A látható Isten
A látható Isten
Jól tudom én azt, hogy e két szó hadizenet tőlem minden eddigi uralkodó fogalomnak, elkezdve a Brahma, a Buddha imádójától, aki azt mondja: „Az enyim az!” a keresztyénig, mohamedánig és izraelitáig, aki azt mondja: „Láthatatlan az!” és a nihilistáig, aki azt mondja: „Nincsen az!”
Azonban én nem vagyok próféta, aki új szektát szándékozik alapítani; hanem csak költő, aki sokat átélt, sokat látott, és sokat átérzett.
Voltam egy kissé természetbúvár is, aki a Kozmosz nagy írója nyomán elhatoltam az emberi tudás véghatáráig, a csillagködképletekig, amiket a távcső szabálytalanul keringő fénytömegekre bont fel, s e fényes káoszban a kezdődő teremtés művét sejteti velünk.
Ki az ott?
A tudósok azt mondják rá, hogy az egy olyan nagy eszme, mely emberi fogalmakba bele nem fér, s melyet Istennek nevezni, aki emberi dolgokkal törődik, antropomorfizmus. Hisz a föld maga egy láthatatlan porszem a világegyetemben, s a napok összessége, amiket ő esztendejének, századának, évezredének, eocénjének, pliocénjének nevez, egy eloszthatlan perc a nagy mindenségben. Ki ügyelne ennek a percnek a történetére? Ki törődnék az ázalagokkal, akik egy ecetcseppnek a szféráján egymással küzdenek, s magukat embernek, s nemzetnek nevezik? s még azoknak az apró bajaikkal is? s láthatatlan lelkük kimondhatatlan érzéseivel? Aki ítéletet hozzon erény és bűn fölött? tanítson szeretni felebarátot, hazát? odakölcsönözze teremtő lelkét a sárdarabnak? holott annak az egész planétája csak egy porszemnyi töredéke – nem is a ragyogó mindenségnek, hanem – a láthatatlan semminek. Hisz ez a föld maga is egy „nihil”: a legközelebbi naprendszer lakói, sőt maguk az Uránusz lakói már nem tudnak róla, hogy „van”.
Azonban én egy kissé kertész is voltam. Évről-évre elnéztem azt a közönséges sárga pillangót, mely derék nyárban milliószámra repked a gyümölcsöskertekben, s petéit leginkább az almafák leveleire rakja le. Két hét múlva a forró kánikulai nap kikölti az apró hernyókat, amik oly kicsinyek, hogy alig lehet őket puszta szemmel észrevenni. És ennek a górcsövi paránynak már van tudata arról, hogy a mostani forró napok után jönni fog a tél, jég és zúzmara, hogy ez a falevél le fog esni a fáról, s akkor ő elvész. És van tudata arról, hogy neki élni kell, és egy új tavasszal mint pillangónak szállni fel a légbe. És van tudata arról, hogy ha ő annak a falevélnek, amelyen született, a felső epidermiszét lerágja, akkor az össze fog zsugorodni, és őt az alsó molyhos borékjával be fogja göngyölíteni, s akkor ő a tél hidegét bizton kiállja tavaszig. És van együttérző értelmisége, hogy valamennyi társával együtt egy-egy vékony selyemszállal odakösse a fa ágához azt a levelet, amely neki hazája fog lenni, hogy mikor eljön a tél, le ne hullhasson róla, megmaradjon a jövendőnek.
Ki az ott?
Ki tanít ennek a paránynak, mely nem nagyobb, mint az irónom letört hegye, meteorológiát, technikát, társulási egyetértést, előrelátást, hazaszeretet a maga szülőfölde, a falevél iránt? – S aztán mikor ott állok a megoldhatlan csillagképlet s a szélben lengő téli falevél közt, s végiggondolok a saját életemen!
Nem mondhatom, hogy sok szenvedés, megpróbáltatás, viszontagság ne ért volna. Hanem azt mind magam kerestem. Ha meghúztam volna magamat, talán nekem sem jutott volna belőle több osztalék, mint másnak; de mindig űzött a vágy szembemenni a nehéz időkkel, néha még baljóslatok, ellenálló akadályok dacára is.
Ifjúságomban festőnek készültem, volt tehetségem hozzá, s kezdetben biztató szerencsém. Ha ott maradtam volna, most talán az egész világ volna hazám, s senki sem neheztelne érette. Én azt egyszerre elhagytam, s választottam helyette az irodalmi pályát, melynek koszorúi tövisből vannak fonva, s nimbusza nem világít, hanem éget. És mégis Őt látom e sorsfordulatban; mert nekem ez a pálya minden szenvedéseivel, küzdelmeivel, nehézségeivel együtt a gyönyörök végtelensége volt; menedékem az országos viharokban, vigasztalóm az elcsüggedésben; harminchárom év óta az egyetlen hely, ahol mindig megtaláltam mindazt, amit a nagyvilágban és a kis világban elvesztettem, volt az íróasztal.
Majd szólok még az íróasztalról később.
A márciusi napokban Petőfivel együtt én voltam az, aki a népszabadságot kikiáltottam a szabad ég alatt. Az első szó kimondója fejével játszott; mert ha az egész nemzet nem visszhangoztatja azt, az a fej elveszett. Ki költé fel e visszhangot? Ki őrzé meg fejeinket?
Hát azután, hányszor álltam a nyitott sír szélén? Csatatereken, ellenséges táborokon keresztülhatolva, ostromolt városokig, bombazápor alatt. Szegeden a lőporos raktár robbant föl mellettem, s körültem az egész tért beteríté romokkal; én érintetlen maradtam.
Világosnál az „utolsó” napon egy olyan társasággal ebédeltem együtt, melynek minden tagja tudta már, hogy a fejét eljátszotta, s nekem sem volt semmi okom a magamét jobbnak hinni a többiekénél. Csak egy választás lehetett még: az, amit egykori ügyvédi főnököm tett, aki szemem láttára lőtte főbe magát. Azon gondolkoztam, hogy melyik lesz jobb? Mert bizonyára az én életem is olyan jól be volt ott végezve, mint a többieké. – Ekkor egyike a legelkeseredettebb politikai ellenségeimnek odatoppan elém, paraszt kocsisnak átöltözve, s azt mondja: „A szomszéd városban van a feleséged, aki utánad jött Pestről, ülj fel a szekeremre, viszlek”, s ezzel a szóval ez az ember, aki nem szeretett, kiragad a halál torkából, s a muszka táboron keresztülhatolva megszabadít.
Ki küldte ezt oda?
Fél évig bujdostam erdőkben, ismeretlen emberek között. Azok, akiknek hivataluk lett volna, hogy üldözzenek, segíték elő menekülésemet, s a komáromi kapituláció menlevele általi megszabadulásom nem költemény.
Hanem hát ezek mind materiális csodák. Jók egy magánélet regényéhez szenzácionális fordulatoknak; de a kitűzött jelmondathoz nem adnak semmi bizonyítékot. Te „egy” ember vagy, aki azt mondod: „Láttam az Istent, mikor megszabadított!” de hol volt az Isten akkor, amikor a többiek halálra mentek: akik voltak olyan jók, mint te vagy!
Tudom. – De nem ismerem el a halált büntetésnek, s az életet jutalomnak. Misszió mind a kettő. Egyikünknél az az áldozat, hogy meghal, a másikunknál az, hogy élve marad. Hányszor irigyeltem én azokat, akik már dolgukat jól végezve, pihennek: hányszor, évtizedeken keresztül? De a holtak és élők áldozata egy célra szolgált; nagyobb célra, mint egy emberi boldogság; e nemzet ellenálló erejének megszilárdítására. S akik e célért meghaltak, többet tettek, mint mi, akik e célért élve maradtunk.
Ha akkor ellágyul a nemzet, most nincs Magyarország.
A csillagképletek, a téli falevél, az egyes emberélet történetén túl ott van „Ő” a nemzetek nagy életének fordulataiban. Minden nemzet addig él, amíg misszióját betölti; ha azon túlmegy, elmúlik, s ha új missziót talál, új alakban támad fel.
A klasszikus korszak mítosza szerint a fátum fölötte állt még az isteneknek is; a bölcsészet ezt tagadja; de azt el kell ismernie, hogy az emberi szabad akarat egyenlő tényező az isteni hatalommal; mert enélkül a lélek nem volna lélek; s az a Teremtő, aki az embernek lelket adott, a hatalmát osztotta meg vele.
És itt találunk rá a látható Istenre: amidőn az emberi szabad akarat valamit elront, hogy fordítja csoda módon ismét jóra. Néha óriási szenvedések, áldozatok árán, de amiknek díja az árát mindig túlhaladja.
Ne szóljunk a zsidó nemzetről, mely Jehova választott népének vallva magát, Istenétől mégis hazájából kiűzetni hagyatott. – Ha ott maradt volna, most a drúzokkal együtt juhokat, tevéket őrizne kis hazája legelőin, s nem volna több egy nomád népfajnál; míg szétküldve a széles világba, nevezetes tényező lett a népek között.
De keressük mi csak a saját nemzetünk történetében a látható Istent.
Előtámad, senki sem tudja, honnan, Ázsiából-e, vagy a Volga vidéki Észak-Európából egy néptörzs, s helyet foglal Európának egy olyan országában, melynek népzagyvalékát se Róma, se Attila, se Nagy Károly hatalma nem bírta egy összetartó birodalommá alakítani.
Ki vezette őket ide?
Ki adta neki a súlyos megintést a Lech-mezőn, hogy ne vesztegesse el magát, mint elődei, a hunok, avarok; hanem maradjon otthon földet és emberszívet művelni, országot alkotni. Csapásnak látszott; megmentő intés volt.
Ki adott világot a lelkének, hogy amidőn két vallás között kellett választania, ne annál állapodjék meg, amely őt kelet felé vonja, hanem amely a nyugottal egyesíti? Nem a dogma itt a kérdés, hanem a cirill betű, ezek a rabszolgaság láncszemei, amikkel a moszkvai egyedúr minden népet, amely azt fölvette, magához kötöz.
Mi a nemzetek története? – Küzdelem az istenerő és az emberakarat között. Néha együtt halad mind a kettő; az a nemzet nagy lesz.
Néha győz az „akarat” az istenerő fölött, hanem az ember, a nemzet elvész.
Néha egy erős csapása a világteremtő kéznek megtöri az akaratot; csapásnak látszik, de mentő intés volt az. Mikor az ember, a nemzet önmagával meghasonlott, s önbűnével ássa sírját.
Megkaptuk ez intést a mohi pusztán, megkaptuk a Csele pataknál. A nemzet halála látszott az lenni. Csak tisztító tüze volt. Hisz ez a nemzet önmagát akarta meggyilkolni akkor.
Nézzük végig a mohácsi vészt megelőzött korszak rettenetes törvényeit; a jobbágynép millióinak elnyomására, megkínzására kigondolt cikkelyek egész sorozatát; az egész megyék nemességét proskribáló határozatokat, azért, mert a szegény jobbággyal rokonszenveztek; az embernek, a saját magunk vérének állattá lealjasítására célzó végzéseket, egész addig a hahotával vegyült átkozódásig, hogy „lutherani comburantur!”, aztán kérdezzük, hogy nem kellett-e ide egy vérözön, mely szennyeinket letörülje, hogy aztán kezdjünk a tiszta lapra egy új, fényesebb, dicsőbb történetet írni.
Mikor a magyar önmagának lett legrosszabb ellenségévé, adott neki az Isten egy jobb ellenséget.
Mert ez ellenség barbár közönye mellett verhetett gyökeret hazánkban a reformáció, virulhatott fel a nemzeti tudomány, erősödhetett meg a szabadságérzet, emelkedhetett föl templomi szentséggé a hazaszeretet.
E nagy csapása nélkül az Istenkéznek ma ez a nemzet csak gyűlölt zsarnokokból és nyomorult helótákból állna; rég elpusztította volna önmagát.
Mikor a lecke megfogant, akkor az, aki ránk bocsátá vaskezét, ismét visszavonta azt rólunk. Nem maradtak-e e kéz ujjainak a nyomai rajtunk?
Akkor aztán átestünk a másik végletbe. Az Istenerővel küzdő emberakarat helyett úrrá lett nemzetünk fölött a sors előtt lefekvő álmatag közöny. A világ látott volna egy tüneményt, hogy múlik el egy nemzet, csupa életunalomból. Nem pusztítja ellenség, csak úgy elmúlik magától, a főrend átalakul németté, a jobbágyság beolvad a tótba, oláhba; csak a köznemesség és a papság marad meg – latinnak, magyart csak a nagy alföldi városokban találni már. Nincs költő, nincs tudós, nincs országgyűlési szónok, aki a magyart képviselje többé.
Ekkor ismét jött az intő vaskéz. Jött a József császár alatti germanizáló korszak. Végveszedelmünknek látszott, pedig újjászületésünk volt az. Mindenki ismeri a genezisét. A koronázatlan uralkodó azt parancsolá a magyarnak: beszélj magyarul, hozz törvényt, tanácskozz, bíráskodj magyarul. A magyar vármegyék azt felelték vissza: Nem! Mi latinul akarunk beszélni; ez kell nekünk, a magyar nem alkalmas arra. Akkor aztán azt mondta nekik, hogy: „No, hát beszéljetek és kormányozzatok németül.”
S e szó fölrázott bennünket öngyilkos mákonyálmunkból. Erőnk tudatára ébredtünk. Kincs lett ránk nézve, amit eddig lábbal tapostunk. A veszély szabadított meg.
Aki megnézi azt az üres lapot, mely törvénykönyvünkben Mária Terézia és II. Lipót nevei közé szorult, ezen a fehér lapon ott találhatja az Istenkéz látható írását.
Akarjátok újabb csodáit hallani, amik már élő szemeink előtt nyilvánultak?
Amin egy századon keresztül hasztalan fáradozott annyi nagy szellem, a népszabadság nagy művén, ezt a lehetetlen, óriásnak való feladatot egy márciusi napon megoldja egy csoport fiatal költő, újságíró és egyetemi tanuló, s arra az egy szóra, hogy „Ezt kívánja a nemzet!”, felszabadul a nép, a föld és a szellem. Én láttam e napnak Istenarcát, s fényétől még most is elvakul szemem, ha visszatekintek rá. Ott járt előttünk, tűzoszlop képében, mint a szolgaság házából menekülő Izrael előtt. Láttam ezredévek bálványait egyszerre összeomlani, egyes embereket a tegnapi énjükkel ellenkezővé teremtődni, láttam egy korszakot egy perc alatt megszületni, láttam egy szolganépet egy varázsszóra szabad nemzetté átalakulni. Láttam az Istent!
És azután láttam egy nemzetet, melynek egész egy emberöltő ivadéka nem tanult fegyverrel bánni, melyről azt énekelte költő és történetíró, hogy el van már puhulva, mint egy óriást fölkelni fektéből, s puszta kézzel megvívni kilenc oldalról rátámadó fegyveres ellenség légióival, s diadalmaskodni valamennyin.
És ismét láttuk küzdelemre kelni az emberakaratot az istenerővel. Diadalunkra, melyről azt hittük, hogy hazánkat újjáteremti, jött a csapás, melyről azt hittük, hogy hazánkat megsemmisíté.
És, íme, újra élünk. Nemzetünk ismét úr saját hazájában, nyelvünk elfoglalta hatáskörét, minővel még soha nem bírt; országunkat mint saját nevű monarchiát a kerek föld elismeri, s szavunk döntő súllyal bír a világrész végzetében; hitelünk szilárd, területünk vasutakkal van odaszőve Európa civilizált régiójához, irodalmunk virágzó, művészetünk elismert, tudományunk kezdeményező, és jövendőnk egy uralkodó kezében van, aki több, mint atyánk – jó barátunk.
Talán, ha az emberakarat győzött volna, nem lenne jobb.
Annyi bizonyos, hogy abban az esetben most Magyarország körös-körül volna véve ellenséges nagyhatalmaktól, egyetlenegy szövetséges nélkül. – S hogy minő sorsa volna e nemzetnek itt határain belül? Azt ki mondhatja meg? – Irtó harcot folytatva annyiféle nemzetiséggel, miket minden szomszéd ráuszíthat, és kényszerítve az újabbkori hadászat által elviselhetetlen hadikészülődésekre, nem roskadt volna-e már azóta össze terhei alatt? Aztán ismerjük magunkat. Külellenséggel még lehet őszinte békét kötni; de ki békítheti ki valaha a belső ellenséget, a kielégítetlen nagyravágyást, mely örökké harcol a fennálló ellen, s fegyver szünetet nem köt soha, s ha győzött, nem pihen meg, csak tábort cserél? Hányszor meghurcoltuk volna azóta annak a nagy magyarnak minden szál ősz haját a sárban, kinek históriai nimbuszából most egy sugár sincs elhomályosulva! – És, íme, a múlt és a jelen át van hidalva.
Hanem a két korszakalkotó perc között tizennyolc év fekszik (1849–1867).
És e tizennyolc évnek van története.
Történet, mely sohasem lesz megírva.
Igenis, megkísérték az elbukottak mindenféle módját a szabadulásnak, a lesújtó végzet alól. – Küzdöttek Istennel.
Ezeren meg ezeren vannak, akik közül az egyik az egyik részét, a másik a másikát ismeri e csendes, de hősi erőködésnek, e lázas töprengésnek, és ezeren meg ezeren mind a sírba fogják vinni magukkal azt, amit tudnak.
Maga a legkiválóbb alakja a magyar Amphiktionoknak nem azt jelenté-e ki most legközelebb: „Semmit sem írtam fel az utókor számára abból, amit tudok”.
A magyar nemzet „meg nem történt történetének” kell e nyomtalanul elmúlt és mégis teljes sikerű küzdelmet neveznem. E meg nem történt történetnek mennyi teleírt és kitörült lapját látom magam előtt. Ismerem az emberkezet, mely teleírta, hát azt a kezet ne ismerném, mely kitörülte?
E nehéz korszak száműzött engem íróasztalomhoz. – De nem! Nem exiliumom, azilumom volt az.
Nem is ott kezdődik, kicsi gyermekkoromnál kezdődik az.
Nem adomázási vágyból, nem is önéletírási ösztönből írom le ezeket; hanem hogy láthatóvá tegyem, hogyan fejlődött ez ki csírájából?
Nekem gyermekkori játékszerem sem volt más, mint a palatábla meg az iral.
Amit írtam, ahhoz rajzoltam is, s amit rajzoltam, ahhoz valami történetet is írtam.
A legelső piktúrám hatesztendős koromban egy farkas volt, s alá ez a történetesen alkaikus vers volt írva: „Búsulást hallata bokrokban egy farkas”. Hogy mi búsította el olyan nagyon azt a farkast, arról most már fogalmam sincs. Hanem a farkas meg a vers most is megvan valahol, mert késsel volt belekarcolva a nagy palatáblába.
Második művészi kísérletem egy szörnyeteg vers mellékletében a hírhedett Rőth-féle család gyilkosának arcképe volt. Ekkor már hétesztendős voltam. Jó apám dicsekedve mutogatta azt az ismerőseinek, s sokáig ott láttam azt a Bibliába eltéve. Kilencéves koromban már két versem jelent meg a „Regélő”-ben meg a „Társalkodó”-ban; az egyik valami négerrel bajlódik, a másik azonban egy ismerős alakot, a város bolondját énekli meg; alányomtatva a nevem, szülöttevárosommal és életkorommal együtt. Ez első siker által elkapatva, rögtön és egyenesen a drámaíráshoz fogtam. Tízesztendős voltam már, ez elég indok rá. Elő is adtuk azt a darabot kortársaimmal. Hanem az irigy kritika agyonhallgatta. S én ennek következtében elég jókor rájöttem arra a tudatra, hogy ha az ember író és festő akar lenni, elébb talán jó lesz iskolába járni.
Azóta mindig iskolába járok.
Sokat éltem, sokat tapasztaltam, sokat olvastam.
És az, ami nekem sok, még mindig olyan elenyésző parány az összességben, minő a föld a világrendszerben.
Az élet és a könyvtár két nagy iskola. A teremtésnek két nagy univerzuma.
Mik a csillagos ég minden csodái egy könyvtárhoz képest?
Ez a tünemény, ez a phoenomenon, melyben látható a lélek, Isten.
A nagy szellemek összességének hagyománya. Az eszmék, a gondolatok álló csillagai. A minden materiális mozderő fölött álló, a semmi anyagra nem redukálható ember meteorjai.
És mennyivel nagyobb csodája a teremtésnek a napok tejútjainál maga az emberi szív élete.
Annyi millió között két egymáshoz hasonló élettörténet nincsen. Ahány szív, annyi történet, örökké új és kimeríthetlen, végtelenebb a makrokozmosznál; egy világ, mely magát mindennap újra meg újrateremti és nem ismétli soha.
Harminc év óta mindig hordok magammal egy-egy kis könyvecskét, amibe mindazt följegyzem, amit az élet és könyvtárak tanítanak. Egy kis gyűjtemény már maga ez a könyvecskéim halmaza, s a belejegyzett tárgyak tömege nem egy, de tíz emberélet munkássának alapot adna. De azoknak sohasem fogja hasznát venni senki, magam sem valamennyinek. Mert az alkotáshoz nem elég az akarat, nem elég a tehetség: oda inspiráció kell.
Lehet valakinek a leghálásabb költői tárgy a kezében, bírhatja az írói nyelvet, a ragyogó tollat, merész fantáziát; ha nem tudta megtalálni a sugallatot, mely tárgya iránt átmelegítse, mely annak rejtélyeit előtte feltárja: vesződni fog, kínnal alkot és belefárad, s mikor elkészült vele, bánja, hogy megteremté.
Ellenben minő földöntúli gyönyör az: az önkénytelen sugallattól átmelegülve dolgozni egy munkán, melybe alkotója bele tudott mélyedni lelke egész szeretetével, azt az első megfogamzás percében készen látja maga előtt, s nem tud tőle megválni, míg be nem fejezte.
Én éreztem mind a kínjait, mind az örömeit ennek a munkának.
Ki tanúskodjék a látható Istenről, ha a költő nem, aki ugyanazzal a tollal írhat jót, írhat rosszat. Ezt a klasszikus kor költői vallották már: „Est Deus in nobis!” – S az „invita Minerva” kriteriona volt náluk a költői érzéknek.
Azokat a munkáimat, amiket az olvashatók közé soroznak, mindig egy pillanatnyi ötlet teremté meg; másokhoz évekig készültem, s most bánom, hogy a tűzbe nem dobtam.
Vannak munkáim, amelyeknek keletkezését egy-egy nagy csapás idézte elő. Például az Üstökös című humorisztikus vállalatom úgy keletkezett, hogy egyszer egy barátom hibája miatt nagy bajba kerültem, s gondterhesen járkáltam künn a kertemben, akkor még fiatal fácskáim között, s íme, mint Mózesnek a csipkebokor, nekem a ribiszkebokor súgta meg, hogy kezdjek meg egy művet, amihez akkor még minden hiányzott, humorisztikus író, rajzoló és olvasóközönség, csak egy volt meg, ami nem kellett: osztrák cenzúra. S ez a sugallat szülte azt a vállalatot, melynek huszonkét évfolyamában a magyar néphumor van összesítve, s mely rám nézve is egy új fordulópontot képezett, és szabadulást nyitott önerőm útján.
Mennyi gondnak, mennyi aggodalomnak, mennyi keserűségnek volt eloszlatója rám nézve az íróasztal! Az íróasztal még a börtönt is otthonná tudta változtatni rám nézve, s bástyám volt, ahol ellenségeim el nem értek, bűvköröm volt, mely előtt balsorsom rám nem talált.
Azért írok olyan sokat. Volt idő, azt mondják, amikor szükség volt rá, hogy a nemzeti önérzet ébren tartásáért írjak – most már nincs rá szükség: most már csak magamnak írok.
S hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek – hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar. Miért is nem világnyelv? Ha ezt más nemzetek nagy szellemei tudnák! Hiszen magyar nyelven költeni olyan, mint a hegedűművésznek a straduarión játszani! – Miért nem beszéli ezt a művelt nagyvilág? – Sokszor kérdezem magamban, hát már az Isten a magyar nyelvet csak a saját gyönyörűségére teremtette?
De én hálát adok neki, hogy ezt nekem adta anyanyelvül; hogy ezen a nyelven mondhatom meg neki, hogy én látom őt a csillagtejutakban, látom az aszú falevél férgeinek életében; látom saját sorsom rejtélyes fordulataiban, látom nemzetem csodateljes történetében, látom az emberi lángész remekeiben, látom az üres papírlapon előttem.
Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, ahol őt ne látnám.
S nem félek kimondani, hogy a nagy és kicsiny között, aki középen áll, az az ember.
Nem a csillagos ég, az ember az istenség tanúja.
A nap csak eszköz, a föld a cél, bárha ez forog is amaz körül; s a mindenség közepe nem a Szíriusz, hanem az emberi szív, mely megtelt Istennel!
