XXV. Veszélyes kísérlet
XXV. Veszélyes kísérlet
Másnap csak ebédnél, számos társaság előtt találkozott nejével Rudolf. A hölgy szép arcán semmi nyoma a neheztelésnek, oly hódító, oly bájoló volt, mint egyébkor, férje irányában kifogyhatlan szívesség, előzékenység.
(„Tudtam, hogy kialussza haragját!” – gondolá magában Rudolf, és titkosan mosolygott.)
Midőn a vendégek eloszlottak, késő estve, ők ismét kettecskén maradtak.
Mennyi gyöngédség van ebben a szóban: „kettecskén”. Alig hiszem, hogy más nyelvben vissza lehessen azt adni, amit a magyar e szóval kifejez: „kettecskén”; ott van abban, az átadó szerelem, az egyetértő édes szövetség, a bizalmas órák örömei, a világtól elkerített paradicsom gyönyörűsége, a gondtalan nyugalmas önfeledés, az enyelgő tréfa, minden, minden ezen szóban: „kettecskén”.
A nő még szebb, még kedvesebb volt, mint valaha. Soha annyi elmésség, gyöngéd hízelgés nem hangzott ajkairól, mint ez órában, s ami többet ért ez ajkakról, mint gyöngédség és hízelgés, soha oly szenvedélyesen forrók nem voltak csókjai, soha annyi ittas öröm nem sugárzott szemeiből; soha-soha nem volt ily szép.
Rudolf háladatosan gondolt a német példabeszédre, mely szerint szeretőknek civódni kell, akkor annál jobban fogják szeretni egymást.
Azt hivé, hogy teljes mértékben élvezi a tegnap megkezdett harc győzedelmét, s nagylelkű volt, és ez édes órában nem akarta azt nejének előhozni.
Midőn végre ittas volt az örömtől, s kezeit összefonva tartá Flóra körül, mintha örökké ott akarná őt tartani, a szép hölgy szelíden kifejlék karjaiból, s odahajolva vállára, fülébe súgá:
– Mármost, édes Rudolf, isten veled! Kívánjunk egymásnak jó éjt!
Rudolf elbámult.
– Látod, nem vagyok oly könnyelmű, mint gondolod, nem vagyok gyönge, még irányodban sem, pedig szeretlek, és nem tiltja senki, hogy szeresselek.
Ezzel csókot vetett feléje kezével hálószobája ajtajából, s Rudolf hallá, mint fordul kettőt a kulcs.
Ez már mégis több volt, mint elég arra, hogy az ember boszonkodjék.
Rudolf legalábbis tíz gombot leszaggatott öltönyéről lefekvéshez készültében, s bosszújában elővette Hugo Grotiust, olvasott belőle éjfél utánig, akkor földhöz vágta Hugo Grotiust, mert egy betűt sem értett abból, amit olvasott. Egészen másutt járt az esze.
Ez másnap sajátszerű változatokkal ismét így folyt.
A hölgy kifogyhatatlan volt szeretetreméltóságban. Mint egy csábító szirén hálózá körül férjét bűvös-bájos hízelgéssel; maga volt a jóság, szelídség irányában; minden keggyel elhalmozá, amit egy nőtül kedvesen vehetni – egész a hálószoba ajtajáig. Az ismét bezáródott előtte.
Ez az elképzelhető legkegyetlenebb kínzás, amit emberen el lehet követni. Ehhez a kis menyecskéhez képest egy Caligula, egy Néró valóságos filantróp!
– De hát meddig fog e vesztegzár tartani? – kérdé végre egy napon Rudolf kifakadva.
– Mindaddig, míg ön vissza nem vonja megalázó véleményét a nők felől.
Hisz az egy szóval megtörténhetnék. – De azon egy szó drága a férfibüszkeségnek. A hölgyjárom kedves lehet az igazi férfi előtt, s ha neki úgy tetszik, ha önkényt teheti, miért ne hajtaná meg előtte nyakát, miért ne hódolna a legkedvesebb, a legszeretetreméltóbb zsarnokság előtt, de kényszerítve, meggyőzve nem, nem, soha!
Ezt a szót, a kegyelemkérés, a meghódolás ezen szavát csak akkor mondaná ki, ha már minden veszve volna.
De nem. Azért is ő fogja kényszeríteni nejét a meghódolásra. Ezeken a magános álmatlan éjszakákon elég ideje volt a tervet kifőzni magában.
El fog távozni hazulról egy hétre. Nem mondja meg nejének, hogy hová.
Kárpáthyék most nagykunmadarasi kastélyukban vannak. E hetet ott fogja tölteni.
Lehetetlen, hogy a fiatal nő szívesen ne lássa, udvarolni fog neki. A sikertől nincs oka félni. Makacsabb női kedélyeken is diadalmaskodott ő már, ha feltette magában, hogy győznie kell. Az öreg Kárpáthy nem törődik az egésszel; ő örül neki, ha neje jól mulat. Nem kell hozzá nagy bűvészet, hogy az élvezetsóvár nő kegyének valami jelével megajándékozza. Többre azután nincs szüksége.
Csak egyszer valami bizonyítványa legyen kezében e nő gyöngesége felől, hogy azt megmutathassa nejének, s elmondhassa neki: „Lásd, ez azon nő, akinek erényeért jótállottál, akiért képes voltál férjedre neheztelni, őt szívedtől, a legnagyobb örömtől, amit Isten benned adott neki, visszatiltani. Ime, csak egy szó, csak egy tekintet kellene még, és azon nő, kinek szívedet ajándékoztad, férjed intésének ellenére, képes volna elrabolni tőled férjed szívét. Ugye, hogy gyönge a nő?”
E tervvel, e szándékkal fejében másnap útra készült. Ismét a legnyájasabb, hízelgőbb arccal, a legvalódibb, a legszeretőbb szívdobogással búcsúzék el tőle Flóra. Nem volt az a szerelem tettetése, hanem diadal a legforróbb szerelmen.
Rudolf fülébe súgá gyöngéden:
– Még most sincs közöttünk vége a harcnak?
– Föltétlen meghódolás – szólt Flóra engesztelhetlen mosollyal.
– Jó. Vége lesz, mire visszajövök. De akkor én diktálom a békét.
Flóra kétkedve rázta szép fejét, s összevissza csókolá férjét, s még azután, hogy a hintóba felült is, utánafutott, hogy megcsókolhassa, és azután kiállt az erkélyre, és utána nézett, Rudolf pedig kihajolt a kocsiból, s úgy integettek egymásnak istenhozzádot kendővel, kalappal.
Így megy el hazulról egy becsületes férj, azon feltett szándékkal, hogy a más feleségét elcsábítsa, csak azért, hogy ezáltal saját nejét nyerhesse vissza.
Ha tudná, mit cselekszik?!
Kárpáthyék a beiktatási nap óta madarasi kastélyukban tartózkodtak, az öreg Kárpáthy neje kívánságának engedett, ki őt arra kérte, hogy ott akar egy ideig lakni, bár az koránsem volt oly kedvére való hely, mint Kárpátfalva.
Fanny távol akart lenni Szentirmáról, és Pestre sem kívánkozott többé, amióta meghallá Kecskereytől, hogy Szentirmayék is felmennek a télre.
Míg a Kárpátfalvára szokott látogatók ismét odataláltak Madarasra, azalatt meglehetős magányban folytak a nő napjai.
Meg volt e magánnyal elégedve, s ha megmondjuk, hogy csaknem az egész napot János úr közelében töltötte, bátran állíthatjuk, hogy ő sem óhajtozott más társaság után.
Éppen az újon rendezett angolkertben sétált János úr nejével. A szelíd őzikék ismerték már asszonyukat. Zsebjei mindig tele voltak cukros mandulával; odamentek hozzá, s tenyeréből evék az édes ajándékot, s kísérgették az úton alá s fel, amidőn egyszerre kocsizörgés hangzik az országúton, s Kárpáthy a kerítésen áttekintve fölkiált:
– Nini, ezek Szentirmayék lovai.
Fanny összerezzent. János érzé a rántást karján.
– El akartál esni?
– Egy csigára léptem – felele a nő, és elhalványult.
– Bohó te, hogy megijedtél tőle. – Tudtam, hogy Flóra fel fog itt keresni téged; óh, nagyon szeret téged ez asszony. De ki is ne szeretne?
Csakhogy Fanny jól látta már messziről, hogy a hintóban, mely közelít, nem nő ül, hanem férfi. Kárpáthy szemei gyöngék voltak. Lovat megismert távolból is, de embert nem tudott megkülönböztetni.
– Jer, menjünk eléje – szólt nejéhez, amint a hintó a parkba becsavarodott.
Fanny állva maradt, mintha a földbe gyökerezett volna.
Tán jobb is leendett rá nézve, hogy rögtön egy szomorúfűzzé válhatott volna ottan, mely ágaival oly csendesen sitteg-suttog, senki sem tudja, mit.
– No, jer hát barátnéd elé – sürgetőzék a jó öreg.
Fanny ijedten, tétova szemekkel tekinte rá.
– Hiszen nem Flóra jő – hebegé remegve.
– Hát ki más? – kérdé János. Bárkit rajta kívül meglepett volna nejének e szokatlan magaviselete, de ő nem tartott semmi igényt a gyanakodásra. – Hát ki jön más?
– Ez Flóra férje – szólt Fanny kezét kivonva férje karjaiból. János kacagni kezdett.
– Milyen bohó vagy te. Hisz azt is csak neked kell elfogadni, hiszen te vagy az asszony a háznál.
E szóra hirtelen eszére tért a hölgy, valóban közel volt hozzá, hogy elveszítse azt.
Egy szót sem szólt többé, megkeményíté szívét, arcát, s férje karján az érkező elé sietett.
Mi a halálra ítélt rab vérpadtóli félelme ahhoz, amit Kárpáthyné keresztülérzett!
Saját lakában elfogadni azt, ki iránti szerelme már félőrültté tevé, elfogadni őt egyedül, neje nélkül. Nyájasnak lenni hozzá, mert az illem, a kötelesség úgy parancsolja. Tán mulattatni is? Mulattatni!
A kertből éppen akkorra értek fel a kastély tornácába, midőn Rudolf hintaja az udvarra gördült. Az ifjú főúr meglátva őket, odasietett hozzájuk. Kárpáthy már messziről nyújtá elé kezét, melyet Rudolf barátságosan megszorított.
– No, – te is nyújtsd hát neki kezedet – szólt nejéhez János úr –, hiszen barátnéd férje, úgy nézesz rá, mintha sohasem láttad volna.
Fanny azt hivé, hogy a földnek kell alatta inogni, s a vén palota, oszlopaival és kőalakjaival táncol, forog körülötte.
Érzé, hogy egy meleg kéz szorítása érinté kezét, önkénytelenül férje vállára hajtá szédülő fejét.
Rudolf figyelmesen nézte őt, s különös fogalmai voltak e nőről; ő e halványságot, főlecsüggesztést, e fátyolozott pillantást mind kiszámított kacérságnak vette, s azt hivé, könnyű munkája fog lenni.
A lépcsőkön felmenet közben elmondá Kárpáthynak idejövetele okát. Valami két megye közti határvillongásnak kelle rendbehozatni, ami eltarthatott több napokon keresztül.
Tehát a szenvedés nemcsak nehéz, hanem hosszú is lesz.
A délelőtti órákat a férfiak együtt tölték el, s csak ebéd felett találkozának ismét.
Kárpáthy maga is meg volt ütődve nejének halaványsága miatt. Az egész asztal felett szótlan volt a hölgy.
Természetesen közönyös tárgyak felett folyt a beszéd. Rudolfnak kevés alkalma volt egyenesen Kárpáthynéhoz szólhatni, bókokat pedig a férj jelenlétében mondani egy nőnek nem gentleman tréfa.
Ebéd után János úr rendesen aludni szokott, s már ez őnála oly múlhatlan szokás volt, hogy valamennyi keleti potentát kedvéért sem hagyná el délutáni álmát.
– Te addig, öcsém, mulasd magadat kedved szerint – monda Rudolfnak –, eredj nőmhöz fecsegni, vagy ha okosabbnak tartod, használd könyvtáramat.
A választás nem volt nehéz.
Fanny az ebéd végeztével rögtön a kertbe távozott.
Hogy kérte, hogy könyörgött e nyájas, komor fáknak, e tarka színes virágoknak, hogy vegyék el lelkének gondolatjait, adjanak más eszméket neki! Azt hivé, majd kedvenc virágai magukra vonják figyelmét, hogy az ismeretes bokrok eltakarják önlelke elől. Így bolyongott egyes-egyedül a csavargós tévutakon, anélkül, hogy látna, hogy eszmélne valamire, nyomasztó súlya alatt egyetlen be nem vallott, nem keresett gondolatnak, amidőn egyszerre lépteket hall közeledni, s amint föltekint, Rudolfot látja szemközt jőni.
Ha véletlenül a kalitjából kiszabadult tigris jelent volna meg előtte, az nem rettentené úgy meg.
Nem rejtőzhetett sehova előle. Bár legalább elébb látta volna meg, hogy ideje leendett futni, futni előle, amerre lát. Most, íme, szemközt állnak.
Az ifjú nyájasan üdvözölve lép hozzá, s valami általános tárgyon kezdődik a beszéd; hogy e kert virágai mily csodaszépek, mintha úrnőjük közellétét éreznék, s nem akarnának hátramaradni tőle.
– Én szeretem a virágokat – rebegé Fanny, minthogy valamit kellett rá felelni.
– Hát még ha ismerős volna nagysád velök!
Fanny kérdőleg tekinte rá.
– Igen, ha ismerné nagysád a virágokat nemcsak név szerint, hanem azt az egész sajátszerű ábrándvilágot, ami a virágok életéhez van kötve. Minden virágnak éppen úgy van élete, vágya, hajlama, bánata és örömei, fájdalma és szerelme, mint minekünk. A költők ábrándjai mindenikhez saját jelentést, apró regéket kötöttek, amik közt sok igen szép van. És valóban sok érdekest találni a virágok eszményi életében.
Itt egy íriszt szakasztott le Rudolf az útfélről.
– Ime, itt egy boldog család. Három férj és három nő; mindenik férj szorosan nője mellett, együtt kinyílnak, együtt elhervadnak, egyik sem lehet csapodár. Ez a virágok boldogsága. Ezek itt mind boldog szerelmesek.
Ezzel elveté az íriszt, s egy amarántot szakasztott le Rudolf.
– Ezek itt arisztokraták. A felső emeletben a férj, az alsóban a nő; úri házasélet. Hanem azért a virág hamvas bársony színe mutatja, hogy élete boldog.
Itt megdörzsölé Rudolf az amarántot, s számtalan apró fekete mag hullott tenyerébe abból.
– Olyan fekete, mint a gyöngy – monda Rudolf.
– Mint a gyöngy – rebegé utána Fanny, igen természetesnek találva, hogy azt az ifjú kezéből az ő kezébe kellett áttölteni, mert elszórni kár lett volna. Nem volt az az igazgyöngye a két Indiának, amelyért ő ez apró fekete gyöngyöket kicserélte volna. Rudolf elhajítja az amarántot.
Fanny utána tekinte az elhajított virágnak, mintha meg akarná magának jegyezni, hogy hová esett az.
– Most tekintse nagysád ezt a két jávort egymás mellett. Milyen két pompás szálfa. Az egyik világosabb zöldnek tetszik, mint a másik; az azért van, mert az a nő; a sötét a hím, a nőt világosabb zölddé teszik a gazdag tobozfürtök, mikkel behintve látszik lenni. Ezek is boldog szeretők; de most tekintsen amoda távol, ott is áll egy magányos jávorfa. Lombozata milyen sárga. Szegény. Ő nem találja férjét. Valami kegyetlen kertész egy diófa mellé ülteté, s az neki nem párja; milyen halavány, milyen sárga, szegény.
Óh, ha tudná, minő kegyetlen kínzást követ el e szegény asszony szívén, midőn e tréfás meséket mondja.
– Lám, ez a virágok boldogtalan szerelme. De istenem, ön oly halavány, valami baja van?
– Semmi, semmi, uram – szólt Fanny –, néha szédülök – s azzal kezét minden tétovázás nélkül Rudolf karjába akasztá.
Rudolf az hivé, hogy érti. Pedig nem értette.
A kétségbeesés volt ez, mely az oroszlánnak martalékul vetett ölebecskét kényszeríti, hogy félelmes ellenével játszani kezdjen. Odasimult hozzá, és karját karjába ölté; hogy ha meg akar szakadni a szíve, hát csak szakadjon meg.
Az az őrjöngő vágy ez, amit érez valaki, midőn magas toronyból alátekint, s úgy szeretne leugrani, s alant összezúzni magát. Majd a gazdagon ellátott üvegházhoz értek, melyben éppen akkor nyílt egy gyönyörű hófehér dália, alig észrevehető rózsaszín lehelettel belső szirmain. Ez még akkor nagy ritkaság volt Európában. Rudolf igen szépnek találta a példányt, s bizonyítá, miszerint szebbet ez ideig csak Schönbrunnban látott.
S beszéltek ismét apró közönyös tárgyakról, és sétáltak alá s fel a kertben. És Rudolf azt hivé, hogy már megnyerte e nőt, s a nő azt hivé, hogy már vétkezett annyit, amennyi elég arra, hogy örökre el legyen ítélve.
Ki előtt? A világ előtt? Nem. Férje vagy Rudolf neje előtt sem. De önmaga előtt. Hiszen csak karöltve sétált Rudolffal egy hosszú óráig, s azalatt beszéltek jelentéktelen, tréfás, közönyös dolgokat. Óh, de ő vétkes boldogságot érze szívében ezalatt! És mit használ neki, hogy senki sem tudja, ha ő maga érzi, hogy e boldogság lopott kincs! Mit használ neki, ha az, ki meglopatott, nem tudja annak értékét, de az ő szívét annál nehezebben nyomja az!
Végre fölmentek ismét a kastélyba.
Fanny férjével hagyá egy percre vendégét. Csak egy percre; nem tetszett az hosszabbnak egy pillanatnál, azután késő estig együttmaradt velök.
Rudolf, midőn alunni ment, hálóterme előszobájában egy virágbokrétát talált az asztalon, díszes kínai virágedényben, melyben egyszerre észrevéve legfelyül az egyetlen gyönyörű dáliát.
Azt hivé, hogy érti.
Másnap ismét egész délig el voltak foglalva a férfiak úgynevezett hivatalos ügyekkel. Terveket készítettek, vitáztak országos intézmények felől, untatták egymást politikai okoskodásokkal; ki gondolt volna a nőre!
Délután esős idő keletkezett, amiből az a kettős baj támadt, hogy János úr kétszer oly álmos volt, mint egyébkor, Fannynak pedig nem lehetett a kertbe menekülni, ahol a szabad ég oltalma jobban megőrzé a rettegett veszélytől.
Láz volt az, amit érzett, minden idegeiben. Tudta, észrevette, hogy e férfi, kit anélkül is oly őrülten imád, azt akarja, hogy őt szeresse. Ha játék ez tőle, úgy az rettentő játék, és ha való, akkor még rémítőbb.
Kocogás az ajtón, alig ér rá kimondani, hogy: „szabad”, midőn Rudolf már szobájába lép.
Fanny nem halavány most, hanem lángtól égnek arcai, Rudolfot meglátva felszökik nyugvó fektéből, s zavarodottan bocsánatot kérve, hogy rögtön vissza fog térni, kéri, hogy addig foglaljon helyet, és maga addig kifut a szobából. Társalkodónéját akarja szólítani. Három-négy szobán keresztülmegy, sehol sem talál senkit. Isten tudja, hova lettek valamennyien. Egy cselédje sincs közel. Ezen nyugtalanító tudattal kénytelen visszatérni.
Rudolf azon percben, melyben visszatért, észrevette, miszerint Fanny egy könyvet, melyből eddig olvasott, hirtelen félretett, s zsebkendőjét rávetette, hogy Rudolf meg ne lássa azt.
Rudolfnak érdekében volt egy mélyebb pillantást vethetni e nő jellemébe, s tudnia kellett, minő könyv lehetett, melyet úgy iparkodik elrejteni. Ezek a hipokrita nők a moderne jeunesse-t és a nouvelle Messaline-t olvassák, s szeretnek mellette szigorúaknak látszani.
Felemelé a könyvről a zsebkendőt, s felnyitá a könyvet. Az egy imakönyv volt. S amint a könyv magától szétnyílt két helyen, két lenyomott virág látszott meg annak lapjai között – az írisz és az amaránt…
Rudolf egyszerre elkomolyodott. Szíve elszorult. Csak most gondolt reá, hogy minő játékba kezdett.
E két virág ugyanazonsága annyira megzavarta, és elvonta figyelmét, hogy csak akkor vevé észre a visszatérő hölgyet, midőn az lázasan remegve előtte állt.
Mind a ketten visszadöbbentek egymástól.
A titok el volt árulva. És akié volt, éppúgy megijedt attól, mint akié lett.
Rudolf szótlanul tekinte a nőre, s ez vissza rá. Oly szép, oly bűvös-bájos szép volt ez asszony néma fájdalmában, amint lassan, öntudatlanul összekulcsolá kezeit, és keblére szorítá, hogy könnyei kitörését erőszakkal fojtsa vissza.
Rudolf elfeledé szerepét, s megindulva rebegé:
– Én Istenem!
Most már valóban érte mindent.
A szánalom e hangjára megtört az erőszak, mellyel Fanny könnyeit visszatartá, s elkezdtek azok szép arcain végigomlani, míg ő maga egy karszékbe rogyott.
Rudolf érzékenyen szólt hozzá, megfogta szép kezét gyöngéden.
– Miért sír ön?
Pedig tudta jól, hogy miért sír.
– Miért jött ön ide? – kérdé szenvedélytől reszkető hangon a hölgy magát nem tartóztatva többé. – Mikor én naponta azon imádkoztam Istenhez, hogy önt sohase lássam meg többet, mikor én kerültem azt a helyet, ahol önnel találkozhatom, miért kellett önnek keresni fel engem? El vagyok veszve, mert elhagyott az Isten. Egész életemben nem volt férfi képe szívemben, csak az öné. De el volt az temetve jól. Miért kellett azt újra felidézni? Nem látta ön, hogy futottam mindenütt ön elől, ahol megjelent? Nem az ön karjai tartottak-e fel, hogy a halálba ne fussak, midőn ismét találkozánk? Ah, már én akkor sokat szenvedtem ön miatt. Óh, miért kellett önnek ide jőni, hogy lásson kétségbeesve, nyomorultan. Nyomorultan.
És kezeibe rejté arcát, és sírt.
Rudolf nagyon megbánta, amit cselekvék.
Fanny kis idő múlva vevé kendőjét az úgyis leleplezett imakönyvről, s megtörölve könnyes szemeit, megszilárdult hangon szólt:
– Most mit használ önnek tudni, hogy egy esztelen nő a kétségbeeséssel küzd, midőn önre gondol? Boldogabb lesz-e ön ezáltal? Én boldogtalanabb lettem, mert most már a gondolattól is meg kell tiltanom magamat, mely önt elém hozza.
Óh, mint fájt az ifjú lelke, mint fájt neki az, hogy egy ily szép szívet meg kellett sebzenie!
Mit mondhatott volna neki? Micsoda szava van itt a vigasztalásnak? Tehetett-e egyebet, mint hogy kezét nyújtá neki, s engedé, hogy azt könnyeivel, csókjaival halmozza? Engedé, hogy a szenvedély kétségbeesésében keblére omoljon, s zokogva, fuldokolva ölelje át, mondhatlan kín és mondhatlan gyönyör között?
És midőn kisírta magát keblén, elcsöndesült a nő, elhagyta a zokogást, és suttogó, de szilárd szóval mondta:
– Én most esküszöm önnek azon istenre, aki ítélni fog fölöttem bűneimért, hogy ha még egyszer meglátom önt, azon óra halálom órája lesz. Azért kerüljön engemet, ha szán. Nem szerelmet, csak szánalmat koldulok. Valahogy el tudok veszni majd idővel.
Rudolf szép szemeit könnyek ékesíték. Szegény asszony megérdemelte volna, hogy boldog legyen. Csak egy percig volt boldog életében. Midőn zokogva az ő keblén függött.
Mármost akármilyen hosszú lehet az élet.
Rudolf elhagyta a nőt, s alig várva, hogy Kárpáthy felébredjen, búcsút vőn attól, s visszautazott Szentirmára.
Nagyon szomorú és megilletődött volt az egész úton.
Mindig azon szegény nő könnyeit érzé kezein, arcán, szívében égni, mindig az ő zokogó szavai hangzottak fülébe, lelkébe. Egész hazáig.
Otthon a vidám, eleven, kedves nő futott eléje, s édes csókjaival letörlé a keserű könnyek nyomát.
– Ah, te Madarason voltál! – szólt csintalanul csevegve Flóra. – Nekem megsúgta a kisujjam, hogy te kémkedni jársz. Nos, mit tanultál?
– Neked igazad van – szólt gyöngéden Rudolf. – A nők nem gyöngék.
– No, akkor szent a béke. – Mit izent Fanny?
– Légy jó e nőhöz, mert e nő nagyon, nagyon boldogtalan.
Flóra öröme határtalan volt, s azt a kis felleget, amit férje homlokán észrevett, nemsokára elűzte napfényes örömével. Rudolf a boldogság özönében úszott; de a legboldogabb óra örömei közt is mindig érzeni vélte arcán és szívében azokat az égető könnyeket, s fülében, lelkében hangzottak a szavak, miket nem bírt elfeledni többé.
Flóra okos lelke vett-e észre, sejtett-e valaha e titokból valamit? Angyalarca azt nem mutatta soha…
