XI.
XI.
Egy embert láttam egykor kivégeztetni. Lopott, rabolt, gyújtogatott, megérdemelte a halált. – Pedig mindnyájan meghalunk, és így mindnyájan megérdemeltük azt; csakhogy nekünk még egy nagy darab élet is van adva ráadásul e büntetéshez.
Fel hagyta az ember magát vinni a vérpadra, alig állt lábain, eszmélete nem volt többé, végigtekintett a bámuló néptömeg felett, mely ellepte a mezőt, és nézett, és tátotta száját, – mennyi fej! és e sok fej közül egyedül az övé az, melyet nem lesz szabad hordozni többé.
Közel a vérpadhoz egy ősz öreg ember feküdt, nem sírt, csak nyögött, szemei véresek voltak, ősz haját homokkal hinté tele, s amint ott fetrenge, a népség összerugdalta őt. Hisz ez volt a kivégzendőnek apja…
Mint nézett a halálraítélt, mint nézett a távolba, nem jön-e a fehér zászló, a kegyelemparancs. De nem látott semmi fehéret. Le kelle térdelnie, kezeit hátraköték, haját lenyírták. Még mindig nézett a távolba, még mindig remélt, végre beköték szemeit, és nem láta többé semmit. Kétségbeesetten feszíté akkor kezein a kötelet, szét akarta azt szaggatni, de nem engedett az. Erősebben rántotta, még erősebben, – végre elszakadt, – e percben gördült le feje lábaihoz. A vér magasra felszökellt, a hóhért fönn és az ősz embert alól összefecskendezé, az elszabadult test fejetlenül ugrált a téren föl s alá hánykódva, két kezével a vérpad szélibe fogódzott, míg a levágott fő kinyílt szemekkel bámult a bakóra.
És a néptömeg? A néptömeg tombolt örömében…
Másszor egy várost láttam égni. Kiknek házaik égtek, őrülten futottak alá fel, s imádkozának az emberekhez, és káromolták az Istent. Hát ha majd az egész világ fog égni, hogy fognak ezek jajgatni és ordítani akkor! Kiknek pedig semmijök sem égett, azok összecsoportosultak, összedugták kezeiket, s gyönyörködtek a fölséges látmányban.
S a látvány mindig nagyobbszerű kezde lenni. Tornyok gyulladtak ki, s lángoltak föl az égre, mily nagyszerű szép volt!
Emeletes házban csecsemősírás hallatszott, ajtók és ablakok s fenn a gerendázat tűzlángban lobogtak. Ekkor egy bátor férfiú elszántan betört a zsarátnokzáporon keresztül a házba, a népség kiálta: minő nagylelkű férfi! Visszajött, a csecsemőt ugyan nem hozta ki, de megtömte odabenn zsebeit ezüst és arany szerekkel, s odábbállt velök, mily nagylelkűség!
*
Pompás temetést láttam. Fáklyavilág kísérte a bársonnyal bevont, aranyszegekkel kivert koporsót, harsonák éneke siratta a kimúltat, gyertyákat osztogattak és halotti címereket és fátyolt minden kísérőnek. Meghordozák a halottat minden piacon keresztül, s mikor a temetőbe értek, a megholt özvegye ráborult a koporsóra, leszállt a sírboltba vele, be akarta magát falaztatni azzal. Ájultan húzták fel őt onnét az érzékeny részvevők, nem szégyellt sírni és magát annyi nép előtt oly szép drága ruhában a földhöz verni és hívni a halált.
Szegény asszony.
Később valakinek eszébe jutott azt mondani, hogy az ember halála nem volt természetes, s a holtat ismét felverék sírjából, s úgy találták, hogy méreggel végeztetett ki a világból.
Az özvegyasszony ezalatt eltűnt. Ki sem tudta, hová. Szegény asszony!…
Egyszer zivataros éjszakán a felháborodott tenger egy hajót temetett gyomrába, egyetlen férfi úszott a villámfénynél a haragos habokban. A férfi sírva kérte életét a tengertől, mondá neki hogy honn síró családja, apró árvái vannak, kiknek kívüle nincs senkijök. – A tenger hideg lény, sem szíve, sem lelke, de meg tudta szánni a siralom fiát, parancsolt szörnyeinek, hogy azt ne bánthassák, s kiveté őt sértetlen a partra. A parton kunyhók voltak fölállítva, e kunyhókban emberek laktak, mely emberek a hozzájok folyamodó hajótöröttet – megették.
