A koldus veréb
A koldus veréb
Egyszer a budai hegyek közé menve, valami pákosz siheder elém áll egy madárral, hogy vegyem meg, mégpedig verébbel. Olyan nagyon kért, hogy vegyem meg, hiszen csak egy krajcár kell érte. Hogy lehetne egy verébért többet kérni egy krajcárnál.
Nekem ugyan a világon akármire másra volt szükségem, csak verébre nem; hanem azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak nagyon kell ez a krajcár; ennek a verébnek pedig nagyon kellene a szabadság; hát csak megvettem a jámbort.
A sváb kölyök szaladt a krajcárral, hogy vissza ne híhassam vele, én pedig tenyeremre tevém a madarat, hogy repüljön, ahova akar.
De az csak nem repült sehova a jámbor, hanem ült a tenyeremen nagy gubbaszkodva, felborzolt tollakkal, s csak a fejét emelgette felém.
Közelebbről nézve észrevettem aztán, hogy a kis madárnak az egyik lába eltörött, hihetőleg a tőrben vergődése közben, s csak a bőrfoszlánynál fogva függ azon.
Már ezen majd segítsünk, mondám a jámbor szenvedőnek, s elővéve oltókésemet, szépen lemetszém vele az összezúzott csontot. Én bizony szívesen ojtottam volna szegénynek mindjárt másik lábat is be; de ámbár ojtott lábú emberekről már hallottam, ojtott lábú madarakat nem ismerek; s e helyett zsebemben hordott viasszal és gyolcs-szatyinggal, mint afféle kertészember, bekötém az amputált lábat. Nem tudom, helyesen cselekedtem-e, mert sebész nem vagyok.
– Látod, verebecske – mondám –, ez rád nézve éppen nem hiba, hogy most már csak egy lábad van, úgyis két lábbal is csak egyet szoktál lépni, ez tehát nálad nem tesz különbséget. Most már repülj Isten hírével.
Szót is fogadott, elrepült, s láttam, hogy felszállt egy fára, s meg tudott biz az állani egy lábon.
Hetek is elmúltak azután, amidőn egy délben családommal a szabadban reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk, s a legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni. Előbb csak ott fityfirikel a porban, köszörüli az orrát a földhöz, ami sajátságos tisztelgési forma lehet a verébnemzetnél, azután mind közelebb jön, a fejét-farkát billegetve mórikál, mint valami jó ismerős.
– Nézd – mond a nőm –, ennek a madárnak csak egy lába van. Valóban, az én sánta madárkám volt az. Honnan tudta ki, hogy én hol lakom? Hogy tudott utánam jönni? Micsoda ösztön vagy észjárás súgta meg neki, hogy ez az ember, aki engem nem evett meg, mikor foglya voltam, bizonyosan ennem is ad ezentúl? Elég az hozzá, hogy attól fogva minden reggel, délben és ozsonnakor megjelent az én koldus verebem az asztalnál. Odalippegett szép alázatosan csiripelve, mintha mondaná: „Adjanak ennek a szegény koldusnak, az Isten nevében, valami kis morzsát; egy kezem, egy lábam elvesztettem a lépvesszőn, odahaza is két neveletlen árvám éhezik, az apjukat levágta az ölyv, a gonosz ellenség, ne sajnáljanak egy falat kenyeret a szegény koldustól.”
Nyár vége fele szavainak bizonyságául el is hozta magával két felnőtt fiacskáját. A két nagyfejű, sárga szájú kamaszt odaállította egy rózsasövény mellé, maga pedig odajött őket bemutatni, és kikérni számukra jövendőbeli pártolásunkat. Azután felszedegette a neki hányt kenyérdarabkákat, s visszament hozzájuk, felosztotta az alamizsnát közöttük anyailag, s csiripelt hozzájuk erősen; bizonyosan ilyenformát mondhatott nekik: „Látjátok, ti nagy kamaszok, idestova magatok szárnyára fogtok kelni. Hát azután csak idejöjjetek ti is. Itt ti is kaptok morzsalékot, itt nincs sem macska, sem lépvessző, sem verébfogóvas. De azután szépen viseljétek magatokat, gyalázatot ne hozzatok a fejemre. A fáról nem szabad leenni a gyümölcsöt, hanem kéztől kell várni. Köszönjetek szépen!”
Nem is bántottak a verebek az én kertemben semmi gyümölcsöt. Ennek egyik oka különben az is lehet, hogy még eddig egy szem gyümölcsöm sem termett.
