A jó öreg asszony*
A jó öreg asszony*
Íratott 1856-ban.
Régen, régen volt biz az már!
Mikor engem legelőször az iskolába vittek.
Csak éppen akkora fiú voltam, hogy éppen kilátszottam a földből, s elbírtam a zsoltárt, ha két kézre fogtam.
Maig is emlékezem azokra a benyomásokra, sohasem is fogom elfeledni.
Elvitt jó apám kézenfogva egy nagy rettenetes épületbe, aminél iszonyúbb palotát képzelni sem lehet. Nagy vastag falai voltak az épületnek, magas márvány lépcsőkön kellett felkapaszkodni az erős vasajtóig, úgy jutottunk egy hosszú, iszonyatos folyosóra, aminek lehetetlen volt belátnia végét.
A hosszú folyosón kettős ajtók voltak jobbra-balra, amiken keresztül rejtelmes silabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak át; az emeletbe vivő lépcsőn, mely a diák klasszisok ismeretlen titkaiba vezetett fel, öregdiákok csörtettek alá, kik végezték a leckét, s mentek hazafelé, roppant könyvcsomókkal hónuk alatt.
Oh, mi óriások voltak énelőttem ezek az öregdiákok, mennyit tudhatnak már ezek, amit én nem tudok!
A folyosóra nyíló ajtók egyikét azután felnyitotta jó apám előttem, s kezemnél fogva előre bocsátott.
Háromszáz gyerek ült odabenn harminchárom padon, mind olyanok, mint magam. Rettenetes egy ország, ahol csupa gyerekek laknak! A falon egy óriási tábla; arra írva szörnyeteg nagy betűk, azokra mutogatott egy fölséges tekintetű férfi nagyszerű pálcával, a gyermek-tábor pedig mondta rá: „ába ab vas kalap, ha megütöd, megharap!”
Amint meglátott bennünket az a méltóságos nagy úr ott a tábla előtt, hóna alá fogta a pálcáját, elénk jött, köszöntött; áldott jó apám elmondta neki, hogy újoncot hozott a számára: ne sajnálja velem az ő fáradságát.
A nagybajuszú férfiú megsimogatá simára nyírt lenhajú fejemet, s kérdezé, hogy hívnak?
Én mondám, hogy „Móric”.
Ő elmosolyogta magát rajta. Furcsa egy név. Én szégyenlettem magamat. Ezek a fiúk bizonyosan csúfolni fognak érte: hogy is hívhatnak valakit Móricnak és nem Antalnak, vagy Jánosnak, Istvánnak, Károlynak s egyéb rendes nevezetűnek?
Egy ideig csak néztem, hogy vajon édes apám is itt marad-e velem? És amint azután láttam, hogy ő valóban eltávozik, és engem itthágy egyedül ebben az ismeretlen nagyvilágban, ahol mindenki rám néz, s senki sem ismer, s senki sem szeret, akkor valami úgy elszorult bennem, hogy csak egy kicsinyt biztatni kellett volna, hogy sírjak; megtettem volna.
A nagy férfiú, akit a többiek, ujjaikat feltartva, úgy hívtak, hogy „rektor úr”, a folyosóig kikísérte jó apámat, onnan azután visszatért, s engem beültetett a második padba egy kaputos meg egy mezítlábos fiú közé: a mezítlábos volt az első, mert itt érdem szerint járta a rang; és az egész első padban előttem sokkal több volt a pőre gatyás fiú, mint az úrfi. Oh, az én nagybajuszú emberem részrehajlatlan bíró volt a maga országában.
A mezítlábos fiú ott mellettem komoly, illedelmes személy volt; előtte a padba volt szúrva szeges végivel a kalamáris, amiből mártogatott, s szorongatott erősen két línea közé gömbölyű betűket, hogy szeme-szája járt a nagy igyekezet miatt.
Hanem a kaputos szomszéd: az csintalan fiú volt; miután telecsepegtette tintamalacokkal az írását, légyházat csinált belőle; engemet is biztatott, hogy fogjak bele én is legyet, amit én a világ minden kincseért meg nem tettem volna: ezért azután elkezdett csúfolni, azt mondta, hogy „Mó-ric!” én úgy szégyenlettem magamat, s nem csúfolhattam vissza, mert őtet Gyurinak hívták.
Azután olvasásra került a sor; a hatalmas nagy férfiú engem is kiszólított a padból, odaállított a két térde közé, bemutatott a zsoltárba, és szép nyájasan felszólított, hogy mondjam meg: micsoda betű ez?
Azt hitte, hogy még csak ennyire vagyok.
Ohó! Az én kedves jó apám és anyám megtanítottak már engem olvasni otthon, nem úgy hoztak engem az iskolába. Megfogtam a zsoltárt két kézre, s szilárd büszkeséggel elkezdtem abból sebesen olvasni, míg a lélegzetem el nem fogyott. A rektor úr megborzalta a fejemet, s azt mondta, hogy hisz ez már nagyon is jól megy.
Az én arcom úgy égett, hogy alig láttam bele. Azóta is dicsértek már meg egypárszor, de olyan jól nem esett egy is, mint az én legelső rektoromé, aki előtt olyan folyvást tudtam olvasni a zsoltárból.
Oh, mint lenéztem Gyurkát, a légyfogót, aki mellettem csak úgy ötölt-hatolt a syllabák között, s ujjával bökte meg mindegyik szótagot.
Majd a nagyobb fiúk könyv nélkül kezdtek felelni, sorba az egész első pad; csak úgy pörgött a szájukból a szó, hogy azt álmélkodás volt hallani.
Amint mindig közelebb jött felém a felelés rendje, úgy dobogott a szívem; hátha engem is kérdeni fognak: „Ha elnézed e világot, mit gondolsz, magában lett-e az, avagy valaki teremtette?” és én még nem tudok semmit sem felelni. Már az előttem ülő mezítlábas bajtárs is felállott, s elmondta rettenetes sebes pergéssel a maga mondanivalóját, hogy szemei is kidülledtek bele; ekkor a rektor úr félbeszakítá az examinálást.
Ilyen nehéz kő sohasem esett le a szívemről, mint akkor; meg valék szabadulva a legnagyobb félelemtől, amit valaha kiálltam. Hiszen ami lecke holnapra fog következni, azt már majd megtanulom én is, nem fog többé ilyen rettegésem lenni.
Még azután egy iszonyatot kellett megérnem. Egy rossz fiút onnan a hátulsó padból megcsaptak. Kiégette az előtte ülő pruszlikját gyújtóüveggel, amint a nap odasütött.
A mosdatlan kamasz ordított és rimánkodott a büntetés elől; én is úgy szerettem volna vele könyörögni, hogy ne bántsák, hiszen ígéri, hogy nem teszi azt többet; nem használt, le kellett neki feküdni, s kiállani a három botot. Rettenetes. Én nem élném túl, ha engem úgy megvernének. Hogy mer az a fiú most hazamenni az atyjához?
A fiú még azután soká bőgött odahátul; mi pedig elkezdettünk énekelni szépen: „Oh mely boldog az oly ember éltében!”, a rektor úr verte a taktust az asztalon, s velünk énekelt; nekem úgy tetszék, mintha reám mosolyogna, s még buzgóbban énekeltem.
Azután mind felálltunk: az első gyermek imádkozott fennhangon, imádság után kiszabta a rektor úr a holnapra megtanulandó leckét, s azzal hazabocsátá a nagy tábort.
Ott kinn meghúzták a nagy csengettyűt, mely egyedül az iskolai nagy hatalmasságok számára volt rendeltetve; valamelyik szomszéd klasszis népe között nagy volt a tolongás; egy fiúnak nagy baja történt, tán beütötték az orrát; előttem vitték a kúthoz szörnyű véresen. Én Istenem, talán meg is fog halni, nem mehet az édes anyjához haza többet.
Engem pedig a jó rektor úr fogott kézen, s úgy vezetett haza abba a nagy messzeségbe; negyedik volt a házunk az iskoláig: de én olyan messze még nem voltam soha.
Otthon úgy fogadtak, mint valami diadalútról hazatérő bajnokot, jó néném szilvás derelyét készíte számomra, amiért jól viseltem magamat, s úgy hiszem, hogy büszke voltam a cselédség előtt, midőn kiültem a szederfa alá, s fennhangon elkezdtem tanulni a Kis káté és a Hármas kis tükör nevezetes tudományait. – Egy hét múlva levetettem nemes vetély útján nemcsak a mezítlábos szomszédot, hanem az egész első padot ott előttem egyenkint: csupán az első gyerek állta még velem a versenyt egy hónapig, akkor legyőztem azt is.
Nem illik ugyan az embernek saját diadalaival dicsekedni, hanem hiszen az olyan régen volt már, hogy azt a fiatalembert, akit akkor a komáromi kollégium első osztályában Mórickának csúfoltak, bátran tekinthetem egy olyan személynek, aki ezelőtt huszonhat évvel semmit sem tudott arról, hogy én micsoda atyafiságban állhatok ővele?
A közül a háromszázharminchárom gyerek közül azután igen sokat nem láttam többet az életben. Kit elvittek csizmadiainasnak, amint az ábécét kitanulta, ki meg elhalt; sokra tán most is emlékezném, ha megint elém jönne, s megtenné a kedvemért, hogy olyan kis fiú legyen most is, mint ezelőtt egy negyedrész századdal.
Mire odajutottam, hogy ama széles lépcsőkön, mik a tudományok magasabb régióiba vezetnek, nekem is illetékes dolog volt alá és fel szaladgálnom, már akkor nagyon meg lehetett számlálni a kortársakat, az emlékben megtartás nem volt többé oly nagy feladat, és mikor mi is megnőttünk akkora óriásokká, aminőket én bámultam azelőtt, hogy tudnak egyszerre négy lépcsőt ugrani, és mindent tudtunk keresztül-kasul, ami azokban a nagy vastag könyvekben van megírva: akkor alig voltunk többé tizenketten a háromszáz közül.
Egy-kettő még most is járja velem az iskolát, ahol az a nagy bölcsességű mester, az élet tanítgat bennünket abból a kitanulhatatlan könyvből, aminek a neve tapasztalás, s nagyokat ver ránk keserves pálcájával, ha rosszul tanultunk meg belőle valamit, kiváltképpen a reménység, barátság, emberismeret s más efféle kétértelmű paragrafusoknál.
Egy-kettő már bevégezte iskoláit, s pihennek csendesen, otthon, édes anyjuknál, a föld alatt, s most már mindent tudnak. Egy-kettő úgy elszakadt, hogy semmit sem tudok felőlük, s valószínűleg ők sem énfelőlem. Van olyan, aki igen szomorú sorsot ért, van olyan, ki most boldog. Némelyik ugyanazon padok előtt osztja a tudományokat, ahol ő szerezgette hajdan.
Ámde egy sem lett közülök rossz ember, aljas jellem, áruló, becstelen. Nem tanítottak minket arra.
Volt azonban egy kortársam, aki mellőlem még a legelső iskolában elmaradt; erre még most is emlékezem, az én legelső szomszédom, a kis Gyuri.
Éppen olyan idős volt, mint én, de csintalan, eleven kis gyerek. Ah, mint tudott ez a fákra mászni; a szájával sípolni; nyelvére tett levéllel fütyölni, tollpuskát csinálni, bömbölő csigát bőgetni, búgatyút húzgálni, télen sikánkózni, patkó élén kerekíteni, milyen győzelmes volt mindig a pitykővel, a pilinckkel, a barabarabájszummal való játszásban; amikhez én nem értettem. Hogy megvert magánál egy fejjel nagyobb fiúkat, hogy sírva mentek a rektorhoz panaszkodni, hogy merte enni a zöld barackot, hajigálnia vén szakállas zsidókat és kergetni a kósza kutyákat az utcán; amit én mind nem mertem.
Én gyáva voltam, nagyon gyáva.
El nem mertem menni az iskolába, ha jó anyám, vagy nőtestvérem addig utánam nem nézett, míg odaértem. Különösen három legsötétebb tárgya volt rettegésemnek: nem tudom, ki verhette fejembe? Egyik az, hogy a zsidók megfognak, és véremet veszik; másik az, hogy tetszhalott találok lenni, s elevenen eltemetnek; harmadik meg, hogy meg talál harapni a veszett kutya. – Nekem ez a három gondolat egész gyermekéletemet megkeserítette. Valahányszor jöttem és mentem az iskolából hazáig vezető úton, rettegve pillanték azokra a nyitott ajtajú boltokra, ahol azok a hosszú szakállú zsidók ültek hosszú kabátokban. Hány gyereket megehettek már ezek?
A másik gondolat gyakran éjszakákon keresztül nem hagyott aludni. A legrettenetesebb képzelettel bírtam magamban elgondolni, milyen helyzet az, mikor valakit elevenen eltemetnek; és azután nagy csendesség támad körüle: olyan, mint most. Néha az iszonyattól fel akartam kiáltani: édes anyám! Ne hagyjanak engem eltemetni!
Végre a kutyáktóli féltemben soha ki nem mertem bot nélkül menni a szobából, voltak mindenféle alakú és kaliberű pálcáim, s nem volt reményeimnek magasabb foka, mint az, hogy bár csak én valaha egy paraplényelet kaphatnék valahol, ami ideáljaim netovábbját képezte; s ez a rossz szokásom annyira megmaradt, hogy most bottal járok még az udvaron is.
Mindenféle borzalmas eszméken azután úgy el tudtam gondolkozni, órákig elüldögéltem magamban háborogva az én szederfám alatt, mely velem éppen egykorú volt, de engem nagyon elhagyott a növésben, ott rajzoltam mindenféle csodálatos szörnyeket egy nagy palatáblára, s komponáltam magamban rémséges históriákat a szörnyetegek mellé, amiket félelem volna elmondani.
Míg más okosabb gyerekek összejöttek labdázni, lármázni, kinn a szabadban, addig én kertünk legfélreesőbb szegletében építettem magamnak kukoricaszárból házat, amelybe el lehetett bújni, ott faragtam mindenféle fegyvereket, kézíjakat, képzelt ellenségek ellen, ott készítettem föld alatti sírboltot, fülkékre felosztva, azokban feküdtek az én kis halottaim, a véletlen kimúlt selyembogarak, feketére és fehérre festett koporsókban; kis harangláb állt mellette, azon csengettyű három is, kisebb-nagyobb, amikkel őket elharangoztam, s írtam számukra epitáfiumokat, mint valami csatában elesett hősökre.
Egyszer az én kis Gyuri pajtásom is meglátogatott engem az én saját kukoricaváramban, az én selyembogársírboltom mellett, egy szombat délután, amikor nem volt iskola.
Sehogy sem tetszettek neki az én mulatságaim. Meséltem neki mindenféle balga történeteket, amiken nagyon rosszul mulatott; nem volt sem hinta, sem labdázóhely nálunk, a kriptával való mulatság pedig egyáltalában nem volt kedve szerint.
– Te is olyan vagy, mint a nagymama – szólt duzzogva –, az is mindig koporsókkal mulattatja magát. Összeillenétek.
– Koporsókkal? – kérdezem én megdöbbenve.
– Az hát – felelt Gyuri kedvetlenül –; van neki három koporsója is, aztán azokba mindennap belefekszik, aztán úgy ijesztget mindig: felöltözik sokszor halottnak, úgy tesz, mint aki meghalt, s mindig azt kérdezi, hogy szépen el fogjuk-e temetni?
Ez a szó nagyon megragadta figyelmemet. Szinte örültem neki, midőn a kis Gyuri szülőimtől elkért, hogy holnap, vasárnap, hadd látogassam meg őket; majd ő eljön értem, s azután játszunk együtt szépen.
Másnap délutánra szólt az engedelem. Akkor eljött értem a kis Gyuri meg az inas a háztól, mert messze laktak tőlünk, s én olyan távolra el nem mertem volna vele indulni, mert előttem még a szomszéd utca is idegen ország volt.
Gyurika szülői szép zöldkapus házban laktak, ahol minden ablaknak öblös vaskosara volt ki az utcára; a kapun haragos oroszlánfej tartotta fogai között a kalapácsos rézperecet, amivel zörgetni kellett, ha zárva volt az ajtó.
Nincsenek-e itt kutyák? ez volt a legnagyobb aggodalmam, mely idáig követett; volt egy nagy, de ez láncra volt kötve, s külön ház volt a számára építve.
Egy hosszú folyosón meg egy konyhán keresztül a gyerekszobába érkeztünk, ott Gyurika mindjárt aktivitásba helyezte magát, a szobaleánynak parancsolatot adott, hogy nekünk hozza frissen az ozsonnát, almát, meg pörkölt tortát, meg vajas kenyeret és diót; azután előszedte játékszereit, amikkel tele volt minden szeglet: dobot, kardot, puskát, ágyút, egész háborúi apparátust, muzsikáló gólyákat és doboló nyulakat, zengő almát, körtét; annyi mindenféle bohóság volt nála; látszott, hogy ő a legkedvesebb a háznál.
Azonban még alig volt ideje felállítani a gyalog és lovas hadakat, alig mutathatta meg a kis mészárszéket, mozgó alakokkal, midőn jött a szobaleány, s tudtunkra adá, hogy még nem szabad játszani, mert a nagymama elébb látni akar bennünket.
Gyuri kereken megmondá határozatát, hogy ő bizony nem megy. Mi baja vele a nagymamának? Láthatta már eleget; ma vasárnap van, ma vacatio van, ma engedjék őt játszani.
A szobaleány erőtetni akarta, mire Gyuri kirántotta a fakardját; s olyat húzott a könyökére, hogy az ríva ment el onnan.
Én megijedtem. Azt gondoltam, no most mindjárt exequálnak bennünket e lázadási kísérletért, s én is „mitgefangen, mitgehangen” majd úgy meglazsnakoltatódom a jó barátság kedvéért, ahogy csak illik. Egyébiránt elég rémület lesz rám nézve az is, ha egyedül kell hazatalálnom, mikor azt sem tudom, hogy hívják azt az utcát, ahol lakunk?
Nem történt ilyen gonosz dolog: a szobaleány után maga az édes mama jött, mégpedig nem korbáccsal a kezében, hanem igen is nyájas arccal. Olyan jó szelíd képe volt, hosszúkás finom arca, nagy, bánatos szemei. Szépen kérte Gyurikát, hogy jöjjön be a nagymamához, ígért neki kanári madarat, megcsókolta, mondta neki: „hogy ha engemet szeretsz”. Pirongatta a makrancos fiút, hogy nem szégyenli-e magát előttem? Lám, én milyen szépen viselem magamat. Utoljára én is kértem, akkor azt mondta, hogy no, az én kedvemért bejön, de aztán hamar kieresszenek bennünket: hanem annyit mégis megtett haragjában, hogy egy kardcsapással egy egész ulánus szakaszt levert az asztalról.
A nyájas asszonyság megfogta kezeinket, s egy pompás selyemmel bútorozott termen keresztül bevezetett bennünket a nagymama szobájába.
Nagy, sötét szoba volt az, régi virágos függönyökkel az ablakok előtt, roppant barna almáriumok zárták el a kilátást, megvénült pohárszékek, kihúzófiókokkal, miken bronzangyalok voltak cifrázatul; a falak mellett fekete bőrszékek tigriskörmű lábakkal.
A falakon egy régi divatú úr és asszonyság arcképe: az úr zsinóros mentében, az asszonyság tornyos hajfürtökkel, hóna alatt átkötött szalaggal.
A szoba leghátulsó részében volt egy nagy füles karszék, aminek hátul két nagy, elöl két kis kereke volt, abban a karszékben ült egy öreg asszonyság, régen elfeledett divatú levendulaszínű szoknya volt rajta, olyan összelapult ráncokkal, hogy alig lehetett elhinni, hogy van valaki abban a ruhában; fején suta hímzett főkötő volt; szemei előtt pedig nagy zöld ellenző, amitől alig lehetett az arcából valamit látni.
Úgy ült ott, két sovány kezét a szék karjaira fektetve, s midőn az ajtót nyitni hallá, nyöszörgő hangon kérdezé:
– „Ki jött be?”
Egy vén kisasszony, valami régi társalkodóné felelt neki:
– A Gyurika meg a Móricka.
– Úgy? – monda ő, s nagyon szeretett volna látni bennünket.
Gyuri mamája odavezetett hozzá. A nagymama szemei gyöngék voltak, estefelé már alig tudta megkülönböztetni az alakokat. Fejeinkre tette két kezét, és megtapogatá azokat. Megismert bennünket. Ez a Gyurika, ez a Móricka. Amannak kondor barna haja volt, az enyém szőke és sima.
Azután megfogta kezeinket. Mennyi erő volt ezekben a sovány csontkezekben. Gyuri meg nem tudott tőlök szabadulni. Ott kellett neki maradnia, és beszélgetni a nagymamával.
Az öreg asszonyság igen jókedvű volt, és életvidám. Tudakozódott tőlem mindenről, amiről csak képzelé, hogy tudok valamit, s az őt mind nagyon érdekelte; megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni? Mondtam neki, hogy ágens akarok lenni Bécsben. Azt nagyon helyben hagyta. Biztatott, hogy csak tanuljak jól, neki van egy igen szép olvasókönyve: ha jól viselem magamat, mikor ő meghal, azt nekem fogja hagyni.
Gyurika elkezdett feszengeni.
– A nagymama megint benne van már a testamentomban; eresszen el már játszani.
E naiv véleményre a jó öreg is elnevette magát. Nem voltak már fogai, és mégis nevetett.
A szobaleány akkor ozsonnálni hítt bennünket. Az öreg kisasszony megfogta a nagy karszék támláját, s átgördítette azt az ebédlőbe, hol egy hosszú asztal volt megrakva mindenféle csemegével, süteménnyel és kaláccsal.
Nagy társaság volt; ki egy, ki más ajtón jött be, tele lett velük a szoba. És e nagy társaság mind a nagymama családja volt. Először egy magas homlokú, nagy tekintetű férfi, komoly fekete szemöldökkel, akit láttam már egyszer az examen alatt, s úgy féltem tőle, mikor valamit kérdezett. Ez a nagymama legidősebb fia volt.
Ennek a felesége volt az a nyájas, szelíd asszonyság. Gyurika mamája. Gyurikának volt egy nagyobb leánytestvére, egy nyúlánk, halavány leányka, akit már nevelőbe készültek elküldeni; meg egy kisebb testvére is volt, akit még ölben hordozott a dajka.
Azonkívül ott volt még a nagymama legkisebb fia, egy gyalog katonatiszt meg egy özvegyasszony leánya, és annak a fia, aki Pápán járt iskolába, meg ugyanannak egy kis gömbölyű pogácsaalmaképű leánya, aki azt képzelte, hogy ha ő megnő, neki is fiúnak kell majd lenni.
Még azután ott volt a nagymamának egy öccse, valami nyugdíjazott huszárkapitány, akinek a fejében egy darab ezüstből volt csinálva, meg egy unokatestvér leánya, már akkor nagy eladó kisasszony, és még azonkívül is volt kinn a konyhában egy leány rokona, aki nem szokott a többiek közé ülni, mert azt nem szerették; nem tudom, hogy miért.
Tehát mikor leültettek bennünket az asztalhoz, éppen tizennégyen ültünk annál, akik közül csak ketten voltunk idegenek, a társalkodónő és én, a többi a családhoz tartozott.
Igen jó, kedves család volt az. A nagymamának négyakkora csészéje volt, mint másnak, s azt kétszer is megtöltötte kávéval. Mindenből evett, s emlékezett rá, hogy minek kell lenni még az asztalon, s ha nem adtak neki belőle, panaszkodott. Közbe-közbe kérdezősködött, hogy hát a gyerekek esznek-e?
A nyugdíjazott kapitány meg a gyalogtiszt kötekedtek Gyurikával, hogy álljon be katonának, melyikhez csap fel? Huszár lesz-e, vagy gyalogkatona? ő azt felelte, hogy nem lesz ő sem huszár, sem bakancsos, hanem generális.
A fiatal diák felnőtt unokatestvérének beszélt valamit, amin az nagyokat kacagott; az özvegy asszonyság úgy csóválgatta a fejét néha miattuk.
Csak mikor a hatalmas nagy homlokú úr megszólalt, akkor hallgatott el mindenki, az ő szavába nem volt szabad belevágni; amíg ő beszélt, addig még a nagymama is csak úgy integetve mert kérni ebből, vagy amabból.
Azt már akkor is vettem észre, hogy Gyurikának az egész családban mindenki kedvez. Neki mindent szabad tenni; őt meg nem pirongatják, ő uralkodik az ifjakon és véneken.
Ennek akkor nem is tudtam, nem is kerestem az okát. Úgy hiszem, az lehetett a magyarázata, hogy Gyurika anyja igen gazdag volt, s ennélfogva őt úgy tekintették, mint akiből valaha legnagyobb úr válik a családtagok között. Testvérei leányok voltak, azok nem jöhettek kérdésbe, a többiek pedig mérsékelt birtokot élveztek, a legnagyobb rész még az öreg mama kezén lévén, aki mindig biztatta őket, hogy egyiknek ezt, másiknak azt az almáriomot fogja hagyni, ha meghal. Azokban a nagy fekete almáriomokban pedig ki tudja, mi minden lehet? Eldugdosott ezüst, arany, élére vert pénzek, ócska Bibliák, a levelek közé lapított bankjegyekkel, sárga kötelezvények régen kamatozó összegekről. Ezeknek mind megvan már az illető örököse: azt kapja a Gyurika, ezt a Málika, ezt a Józsi, ezt a Juci. Néha közbe születik egy új pretendens, annak megint új hely jut a codicillusban; mind úgy el vannak látva a gondoskodó nagymama által.
Öreg is volt már igazán az öreg mama; ha tíz olyan gyermekéletet, mint az enyém volt, összeadnának, még annál is több volna az övé, s a világban az a hit, hogy az öreg emberek hamarább meghalnak, mint a fiatalok.
Készen is volt a meghalásra régen. Megvarratta szemfödőjét, halotti ruháját, főkötőjét, amikben kívánta, hogy eltemessék; elkészítette koporsóját, rá is íratta nagy arany betűkkel nevét, és hogy „Meghalt az Úrban ennyi és ennyi esztendőket élvén”. Mikor aztán egyik nap a másikat ismét előre tolva, megint eljött a nem várt születés napja, mikor egy évvel megint idősebb lett, akkor előhozatta a koporsót, befestette az elmúlt évszámot, s eggyel többet íratott helyette.
És amidőn eljöttek hozzá a család tagjai, a közeli, távoli rokonok, ismerősök megköszönteni őt az új születés napján, a kis gyermekek verseket mondtak, a nagyobb leánykák mindenféle apróságokat hímeztek számára, akkor ő előhozatta a koporsót, felöltöztette magát sötét gránátszínű selyem halotti köntösébe, megvetteté a szomorú ágyat, fehér tafota vánkosaival, csipkés szemfödelével, és lefeküdt bele, szépen összetéve kezeit mellén, és szemeit lehunyva csendesen, ahogy halottak szokták; és a család tagjainak oda kellett állni koporsója mellé az elrendelt sorban. Jobb felül legfent a nagyhomlokú férfi meg a szelíd asszonyság, meg a kis Gyurika és nénje, később a kis húg a dajka kezén, utánuk a két kisebb fiú, a gyalog-katonatiszt és az unokatestvér kisasszony leánya; hátuk mögött a soha be nem mutatott atyafi leány onnan a konyhából. Bal felől legfent a nyugdíjazott huszártiszt és az özvegyen maradt leánya, meg annak iskolát járó fia és a kis piros leány.
Mikor egyszer így mind mellette álltak, nekem is megengedte a jó öreg asszonyság, hogy benn legyek, akkor mind sorba megcsókolták összetett kezeit, ő pedig, folyvást ott a koporsóban fekve, elmondá nekik, miszerint reméli Istentől, hogy ez volt az utolsó születése napja, és többször nem fog e nyugodalmas ágyból felkelni, ha egyszer még belefekszik, s több évszámot nem leend szükség megváltoztatni azon.
Azután szép nyájas szóval inté őket, hogy halála után jó rokonok maradjanak, az egyetértést meg ne háborítsák; amelyik közülök nyomorúságba jut, azt a többiek el ne hagyják; egymás árva gyermekeit pártul fogják, a gyöngébbek az okosabbak tanácsán járjanak, és végtére, hogy őt szépen eltemessék: temetésén mind együtt legyenek, a gyászt esztendeig elviseljék; sírhalmára gondot viseljenek, azt minden évben felhantoltassák, és a gyermekeknek megmutassák, hogy a nagymama hol fekszik, hogy azok megemlékezzenek róla.
És mindezeket olyan nyugodt lélekkel mondta el; ha beszéd közben egyik-másik gyöngébb szívű elérzékenyült, és halkan zokogni kezdett, azzal ő úgy meg volt elégedve. Abban is megelégedését találta, midőn e számos családtagok kezeit sorban megcsókolák.
Senki sem szólt szavaira semmit, csak annak a nagytekintélyű, magas homlokú férfinak volt bátorsága csendes vérrel azt a megjegyzést tenni:
– Oh, anyám, ki tudja azt, melyikünk fogja a másikat szépen eltemetni?
Amiért aztán a jó öreg asszony nagyon elszomorodott, s csaknem keseregve mondá fiának:
– Hogy tudsz te énnekem ilyen rosszakat mondani?
Még nem múlt el az az esztendő, amidőn egy reggel hat órakor már elkezdtek zúgni a harangok. „Valami nagy halott van”, mondák odahaza.
A harangok még akkor is szóltak, midőn még iskolába mentem; a kis Gyurika nem volt odafenn; a fiúk azt mondták, hogy nem is jön ma fel az iskolába, mert meghalt az édesatyja.
Az a hatalmas nagytekintetű úr; azzal a parancsoló homlokkal!
Mit mondhat most a jó öreg mama?
Lecke után tanítónk azt mondta, hogy délután nem lesz tanítás, hanem ahelyett mindnyájan öltözzünk fel úgy, mintha templomba készülnénk, az egész iskola ki fogja kísérni a nagy halottat.
Nevezetes férfiú volt, nagy pártfogója az egyháznak és iskolának: illő, hogy mindazok elmenjenek őt megtisztelni, akik vele megfogyatkoztak.
Mindenütt nagy előkészületek folytak a temetésre. Az emeleten az öregdiákok tanulták a gyászéneket; le-le hallott hozzánk a harmóniás ének egy-egy méla töredéke; délután kiállítottak bennünket hosszú sorban az iskola udvarára; tömérdek nép gyűlt össze, mind úgy meg voltak illetődve, hogy az ilyen nagy ember is meghal.
Majd megindult a gyászmenet, az ének hangzott távolról. Jöttek a gyászénekes-diákok – a tisztelendő urak selyem tógáikban – a négy lovas gyászszekér, és rajta a koporsó arany szegekkel kiverve, bársonnyal behúzva, nagy aranyos címerek mindenik oldalán, kétfelül a kocsi mellett díszruhás megyei huszárok és városi drabantok vittek fáklyákat, selyemre nyomtatott címerekkel fedve; azután… hallatszott valami csendes, szomorú hang; mint mikor sokan sírnak egyszerre, s csendesen, mint valami álom, vonult el előttem egy feketébe öltözött hosszú csoportozat: a gyászoló család.
Maga a világtalan öreg anya középen, mindjárt a koporsó nyomában; testvére és kisebbik fia vitték karjainál fogva. Nem sírt, de feje lecsüggött mellére, és lábai minden lépésnél elbotlottak alatta. Oh, hogy ezt neki meg kellett érni! Hiszen ő volt készen a halálra, őrajta lett volna a sor; hiszen elvette már az életből mindazt, ami jó volt, hiszen nem volt már reá semmi szükség itt a földön, hiszen várta már mindennap a halált: és íme, ennek meg kelle őt előzni.
Letört családjának dísze, a gyümölcstermő ág, kidőlt a legerősebb oszlop, és neki meg kellett érnie ezt a napot…
A többiek, akik utána jöttek, mind sírtak, és nem szégyenlették a sírást annyi nép előtt. A kis Gyurika is sírt, és elrejté arcát nénje kezébe, és úgy mentek be a templomba, hová a halottat bevitték nagy tisztességes előkelő férfiak, vállaikra emelve.
Azután egy végeláthatatlan sereg nép vonult még utánuk, tisztes öreg emberek és komoly férfiak, azután nők és leányok, és azok mind úgy meg voltak illetődve, olyan csodálatos színe volt minden arcnak, hogy én olyant még nem láttam soha.
A gyászbeszéd után, mit a tisztelendő urak tartottak a fekete posztóval bevont szószéken, ismét megindult az a menet; az iskolás fiúk elöl, apróságuk szerint osztályozva, egész ki a temetőig.
Ott is láttam újra azt a gyászba öltözött családot, azt a hallgatag öreg asszonyt, amint leroskadt a sírra, amint felemelték és kocsijába vitték, és mindez olyan nehéz emléket hagyott bennem maga után.
Oh, rút, nagyon rút a halál; nem azoknak, kik már ott vannak; hanem azoknak, akik őket odáig kísérik, és ismét visszajönnek.
E naptól fogva a kis Gyuri nem jött többet az iskolába, úgy hallatszott, hogy édesanyja elköltözött e városból, ahol minden tárgy olyan szomorú emlék volt ránézve, elment jószágaira, s őt is elvitte magával; nem is fognak többet visszajönni.
Ezzel vége szakadt egész ismeretségemnek a jó öreg asszony családjával; gyermek voltam, könnyen felejtettem. Elfelejtettem az egész házat, s új eszmékhez szoktam.
*
Hajh, bizony sok idő elmúlt már azóta!
Ha összeszámítom, hát éppen egy negyedrész század. Száz esztendőnek egy negyedrésze!
Sok, nagyon sok idő.
És az ember észre sem veszi, milyen hirtelen elrepült: még tegnapelőtt ott játszottunk a porban, és ma már egészen más szemmel nézzük a port: „Mint lehet abból kenyeret keresni?” És holnapután megint más szemmel fogjuk azt nézni: „Hogy találjunk benne nyugodalmas ágyat?”
Hányt-vetett a sors huszonöt év alatt, minden megváltozott körülem és bennem, arcomon, szívemben idegen érzések váltották fel egymást, amik úgy nem hasonlítanak egymáshoz, mint a vadrózsa illatos bimbója ahhoz a fanyar, belül szúrós gyümölcshöz, ami a rózsa virágából szokott lenni, ha megérik. S egyszer huszonöt év múlva megint odakerültem, ahonnan elindulék. Ismét otthon valék. Csengettek annál a nagy háznál; nyolc óra volt, iskola kezdődött. A kis fiúk most is úgy siettek, nagy könyvek a hónuk alatt, fekete tábla az oldalukon, némelyik olyan aggodalmas arccal: bizonyosan nem tudja a leckét.
A nagy tábla előtt most is úgy mondták: „ábe ab, vaskalap, ha megütik, megharap”.
A kérdés most is az volt, hogy „Ki teremtette e nagy világot?” A kis gyermekek már tudnak rá felelni, és a bölcsek még most is törik rajta a fejüket.
Minden úgy van, ahogy volt.
Utam arra vitt a jó öreg asszony laka felé. A ház most is zöldre van festve, miként akkor, a mérges oroszlánfej még most is harapja a rézperecet, amivel zörgetni kell.
Az ajtó kissé nyikorog, amikor kinyitják, s az udvar be van nőve fűvel, miként hajdan nem volt. De arra a kérdésre, hogy ki van itthon? még most is azt felelik: az öreg asszonyság odabenn van.
A jó öreg nagymama! Ő tehát most is él!
Végigmegyünk a hallgató szobákon. Benyitunk az ismeretes ajtón; minden úgy van, ahogy volt. A nagy sötét almáriomok, valamivel még sötétebbek, a tornyos pohárszékek; egy bútor sem kívánkozott a másik helyére. Meg voltak elégedve állapotukkal. Ott a szegletben most is a nagy kerekes szék, benne ül a jó öreg asszony; csak alig bír már mozdulni, minden érzéke elhagyta, beszélni is csak alig tud. A vén társalkodóné ott áll a háta mögött, és köt harisnyákat, nem mintha szüksége volna rá valakinek, hanem csak szokásból, hogy teljék az idő.
Az idegen lépéshangra kérdezi az öreg, hogy ki jött hozzá? Mondják neki, hogy a Móricka van itt, a Móricka innen és innen, aki a Gyurikának olyan jó pajtása volt.
– Úgy? A Móricka! – rebegi a jó öreg, s odaint magához, és iparkodik kezével fejemet elérni, és hajamat megsimogatni. – Hogy megnőtt.
És azután leteszi kezeit, és kacag: az ember azt gondolná, hogy most nevet, pedig ez nála annyit jelent, hogy sír.
Nem kívánja, hogy beszéljek, mi újság van a világban? Elég neki, ha kezemet kezében tarthatja, s mikor búcsúzni akarok, még azt mondja, hogy maradjak.
Nincs is miről beszédet kezdeni vele, mert az mind síráson végződik.
Mit is kérdezhetnék tőle? Hová lett a számos család? Miért van most oly egyedül?
Oh, arra mind nagyon szomorú volna a felelet.
Három regényíró kifáradna abban, ha azt mind el akarná regélni, ami e családdal történt.
Gyurika nénje, a halvány, karcsú leányka, legjobb táncos volt három farsangon a dalidókban, a negyediken legfehérebb halott a koporsóban.
Utána való évben az a kis piros arcú leányka halt meg skárlát himlőben; a halál mind a fiatalokat válogatta.
Kisebbik fia, a katonatiszt egyszer, valami mellőztetés miatt párbajt vívott; keresztüllőtték, a tüdején ment át a golyó, úgy hozták haza halottan.
Azután Gyurika anyja következett; férje halála óta folyvást idegbajokban szenvedett, az orvosok kifáradtak benne; egyik fürdőről a másikra járt, egyszer azután el is maradt, ahol örökre kigyógyult.
Egészen szomorú a szép eladó unokahúg története: azt egy csapodár ifjú elcsábítá, elvitte magával; azután elhagyta nyomorban, gyalázatban: a leánynak volt bátorsága tűrni a nyomort, de nem a gyalázatot; mérget vett be. Rokonai ugyan, kik siettek a bocsánatadással, jókor érték, s kiszabadíták a rögtöni halálból; de azután lassan elsorvadt, s egy év alatt csendesen elhalt.
Mint a villámcsapás jött rögtön erre a hír, hogy a kollégiumban tanuló idősebb unoka, egy szorgalmas ifjú, ki ügyvédi pályára készült, egy délután fürdés közben görcsöt kapott lábaiba, s bár legjobb úszó volt, ott társai szeme láttára menthetetlenül a vízbe fulladt. Egy csekély nyomorult patakba, amit máskor játszva úszott keresztül.
E rettentő hírre a szerencsétlen anya, ki mindkét gyermekét elveszté, forrólázba esett, s tizennégy nap alatt kimúlt. A jó öreg nagymamát itt elhagyá már a keresztyéni türelem lelke.
– Hát illik-e ez tőletek – dorgálá a halottat –, eltemettetitek velem unokáimat, és azután meghaltok magatok is, és hagytok engemet itt kínlódni ezen a világon; én hantoljam be a ti sírotokat? Én temessem el valamennyit! Oh, ez kegyetlenség! Szörnyű kegyetlenség.
Az idők újra múltak szokott soruk szerint, a jó öreg asszony mindig újabb évszámot festetett a koporsóra, és előtte nem hal meg senki.
Pedig még testvére is hátravolt. Az is sokáig élt már azzal az ezüsttel foldott koponyájával: ideje volt teljes nyugalomra menni neki is; az öreg asszony azt is eltemette.
De hiszen még megmaradt két unoka; Gyurika és leánytestvére.
Amaz derék szép ifjúvá nőtt fel; ott volt a testőrseregnél: azt mondják, hogy nem volt nálánál szebb egy sem. Emez elnyomorodott szegényke, kinőtt, köszvényben szenvedett; szánalom volt ránézni; még a jó öreg mama is, ha ránézett, felsóhajta magában: „Bár az Isten még ezt is magához venné.”
Meg is történt. Hosszú betegnek halál a vége. A gyermek elszáradt, elfonnyadt, mint mikor két gyümölcs van egy száron, az egyik megnő, piros lesz, a másik elsárgul, és lehull. Ez is lehullt a sírba.
Eddig is kedvence volt Gyuri a jó nagymamának, és most mindazon szerelmét, mellyel többi gyermekeit, unokáit elhalmozta, mind ez az egy örökölte. Ah, milyen büszkesége volt benne! Ha csak nevét említék is, magánkívül volt örömében.
Ez a legszomorúbb történet.
Az ifjú bátor volt, és vakmerő. Közbejöttek borzadalmas idők, az ifjú elfeledte, hogy neki jó öreganyja van, és annak ő utolsó öröme; elment valahova, ahonnan sokan nem tértek vissza. Ő is elmaradt ott, azt sem tudni, hogy hol? Azt sem tudni, merre? Azt sem tudni: volt-e szemfedője, mikor eltemették? Csak azt tudni, hogy meghalt; csak azt tudni, hogy nem jön haza többé.
Lehullt már levél és virág és gyümölcs a fáról, nem volt már senkije az öreg anyának, akire várjon. Mind elmentek előre. Ekkor jutott eszébe az a mellőzött rokon, akiről eddig senki sem beszélt. Most azt vette maga mellé, az lett az egyetlenegy. Az is harminc éven túl lehetett már, midőn ez történt: addig észre sem vették, most egyszerre udvarolni kezdtek neki nősülendő piperkőcök, gavallérok, s nagysádnak kezdték nevezni.
A mellőzött leány pedig azzal állt bosszút piperkőcökön, udvarlókon és szomorú öreg nénjén, hogy mikor legjobban féltették, akkor meghalt kolerában.
És a jó öreg asszonyság, ki úgy elkészíté magának előre a koporsót, egyedül maradt életben: annyi vidám rokon közül, akik előtt hosszú évek sora állt még, midőn együtt álltak ott körüle, és ő feküdt a koporsóban szépen, kezeit összetéve és szemeit behunyva. És annak huszonöt esztendeje már, és az nekem úgy tetszik, mintha csak tegnapelőtt lett volna.
