A három Csák (Históriai álom)
A három Csák
(Históriai álom)
(Históriai álom)
Egyet kifelejtett Dante a pokolbeli mulatságok közül: a „pályadrámák és vígjátékok bírálását”. Mi forró kénkő? Mi tüzes fúriák mardosása? Mi Ixion malomkereke? Ehhez a kegyetlenkedéshez képest.
Mert tudniillik, hogy akik életükben sok rossz drámát írtak, már mint magam is, ni, azokat arra szokták büntetni, hogy életökben drámákat bíráltatnak velük.
Egy szép reggel azzal köszönt be hozzám az akadémiai kihordó, hogy „Tisztelnek, ihol van tizenkét pályadráma, választani kellene közüle, hogy melyik nehezebb? Mégpedig, minthogy körmünkre égett az idő, hát csak hirtelen; addig se koncert, se Svábhegy, amíg ez meg nincs.”
Tizenkét dráma egy halomban! Van-e torony, ami ennek a magasságával felérjen? Vétek volna, ha csak egy is közülök öt felvonásnál rövidebb lenne. Hatvan felvonást végigélvezni egyhuzamban! S a végén még azt is elmondani, hogy mit látott az ember? Keresztültörni annyi jámbuson; mégpedig ilyen szűk csizmákban, mint amilyeneket most visel az ember.
Hárman a pályadrámák közül egy és ugyanazon tárgyról valának írva. Csák Máté, Róbert Károly vetélytársa volt a darab hőse; ugyanazon mellékszemélyzettel; Pores, Omodé és fiai, Erzsébet királyleány, Róbert Károly, Jordán lovag, Zách és a többi; csak azzal az ártatlan különbséggel, hogy mind a háromban mind valamennyi személy más alakot és jellemet és tennivalókat kapott. Az egyikben Csák szerelmes kalandor volt, a másikban rablólovag, a harmadikban szabadsághős; egyszer öreg, mogorva kuruc, másszor nyalka, szerelmes dalia, harmadszor gonosz csapodár, vén lator; egyszer a királyleánynak fogadott apja, másszor titkos szerelmes, harmadszor feleséges ember, aki a feleségét megcsalja a más leánya szép szemeiért; ugyanaz a Porcs vitéz egyiknél hajthatatlan erényhős, másiknál intrikus gazember; Róbert Károly itt lovaghős, amott gyáva jöttment, meg-meg szerelmes kópé. A királyleány egyszer Csákba, másszor a kisebbik Omodé fiúba, harmadszor Zách Feliciánba szerelmes, Omodé itt kegyetlen apa, amott szerencsétlen szülő; hol van felesége, hol nincs; akit az egyik darabban megöltek, az a másikban még most is él; s aki mit elmondott ékes kádenciákban, azt a másik nem restelli megint pucér jambusokban előadni, vagy éppen ellenkezőt beszélni.
Azt már láttam, hogy én itten igazságot tenni nem tudok. Kezdtem kijönni a türelmemből.
– Engem ne ámítsanak az urak. Mondják meg igazán: melyikük Csák Máté? Mert egyiket sem ismerem.
Egy torzonborz fickó állt elém, szörnyen állt az égnek mind a két bajusza vége.
– Én vagyok trencséni Csák Máté.
– Ön akarja elvenni a királyleányt?
– Nem, instálom, nekem már van egy feleségem jobbkézre, meg egy másik balkézre is.
– A királyleányt én akarom elvenni – szólt bele a másik Csák.
– Istentelenség! – kiáltja a harmadik –, mit nem fognak rám? Hisz atyja lehetnék!
– Teringettét, ha mondom; egyszerre csak egy beszéljen. Kihez akarsz menni, leányom, Erzsi?
– Én a Csák bácsit választom. Nem azt a borzas szakállút, hanem ezt a másikat, ni.
– Nekem biz a nem kell – szól a másik Erzsébet –, mert én Omodé úrfival vagyok eljegyezve.
– Ne tessék megengedni, hogy ahhoz adjanak – sipíta a harmadik –; nekem van itten egy Csabám.
– Teremtő uram! Hogy menjen egy leány háromfelé? Mit csináljak ennyi eladó leánnyal egy személyben?
– Meg kell ölni! – ordítá az egyik Csák. – Én a magamét megöletem.
– A’ bizony jó lesz, így leghamarább átesünk rajta.
A leánnyal már elkészültünk.
– Hát ez a sok Omodé hová legyen? Vannak vagy húszan; hol az apjuk? Mit csináljunk ezzel a sok ifjú úrral?
– Én elűzöm őket! – kiálta az egyik apa.
– Én elszaladok előlük! – dörmögé a másik.
– Meg kell őket ölni – szólt flegmatice a harmadik.
– Nagyon jól van, mind meg kell ölni! No, hála Istennek, tizennyolc Omodé fekszik már és nem jár a láb alatt. Majd csak rendbe jövünk már valahogy. Hát ez kicsoda?
– Én Porcs vitéz vagyok – szól az egyik.
– Nem igaz – szól a másik a föld alól –, én már meghaltam.
– Elmégy, semmirevaló! Az a másik már szépen meghalt, s te még itt élni akarsz. Takarodj! Ezzel is kevesebb! Ki van itt még?
– Itt vagyok én: Róbert Károly, de jelentem, hogy még odakinn két Róbert Károly várakozik, de azok nem mernek bejönni, mert félnek, hanem én bátor vitéz vagyok.
– No, uraim, Csák urak; itt most már nincs más segítség, mint hogy tessék Róbert Károllyal megverekedni; amelyik győztes lesz, az beszéljen majd a száz arany jutalomról.
Elébb még egy kis statisztéria volt ott körül, azt par compagnie Csákok és Róbertek elébb lekaszabolgatták, hogy rajtuk és a súgón kívül senki se maradjon a színpadon, akkor aztán nekizúdultak egymásnak: az egyik Zách a csatában vitézül elhullott, a másik Róbert Károlytól amnesztiát kért, és kapott is; a harmadik pedig egy egérfogóba becsalta Károlyt, s rázuhintotta a csaptatót, s mikor ott a király és az egész situe-je meg valának fogva, akkor nagylelkűen visszaadá neki életét s koronáját, s maga elsüllyedt a színpad alá; úgyhogy végtére sem maradt ott egyéb a három Csákból, mint Róbert Károly. Annak pedig nem ítélem oda a száz aranyat.
