályádon a borostyán!”, mely igen szép buzdítás agarak számára, melyik fogja elnyerni az országhírű versenyzők közül? János úr Marcija-e, avagy Horhi Miska Szellője? Az egész Bükkalja in massa kész fogadni, hogy a Borsod megyei alispán Fecskéje mind a kettőn kitesz, míg a dunántúli kerületben alig van valaki, aki meg ne volna felőle győződve, hogy a Győr vármegyei, bőnyi születésű, kisbéri neveltetésű Szikráé leend mindenekfelett az elsőbbség; valamennyien azonban félelemmel emlegetnek egy erdélyi csodaállatot, mely mezőségi közbirtokosé, s melyért magyarországi urak már kétszáz darab aranyat is ígértek, de tulajdonosa nem adá, s most erősen köti az ebeket a karóhoz, hogy elragadja Magyarország elől a győzedelmi pálmát.
Már a kihirdetett ülés napját megelőző hetekben alig győzi a fiskális a sok levelezést, minélfogva most már nemcsak az ujjai tintásak másodíziglen, hanem egyúttal a hajfürtei is, melyek szőkék levén, nagyon meglátszik, hogy oda szokta törülni a tollat, sőt még a nyelve is az, mert azt meg itatóspapiros helyett használja, ha elcseppen a tinta, felnyalván vitézül.
János úr mindennap egész halmaz levelet kap az ország minden részeiből; maga elolvassa azokat mind. Egyik üdvkívánat, másik részvények megrendelése, ismét másik ígérkezés a gyűlésen megjelenni. Vannak, kik a haza boldogabb napjait látják már-már felvirulni, sokan fényes jövendőt ígérnek az agártenyésztésnek, némelyek szolgálnak bölcs tanácsadásokkal az alaptervezetre, mások szívesen ajánlkoznak a statútumok kidolgozására. Egy-egy holta napjáig boldognak érezné magát, ha az igazgató választmányba kineveztetnék; más kéri a nagyon tisztelt társulatot értesíteni, miszerint ő maga ugyan, minthogy csúzban szenved, nem lehet olyan szerencsés, hogy az ülésben részt vehessen, de agara által okvetlenül képviseltetni fogja magát a versenyen.
És ezen leveleket János úr nagy elégültséggel hagyja heverni asztalán, még a borítékokat sem engedi kiseperni a szobából. Legyenek ott; gyönyörködhessék bennök, valahányszor belép, csupán néhány profánus vakmerő levele vándorol a tűzbe, akik olyasmit mernek írni, mintha jobb volna, ha azon gondolkoznátok, hogy népiskolákat, kisdedóvókat, gazdasági egyletet, műtárlatot, Tisza-szabályozást, Vaskapu-áttörést, útcsinálást, múzeumot, akadémiát, színházat, takarékmagtárakat ajánljatok egymás buzgalmába; az ilyen alacsony gondolkozású emberek levelei figyelembe sem vétetnek. János úr sokkal jobban át van hatva eszméje nagyszerűségétől, hogysem visszariasztatni engedné magát. Aztán adakozott ő mind a fenn megnevezett célokra is, miket egy nyughatatlan gróf és más, bőrükbe nem férő hazafiak a nemzetre rádisputáltak. Igaz ugyan, hogy annak felével, amit évenkint az agarászatra fordít, felét ezen vállalatoknak kiránthatná a sárból; azonban azt sem lehet elvitatni, hogy ezek majd csak megélnek azért valahogy, míg az agarászat felvirágzására okvetlenül áldozatok kellenek, mert az agár, mint már említők, „non nascitur, sed fit” (nem születés által lesz agárrá, hanem a kellő kiképeztetés által).
… De most hátrább egy kissé az agarakkal!
 
Az ünnepély, a gyűlés, a nagy sokadalom előkészületei nagy részben igénybe vették Fanny figyelmét és szívét.
Szívét is?
Sokan, igen sokan fognak ott lenni, a nemesség színe java, jelesei együvé gyűlnek; ott lesznek a komolyabb, ünnepeltebb férfiak is, mert Kárpáthy János iránt mindnyájan viseltetnek némi előszeretettel, kiben minden bohóságai s bizarr eszméi dacára annyi fogékonyság van minden jó iránt, hogy nagy és nemes vállalatoknál éppoly biztossággal lehet reá számítani, mint hetyke, tréfás ötleteknél.
Aztán ily esetnél az emberek egymást húzzák oda. Mindenki arra gondol, hogy sok embert, sok szép asszonyt, sok bohó férfit fog együtt találni, s egymás rovására ígérkezik mulatni.
Ez volt az első ilynemű ünnepély, melybe János úr hölgyeket is hívott meg. Hiszen most már ő is nős volt.
Fanny remegve gondolt rá, vajon eljönnek-e a meghívásra a vidék előkelő delnői? Érdemesítik-e őt arra, hogy magas köreikbe felvegyék? E magas, feddhetlen családok hölgyei, kiknél nemcsak a nemesség szállt anyáról leányra, hanem az erény, a szeplőtelen hírnév is. Fogják-e ezek őt azon polcon elismerni, melyre a szerencse és egy bohó vénember szeszélye hozta? Fogják-e neki elfeledhetni családját, annak homályos eredetét és undok dicsőségét?
A férfiak bizonyosan eljönnek a környékből, mindazok, akik hírnévvel, országosan ismert hitellel bírnak. Napokig fog tartani az ünnepély. Első nap lesz az ülés; a hosszú teremben fognak ülni a komoly férfiak, oldalt a karzaton lesz hely a hölgyek számára, ahonnan hallgathatják az elmés beszédeket. Ezt befejezi egy népes lakoma; ő ott fog ülni mint a ház asszonya, látva mindenkitől… vajon ki fog az ő egészségeért áldomást inni?
Másnap következni fog az agárverseny. Nők, férfiak délceg paripákon fogják űzni a furfangos, csalárd rókát. Ő is lovon fog ülni… vajon ki leend az ő lovagja?
Estve a legbátrabb lovagnak, ki agaraival legtöbb, legmerészebb fogást tett, arany és gyönggyel kivert nyeregtakarót fog ajándékba adni a ház asszonya, melyet maga hímzett… vajon ki nyeri azt el?
Harmadnap fényes táncvigalommal végződik az ünnepély; milyen szép, milyen ragyogó látvány lesz az. Annyi szépség, ifjúság, gyönyör vegyülete, ártatlan, vonzó vigalom; minden virágnak van zöldje, szép, szemérmes hölgyek mellett bátor, daliás lovagok, kik egymásra mosolyognak, és szíveikben nem gondolnak semmi rosszat… Ki fog őreá mosolyogni?
Most és mindig és örökké ott lebegett lelke előtt a tüneménnyé vált ideál. Azt látta ott a gyűlés asztalánál ülni, és óhajtott elveszni sóvár bámulatában, de úgy, hogy az ne láthassa. Őt látta felkelni maga előtt, s előre sejtett csengő tiszta szóval hallá az áldomást ajkairól, és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha az összekoccantott pohár méreggel volna telve, és azt kiinni az utolsó cseppig, és meghalni, és ő ne tudná azt meg soha. Őt látta maga mellett futtatni sebes paripán, a széltől kigyulladt arccal, sebesen, sebesen, és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha egyszerre ővele elbuknék a ló, s leesnék, meghalna előtte, és az ifjú sohase tudná meg, miért halt meg. Őt látta itt és ott és mindenütt, bárhova gondolt, bármire vezeté figyelmét, csak a névtelen kép állt mindig előtte, és követte azon gondolat, hogy milyen jó volna meghalni.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages