XX. Az ünnepély
XX. Az ünnepély
Egyik hintó a másik után gördült a kárpátfalvi kastély udvarára, mindenféle fajai és nemei a négykerekű állatoknak voltak e napon láthatók a népes kastély kapuin belől; gömbölyű, sárga mázú hintók magas, peckes rugókra helyezve, miket bűnei bűnhődéseül vett magának valami tekintetes úr; széles, üveges, salugádoros batárok, ki tudná, hány emberre és lóra számítva, hátul két álló bakkal és kettős fogantyúkkal, oldalt egymás vállára boruló kettős címerekkel, minden ezüst rajtok, ami másutt csak réz. Ezek a nagyságos és méltóságos urak földi mozdonyai. Amott látni egy nagyon megviselt hintót, melyet rögtön megleptek a verebek az egész úton elhullatott kalács- és kuglófmorzsák miatt, ezen valamelyik esperes úr jött élete párjával. Amott egy szerény cséza, paraszttengelyre kötött hintócím. Furcsa angol járművek, mik köznapi embert zavarba hoznának, miután az egészen csak két ülés van, egyik a kocsis, másik az inas ülése; mármost melyik illeti meg magát az urat?
Lehete látni ezek között cifra parasztszekereket, miken sallangos, csengős öt lóval jöttek az eredeti fickók kivarrott szűrben, subában, sőt egy rettentő társzekeret is, melyen Horhi Miska utazott ide nyolc ökörrel és hat agárral; hat cigány ott ült a szekéroldalon, s végigmuzsikálta valamennyi falun.
Maguk a vendégek már azalatt keresztülmentek azon a kémiai procedúrán, miszerint a hölgyek és férfiak különváltak, azonban még nincsenek abba a kényelembe helyezve, hogy egymással mind megismerkedtek volna, s csak úgy meredeznek egymásra, mikor két ismeretlen találkozik. Az különös, hogy nagy társaságban az ember úgy szokott haragudni arra, akit nem ismer. Természetesen nem hölgyeket értünk. Mennyivel szerencsésebb mindenkinél maga a háziasszony, ő már mindenkit ismer, tudja jól hibáit, erényeit, gyönge és erős oldalait vendégeinek, s magát azokhoz alkalmazva viseli. Szépkiesdy grófot mint legtiszteletreméltóbb hazafit, a legkomolyabb tisztelettel fogadja, s biztosítja róla, hogy mint nagy szónokot, mint nemes keblű férfiút régóta tanulta bámulni. A gróf szitkozódik magában, hogy megint akadt valakire, aki őt óriásnak nézi. Gróf Erdey Gergelynek már messziről nyújtja mosolygó üdvözletét, mit ez azzal hálál meg, hogy egyik kezében a kalapjával, másikban a parókájával köszön neki, ami óriási kacajt idéz elő a vendégsereg között. A bohó fiú leborotváltatta mind a haját, hogy erősebben nőjön, s most kopasz fejével rémíti a gyenge szívűeket. Gróf Sárosdy főispán és neje előtt alázatos hallgatagan hajtja meg magát az ifjú háziasszony, mi az arisztokrata hazafinak nagyon megtetszik benne. Elismeri, hogy a polgárleányok sem rút asszonyok, ha egyszer nemesi családba emeltetnek fel; azután cselédjeit sürgeti Fanny, hogy untalan a nagyságos asszony körül legyenek, s kívánalmait teljesítsék, ami viszont az ő tetszését nyeri meg, mert hozott bár magával két szobalyánt, de az neki sohasem elég. Gróf Kereszthyné megérkeztére őszinte örömmel fut eléje Fanny, s mielőtt azt meggátolhatná, megcsókolja kezét, amivel azt nyeri, hogy a harcias asszonyság elébb megfogja két vaskos markával, s eltartja magától messze, sűrű fekete szemöldeit leráncolva, mintha keresztül akarna rajta nézni, azután odaragadja magához, s megveregeti nagy tenyerével, mély gordonkahangon mondva:
– Tetszünk egymásnak, édes öcsém, tetszünk egymásnak.
Kárpáthyné tehát az első órában megnyert, meghódított mindenkit. – A férfiakat szépsége, a hölgyeket eszes magátviselete nyerte meg, csak a villásreggeli hiányzott még, hogy mindenki elragadtatva legyen, mind a pompa és ízlet, mind az ügyes elrendezés fölött, senki sem érzé magát feszesen, senkinek sem volt oka neheztelésre; Louis Karvay két fiatal hölgy mellé jutott, ahol teljes pályatere nyílt Talleyrand korából való udvaronci tehetségeit legnagyobb ragyogásukban kitüntethetni. A kortyondi fráterek külön szobába, külön asztalhoz jutottak, mely felett kimondhatatlanul meg voltak elégedve, s általában azt imádták legjobban a háziasszonyban, hogy olyan keveset háborgatja őket. Málnay Georges pedig magához sem térhetett a sok kínálás miatt, s az egész reggeli alatt esküdött égre-földre, hogy ő ma képtelen lesz ebédelni, s szerette volna látni azt az embert, aki még egy falatot képes volna valamiből enni, habár csupán ambrózia lenne is; s amellett akármi került az asztalra: „De már abból eszünk!” Végül minden pástétom és sütemény után, miken az érdemes úr keresztül késvillázta magát, az esperes úr személyes meglepetésére, kinek e gyöngeségét a tisztelendő asszonytól tudakolta meg Fanny, került az asztalra – sült burgonya. Az egész társaság kacagott, mert mindenki tudta, hogy azt az esperes úr nagyon szereti.
– Mi az? – kiálta Málnay – krumpli? – De már abból eszünk!
Ilyen módon jó hangulatba hozva, felkelt a társaság a terembe átvonulandó, a gyűlés, a tanácskozmányok megkezdésére. És ez valóban nem rossz gondolat a terített asztaltól járulni a zöld asztalhoz, így az ember sokkal könnyebben beszél, és könnyebben hallgat.
A Kárpáthy-család nagy ősi terme volt felnyitva e célra, a hosszú karzatos terem, mely az inszurrekció óta most először tárult fel emberi szemek előtt, körül nagy ősi képek, csoportba rakott csodás fegyverek, zászlók és más diadaljelek, miket nagyban megbámult egypár falusi fiatalember, akinek még nem volt annyi esze, hogy inkább a karzatot elfoglaló szép hölgyeket bámulta volna; pedig bizony lett volna ott mit bámulni, annyi szépség, annyi báj közepett egymás mellett a vidék legszebb két ifjú delnője: Kárpáthyné és Szentirmayné; ha török poéta volnék, azt mondanám: két gyémánt aranyfoglalatban. Úgyhogy éppen nem lehet rossz néven vennünk Gergely gróftól, hogy ő, mielőtt valaki egyet szólt volna, mindenek előtt indítványba tevé, hogy ő a gyűlés részéről hódolatnyilatkozatot kíván szavaztatni a jelenlevőszépségek tiszteletére, ami annál jelesebben ütött ki, mert azt a társaság egyhangúlag megszavazta, s e határozat legeslegvégül, minden paragrafus és statútum elejébe jegyzőkönyvileg beiktattatott.
Csak ezután került a sor a tárgy meritumára, az agarakra, melyek hogy maguk is nagy számmal voltak jelen a gyűlésteremben, azt, úgy vélem, senki sem fogja különösnek találni, aki a „Nihil de nobis sine nobis” (Semmit rólunk nélkülünk) alapelvét tiszteletben kívánja tartani. Az ő bőrükről volt szó, illendő, hogy hallgathassák ők is, és nyilatkozhassanak.
Milyen nagy előnyt ád egy gyűlésnek, ha hölgyek is vannak jelen, azt, úgy hiszem, a még most élő nemzedék előtt nem szükség fejtegetnünk. Egészen más ízt, más fényt ad ez a komoly férfiak tanácskozmányainak; mindenki iparkodik több szépet és okosat mondani, mert szép szemek néznek reá, s ugyanezen szép szemek jótékony befolyása alatt hallgatni kényszerül a durvább szenvedély s az unalomgerjesztési törekvés.
A gyűlés komoly bevezetésen kezdődött. Kárpáthy János mint elnök megnyitó beszéde által roppant hatást gerjesztett; különösen ezen pontok általános tetszésben részesültek:
– Van-e nemesebb és férfiakhoz illőbb foglalkozás az agarászatnál, mely kebleinket nemes önbizalommal tölti el, mely nagyra törekvő, buzdító hatással van szellemünkre, s bennünket a haladás korszerű eszméire tanít? (Helyes! éljen!) Uraim, nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, az eszme megfontolást érdemel! (Halljuk! halljuk!) Van-e valaki közöttünk, akinek agara ne volna? (Nincs! senki!) Ismerünk-e csak egy nevezetesebb magyar házat, melyben e nemes állatok (hang a karzatról: „Személyek!” – Marion kisasszony hangja). Köszönöm alássan a helyreigazítást. – Ez állati személyek meghonosulva ne volnának? És íme, eddigelé senkinek sem jutott eszébe, hogy annyi millió és millió főre terjedő osztálynak érdekeit felkarolja, egy olyan osztálynak, mely velünk egy szobában hál, velünk egy asztalnál eszik, mely unalmas óráinkban velünk barátságosan együtt ásítozik. (Ennél a szónál az érdekelt osztály két jelen levő tagja elkezde egymásra morogni és csaholni; Gergely gróf hangja az asztal mellől: „A hallgatóság csendre intetik, az ilyen nyilatkozatok kikéretnek.”) Uraim! Nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, korunk a haladás kora. Mindenféle egyletek keletkeznek részint a hazában, részint másutt; vannak, kik a kisdedek megóvását vevék feladatul, ismét, akik könyveket terjesztenek, vannak, melyek betegek ápolásával foglalkoznak, és mások, melyek a juhokat vevék pártfogásuk alá, sőt olyanok is vagynak, melyek a selyembogarak tenyésztését óhajtják, és én mindezeket nagyon helyeslem, s magam is részvevő vagyok valamennyiben, meg nem vonnám csekély tehetségeimet sem a kisdedektől, sem a tudósoktól, sem a juhoktól, sem a betegektől, sőt még ama kukacoktól sem, melyek a selymet fúják, kiket pedig utálok; de kérdem egyszersmind, kérdem és újra kérdem, mi ok tarthatna engemet vissza attól, hogy midőn mindezen osztályai számára az emberi és nem emberi társaságoknak vannak pártfogó egyesületek, én egy oly állati személyzet pártfogására indítványt ne emeljek, mely maga felülmúlja számra mindazon élő elemeket, kiket ez országban kisdedekben, tudósokban, juhokban és selyembogarakban bírunk, mert maguk az agarak bizonyára nagyobb számmal vannak, hogysem valamennyi kisdedei, tudósai és egyéb gondviselésre szorult egyéniségei az országnak. Mi ok tarthatna engemet ettől vissza?
Miután ilyen okot senki sem bírt felfedezni, folytatá a nábob:
– Úgy hiszem, uraim, nem szükség önök előtt említenem, s hiszem is, hogy mindenkinek van szíve, és átlátandja, miszerint az általunk tárgyalt állatosztály hűsége, ragaszkodása mindent felyülmúl, ami e tekintetben várható. Avagy tud-e rá valaki esetet, hogy egy agár régi gazdáját hűtlenül elhagyta, megcsalta, meglopta volna? Ismeretes-e az agarak között az árulás szörnyű bűne, van-e rá példa, hogy, mint a bosszúálló macska, álmában megfojtotta volna egy agár az urát? Ellenkezőleg, nem pszichológiai igazság-e az, hogy bármily keményen megfenyítse is törvényes ura az agarat, ha azon pillanatban egy idegen ember urát meg találná támadni, a még súlyos korbácsütésektől jajveszékelő agár nem az idegennek, hanem urának fogná pártját? Sőt ellenkezőleg, ki ne tudná azt a praktikus életből, ha valaki egy agarat elad, bárha új gazdája tejben-vajban füröszti is, nem találja kedvét, hanem visszaszökik az régi gazdájához, bárha mérföldek is volnának közben? Kivel ne történt volna közülünk ily érzékeny eset?
E felhívásra általános zsibaj támadt a gyülekezetben, mindenki emlékezni akart hasonló esetre, mindenki számtalan mérföldekről látott vagy hallott hazaérkező kutyákat, s valamennyin diadalmaskodott Berki Lőrinc, akinek egy agarát zsákba dugva vitték el Horvátországba, s fél esztendő múlva a Dráván, Dunán, Tiszán és mind a három Körösön keresztül szökött haza Püspökladányba.
– Végül szabad legyen megemlítenem, uraim, azon esetet, midőn egy agár gazdája meghalálozik, mit cselekszik a hű eb? Elveszti étvágyát, nem érdekli semmi többé, kimegy a gazdája sírhalmához, ott lefekszik, nem eszik és nem iszik többé, s hetednapra – – (itt elkezdé homlokát dörzsölni János úr, nem tudva, hogy mint mondja: „meghal” vagy „megdöglik”), s hetednapra elpatkol.
Sokan nevetni kezdtek.
– Uraim, én nem frivol tréfából beszélek. Saját szomorú tapasztalásom ez; midőn halálos beteg voltam, cselédeim, barátaim elhagyának, ott feküdtem egyedül, mint halálra szánt áldozat, melynek már előre megküldték a koporsót, csak egypár hű barátom nem hagyott el, és az agaraim. Odajöttek azon szoba ajtajához, melyben feküdtem, ott kapartak, ott sírtak, ott szűköltek, s ha beszökhetett egy, azt az ágyam alól ki nem lehetett verni, és a többi ordított az udvaron egész nap, keserűségében.
– Uram, ne mondja tovább! – kiálta le a karzatról Marion kisasszony –, a nagyságos főispánné egyszerre elájul!
Hirtelen alkalmazott illatszerek szerencsésen megelőzék a nagyságos asszony görcse rohamait, kinek idegeire rendkívül izgató hatással volt az agárhűség ez érzékeny rajzolása.
János úr fel is hagyott a pátosszal, s indítványa formulázására tért át.
– Minélfogva bátor vagyok azon szerény indítvánnyal járulni a két haza minden agárkedvelői elé, miszerint egyesülnénk az állatország ime tagjainak méltó sorsa emelésében, melyet is én e következő pontokban látok jónak meghatározni: 1-ször is az ekként összegyűlt érdemes társaság nyilatkoztassa magát megalakultnak, választván saját kebléből egy bizottmányt, mely a statútumokat kidolgozza, és azokat ismét egy hatvantagú választmány elé terjeszti, mely legyen permanens. – 2-szor határoztassék meg, hogy a részvények ára mennyi legyen. Én magam elvállalok ezer részvényt. (Általános éljen!) 3-szor alapíttassanak a társaság pénzerejéhez képest a következő célra vezető intézmények: egy agáriskola, melyre a megkívántató telket és épületet én bármelyik jószágombul ingyen átengedem (hosszas éljen!), aholott az agarak hozzáértő oktatók által kellőleg neveltessenek; továbbá alapíttassék egy nyomtatott orgánum, egy agarászati lap, mely a tudományok ezen ágazatában tett haladásokat és felfedezéseket ismertesse, egyszersmind a társulat érdekeit a közönség előtt képviselje. (Gyér helyeslés. Minek az?) Hirdettessenek jutalmak az agarászatról írandó legjobb könyvekre. (Zúgás; egy hang: „Hisz így nem az agarak, hanem a firkászok kedvéért egyesültünk!”) Végül tartassék minden évben egyszer közgyűlés és legalább egyszer versenyfuttatás, mely alkalommal a győztes agár aranybillikomot fog nyerni. Ami ki nem telik a társaság pénztárából, azt a hiányt én magam fedezem.
János úr a társaság éljenzése között ült vissza helyére.
Mint szokás és rendes dolog, rögtön oppozíció is támadt ellene, az eredeti fickók protestáltak mindennemű fizetés ellen, mint amelyben nagy romlás magját sejtik; néhány közbirtokos orrolni kezdé, hogy miért tartassék gyűlés és iskola Kárpáthy jószágán, miért nem az övén. Nagy ellenszenvre talált minden nyomtatandó betű, s ámbár utoljára János úr mindent a maga költségére vállalt is, indítványának e részét nem vihette keresztül, mert Szépkiesdy gróf utoljára beszédébe vágott.
– Hagyja el méltóságod azt az egész irodalmi pereputtyot, elég nyomorúság a hazára nézve, hogy a politikai világba is befúrták magukat; ne hagyjuk őket még az agarászatban is grasszálni; minden haszontalanság tőlük ered, nekik köszönhetjük, hogy egészen kiforgatják a magyar jellemet ősi sajátságaiból, s megrontják nyelvünket, hogy utoljára magunk magunkat sem értjük, mert ha nem tekinteném azt, hogy méltóságos barátom, Szentirmay Rudolf úr is megalázza magát könyveket és hírlapokat írni, őt is pedig csak jelenlevő gyönyörű neje iránti hódolatból kímélem, azt mondanám, hogy utálom és gyűlölöm az egész éhenkórász fajt, s nem tartom érdemesnek rá, hogy agarainkkal egyérdekűvé tegyük.
Flóra egészen elpirulva a haragtól fordult el a beszélőtől, legyezőjével takarva el lángra hevült arcát, s szeretetre méltó ingerültséggel súgá Fannynak:
– Volna csak itt Rudolf, majd megfelelne az neked.
Kárpáthy János kevéssé rejtett bosszúsággal vonta hátra magát, midőn a társaság nagy része éljent kiáltott a jeles hazafi beszédére.
A jeles hazafiaknak az a kitűnő szabadalmuk van, hogy akármit mondanak, az mind jeles és derék dolognak tartatik.
A vita azonban nagyon ingerültté válhatott volna, ha eközben Horhi Miska kedvenc agara holmi illetlen vonatkozásokkal meg nem bántja János úr kedvenc agarát, mire a felgyulladt pártszenvedély miatt az utóbb érintett agár annyira megfeledkezék a vendégi jogokrul, hogy ellenfelének nyakán megragadá a bőrt, és leteperné a földre; erre a többi pártfelek is, agár-guelfek és ghibellinok egyszerre egymásnak rohantak, s a tanácskozók lábai közé keveredének, míg a pecérek beavatkozása el nem csillapítá az ingerült vitát.
Volt azonban kacaj, szitkozódás és mennykőemlegetés; e heveskedése az érdeklett feleknek könnyen megzavarhatta volna a gyűlés tekintélyét, ha Gergely gróf azon komolysággal és lélekjelenléttel, melyet semmi körülményben el nem vesztett, meg nem dorgálja a még folyvást egymásra morgó és csaholó pártokat.
– Uraim! Önöknek odakinn szabad marakodniok, idebenn csak nekünk.
E rendre igazítás ismét jó kedélyre hangolá a társulatot, az agárhallgatóság kiveretett a teremből, s a társulat a kérdéses pontok kihagyásával elfogadá az indítványt. János úr általános felkiáltással megválasztatott elnöknek, a nagy hazafi alelnöknek; választatott egyleti jegyző, aljegyző, fiskális és orvos, hatvan választmányi tag és tizenkét tagú bizottmány, s mindez annak rendi szerint protokolláltaték.
Az alapkő le volt téve, a nagy és nevezetes társulat megalakult, s nekünk nincsen egyéb hátra, mint azon őszinte óhajtásunkat csatolni efölötti örömünkhez, vajha mindezen igen tisztelt hazafiak a más közérdekű ügyekben is hasonló buzgóságot fejtsenek ki, s azzal mi is csatlakozhatunk azon számtalan éljenekhez, melyekkel a társulat tagjai egymást kölcsönösen és méltán megtisztelik.
A gyűlésteremből megválva a nagy társalgási teremben gyűltek össze a vendégek; a viták és tanácskozások délutáni négy óráig tartottak, s Málnay Georges, kivel csak találkozott, mindenkinek elmondá, hogy ő meg nem foghatja, hogy csepp étvágya sincs.
Karöltve sétált együtt a két szép delnő; mindenki, aki látta így őket, megvallá, hogy nehéz volna választani, melyik szebb közőlök.
Az asszonyságok, a szigorú úrnők szívességgel, bókokkal halmozák a háziasszonyt, a szegény polgárleányt, ki ez órában érezé legjobban, minő istentől adott ajándék rá nézve e nemes barátnő, ki őt nimbuszával körülfogja, ki – hogy az igazi szót alkalmazzuk – divatba hozta a szalonokban az irántai nyájasságot.
Az elegáns ifjak, a szalonok arszlánjai, mint bolygócsillagok rajzották körül a társaság e két napját; maga Szépkiesdy gróf úr is őket látszott keresni szemeivel, s bár jól látta, hogy Flóra mindig bosszúsan elfordítja tőle arcát, ez csak annál erősebb ok volt az obligát ostromlásra.
– Tudja-e ön azt, gróf – szólt Flóra az útjokat álló nagy férfiúnak –, hogy én önre haragszom? Igen komolyan haragszom.
– Annak csak örülni tudok – felelt a nagy ember öntudattal sugárzó orcával –, mert akire az asszonyok haragusznak, az bizonyos lehet arról, hogy szeretni fogják.
– Nagyon helytelen fogalmai vannak önnek az asszonyok haragtartása felől; ha mi ön ellen egyesülünk, mi megbuktathatjuk önt, s ön elveszti népszerűségét az egész országban.
Ez egy jó naiv tréfa volt, mely nem rosszul hangzott egy olyan kis eleven, mosolygó hölgy rózsaajkairól, mint Flóra, s erre bármelyikünk is azzal felelne, hogy megadná magát, s kézcsókolva kérné irgalmas felfüggesztését ez ellenségeskedésnek; ámde a nagy férfiú jobbnak látta erre mindjárt buzogánnyal felelni. Olyan képpel és állással, mintha a zöld asztalnál ülne, viszonza, elébb végiggondolva a frázist, melyet mondani fog:
– Asszonyom! Próbálták ezt már velem mások is. Én asszonyokkal szerelmeskedni szoktam, őket meghódítom, de velök nem harcolok, és tőlök nem félek.
Ily mondások után szokása volt a nagy férfiúnak megfordulni, és tovamenni, mintha nem hinné képesnek ellenfelét, hogy még furcsábbat tudjon mondani. Egypár buzgó bámulója a derék hazafinak hirtelen plajbásszal tárcájába jegyzé e felejthetetlen mondatot.
Fanny egészen el volt bámulva, Flóra pedig nevetett.
– Ettől örök időkre meg vagyunk szabadulva. Olyan gyöngéjét találtam érinteni, amit soha meg nem bocsát. Neki a népszerűség az aranybornyúja, s aki azt meri állítani, hogy ebben megingatja, az mindennemű jóindulata ellen biztosítva van.
Nemsokára ebédre csengettek; a társaság nagy zajjal és kedvvel elfoglalá az asztalokat, miknek leírásától lelkiismeretesen megtartóztatom magamat, először és másodszor azért, mert az ilyenek csak természetben mulattatók, leírva pedig véghetlenül unalmasak. Gazdagság, pompa, fény, pazarlás volt, amennyi kellett, s amennyi a nábob hírének megfelelt, a magyar konyhától kezdve a francia szakácsművészet minden mesterséges teremtményeig kapható és élvezhető volt minden, s borokban nem volt mód választani. Az ebéd vége egész a késő éjszakába nyúlt be, amidőn már nagyon hangos kezdett lenni a társaság; a nagy hazafi elővette szokott sikamlós, kétértelmű anekdotáit, nemigen törődve vele, hogy nők is vannak jelen, mondani szoká: castis sunt omnia casta, a tisztáknak minden tiszta, s aki már tudja, hogy miért kell elpirulni, azon úgysincs mit elrontani többé. A hölgyek pedig úgy tettek, mintha oda sem hallgatnának, szomszédjaikkal kezdve beszédet, s nem törődtek vele, hogy az eredeti fickók, a nagy hazafi obligát közönsége, a frázisok claqueurjei, min kacagnak olyan gégeszakadtából.
Azonban mindenki lehetőleg jól iparkodott magát érezni.
Ki volt boldogabb, mint a nábob?
Észébe jutott, hogy alig egy év előtt itt, azon a helyen, melyen most ül, minő iszonyú jelenet érte őt, és látta most maga mellett ülni a szép, a bájoló nőt és víg, eleven társaságot, mosolygó, derült arcokat körül.
Majd megzendült az előszobákban Bihari hegedűje, vígan, szomorúan; egy-egy eredeti fiú felrúgta a széket, s kiment a cigányok közé, s táncolt egymagában; benn azalatt a szózatosabb hazafiak ittak sorba minden vendég egészségeért, kiváltképpen a háziúrért és háziasszonyért, s azután mindenféle absztrakt tárgyakért, egyesületekért, vármegyékért, kollégiumokért, ennek meg amannak a korszerű eszmének szerencsés sikerüléseért. Gróf Szépkiesdy tartott egy hosszú beszédet, melybe igen szépen bele volt szőve minden megéljenzett frázis, ami egy esztendő alatt a zöld asztaloknál elmondatott; voltak, akik már ezt a beszédet negyedszer hallották, egyszer az országgyűlésen, másodszor egy főispáni beiktatáson, harmadszor egy megyegyűlésen és most az agarásztársulat keresztelőjén, ami azonban senkit sem akadályozott abban, hogy rettenetes éljeneket ne kiáltson rá; a jó annál jobb, mentül többször hallja az ember. Maga János úr is kifogyhatatlan volt a tósztivásokban, s ha e részben egy igen tisztelt dámának, gróf Kereszthynének nem kellene adnunk az elsőbbséget, azt mondanók, hogy mind élces mondatokban, mind poharak ürítésében ő volt a társaság hőse. Azért azonban mindenesetre kiválólag meg kell őt dicsérnünk, hogy annyi ivó között neki jutott legelébb eszébe, miszerint két jelen nem levő férfiúért poharat emeljen, kiknek egyike István gróf, másika Rudolf, s elmagasztalván mind a kettőnek érdemeit, rájok köszönté a poharat, miáltal oly lelkesülést idézett elő, hogy még a hölgyek is poharat ragadtak, s kocintottak vele.
A sugárzó öröm e pillanatában egy szolga lépett oda Szentirmaynéhoz, s egy levelet adott, melyet gyorsfutár hozott Szentirmáról.
Flóra repeső szívvel ismeré meg a borítékon férje kézírását, azonkívül is szokás volt még azon időkből a levelek borítékára is kiírni a cím alá: „Kedves nőmnek, legnagyobb szeretettel”, hogy még a posta is gyöngédebb kezekkel nyúljon hozzá. Tehát ő írja azt! Pestről írta. Szentirmayné engedelmet kért, hogy félrevonulhasson a levelet elolvasandó. Felkelése jel és felszabadítás volt az egész társaságnak az asztal elhagyására, az amalgamizált tömeg szétoszlott a többi termekbe. Flóra és Fanny észrevétlenül félrelopták magukat hálószobájukba, ott egész nyugalommal elolvasandók a kedves levelet. Azt persze Fannynak is meg kelle tudni, hogy mi van bele írva.
Felszakítá a hölgy örömtül remegő kézzel a pecsétet, miután elébb szívéhez szorítá a levelet, s e néhány sort olvasák belőle:
„Holnap Kárpátfalván leszek. Ott találkozunk, Rudolf. 1000.”
Ez az ezer azt jelenti, hogy „ezer csók”.
Milyen öröme volt a kedves nőnek, összevissza csókolá a helyet, hova a férj neve volt írva, mintha legalábbis 100-at előlegezni akarna e küldeményből, s azután elrejté keblébe, mintha a többi 900-at még későbbre kívánná eltenni, azután ismét elővette, és újra elolvasá, mintha nem emlékeznék egészen a levél tartalmára, s újra el kellene azt olvasnia, hogy tökéletesen megértse, és azután újra meg újra összecsókolá azt úgy, hogy utóbb maga sem tudta már, mennyi hiányzik belőle.
És Fanny is teljesen osztá barátnéja örömét, az öröm oly ragadós. Holnap megérkezik Rudolf, milyen jó kedve lesz azontúl Flórának! Látni fogja a legnagyobb boldogságot, amit szerető szív képzelhet, és nem fogja azt irigyelni; nem! Örülni fog más örömének, legjobb barátnéja boldogságának, ki bírja, magáénak mondhatja azt a férfit, akiről mindenki annyi jót, annyi szépet beszél, és az holnap ide fog jönni, s hogy addig is nejének örömet szerezzen, megírja jövetele napját. Nem jön ólálkodva, meglepve, mint aki féltékeny, hanem előre tudatja jöttét, mint aki bizonyos róla, hogy nagyon, nagyon szerettetik. Óh, e boldogságot látni mily öröm lesz!
A két hölgy örömsugárzó arccal tért vissza a társaság közé, mely éjfélig együtt mulatott, azután mindenki szobáiba távozék. János úr zeneszóval kíséré vendégeit nyugalomra, azután valami altató szimfónia zengése mellett hordá ablakrul ablakra a cigányokat. Azután az utolsó hang is elhalt, és azután aludt mindenki, és álmodott szép dolgokat. Rókákrul az agarászok, gyűlésekről a szónokok, pástétomokról Málnay úr, férjét ölelte álmában a szűz keblű delnő, és Fanny álmodott arról a szép mosolygó arcról, kiről annyit gondolkozott, s ki oly szelíden tekinte rá beszédes kék szemeivel, s oly csodás, oly édes hangon tudott beszélni hozzá. Hiszen álmodni mindent szabad!
Tehát holnap!
