A Petőfi-megjelenések rejtélyének megoldása
A Petőfi-megjelenések rejtélyének megoldása
E napokban volt szerencsém egy régészeti kiránduláson együtt utazhatni Petőfi egyik legrégibb és legbizalmasabb barátjával: Bathó Ferencz úrral, jelenleg gróf Károlyi Alajos stomfai uradalmának tiszttartójával, aki a költővel, még mikor az vándorszínész volt, Vácon sokszor megosztotta kenyerét. Később a szabadságharcban mint honvéd együtt szolgált vele Bem alatt; az orosz invázió után pedig mint menekült honvéd Szendreyhez került, Petőfi apósához, s azóta mindig a család legbizalmasabb embere volt, s később rokonságba is jött vele. Petőfivel Marosvásárhelyen találkozott legutoljára, három nappal a segesvári ütközet előtt; egész éjjel együtt volt vele, s marasztotta, hogy ne menjen Bemhez vissza; de nem bírt vele. Reggel 3 órakor Petőfi kocsira ült, s elhajtatott. A vesztett ütközet után tudakozódott Petőfi felől, s többekkel beszélt, akik mind azt mondták, hogy gyalog látták őt futni a kozákok elől. Hogy hová lett, azt senki sem tudta. Mikor Júlia hazajött egyedül, Szendrey kétszáz aranyat adott a leányának, hogy menjen el férjét felkeresni. Az utánjárásnak az lett az eredménye, hogy Petőfiné bizonyossá lett afelől, hogy Sándor elesett, s visszatérve már új férjét mutatta be atyjának, Árpádot, kit Szendrey megkedvelt, s az új házasságba belenyugodott.
Ekkor 1850-ik ápril végén egy hódmezővásárhelyi asszony jött fel a mágócsi pusztára, ahol akkor Szendrey lakott, s Bathóval kívánt beszélni.
Bathó már akkor nem viselte álnevét, ami alatt bujdosott, mert Kende tábornok a vidékbeli honvédeket, szám szerint 34-et, a maga felelősségére szabadon bocsátá.
A vásárhelyi nő azt az izenetet hozta neki egy nála lakó menekült úrtól, hogy az beszélni óhajtana vele személyesen. A vele jött kisleány meglátta a szobában Petőfi arcképét, s gyermeki naiv meglepetéssel mondta: „Nini, ez itt annak a bácsinak a képe, aki nálunk lakik.” Erre a szóra Bathó rögtőn elhatározta magát, hogy átmegy Vásárhelyre a szállást adó nővel.
Az ott egy kis udvarszobába utasítá őt, ahol egy férfialak feküdt az ágyon, ki az ő láttára rögtön felkelt, és eléje sietett.
Soha ember és ember között nagyobb hasonlatosság nem létezett; ugyanazon arc, hajviselet, szemek, még a Petőfinél oly sajátságos fejfelkapás, mozdulatok, a lépések megnyomása és maga a hang is ugyanaz. És mégsem volt az.
– Mi tetszik önnek, uram? – kérdezé a megérkező.
– Hát nem ismersz rám? Feri! – szólt a rejtélyes alak, kezét nyújtva eléje. – Én vagyok Sándor.
– Uram! – szólt Bathó. – Az igaz, hogy ön oly bámulatosan hasonlít Petőfihez, hogy az embert zavarba hozza; de ön mégsem az. Én őt nagyon jól ismerem, ön rendkívül hasonlít hozzá, de azért mégsem ismerem el annak.
Ekkor a rejtélyes ember elkezdett beszélni mindenféle viszonyokról, amik a Petőfi és Szendrey család között voltak, oly körülményekről, amiket csak a beavatottak ismerhettek; Júliáról, Zoltán fiáról; a debreceni összejövetelükről; együtt utazásukról. Mindent tudott, amit nem tudhatott más, csak Petőfi. És mégsem volt Petőfi.
És amíg beszélt, annyira vitte Bathót, hogy az elkezdett kétségeskedni. Utoljára még a tegezést is elfogadta. Végre Bathó átadott neki húsz forintot, s azt mondta, hogy maradjon itt; ő vissza fog térni Szendreyhez, azzal közölni fogja e titkot, s ha Szendrey is elismeri őt Petőfinek, akkor majd kieszközlik, hogy külföldre kimenekülhessen, ellátják pénzzel, amennyire csak szüksége van.
Ez az ember már azt is tudta akkor, hogy Júlia férjhez ment, s ezzel indokolta, hogy nem akar Szendreyékhez elmenni.
Bathó erre visszatért Mágócsra, s a szintén akkor hazatérő Szendreynek elmondta a vásárhelyi titkot, s kérte, hogy látogassa meg ő is azt az embert, aki oly feltűnő hasonmása Petőfinek, hogy az ember a saját szemei és fülei után sem mer fölötte ítélni.
Akkor este volt már. Csak másnap reggel lehetett Vásárhelyre visszatérni. Mire másodszor is megérkezett a parasztlakhoz Bathó, már akkor a rejtélyes embernek csak a hűlt helyét találta ott. A szállást adó asszony értesítése szerint az, amint megkapta a húsz forintot, rögtön egy pár új csizmát hozatott, azt felhúzta, s azzal úgy elment, hogy vissza sem tért többet. Szendrey megérkeztét már nem akarta bevárni. Ezzel bizonyította be, hogy csaló volt.
De hogy veszedelmesen kellett hasonlítania Petőfihez, azt kétségtelenné teszi, hogy egy oly közelálló barátjával, mint Bathó, képes volt elfogadtatni magát mint Petőfi.
És így már most az is megérthető, amit Katona mérnök beszélt Hazucháról. Ugyanennek az embernek kellett lenni annak is, aki őt Budán megszólítá, s akit Hazucha éppen úgy megemberelt, mint a többiek, akik ez alak által magukat illúziókba hozatni engedték. Ez a legvalószínűbb megoldása a Petőfi-megjelenések legendájának.
