A csendes évek története
A csendes évek története
Azokról az évekről fogok megemlékezni, amiket se költő, se történetíró nem méltat figyelmére, amikről a professzorok a katedrából nem prelagálnak hallgatóik előtt, amikről az apák a kandalló mellett nem mesélnek fiaiknak. Mert a fényes, hős tettekkel teli, páncélban és lovon járó esztendőknek akad elég történetírója, hős költője; hanem azokkal az alázatos, rongyokban és mezítláb járó esztendőkkel, amikben nem történik semmi nagy dolog, nem örömest foglalkozik valaki. Kell ahhoz valami undor a ragyogás iránt, ahogy Hugo Viktornak egy hőse a „századok legendájában” mondja: „annyit láttam a dicsőségből, hogy vágyom már a szemétre”.
Íme, a história nélküli évek szemétdombjáról egy batyu rongyot szedtem össze. Mit akarok vele csinálni? Azt, amit a rongyokból szoktak: tiszta papírt – kimondatlan igazságok számára.
Mi vezetett erre az eszmére? A legközelebb lefolyt idők politikai küzdelme.
Egy eszme volt népszerű Magyarországon, egy nagymérvű háború megkezdése a keleti kérdésben.
Nem titkolom, hogy én egyáltalában békebarát vagyok, de különösen óhajtom a békét az Osztrák–Magyar Monarchia számára, legeslegkülönösebben pedig a magyar nemzetnek, melynek a rendes emberi és bölcsészeti okokon kívül még saját különös érdekei vannak, hogy legalább egy emberöltő időn keresztül engedjen magának megpihenést.
Mint a közzétett adatok bizonyítják, a legközelebbi hadjárat Oroszországnak kétszázezer halottjába került eddigelé, azok között tizennyolcezer csak, aki a téli táborozásban megfagyott; s ha még csak halottak volnának, akiket el lehet temetni; de azonkívül kétezerötszáz-millió rubelébe, ami megmaradt élő adósságnak, és enni kér. Ennyi halottba nekünk is került volna ily mérvű hadjárat, s ami a pénzáldozatot illeti, ha az osztrák-magyar szállítmányosok önzetlenségét számításba vesszük, legalább annyi forintunkba, ahány rubelébe az orosznak. Valljuk meg az igazat, hogy nem volna irigylésre méló helyzetük azoknak az osztrák és magyar pénzügyminisztereknek, akik most egy kétezerötszáz-milliós új teher kamataival megöregbült költségvetéssel jönnének elektrizálni a tisztelt házakat.
Azonban hát a háború alatt, a dicsőség mámora közt, a lét és nemlét fölötti küzdelem óriási izgalmaiban se pénzzel, se vérrel nem törődik senki. A parlament, a közvélemény, mely béke idején a zsugori apa szerepét viszi a jól nevelt kormány ellenében, háború idején a tékozló fiú szerepét veszi át, kezébe adja a kormányának a bankóprés rúdját, s elveszettnek tartja azt a hónapot, amelyen a távirat nem hozott olyan hírt, hogy tízezer ember elesett valahol. A dicsőségért semmi ár sem elég magas.
S ha benne volnánk a harcban, bizonyára én is azok között lennék, akik szóval és tettel, akik vérük utolsó cseppjével és vagyonuk végső maradványával is diadalra törekszenek juttatni a zászlóra kitűzött ügyet.
Háború alatt bölcsnek lenni – hazaárulás.
Hanem a háború előtt beszélni arról, ami a háború után következik – ez még talán nem az.
*
Két korszakot tekintettem keresztül, mely egy-egy az Osztrák–Magyar Monarchiára nézve fényes eredményű nagy hadjáratra következett. Az egyik a hétéves háború, a másik az első napóleoni hadjárat nyomában érkező kor.
Értekezésem nem históriai mű, csak társadalmi irányú célzatos elmélkedés; azért ez összevissza hányt adathalmaz nem is formál nagyobb igényeket, mint annak a bebizonyítását, hogy a nagy historikus éveknek a dicsőségét az utánok következő csendes esztendők mily szertelen nagy hanyatlással szokták fizetni.
Hogy ezt a hanyatlást felfoghatóvá tegyem, a háborút megelőző korszaknál kell kezdenem.
A szatmári békekötésre következett tartós békekorszak alatt Magyarországon jólét és bőség uralkodott.
Tanúskodnak erről az azon időből fennmaradt hagyatéki összeírások és végrendeletek, mik oly gazdagságot, pompát és heverő készpénztömeget mutatnak ki, aminőt a szomszéd Németországban lehetett csak találni.
S ez a jólét nemcsak az előkelő nemesi rendnél volt meg.
Azon időben egy Batthyány gróf azzal dicsekedhetett, hogy van neki ezer olyan jobbágya, amelyiknek mindegyike képes ezer forintot készpénzben lefizetni.
Az ércpénzen kívül azonban még nagyobb gazdagsága feküdt a magyar falusi gazdának a marhaállományban. Ez volt az ő kincstára; a mező volt a takarékpénztára. Az ökör készpénzszámba ment, s reálisabb számtani ábra volt, mint az angol font sterling, s az indus lak rupia; a hazai törvény meghatározta az ökör és arany közötti viszonyt, mert némely büntetés ökörszámba ment. A nőrabló bírsága volt tíz ökör. Jómódú gazdák, kik fiaikat a németországi egyetemekre küldték ki teológiát tanulni, a szükséges tartáspénzt és tandíjt nem tallérokban, hanem göbölyökben küldték meg nekik, s ez nagyon célszerű volt, mert ilyen négylábú pénznek, mire Augsburgban megérkezett, már ázsiója volt. Azért bátran lehetett volna ezt a „pengő pénz” mintájára „bőgő pénz”-nek nevezni. Azonban a magyar éppenséggel megfordította az elnevezést: neki a „marha” szó volt a kedvence; s éppen az arany és ezüst ékszereit nevezte „arany és ezüst marhának”.
Egy krónikás adoma legjobban meg fogja világítani ezt a boldog korszakot.
A szatmári békekötés után Magyarországnak akkori egyik legnagyobb jobbágyközségét, Hódmezővásárhelyt, Schlick osztrák tábornok kaptak donációba a koronától.
Egy óriási nagy község harmincezer lakossal, mely akkora területtel bír, mint egy kis hercegség, a magyar alföldi rónán, melynek földje egyölnyi mély televény, s trágyázatlanul is húsz magot ád a legszebb acélos búzából. Hanem akkor még nem volt a Hód vize kiszárasztva, Tisza és Hód minden esztendőben eláraszták a rónát, azért gabonatermelésre, amiből a földesúr dézsmát szedhet, nem volt az annyira alkalmas, mint marhatenyésztésre. A derék Schlick tábornok rájött rövid időn, hogy ez az ő roppant urodalma neki semmit sem jövedelmez. Pörlekedni pedig nem szeretett a jobbágyaival. Azt mondta nekik, hogy szívesen eladná őket negyvenezer forintért, ha találnának valakit, aki megvegye. A város elöljárói erre fölkeresték az akkor legnépszerűbb magyar grófot, Károlyi Sándort, s felszólíták, hogy vegye meg őket Schlick tábornoktól a kínált áron. „De nekem nincs negyvenezer forintom!”, mondá a gróf. „Hát hiszen mi adjuk hozzá a grófnak a pénzt!”, mondának a küldöttek. „De hát akkor inkább váltsátok meg magatok számára magatokat!” – „Hogyan? Hogy mi nekünk ne legyen földesurunk? Ne legyen, aki pártunkat fogja, ha valami bajba jutunk? Nekünk földesúr kell.” S megvetették magukat a saját negyvenezer forintjukon Károlyi Sándor gróffal. Száz év múlva a mezőváros aztán ugyanazon grófi családtól másfél millió forinttal váltotta meg magát az úrbériségből.
Az új földesúr azonban rövid időn ugyanazt a tapasztalatot tette, amit Schlick gróf: hogy az ő nagy uradalma neki semmit sem jövedelmez. Mert ajándékozni, azt szeretett a régi magyar; de fizetni: ez nem volt kellemetes szó előtte. Kivált rendesen, minden évben, bizonyos napon fizetni: ezt a legkeservesebb ünnepnapnak tartá, ami a kalendáriumban előfordul.
Egyszer aztán lement hozzájuk látogatóba Károlyi Sándor gróf. A vásárhelyiek nagy lakomát rendeztek a tiszteletére: nem hiányzott abból a híres vásárhelyi lencseétek sem, melybe csak azt a részét teszik a sertésnek, ami a §-hoz hasonlít. Az volt pedig a szokás, hogy asztal fölött az előkelők sorba eldalolták a maguk nótáját, s azt a társaság mind utánuk tartozott dalolni.
Végre a grófra került a sor: „Kend is danolja el a maga nótáját, gróf uram.”
Megtette, poharat emelt, s szép csengő hangjával rázendíté:
„Minden gazda ád egy ökröt!
Bíró uram kettőt!”
Bíró uram kettőt!”
Utánaénekelték szépen. S ez volt a kontraktus. Ha pergamenre lett volna írva, hét pecséttel ellátva, tán nem tartották volna meg; de amit egyszer utánaénekeltek, annak aztán urának is álltak. Másnap ötezer tulok volt összehajtva az új földesúr számára. Mai világban egy kerek millió! De hol van az a Wertheim-láda, amibe ezt el lehet tenni? Arról is gondoskodtak a jó vásárhelyiek. Kiszakítottak a határukból egy tízezer holdas parcellácskát az új földesúr gulyájának legelőül, azt is odaajándékozták hozzá. Jelenleg e helyen van Magyarországnak egyik legszebb mintagazdasága.
Ez volt a legmagasabb tiszteletdíj, amit valaha énekhangért fizettek a világon. S hogy ezt Magyarországon fizették, bizonyítja, hogy apáink gazdagok voltak s – tudtak élni.
*
Az ökörrel való adózás különben régi magyar szokás volt. A székelyeknél királyfi születésekor fordult az elő, amikor „ökörsütés”-nek nevezték azt. Minden székely gazda egy ökröt adott ajándékba a királynak, s a királyfi nevét odasütötték az ajándék oldalára.
Az említett kor öltözködési pompáját nemcsak a magyar főnemességnél, de a magyar földmíves népnél is számos egykorú feljegyzések bizonyítják. Étkezésük pazar volt, és ízletes. Egy parasztlakodalom leírásánál két tele oldal alexandrinusok megírására lelkesíté fel az egy időbeli magyar poétát a népies konyhaművészet.
Mária Terézia trónraléptével egyszerre vége lett az országos idillnek.
Soha igazságtalanabb háborúval ország meg nem támadtatott a civilizált Európában, mint monarchiánk akkor. Fél Európa indított hosszú, erőfeszített hadjáratot egy ország ellen, mely századokon védbástyája volt Európának, a civilizációnak, a keresztyénségnek, mely előharcosa volt a szabadságnak, a reformációnak, a felvilágosodásnak, amelyet, amíg szét volt darabolva, egyesült erővel törekedett Európa helyreállítani, s melyet, amidőn helyre volt állítva, ismét össze akart törni. Egy vezéreszme nélküli hadjárat volt az, melyben monarchiánk népei, midőn a trónt védték, az örök igazságot s a legszebb emberi jogokat védték meg. Hét esztendeig tartott a hadviselés, s fennmaradásunk tanúsítja, hogy ránk nézve dicsőségesen.
A történetíró krónikánk legfényesebb lapjainak nevezi azokat, amik e hét évet örökíték.
Mi azonban lapozzunk tovább, s kérdezzük meg, hogy e méltán kivívott, e hősi módon megérdemelt, ez elkerülhetetlenül reánk erőszakolt dicsőség mibe került?
A hétéves háború bevégezte után a szorosan vett Magyarország népessége lefogyott hétmillió-kétszáznyolcvanezerre, tehát felénél kevesebb a mostani lélekszámnak. Ebből a valódi magyarajkú nép tett kétmillió-ötszázezret, a magyar nemesség lélekszáma volt ebből 162 ezer. Volt ezerkétszáz elhagyott falu, ami pusztává süllyedt le.
A „vitam et sanguinem pro rege nostro” komolyan lett beváltva.
S a megfogyott nép szegény volt.
Magyarország összes adója hárommillió-kétszázezer forint volt.
Az állandó hadseregtartás miatt azt Mária Terézia kormánya az 1764-iki országgyűlésen fel akarta emeltetni négymillióra. Egy kicsiny kis milliócska, még nem is egész millió! Mi az? Mai nap még csak arra sem volna elég, hogy egy ellenzéki szónokot kis negyedóráig érdekessé tegyen. Akkor négy hónapig elharcoltak fölötte, s nem volt kormánypárti, egyet kivéve, mind ellenzéki szónok volt. Az alsó tábla követei egymással versenyeztek a nép nyomorának rémséges leírásában, s akik még fölülmúlták őket, azok a papi követek voltak. A nép már templomba sem tud járni, mert nincs ruha a testén; minden szónok a háború miatti általános kimerültséget adta a nyomor indokául; a királyi leiratok maguk is elismerik az országos ínséget, de viszont azok is a háborúval indokolták az adófelemelés kényszerűségét, minthogy a hadviselésre 200 millió államadósság lett fölvéve. Utoljára a követek égre emelt kézzel esküvének meg, hogy az ország népe egy forinttal több adót sem bír elviselni, úgy, hogy mikor elvégre a felső tábla közbenjárásával a kormány leszállt egész háromszázezer forintig a követelésével, hogy ezt az összeget is elfogadhassa az alsó tábla, kénytelenek voltak a papi követek az országgyűlésen ünnepélyesen felmenteni a követeket a kimondott esküjök alól. Háromszázezer forint miatt!
De hát csakugyan nagy pénz is volt az akkor.
Egy mérő búza ára volt két forint, egy akó jó boré egy forint, s minthogy itt magyar forintot kell mindig érteni, ami a mostani számítás szerint harmincöt krajcárt tesz, tehát hetven krajcárért vesztegették a bánsági búzát s harmincötért a budai bort. 1787-ben még alább szállt a búza ára: 1 forint 30 kr-ra.
S milyen volt maga a forgalomban levő pénz is? A Terézia-tallérok és a körmöci aranyok, a bizantinusok és az erdélyi farkasfogas aranyok külföldön vándoroltak, idebenn maradt a mindenféle alakú és értékű réz és kevert ércpénz, az apró babka, dénár, bécsi garas, poltúra, fillér, amik között nagy úr volt a gerschli, fiatal korában ezüstszínű, kopott korában veres; s mindez a pénznem sűrűn keverve hamisított pénzekkel, mert hiszen sokkal jutalmazóbb fáradság volt a pénzt csinálni, mint keservesen megérdemelni; verte is boldog, boldogtalan, lakatos, csizmadia, juhász, rézöntő, s máig is eldöntetlen jogi kérdés maradt, hogy a nagykőrösi kolompáros cigánynak a pénzei hamisaknak tekintessenek-e, miután ő azokat a saját képére és nevére készítette, nem a császáréra. Később bankó cédulák is jelentek meg a piacon, minden ércalap nélkül. Ezeknél még a hamis pénzt is szívesebben látták.
De legalább hát, ha ilyen olcsó volt a búza, bor, s ilyen kevés a nép, annak a kevésnek ugyan volt bősége ételben, italban?
Dehogy volt! Éppen ellenkezőleg következett. A munkás kéz megfogytával a dúsgazdag Kánaán is meddővé lett. Egyik ínséges év a másikat követte, Ausztriában úgy, mint Magyarországon. Amíg Bécsben napirenden voltak a „kenyér rebelliók”, amíg a sok evést-ivást a szószékről „peccata germanorum” címmel bélyegezték meg, amíg a jó páter Tarhemmer nemcsak a szószékről prédikálta a bécsi népnek az ételtől-italtól való tartózkodást, de példaadásul ki is vitette magának a temetőbe az ebédjét, a vízben főtt gombócot, hogy lássa a nép, a papja is hogy böjtöl: addig Magyarországon az ínséges esztendőre egy rémületes boszorkányvilágítást vet a Torna megyei emberevők elleni processzus. Sokáig híre volt, hogy itt laknak az európai kannibálok.
Amellett az elnyomorodott föld népét Magyarországon nem csak a csekélynek látszó államadó nyomta. Nem számítva a földesúri szolgalmakat, robotot, dézsmát, füstpénzt, az egyháznak fizetett kilencedet: ott volt rajta még a mindenféle címen szedett subsidium, dica, dalia contributio, annonarium, trigesima, domestica és bellica cassa, katonatartás, a terhes lucrum camerae, ahol még nyest volt, ott fennállt a „mardurina”, ahol bort termesztettek, a „zuluzma” és végre a sexagesima. Ez utóbbi igen mulatságos megadóztatási forma volt. Minden embernek: nemesnek és parasztnak megbecsülték az összes ingó birtokát, s akinek az értéke a hat rénes forintot meghaladta, az annak egyhatvanad részét tartozott az államnak készpénzül lefizetni. Volt olyan község, ahol a telkesgazda az államadójához hatszorta nagyobb pótadót fizetett mindenféle címeken, ami pedig mind nem fordult az ország, a a község, az emberiség javára, hanem szétolvadt az elöljárók kezei között. Mert mikor legnagyobb az ínség a népen, olyankor legszabadabb az erkölcstelenség, a huzavona. A koldustarisznyából legjobban lehet lopni. S ez az erkölcstelenedés a falusi bírótól elkezdve felment egész a legfelsőbb hivatalkörökig.
Hanem azért volt eszeveszett fényűzés a fővárosokban. Őrjöngő divat, a nők léghajó nagyságú, bufándlinak nevezett szoknyákkal, drótból font vertugadinokkal, messze úszó selyem szalupokkal; toronymagasságú hajfonadékok, páncél alakú vállfűzők; a férfiak tarka selyemruhákban, maguk is kifestve fehérre, pirosra, a hajuk befehérítve liszttel, s hátul táskába fonva; s míg Magyarországon ötven tallérért egy uradalmat lehetett venni falustól, a bécsi gavallér nem sajnált ötven tallért egy szép hollandi tulipánért szívhölgye nevenapjára kidobni; s hogy a szédelgés se maradjon el: divatba jött a más országból már rég kiküszöbölt aranycsinálás őrjöngése. Magas állású főurak vesztegették a rájuk bízott közpénztárakat alkímiai műhelyek s az azokat kezelő csalók fenntartására. A magyar testőrség pénztárnoka 86 ezer forintot változtatott így füstté a rábízott pénzből aranycsináló műhelyekben.
Ekkor emelkedett ki e ködlepte világból korának legfényesebb alakja, II. József császár.
Nem szólok róla mint uralkodóról; a politika ki van rekesztve értekezésemből. Ő és nagy eszméinek egy része (nem mindannyi) egy századdal megelőzték a maguk korát; de mint nemzetgazdász éppen jókor érkezett.
Ez a csodálatra méltó alak, aki kölcsönzött fényt elutasítva, mint az álló csillag, önmagától ragyogott: külső megjelenésével saját eszméinek megtestesült alakja. Egyszerű, hímzéstelen, paszomán nélküli zöld kabátjában, tollatlan kalapjában közönséges vadászhoz hasonló, csak szemeinek tekintete árulta el benne az uralkodót, azoké a sajátságos kék szemeké, amikről a divatvilág a Kaiser-augfarbe kelméket elnevezte: azoké a szemeké, amik oly kegyteljesen tudták a titokban rejtőző nyomort felkeresni, mint a magasban pompázó bűnt lesújtani. A pompás divatbohócok között egyszerűsége hirdette, hogy ő az, aki mindenkinek fölötte áll. József a trónra emelte fel a takarékosság polgári erényét. Krónikaírói emlegetik azt az egy pár csizmáját, amelynek a szára eredetileg vissza volt hajtva, de a sok fejelésben, ahogy alul elfogyott, a hajtás fölfelé gyűretett, s úgy viselte azt tovább. A kabátjának a könyökein is láthatta akárki a rávetett foltokat. S az ágy, amelyen a monarchia uralkodója nyugodott, sohasem volt mással megtöltve, mint szalmával: a fosztott kukoricahéj luxusát engedte meg néha magának. Asztala oly egyszerű volt, mint egy polgáré, még annál is egyszerűbb, mert víznél egyebet nem ivott soha. Táborozás közben maga megcsinálta magának a rántottát. Kazinczy Ferenc feljegyzé róla, hogy egy nyilvános ebéden, amit Magyarországon a tiszteletére adtak, a felhozott tokaji bort pohárba tölté, felemelte, keresztülnézett rajta, azt kérdé: „Iste est vinus tokajinus?” S arra érintetlenül visszatette az asztalra.
Nagy gravamen! Már az is, hogy a tokaji bort masculini generis címezte, mert mi magyarok azt tartjuk, hogy „Quale vinum, tale latinum!”, de kóstolatlan hagyni azt a pohárban, valóságos uralkodókegy-megtagadás.
S ahogy maga az egyszerű viselethez ragaszkodott, azt követelte, hogy ezt az alattvalói is kövessék. Kiadta a szigorú ruharendet, amelyben minden rangfokozatnak meg volt szabva a maga divatja, ami szerint öltözni tartozik. Aranycsipkét csak a hercegeknek volt szabad viselni, a báróknak, nemeseknek meg volt határozva, milyen széles ezüstpaszomántot hordhatnak a kabátjaikon: egész a kontár mesteremberekig kiterjedt a ruharend gondoskodása. Nem seperhették a szakácsnék selyem sleppekkel az utcát. Tollat a kalapjaikon csak a rangbeli nemesek viselhettek, és a nemzeti színház tagjai: de ez utóbbiaknál a hölgyeknek sárga, piros vagy kék kötényt kellett a ruha fölött viselniök. Különösen üldözte a császár a halhéjas vállfűzőket. Amely kisasszony az audiencián ilyen páncéllal jelent meg előtte, attól azt kérdezé: „Melyik kürazir-ezredben szolgál maga?”
A „haszontalan áruknak” külföldről behozatalát már a magyar törvények is megtiltották a közvetlen megelőzött korszakban. II. József e tilalmat megerősítette. Mai nap ezen a címen, csak a „nürnbergi áruk” rovata alatt csak maga Magyarország 150 millió forint árucikket fogyaszt el. S egyéb cikkekkel együtt 500 millió körül jár a behozatal. Akkor csak „egy” millió volt a behozatal. S ez is be lett tiltva. Az arany és ezüst kivitelére az országból még a magyar törvényhozás halálbüntetést szabott; II. József alatt a gabonakivitel is be lett tiltva. Az idegen borokat is kitiltotta az országból. A saját pincéjében talált nagy mennyiségű Cap-vidéki veres borokat mind szétosztatta a kórházakban a betegeknek.
A vágómarha-kivitel eltiltása végre szomorúan tanúskodott róla, hogy a nagy kincses ládája Magyarországnak: a „bömbölő pénz” takarékperselye, a mező is, hogy megnéptelenedett. A dicsőséges évek árát még a baromnak is meg kell fizetni. Bécsben és Prágában amiatt, hogy minden beteg vágómarhát felhasználtak, valóságos pestis ütött ki az alsó néposztályok között.
Hogy a pénz értékét emelje, II. József a Mária Terézia korából fennmaradt papírpénz huszonkétmilliónyi összegét, amit atyjától örökölt, kemencébe dobatta, s elégetteté. Ez saját országának hozott áldozat volt.
A közpénztárakat szigorú ellenőrzése alá vette, s előkelő sikkasztókat, nem tekintve magas állásaikra, családi fényes neveikre, Bécs piacán a pellengérre állíttatott.
A fölösleges hivatalnoksereget szélnek eresztette, s aki fizetése csekélysége miatt panaszkodott előtte, annak azt mondá: „Menjen ön csak Engelhez ebédelni!”
Engelnél Máriahilfben abban az időben hat krajcárért lehetett négy tál ételt kapni.
A katona sorsa sem volt valami fényes. Egy huszár és más lovas katona havi zsoldja volt százötven krajcár.
Hogy a munkaerőt szaporítsa, II. József a tömérdek szerzetest, apácát mind, aki csak nem közoktatással vagy betegápolással foglalkozott, kiűzte kolostoraikból, vagyonaikat elkobozta, s azt köznevelési alappá tömegesíté.
II. József takarékossági hajlamát, különösen éppen a szerzetesrendek irányában, egy adat világítja meg, amit egy hajdankori írott jegyzetgyűjteményben fedeztem fel, s mely tudtomra még nem volt napvilágra hozva. A ráckevei sziget a magyar királynőknek házassági ajándékul az ország által átadott kelengye volt ősidőktől fogva. A királynő jezsuita gyóntatója, kiről azt jegyezte föl a történet, hogy a királynő gyónási titkait Rómába küldözte a rend főnökének, egy napon azt kérte a királynőtől, hogy engedje át a jezsuitáknak azt a „kis” Ráckevinek nevezett dunai szigetet „káposztás kertül”. A kegyes királynő beleegyezett a kérelembe, s a jezsuiták már közel voltak hozzá, hogy Magyarországnak egyik legszebb édenkertjét elfoglalják, mely egy nagy várost és hét falut számlál, amidőn II. József, ki már együtt-uralkodó volt, megtudta az alkut. A királynőnek volt egy kedvenc bohóca, magyar születésű és protestáns. Ezt bízta meg a vakmerő impetrálók letromfolásával. A bohóc azt mondá a jezsuita küldötteknek, hogy a donatióhoz egy föltétel van kötve: oldják meg elébb, mit jelent ez a négy betű a Megváltó keresztfája fölött: INRI.
Azt pedig álmukban is meg tudták mondani: „Jesus Nazarenus Rex Judaeorum”. – „Oh, nem úgy van!”, szólt a bohóc; ez a négy betű azt jelenti: „Jesuitis Non datur Rackeviensis Insula”. S nemsokára aláírta a királyné a jezsuitáknak egész birodalmából való száműzetését. II. József utánuk küldte a többit is, harminchatezer szerzetes és apáca lett visszaadva a világnak.
II. József tilalmat vetett a szerencsejátékra: ő maga soha nem kártyázott; az volt a szava, hogy az uralkodó, aki játszik, a népei pénzét vesztegeti.
S hogy a földmívelő munkáját megtisztelje, ő maga kivette a pór kezéből az ekét, és mint egykor Hunyadi Mátyás megtanította udvaroncait kapálni, II. József megmutatta főnemeseinek, hogyan kell barázdát szántani.
De nemcsak a betevő falat, a kenyér és hús hiányzott az országban, a munkás kéz hiánya miatt még a faluínség is beköszöntött. Az erdőgazdag Ausztriában és Magyarországon nem volt épületnek való deszka és gerenda, úgy, hogy II. József császár egy időben kényszerítve érzé magát még a halottakra is kiterjeszteni a fényűzés tilalmát. Mert az ember még halálában is hiú! Nemrég napjainkban egy magyarországi nagy városban levő Societé des entreprises funebres kénytelen volt liquidálni, mert a halott uraknak az a gyászos szokásuk van, hogy még holtuk után is szeretnek tehetségeiket meghaladó adósságot csinálni: de a fizetésről aztán hallani sem akarnak. II. József megtiltotta a koporsóban temetkezést, a pompához szokott császárváros megérte azt a rémlátványt, hogy utcáin egyszerű zsákba dugva szállíták örök nyugalomra a túlvilág utasait: ami csaknem lázadást idézett elő.
S ami a fényűzésnek legfőbb és örök tárgya marad: a női szépség, az érzé meg a nagy reformátor drákói szigorát. Azoknak a szép hölgyeknek, kik férfi kíséret nélkül mertek végigmenni a belváros népesebb utcáin, a templomjárást kivéve, semmi mentség nem adatott.
Aki imádságos könyvvel a kezében, szemeit szépen lesütve haladt végig a Grabenen, az megmenekült; ellenben rögtön elfogta a rendőrség, és deportálta – Temesvárra. Ott nagyon hidegek lehettek a férfiszívek, hogy miattuk ezt a várost tartották a tűzveszélyes keblű hölgyek Szibériájának.
Az ínség börzeárfolyamában a szellemi terméknek is megtaláljuk a lajstromát. Festményekért, amik a császári Burg számára készültek, kapott egy művész tizenöt aranyat. Mit szólnának ehhez mostan Makart, Munkácsy, Matejkó? A színművészet díjazását megtaláljuk herceg Grassalkovich számláiban, ki a pozsonyi színtársulatot, az akkori hírlapok által főúri bőkezűségnek nevezett segéllyel, hetenkint húsz forinttal jutalmazta; ebből kellett kiállítani a ruhatárukat és díszleteiket. A bécsi császári protekció alatt álló National Theaterben a legmagasabb fizetés volt 1200 forint, s a karinthiaikapu színháznál minden igazgató megbukott, még a francia társulatoké is. Az irodalmi termények még ezen a lépcsőfokon is alul következnek. Az egykorú hiteles adatok szerint egy nyomtatott ívért kapott az író egy forint negyven krajcárt. Az igaz, hogy Engel vendéglőjében ezért három hétig lakomázhatott. De ez csak a német írókról szól, s azoknak is csak azon fajtájáról, mely gúnyiratok készítésével foglalkozott. Ez volt a divatirodalom. Volt kiadójukat Wucherernek hívták. Nomen est omen. A pasquill-irodalom többnyire a császár személye körül forgolódott. Ahogy más uralkodót a hízelgés aranylegyei donganak körül, úgy zümmögtek II. József körül a csúfolódás darázsai. A nagy szellem tűrte azt. Engedett mindent kinyomatni maga ellen. A sértett önérdek, a kielégítetlen nagyravágyás, a kolostorából kiűzött henyeség, a vallási fanatizmus, a nemzeti féltékenység, a sértett nemesi büszkeség mind odakölcsönzé fullánkjait a gúnyirodalomnak. A kiadó házakat épített belőle, s az írósereg élődött a neki jutott morzsákon. Egyszer aztán a császárnak az a jó ötlete támadt, hogy az ellene írt gúnyiratokat utánnyomatta, s harmadrész áron árultatta, mint a kiadó: a begyűlt összeget pedig kiosztá a szegények közt. Erre a kiadó megbukott; a pasquill-írók elenyésztek, s helyükbe jöttek nemes cáfolatírók, akik nem dolgoztak honoráriumért.
Ily fényes sorsban azonban csak az osztrák írók részesültek, a magyar tudós dolga az ínség csendes esztendői alatt még ennél is alantabb állt.
Egy ilyen tudós példányképét állítja elénk Kazinczy e korból Kalmárban. Nemzetek hagyományaival és régészetével foglalkozott, emiatt sokat kellett utaznia. Az útra sót és ecetet vitt magával, s ahol erdőn, mezőn olyan növényt talált, ami megehető, elővette a sót, ecetet, és megebédelt. Télire Budára jött fel lakni, ott kapott ingyen lakásul egy kerti filagóriát – s minthogy azt nem lehetett fűteni, de ha lehetett volna is, nem volt mivel: tehát teletömte azt szénával, maga beült a széna közé, hogy meg ne fagyjon, s így írta tovább a munkáját – nemzete dicsőségéről.
II. József minden téren le akarta küzdeni népeinek fényűzési vágyát az általános vagyoni hanyatlás közepett. Talán nem lesz érdektelen feljegyeznünk róla azt az adatot, hogy a drága hollandi tulipánokkal való szédelgést is ő buktatta meg. És hogyan? Ő hozta be Egyiptomból azt az eddig ismeretlen szerény kis virágot, mely egyszerre leverte trónjaikról az eddigi növénykirálynékat, s mely még most is kedvenc dísze, gyönyörűsége mindenkinek, a fejedelmi díszkertektől kezdve a napszámos ablakában kitett cserépig – a rezedát. Ez II. József ajándéka. S ha minden alkotása elmúlik is, ez a kettő fenntartja a nevét örökké: a vallásszabadság és a rezedaillat.
Még egy óriási nagy eszméje volt II. Józsefnek. Ő Magyarország számára meg akarta nyitnia világkereskedést. Hiszen ugyanakkor, amidőn a mi népünk nyomorral küzdött, Európa más nemzetei jólétnek, bőségnek örvendtek. Ő kitalálta az okát.
Ugyanaz az erős akarat, amivel I. Péter cár Szentpétervár alkotásával egy ablakot akart nyitni birodalmának Európába, buzdítá II. Józsefet, hogy országának ajtót nyisson Európába. Már készen állt a nagy hajózható csatorna terve, mely Budapestet összekösse az Adriai-tengerrel; készen volt a pénzösszeg, mely e merész terv kiviteléhez szükséges: hatvanmillió, azon időkben rengeteg nagy szám: s mi volna most az ország, ha ez akkor létesült volna? – Mindenki ellene mondott. Nem értették meg. A magyar nem akart kereskedő lenni, rőffel, fonttal a kezét beszennyezni, nem akart az idegennek utat nyitni az országba. A béke hadjáratához nem lelkesült fel senki. Jobban tetszett annál a török háború. Vettünk aztán magunknak azon a hatvanmillión tengeri csatorna helyett dicsőséget – (nagyon keveset) – betegséget és ragályt – (nagyon sokat) –, mely az ország színét javát ismét megtizedelte, s magát a nagy uralkodót is magával ragadta.
Mi meg aztán csináltunk igen szép népdalokat tovább is arra a nótára, hogy „Nem bánom, hogy szegénynek születtem!”
Szép nóta, de nem igaz…
*
Alig három esztendeig engedte a sors pihenni a monarchiát a török hadjárat után. Bekövetkeztek a nagy európai hadjáratok a francia köztársaság s majd a francia császárság ellen.
A hadjáratok históriai eredményéről könyvtárak vannak írva, én csak a hétköznapi, nem harcoló emberek történetéhez járulok nehány vázlatos vonással.
A hadjárat alatt az egész ország egészségtelen vízkóros bőséget érzett.
Özöne volt a pénznek, aranynak, ezüstnek, a félforintnak keresztelt rézpénznek, de különösen a bankócédulának. Kétszáz forint volt egy pár csizmának az ára, száz forint egy mérő búzáé. Akinek csupán csak bankjegy volt a zsebében, száz forinton alul meg nem ebédelt a vendéglőkben.
A piacra került nagy pénztömeg óriási szédelgést idézett elő. Magyarországnak sem lehetett abból kimaradni.
Ez ideig azonban Magyarországnak nem volt igazi kereskedőosztálya. Magának a magyarnak kevés hajlama van ehhez. Egyetlen töredékét, a székelyt kivéve, a spekulációhoz nem ért, a nyereség elkapatja, a veszteség elcsüggeszti: nincs hideg vére hozzá. A szemita népfajt még akkor mindenféle törvény korlátolta, hogy nagyobb szabású kereskedelmi osztállyá nőhessen fel. Meg volt tiltva a héber népnek boltot nyitni, árucikkekkel házalni, bizonyos terményeket vásárolni és eladni, földet, házat éppen nem vehetett, s adósságok behajtásánál igen sok kivételes bizonyítékokra volt kötelezve.
A napóleoni háborúk alatt aztán fejlődött ki egy valódi magyar kereskedelmi osztály, mely az üzletet, a pénzforgalmat egyszerre magához ragadta. Nem voltak ázsiai fajrokonaink: görögök voltak, valóságos macedóniai bevándorolt ivadék: hanem azért mégis a legtökéletesebb magyarok. Az egyedüli népfaj, mely rövid időn nyelvét, szokásait, viseletét, erényeit és hibáit úgy elsajátítá a magyarnak, hogy semmi idegen nem maradt rajta. Ők magyar nemesek lettek, együtt tanácskoztak apáinkkal a zöld asztalnál; együtt harcoltak az inszurrekcióban, s összeházasodtak a magyar nemesi családokkal. Sok magyar úri család ivadékaiban most is hellén vér folydogál.
Gyönyörű népfaj volt! Azokkal a klasszikus metszésű nemes arcélekkel, azokkal a lángoló szemekkel, azzal a szénfekete hajjal, olajbarna arcszínnel, amin a hölgyeknél a keleti hő vér karniol színe tört keresztül. Minő szoborszerű alakok! Minő szép öreg emberek és matronák!
Ők pénzt is hoztak be magukkal, s annál értékesebbet: eleven, vállalkozó észt. Még kiváló költők és tudósok is támadtak közülük itt minálunk, s Aiszkhülosz és Euripidész utódai Árpád nyelvén gazdagíták a literatúrát.
De különösen kitűntek kereskedelmi, vállalkozói tehetségeik által. A kereskedés nagy lendületet vett az egész országban, s az mind az ő kezükben volt.
Amilyen gyorsan látta Bécs és Budapest a hetvenes évek elején a korzókat, a körutakat emelkedni, épp oly gyorsan támadtak a század elején nagyobb forgalmú vidéki városainkban a legdíszesebb házsorok, egész utcák, amiket a görögök építettek, rác utcája lett minden városnak. S úgy építették a házakat, mint akik örök időkre alkotnak. A vakolatot víz helyett vörösborral keverték, s csarnokaikhoz márványoszlopokat hozattak. Aztán a saját utcáikban saját templomokat építettek, pompás keleti díszben, tele szentképekkel; karcsú tornyaik rézfedele messze ragyogott a gazdag aranyozástól, büszkén emelve a kettős keresztet, és harangjaik hangja legcsengőbb volt a városban, a harangöntéskor az olvadt érc közé szórt tömérdek ezüsttallértól; cifrára festett tölgyfa hajóik végigjárták a Dunát Pozsonytól Orsováig, hátrészeiken aranyba festett szent alakokkal. Milliomosok voltak közöttük.
Olyan világ volt, hogy a pénz berepült az ablakon.
A hagyomány emleget egy kalmárt, aki a hadjárat útjába fészkelve be magát, naponkint annyi tömérdek pénzt vett be, hogy estefelé, mikor tele volt vele a véka, egymásra dobálva arany, ezüst, fekete bankó, restellt a szétválogatással vesződni, kivitte azt az udvarra, s mint a gabonát a szérűn, megszelelteté; a polyvát, a bankót félrehordta a szél egy rakásra, a jó mag, az arany, ezüst egy garmadába hullott; akkor aztán nekiálltak seprűvel, lapáttal, így tömték zsákokba.
Én még láttam ezt az embert, gyermekkoromban, húsz évvel később. Ő volt a legrongyosabb koldus a városunkban.
A dicsőség évei elmúltak; következtek a csendes évek. Minden jólétnek, amit a hadviselő pazarlás, mint egy varázsálmot előbűvölt, egyszerre vége lett. Az emberek álmodták csak, hogy gazdagok voltak. A pénz, amivel álmukban teleszedték a keblüket, nem volt pénz, hanem csak pozdorja – elolvadt ez a jól bezárt vasládákban, a közpénztárakban is. Árva gyermekek, úrfiak, kisasszonyok, kik a városház egyik ajtaján bementek mint százezres örökösök, a másikon kijöttek mint rongyos koldusok.
A gabonának az ára leszállt egy forintra. Még azon is alul szállt. Ismertem azt az öreg földesurat, aki ispánjával együtt felvitetett a tokaji vásárba ötszáz mérő tiszta búzát eladásra. Délben kérdé az ispánjától, hogy kérik a búzát? – „Két húszasért!” – „Öntesd valamennyit a Tiszába!”
S aztán egyik éhhalál-esztendő a másikat követte. A földbirtok értéke ázsiai fogalmakra szállt le. Akinek volt, iparkodott meg szabadulni tőle, hogy a terhét ne viselje. Hogy csak egy adatot hozzak fel, amiből az általános viszonyokra lehet aztán következtetni, a Kállay családnak volt egy nagy osztatlan birtoka, tizenötezer hold egy tömegben, azért e század harmadik tizedében fizettek következő haszonbért: száz forintot ezüstben, tizenkét darab nyusztbőrt és egy pár piros csizmát; s kellett rá húsz esztendő, amíg a legkedvezőbb helyen fekvő birtok holdjáért megadták az egy forint haszonbért.
És a milliomosok hová lettek? Az a szép, délceg, magyarrá átidomult görög faj, mely vagyonszerzésben s annak a fényes felhasználásában úgy kivált az Árpád-ivadék közül? – Kérdezzük meg a róluk elnevezett utcákat. Akik ezeket a díszes házakat építették, azoknak az ivadéka már nem lakik ottan. Elmúltak jobbadán. Az elszegényedő gazdag embernek az ivadéka is ki szokott veszni. Némely városból annyira kivesztek, hogy a fényes templom ott áll évről évre kinyitatlan. Az aranyozott torony még messze ragyog a napfényben, hanem az ezüsthordó harang nem csendül meg több görög húsvétra, s a küszöb előtt buján zöldül a fű. – Megölték, eltemették őket a csendes évek, ők ennek a láthatatlan harcnak a halottai. Csak a földbirtokosok, a gazdálkodók maradtak meg közülök. Kár értük. Derék emberek voltak.
Irányzatos mű volt értekezésem; előre megmondtam, hogy az lesz.
Figyelmeztetni akartam a földbirtokost és a kereskedőt, akinek van mit elvesztenie, hogy mekkora mélység van alattunk, ahová alászállhatunk, ha ők is úgy akarják.
Nem a hadjárat alatt szoktunk elvérzeni; hanem a hadjárat után. Azért „caveant populi!”
Ha elkerülhetetlen, ha az ország jövője, biztossága, ha a nemzeti becsület, ha a korona méltósága követeli, nem fogunk visszariadni sem a háború alatti, sem a háború utáni elvérzéstől. S amily híven beváltották apáink jelkiáltásukat: vitam et sanguinem pro rege nostro, mi is oly igazán fogjuk azt beváltani. De ha az uralkodó bölcsessége talált módot életünket és vérünket megkímélni, akkor is az övé legyen az. A történetíró pedig jegyezze fel, hogy aki a história legzivatarosabb korszakában így keresztülvezette a legsúlyosabb válságokon a maga népét, hogy jövendőnk reményét, népünk virágát, apáinál jobb sorsra hivatott fiatalságunkat fel nem áldozta, s országcímerünk becsületét még is ki tudta vívni: az nyerte meg a legfényesebb hadjáratot.
Ezt az igazságot kívántam felírni arra a tiszta papírlapra, amit a csendes évek rongyaiból kallóztam össze.
