XXIV. Kívül fény, belül éj
XXIV. Kívül fény, belül éj
Meg kellett történni…
Kárpáthyné megígérte barátnéjának, hogy férje beiktatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat osztani fogja vele, mint osztotta Szentirmayné az övéit az agarászegylet gyűlése előtt.
Két kínos héten át mindig azon gyötörte lelkét, hogy minő okot találhasson, mely miatt ez ígéretétől meg legyen szabadulva. Egy sem volt elfogadható. Szerencsétlenségére oly egészséges volt, hogy nem is panaszkodhatott.
El kellett szánnia magát.
El kellett szánnia, hogy elmenjen azon férfinak házába, kit jobb volna oly messze kerülnie, hogy még egy csillagzaton se legyenek soha. Ki kellett állania azt a kínszenvedést, hogy lássa őt dicsősége, fénye tetőpontján mint ünnepelt hazafit, mint tekintélyt, kit nő és férfi egyaránt imád, kinek nevét még a gyermekek is emlegetik; oda kellett nyújtania szívét azon égető töviskorona elé, mely reá várt, ha e férfiúval és annak nejével szemtől szemben kell majd állania s tűrni, hallgatni belül vérező szívvel az édes, őszinte hízelgést, a gyöngéd kitüntetést, amivel azok majd elhalmozzák, és azalatt mosolygó arcot mutatni a világnak, hagyni vérezni a szívet, nem hagyni könnyezni a szemet, egy sóhajtól, egy pirulástól nem engedve magát meglepetni, hogy sejtelme, gyanúja ne legyen másnak arról, amit érez.
Óh, mennyivel nehezebb teher a szerelem, mint a gyűlölet, mennyivel nehezebb eltitkolni azt, mint emezt.
Amitől félt, amitől rettegett, megtörtént.
Flóra nem feledkezett el ígéretéről; már az ünnepély előtt két héttel írt barátnéjának, figyelmeztetve őt, hogy egy hetet nála kell töltenie.
Tehát egy egész hetet tölteni a legfájdalmasabb kínok között, egy hetet keresztülszenvedni lemondás és elrejtett szenvedély fájdalmai között. Óh, milyen nagy bűnnek kell lenni a szerelemnek, hogy büntetése ilyen keserű!
Amely reggel Kárpáthyné megérkezett Szentirmára, aznap délután Marion kisasszony felpakoltatott, és útra készült.
Rudolf kérdé tőle, hogy hová megy.
– Átvonulok kőhalmi jószágocskámra, s iparkodom e néhány napot lehetőleg kellemessé tenni reám nézve.
– De hát miért megy el éppen az ünnepély elől?
– Kedves öcsém. Az ember sokszor tesz kérdéseket, amikre nem köszönné meg, ha feleletet kapna. Ez azok közé tartozik. Ez sokkal jobb lesz mind a hármunkra nézve, vagyis helyesebben mondva, mind a négyünkre nézve.
E negyedik alatt félreérthetetlenül Kárpáthynét gondolta.
Rudolf nem kérdezősködött tovább, hanem látszott rajta, hogy restelli Marion eltávozását.
Flóra nagy örömmel fogadá barátnéját; őszinte, szép arcán félreismerhetlen volt a jókedv, midőn Fannyt karjai közé szoríthatta. Rudolf is udvarias volt és szíves irányában – de egyéb semmi. Örömmel látta házánál szép szomszédnőjét, s rajta volt, hogy kényelméről gondoskodjék, de legkevésbé sem volt általa érdekelve.
Valóban Fanny sokkal kevésbé találta veszélyesnek helyzetét, mint gondolá. A férfiideálok rendesen sokat vesztenek házi köreikben a nimbuszból, melyet másutt magukkal hordanak. Az ember hallja őket fütyörészni, cselédekkel pörlekedni, házi bajokkal, mindennapi ügyekkel vesződni; látja, mint esznek, isznak, mint unatkoznak; látja őket be nem fejezett toalettel, olykor sáros csizmával, mikor a lovakat nézték, tapasztalja, hogy az ideálok is csak úgy küzdenek az élet apró szükségeivel, mint akármely közönséges ember, s nem tartják magukat mindig abban a pozitúrában, amiben arcképeiket látni a műkirakatokban. Nőknél ez egészen más. A nő születve van arra, hogy házikörében is szép legyen, a nő mindig csábító, akár felpiperézve, akár pongyolán; hanem a férfi legkevésbé csábító otthon.
Azután, mikor egy férfi fejébe vette azt, hogy jó férj fog lenni, akkor kötelességévé teszi magának nem udvarolni idegen hölgyeknek. Végre pedig egyik órában úgy, mint a másikban, annyi mindenféle unalmas politikus hazafi, annyi dohányszagú kortesvezér, annyi bölcs főbíró, nótárius, esküdt és fiskális jöttment Rudolf nyakára, hogy sohasem lehetett őt másként látni és hallani, mint szüntelen körülvéve komoly és tanulságos eszmékkel.
Egyszóval Fanny sokkal kisebbnek érzé a veszélyt, midőn szemei előtt volt, mint minőnek a távolból hitte azt, s nyugodtabban látta Rudolfot szemeivel, mint látni szokta lelkével.
Emberek, kikben az érzés való és nem szenvelgés, rendesen igen keveset szokták azt mutogatni, a legünnepeltebb státusférfiak, a leghírhedettebb költői kedélyek többnyire igen keveset szoktak átvinni ideáleszméikből a napi életbe; így volt az Rudolffal is. Ő szeretett otthon igen köznapi embernek látszani, akin semmi különös nincsen, s ez nagy jótétemény volt Kárpáthynéra nézve.
Ez a hét nap észrevétlenül, fájdalom nélkül múlt el, ahogy sohasem remélte volna.
Szentirmayné sokkal finomabb érzésű nő volt, hogysem férjét barátnője előtt sokat magasztalta volna. Az ilyesmi vagy igen gyönge, vagy hipokrita jellemek szokása. Helyesen érző nő egyszer elmondhatja, hogy férjét mennyire imádja, többször nem szükség azt előhoznia. A férj érdemeivel dicsekedni, azt minduntalan magasztalni olyan gyöngeség, amely ritkán talál méltánylatra.
Így Fannyra nézve nem volt oly kínszenvedés a Szentirmay-kastélyban töltött idő. Az utóbbi napokban azonkívül is el kellett menni Rudolfnak a székvárosba, honnan csak a beiktatás előtti napon tért vissza.
A két hölgy ezalatt mindent a legnagyobb gonddal elrendezett a közelgő ünnepélyre. Amit az egyik elfeledett volna, eszébe jutott a másiknak. Fanny kezdi helyzetét naprul napra természetesebbnek találni, s többé nem volt előtte oly képtelenség szívviszonyainak összeegyeztetése, hisz az élet, a praktikus élet olyan sokat lehetővé, megfoghatóvá tesz, amit a képzelet, a költői logika képtelenségnek címez.
Látni fogjuk azt…
A beiktatás napjára a megyei székvárosba utazott le Szentirmayné Kárpáthynéval, hol férje számára a megyeháznál volt elkészítve a főispáni szállás.
Szentirmay ugyan azt kívánta, hogy beiktatása a lehető legkisebb pompával menjen véghez, mert azt kissé nagyon keleti fogalomnak találta, hogy míg közügyekre filléreket sem akart áldozni a vagyonos osztály, egy-egy pompás díszmenetre ezreket, éspedig nagyon sok ezreket pazarolt, s amellett, hogy ex nobili offcio viselte a hivatalt, még vagyoni állapotját is megrongálta miatta; mindamellett az egybesereglett nemesség bandériumai jelszavas zászlóikkal, főbíráktól vezetve, a tizenkét nemes ifjú, kik pompás ősmagyar öltözetekben lovagoltak a főispáni hintó mellett, a tömérdek népség, mely utcákat és háztetőket ellepett, és a díszes hintók hosszú sorai, mikben ragyogó főurak ültek hattyúprémes, bogláros öltözetekben, eléggé ritka látványt nyújtottak a bámuló szemeknek.
A legelőkelőbb hölgyek a megyeház erkélyéről nézték az alant elvonuló menetet, köztük Kárpáthyné is.
Alig ismert némelyikre ez ünnepélyes arcok közül, annyira más alakot adott azoknak a gyönyörű keleti köntös és keleti komolyság. Többen az ifjú lovagok közül kardjaikkal üdvözlék.
Végre maga a főispán hintaja érkezett, körülrobogva a tizenkét lovas daliától, ő maga levett föveggel ült a nyitott hintóban, s szép, nemes arcán valódi megilletődés látszott. Amerre jött, hangos éljenkiáltás hirdeté közeledtét, mindenki ismerte őt nemes híréből, mindenki örült, hogy a legjobb hazafit, a legigazságosabb férfit nyerte meg a megye legfőbb tisztviselőjéül. Aki sohasem látta is, rá kellett ismernie ez arcról. Egy ókori hős mintája lehetett az; minőnek képzeljük azon hadvezető daliákat, kik diadalmas csatákból térve vissza, törvényt hozni összeültek, kik félelme voltak az ellenségnek, oltalma a népnek és szerelme a nőnek.
Kárpáthyné remegve néz rá. Mégis jobb lett volna őt így nem látnia!
A menet keresztülvonul a megyeház kapuján, fél óra múlva a nagy gyűlésteremben áll Rudolf, s nemes, lelkesült beszéddel tölti el a hallgatók lelkét, kikből e ragyogó, ez édes, e biztató szavak hallatára a szív akar kiugrani. – Kárpáthyné a karzatról hallgatja őt. Ah, jobb lett volna őt nem látni így, és nem hallani. Most már nemcsak szereti, hanem imádja!
Íme, azonban egyszer kezdi észrevenni, hogy valaki onnan alulról a gyűlésteremből szörnyen integet fel hozzá, kézzel és fejjel, s minden arravaló tagjaival köszöngetve, sőt később egy székre áll fel, hogy jobban meglássék. Eleinte nem ismerte fel egyszerre ez új férfiút, csak később kezdett, egy csomó kellemetlen érzésen keresztülfutva, emlékezni rá, hogy találkozott már valahol e rá nézve kellemetlen arccal. – Ez Kecskerey úr…
Vajon mi hozta ide az érdemes férfiút? Mert ok nélkül ő nem szokott fáradni sehova.
Fanny oly kellemetlen hatást érzett ez ember láttára, mely idegeit összezavará, s valahányszor odatévedt pillanata, bosszúsan tapasztalá, hogy annak szemei folyton őrajta függnek.
A szertartások bevégeztével szokásosan nagyszerű lakoma következett, innen a varázs-gyorsasággal táncteremmé alakított gyűlésterembe mentek vissza a vendégek.
Együtt volt a környék szépe és java. Leghíresebb férfiai, legszebb delnői.
Rudolf nyitá meg a táncot herceg **néval, kit a hölgyek közt tekintélynek tartottak, és azután, mint illett, sorban táncolt a delnőkkel.
Fanny úgy reszketett, úgy dobogott a szíve, midőn felé látá őt közeledni. Szentirmaynét éppen elvitte valamelyik ifjú lovag egy körfordulóra, s ő egyedül ült ott.
Rudolf udvariasan járult eléje, s délceg meghajtással hívta őt fel a táncra.
Óh, mi szép volt!
Fanny nem mert rá e pillanatban feltekinteni. Rudolf félig hozzá hajolva nyújtá neki kezét.
Szegény nő, alig bírta e néhány szót kimondani:
– Nem szabad táncolnom, uram. Nagybeteg voltam…
El kelle hinni, amit mondott, hisz olyan halavány volt e percben, mint akit a sírba tesznek.
Rudolf néhány udvarias szóval sajnálatát fejezte ki, hogy nem lehet szerencséje, s azzal hátrahúzódott.
Fanny sokáig nem merte felütni szemeit, mintha attól tartana, hogy még mindig előtte áll… Végre sokára föltekinte, s akire szemei estek, az Kecskerey úr volt.
– Mint a Karmel-hegyi Madonna! – szólt a derék chevalier chapeau-bas-jával köszöntve, s bizalmasan lépett hozzá közelebb.
Fanny hirtelen összeszedé magát, mintha sejtené, hogy ez ember elől el kell rejtenie lelkét, s hideg mosollyal fogadá az üdvözletet, és úgy tett, mintha nem félne tőle.
– Amilyen nagy veszteség a társaságra nézve, hogy nagysád nem táncol, éppoly nagy nyereség ez nékem, ki szintén nem táncolok – monda a bajnok impertinens hízelgéssel, s bizalmasan helyet foglalt Kárpáthyné mellett, s frakkját kétfelé csapta, és egyik lábát a kezébe vette. – Nem fog terhére lenni nagysádnak, ha egy kevéssé fecsegünk?
– Jó hallgató vagyok.
– E napokban egy örömhír villanyozta fel a fővárosunkat, mely, mindenkit boldoggá tett, aki hallá.
– És az?
– És ez, hogy nagysád a jövő telet fővárosunkban fogja tölteni.
– Még nem bizonyos.
– E szó kétségbeejt. Kárpáthy barátom oly udvariatlan férj volna, hogy nem sietne teljesítni neje óhajtását?
– Én nem mondtam senkinek, hogy én óhajtok Pesten lakni.
(Az asszony titkolózik – gondolá Kecskerey –, hisz pesti palotájukat egészen ott-lakáshoz alkalmazzák. Mindjárt kitudjuk.)
– Pedig e télen igen érdekessé fognak válni a pesti szalonok, igen elegáns kört fogunk ott alakítani. Feljönnek Szépkyesdiék, ott lesz Gergely gróf anyjával együtt, az ifjú Darvay Jenő, a szabadelvű párt bálványa, a deli Csendey Rezső és a zseniális kalandhős Kiss Miska…
Fanny egykedvűen játszott legyezőjével, egyik sem érdekelte őt ezek közül. (Ezeket mint tudhatja előre, hogy ott lesznek, nem meglepetés rá nézve. Mondjunk neki valakit, akiről még magunk sem tudjuk, hogy feljön-e.)
– Sőt azt is bizonyosan tudom, hogy ünnepelt barátunk, Rudolf is odafenn fogja tölteni a telet szép nejével.
Hah! Meglátszott a hatás? El bírta-e titkolni a szúrás fájdalmát, amit e percben érzett? Nem, nem árulta el magát. Csak annyit mondott:
– Én nem hiszem, hogy mi Pestre menjünk.
Azzal fölkelt helyéből, a táncnak vége volt, az odasiető Flóra karjára ölté barátnéját, és sétálni indultak a teremben. Kecskerey úr kedélyesen hintázta magát a pamlagon, és okoskodott.
(– Miért volt oly nehéz lélegzete, midőn azt mondá: „Én nem hiszem, hogy Pestre menjünk”?)
Kecskerey úr megragadá az alkalmat, midőn Rudolfhoz közel juthatott, s karjába ölté karját, s mint akik legjobb barátok, sétált vele kar-karban alá s fel a pompás gyülekezetben.
Jónak látjuk emlékezetbe hozni, miszerint Kecskerey úr a legfigyelemreméltóbb renoméval bíró egyéniségnek tartatott a magasabb körökben, s vele bárminemű viszonyban állani mindig convenant állapotnak tartaték.
(Zárjel között bocsánatot kell kérnem e tömérdek idegen műszóért, de nincs elég bátorságom a purizmust annyira vinni, hogy a szalonzsargon számára magyar műszavakat szabdaljak; bízom ezt műértőbb tollakra.)
A derék lovag (Kecskerey úr) éppen egy csillár alá vezette Rudolfot, már nem tudom, azért-e, hogy őt lássák, vagy hogy Rudolf lásson jobban. A két fiatal delnő, a bál királynéi karöltve sétáltak el előttük; milyen szép volt mind a kettő! Midőn egymásra mosolyogtak, az embernek önkénytelen az jutott eszébe, hogy mi szükség egyik napnak a másikra világítani?
– Minő két asszony! – szólt Kecskerey elragadtatással. – Kinek adná most Erisz almáját a nyomorult mitológiai Páris, ha e két istennő közül kellene választania? És ők karöltve járnak. Igazi belle alliance! Nem, rosszul mondtam, rút, affreuse alliance! Hisz külön is meghódíthatnák a világot; mi szükség nekik szövetkezniök; barátom, óvlak e veszélyes szövetségtől. Kárpáthyné gyönyörű hölgy.
– Nőm szebb… – felelt rá édes önelégültséggel Rudolf.
– Imádlak e szavadért, Rudolf. Te, gyöngye a férfiaknak! Valóban: nőd egy angyal. Kárpáthyné elenyészik mellette. Ő különben sem az a szépség, ami szellemdús férfiakat érdekelhet; nagyon is érzéki.
– Nono; én nem kívánom, hogy nőm kedveért őt rágalmazd, sőt elismerem, hogy Kárpáthyné is igen szép asszony; s lehetnek ízlések, melyek szerint ő szépség eszménye.
– Valóban; például szegény Abellino aligha engedte volna egy időben elvitatni, hogy Heléna vagy Ninon de Lenclos óta születhetett nálánál szebb nő a világra. Egészen bolond lett miatta. Ruinálta is érte magát. Elköltötte rá vagy hatvanezer forintját.
– Hogyan érted azt? – szólt megütközve Rudolf.
Kecskerey kedélyesen felkacagott.
– Ma foi, ez naiv kérdés tőled, Rudolf. Mintha nem tudnád, hogy szokás fiatal hölgyekre elkölteni valamit.
– De azt is tudom, ami Abellinóval történt, midőn hatszáz forintot játszott valahogy a leány kezébe, s ez azt oly modorban vágta arcához, mely testvérek között is felér három pofoncsapással. Erre jól emlékezem, mert párbaj lett belőle, s Abellino ellenének én voltam a segédje.
– Ah, çà, ez igaz. Hanem, tudod, az akárhányszor megtörténik, hogy rongyos öt-hatszáz forintot az ajándékozó szeme közé vág valaki, amit azután hatvanezer forinttal nem tesz. Ezt nem azért mondom, mintha Kárpáthynénak akarnék ártani vele, mert hiszen semmi sem történt közöttük. Igaz ugyan, hogy ő már ráállt az ajánlatra, s édesanyjának, a derék Mayernénak meg is ígérte, hogy Abellino szavait, értsd hatvanezer forintját, meghallgatja, amidőn a szerencsés véletlen azt az ötletet súgja az öreg Jankónak, hogy kérje nőül a leányt, amit ő kétségtelenül öccse iránti bosszúból meg is tett, s a leány tudott választani a két ajánlat között, s az övét fogadta el. Hanem ezzel én világért sem akarok semmi rosszat mondani felőle; ő egy feddhetlen állású delnő, csakhogy azért éppen nem látom át, hogy miért ne próbálhatna nála egyikünk-másikunk szerencsét.
Rudolfhoz e percben több ismerősök érkeztek, kikhez csatlakozva elvált Kecskereytől. De e perctől fogva valami szokatlan kedélyborongás látszott meg arcán, s valahányszor nejével találkozott, ki szüntelen Kárpáthynéval társalgott, mindig valami kellemetlen érzés futotta végig lelkét. Mindig arra gondolt:
– Ezt az asszonyt már hatvanezer forintért meg lehetett volna venni.
És azután elgondolta magában, hogy most Kecskerey az estve legalább ötven ember előtt el fogja mondani ugyanezen szép hírt; egy óra alatt az egész társaság fogja tudni, s látni fogják az ő nejét együtt sétálni azon asszonnyal, vele beszélgetni, suttogni, bizalmasan lenni.
Mit gondolt ő Kárpáthynéval! Miatta lehetett még egyszer oly szép, mint volt, de gondolt arra, hogy árnyékot fog vetni nejére, az ő imádott, bálványozott nejére; és e gondolat felháborította.
Miért is engedte meg neki, hogy e nővel ismeretséget kössön? Flóra olyan jószívű, szánalomból magához akarta emelni ez asszonyt, s nem gondolt reá, hogy azon emlékekkel, mik annak múltjához vannak ragadva, magát fogja elszennyezni.
Ismerte ugyan Kecskerey szokását, hogy az szeret kíméletlenül rágalmazni, de azt is tudta, hogy ez mindenért, amit mondott, helytáll. Ami rosszat valakiről beszél, az sohasem hazudság, ő álhíreket nem költ, hanem kitudja a legmélyebben elhallgatott titkos gyalázatát mindenkinek.
Alig várta, hogy a táncvigalomnak vége legyen, ami meg is történt mindjárt éjfél után, amikor egypár jól berúgott nemes atyafinak eszébe jutott kirúgtatni a középre, s eljárni a kállai kettőst, melyre a finnyásabb delnők mindjárt elvonultak a táncteremből; lassankint minden hölgy eltávozott, s csak a vidám fiatalság maradt még ott a zenészekkel, kivigadni magát kivilágos kivirradtig.
Rudolf sietett nejét felkeresni. Cselédjei mondák, hogy már hálószobájába távozott. Bekocogtatott, s szavát hallatva, bebocsáttaték.
Flóra meg egészen báli öltönyében volt. Szobaleánya hajfürtei kibontásával fáradott.
– Szabad egy szóra bejönnöm? – kérdé Rudolf, megállva az ajtóban, s bekukucskálva rajta.
A legszeretetreméltóbb mosolygás biztosítá az engedély felől.
A szobaleány a karcsú rózsaszín derék kifűzéséhez fogott.
– Nem volnék én e munkára alkalmas? – kérdé Rudolf.
Flóra szelíden mosolygott, s inte szobaleányának, hogy eltávozhatik, miután lesz, aki helyettesíteni fogja.
Kedves előjogok, mik a férjnek vannak megengedve.
E kellemes foglalkozásnál hogyne jutott volna Rudolfnak eszébe, hogy e gyönyörű termetet átölelje, és azután hogy állhatta volna meg, hogy őt ölébe ne vonja, s egy forró, szerető csókot ne nyomjon mosolygó arcára!
– Ah, megálljon ön – szólt hirtelen Flóra, kibontakozva az ölelő karok közül –, tudja-e ön, hogy én önre haragszom?
Az mindenesetre igen szeretetreméltó volt a kedves nőtől, hogy előbb meg hagyta magát csókolni, s csak azután jutott eszébe, hogy haragszik.
– Szabad tudnom, hogy mit vétettem?
– Ön ma nagyon udvariatlan volt irántam. Egész este arra sem érdemesített, hogy hozzám szóljon, én mindig készakarva arra jártam, ahol Rudolf áll, legalább tízszer elmentem mellette, és aki engem észre nem vett, az Rudolf volt.
Rudolfnak sikerült azalatt elkaphatni a fenyegető kis kezecskék egyikét, s előbb ajkához, azután kebeléhez vonva azt, kényszeríteni a kedves nőt, hogy ismét mellé üljön a pamlagra.
– Tudja-e ön, hogy én kénytelen voltam önre igen sok elméncséget mondani?
– Képzelem, hogy azok mind igen talpraesettek voltak. Szabad közülök egypárt hallanom?
– Például azt, hogy amióta Rudolf főispán lett, még neje előtt is tekintélyt akar tartani. Pedig azt csak azért sem fogja elérni; nem, nem! Azért is megmutatjuk, hogy nem félünk tőle, hogy csak annyiba vesszük, mint azelőtt, hogy nem törődünk vele.
Ezeket mondva, bámulandó vakmerőséggel veté magát Rudolf keblére, s merészen, dacosan átölelé gömbölyű karjaival, s számtalanszor összevissza csókolá arcát, ajkait és szemeit, amennyi elég volt annak bebizonyítására, hogy hiába is akar tekintélyt tartani, mert egy cseppet sem félnek tőle.
Nem, nem, egy cseppet sem. És minden nemet egy új csók tett annál hitelesebbé.
Rudolf mindent elfeledett, amiért jött, és nem bánta volna, ha soha vége nem szakad e cáfolatoknak.
– De tréfán kívül, Rudolf – szólt Flóra, félresimítva hajfürteit arcából, s iparkodva igen komolyan beszélni.
– Hát ez csak tréfa volt? – vágott közbe Rudolf, közelebb vonva magához nejét.
– Felelned kell, hogy miért volt ma rossz kedved?
– Majd holnap.
– Nem, nem. Ma kell megmondanod. Látod, én haragszom, s azt mondják, hogy ne menjen le a nap a te haragoddal. Az nem volna tőled szép, ha meg nem engesztelnél.
– Engedd jóvá tennem bűnömet; három óráig nem voltam hozzád közel, három napig nem távozom el tőled. Ámbár tudom, hogy itt a büntetést ismét csak a megbántott fél fogja viselni.
– Ah, Rudolf, ne mondj olyan rossz élceket, ez rossz élc volt. De jó élceket is hiába mondanál, mert azzal nem kerülnéd ki, hogy magadviseletéről számot adj. Miért voltál rosszkedvű?
– Az elfogadási beszédben volt valami kellemetlen.
Mást akart mondani, de rajtakapták.
– Ah, ez nem megy, barátom, engem nem csalsz meg. Te akarsz hazudni? Ezzel a tiszta, őszinte arccal akarsz te hazudni? Ezekkel az átlátszó szemekkel? És énelőttem akarsz te hazudni, aki lelket cseréltem veled? Az nem lehet, mondj nekem igazat.
Rudolf elkomorodott, gondolkozni kezde; de azután megint csak azt felelte:
– Ne beszéljünk ma erről.
– Miért ne?
– Hosszú volna.
– Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél, hogy soká tart a beszéd. No, jó éjszakát, kedves Rudolf. Ha alunni megy, küldje be szobalyányomat.
Rudolf e szóra felállt, meghajtotta magát, s egész komolyan úgy tett, mintha el akarna menni.
Ekkor természetesen a nőn volt a sor engedékenynek lenni.
– No, maradj hát, hiszen csak tréfáltam – szólt, enyelegve állván útját a távozónak. – Látod, még most is hajlandó vagy a rossz kedvre, az ember nem is tréfálhat veled.
– Sőt inkább azért akartál elküldeni, mert nem voltam kívánatodra elég komoly.
– No, igen. Te légy komoly, én pedig tréfás; de nem megfordítva, hogy én kérdezek tőled valamit, s te felelsz rá csintalanul. Jer hát ide; játsszunk találós meséket. Fogadjunk, hogy én kitalálom, mi bajod.
– Lássuk – szólt Rudolf, kényelmesen végigdűlve a pamlagon, s fejét Flóra ölébe hajtva, míg ez az ujjain számlálgatá a talányt.
– Te mendemondákat hallottál?
– Olyasmit.
– Ki felől?
– Óh, ha megmondanám, akkor nem lenne többé talány. Találd ki!
– Énrólam?
– Ahhoz mégis nagyon eleven képzelődés kellene, hogy valaki rólad hírt költhessen.
E bókért meg kelle Rudolf homlokát csókolni.
– De kiről hát?
– Nem kínozlak vele. Elmondom. Azzal a szándékkal jöttem hozzád, hogy megmondjam; hanem azután mégsem akartalak vele zavarni; s magad légy tanúm, hogy csak szigorú inkvizícióra álltam elő vele. Nekem nem tetszik, engem nyugtalanít, hogy te Kárpáthynéval oly mély barátságban vagy.
– Ah!… – Flóra nem tudott mit mondani a csodálkozás miatt. Akármi egyebet várt volna, csak ezt nem… – Ez valóban meglepő! Más férj legalább csak férfiaktól félti nejét, te adsz rá legelső példát, hogy nőtől is lehet félteni.
– Mikor látod, én úgy szeretlek! Bálványozás, imádat, amit érezek irántad, s azt akarom, hogy mindenki, aki lát, aki ismer, úgy imádjon, úgy tiszteljen, mint én, hogy még gondolatban se merjen ellened véteni senki.
– S adok-e az ellenkezőre okot?
– Te nem. De környezeted. Ez a Kárpáthyné egy nagyon kétséges hírben álló asszony.
– Rudolf. Jó Rudolf. Miért bántod ezt a szegény nőt; ha ismernéd őt, azt mondanád, hogy nincs a világon szánalomra méltóbb asszony nálánál.
– Tudom. És te szánalomból szíveddel ajándékoztad meg őt. Tenmagad előtt ez szívednek csak becsületére válik, de nem a világ előtt. A világ előtt ő igen könnyelmű nőnek tartatik.
– A világ igazságtalan.
– Talán nem egészen. E nő múltjában sok van, ami ez ítéletet igazolja.
– De jelenében még több, ami megcáfolja. E nő jelleme tiszteletre méltó.
Rudolf nyájasan simogatá meg hitvese fejét.
– Kedves Flóra, te gyermek vagy, te sokat nem értesz, és nem is fogsz érteni. Vannak a világban eszmék, rút, rendkívüli gondolatok, mikre nézve a te tiszta, gyermeteg lelkedben minden fogalom hiányzik.
– Óh, ne tartson oly együgyűnek engem. Én tudok mindent; tudom, Fanny testvérei igen rossz, jellemtelen némberek, s hogy őt magát attól, hogy eladva, elölve ne legyen, csak jobb rokonai erélye menté meg. Tudom, hogy ezek a világ előtt mind igen kényes emlékek, de azt is tudom, hogy amíg én e nőnek kezét kezemben tartom, addig őt a világ nem meri elítélni, addig ő nincs elkárhoztatva. És lásd, ez engem büszkévé, elégedetté tesz!
– S hátha magával talál rántani?
– Ezt nem értem.
– Ha azt fogják rólad is mondani, amit őróla, hogy könnyelmű, hogy gyönge nő vagy?
– Ok nélkül?
– Nem ok nélkül. Ő egy csoport üres lelkű ember környezetében él, kik bizonyosan nem használnak egy nő hírének. És te Kárpáthyné által ugyanazokkal jössz mindennap érintkezésbe.
– Mintha Marion kisasszonyt hallanám beszélni.
– Pedig ez saját eszmém, te azt fogod köszönni Kárpáthynévali barátságodnak, hogy téged is könnyelmű, gyönge, esendő nőnek fognak tartani.
– Engem? Könnyelmű, esendő, gyönge nőnek? – ismétlé Flóra láthatólag sértett önérzettel. Azután vállat voníta. – Bánom is én. Inkább legyen az egész világ igazságtalan énirántam, mint én legyek igazságtalan egy emberhez. Utoljára is, mi gondom nekem a világra, nekem az egész világ te vagy. S ám tartson mindenki könnyelmű nőnek Kárpáthyné miatt, csak te ne tarts annak; a többivel nem törődöm.
– S ha én is annak tartanálak?
Flóra csudálkozva kelt föl Rudolf mellől.
– Te? Rudolf? Engemet? Gondold meg, mit mondtál! Komolyan értetted ezt?
– Komolyan.
Flóra egy percig gondolkozott, azután határozottan mondta – Jól van, Rudolf. Én bebizonyítom előtted, hogy nem vagyok könnyelmű, nem vagyok gyönge – még irányodban sem vagyok gyönge.
Azzal a csengettyű zsinórjához lépett, s azt háromszor hevesen megrántá.
A szobaleány bejött.
– Netti, ön idebenn fog nálam aludni.
Rudolf csodálkozva tekinte nejére.
– Ez számkivetés?
– Az.
– Soká fog tartani?
– Mindaddig, amíg ön e szavát vissza nem vonja.
Rudolf mosolyogva csókolt kezet, és szobájába távozott.
Hallá, mint záratott be belül neje hálószobája, s magában szidta az egész Kárpáthy-atyafiságot, amely oka ennek a rossz mulatságnak.
Kedvetlenül feküdt le. De sokáig nem tudott elaludni.
Az a gondolat, hogy ő most egy könnyeden kimondott szó miatt egyedül hánykódik hűs fekhelyén, míg két ajtónyi távolra tőle a legszebb, a legkedvesebb nő szerelme által lehetne boldog, még tűrhetlenebbé tette magányát.
Sokszor már azt a gondolatot sugdosta fülébe a szerelmi gyávaság, hogy visszatérjen bocsánatot kérve, és elismerje, s keze írását adja róla, hogy a nők a legerősebb lények a világon, s nem is volt, nem is lesz soha gyönge, könnyelmű asszony – de mégis visszatartá a férfiúi önérzet.
Ily hamar nem volt szabad megadnia magát.
Meg kell mutatni, hogy ha nejének van elég ereje lemondani, az övé sem kevesebb.
Holnap bizonyosan ő lesz az első, aki megtöri a kontumáciát.
Hasonló esetek a legszeretőbb, a legkedélyesebb házastársak életében is fordulnak elő, s mondhatjuk, hogy ezek által egyik sem lesz okosabb.
Ily erős gondolatok között aludt el Rudolf, s még az a bosszúsága volt hozzá, hogy álmában mindig Kárpáthynéval találkozott, egyre őróla álmodott, látta, beszélt, sétált és táncolt vele… Hogy szidta magában, mikor felébredt!
Pedig ki tudja, nem az ábrándozó nő téveteg lelke volt-e az, mely őt álmában fölkereste, hogy vele beszéljen, hogy őt körüllengje, hogy elmondja neki: „Te engemet gyűlölsz, megvetsz, haragszol rám, pedig én téged oly régen és oly nagyon szeretlek!”
