3
3
Hetek, havak múltak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s amint nőtt az idő, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idő alatt érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idő kellett arra, hogy visszaérkezzék. Az idő végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél esztendő telt el így kínos várakozásban, midőn egy esős alkonyon vitorlát látott Géza feltűnni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek tartott.
Ki írhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s midőn azokkal ujólag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett, benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és egy veresszakállú, májfoltos arcú férfiú!
Az örvendők egyszerre égből hullottak alá a pokolba.
– Quarrelson! – ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul forogtak.
– Az istenért, mit akarsz? – kiáltá Mária, az ifjú térdeit átkarolva.
– Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak csúfot űzni velünk.
– És én? – esenge a hölgy.
Az ifjú habozott.
E percben két mozsárlövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal töltve.
Quarrelson kiszállt s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér lakának tartott s annak ajtaján bement.
A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóccal, az ágyuk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.
– Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is! – kiáltá Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár perc múlva a parton termett.
Alighogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjön rájok; ez fölemelte kanócát.
– Az isten szerelméért! – sikoltá a hölgy, térdre hullva.
E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rátekinte a hölgyre, leereszté kanócát s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy nem fog lőni.
Géza közeledett.
– Lőj! – ordítá a kormányos.
A hajóslegény vonakodott.
– Fogsz lőni, gazember? – dühönge amaz – vagy téged is a tengerbe vesselek, mint bátyádat oda vetettem? – s ezzel dühösen a legénynek ugrott.
Ez pedig, mintha kígyó csípte volna meg, szökött fel helyéből „vedd ezt bátyám emlékeért!” rikoltá, s a kanóccal úgy vágott a kormányos szeme közé, hogy visszatántorodott az árbocig; itt azonban indulatosan rántotta elő kését, képe elvörösült s vad bosszúval rohant a fegyvertelen hajóslegényre.
– Ne félj! – kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.
– Hurrá! – ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére…
Amint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.
„Rule Britannia” jelszó hangzék Quarrelson szájából.
Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé:
– Mit akarsz?
Quarrelson szétnéze, ülőhelyet keresve a gunyhóban.
Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kőasztalnál.
Grundler furcsa ember volt; hajdan sydneyi hóhér, elélemülve azon kegyet kérte magának, hogy Nepeanra eresszék, adván vele elegendő lőport és golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a nepeani lelkekről senki számot nem kér.
– Emlékezni fogsz rá, – kezdé Quarrelson – itt e szigeten bizonyos némber tartózkodik s egy férfiú, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek kiszabadításáért folyamodott s a kormányszék törvényes vizsgálatot szándékozik tenni a Nepean szigeten, mely két hét múlva fog véghezmenni. Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?
Grundler fegyverére mutatott.
– S mit kívánsz érte, ha megteszed?
– Puskapor, rum; – volt rövid felelete Grundlernek.
– Tehát áll az alku? két hét alatt?
– Jó! – mondá Grundler.
E percben lövés durrant el s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az alkudók fejére.
– Mi volt ez? – kiáltának kirohanva.
A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól s duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az árbocnál Mária, a kormánykeréknél Géza.
– Adjon az ég hosszú életet neki! – kiáltá a távolból Géza Quarrelsonnak s egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.
– Utánok!! – ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatt-homlok a vizeknek rohant. – Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőj.
Grundler képéhez illeszté fegyverét, célzott; azután újra leereszté azt, vállat vonva mondván: – Már messze vannak.
– Mindegy, lőj! – rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a hóhér után.
– A lőpor drága; – felelé az hidegen.
Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az égre; – bosszút állt magamagán.
A vitorlás pedig nemsokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt, s így Quarrelson sohasem szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide, s kiknek nem szabad a hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót nem tud, mint „rum és lőpor”; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki démoni tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta senki vissza a pokolszigetről nem került.
Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett belőle: Quarrelson bűnhödése után végképp lemondott az improvizált bíráskodásról s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki számára, mint istenfélő ember végezte életét.
Géza és Mária mint éltek tovább?
Nem akarom a költői igazságtételt ezáltal zavarba hozni, hogy további életök folyamát ideírjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.
1845
