A szellem meghamisítása
A szellem meghamisítása
A mai kor írói igazán boldogok. Az ő Minervájok oly fegyverzetben szökhetik elő apja fejéből, amilyenben kigondolták. A régibb időkben úgy léphetett csak ki Minerva a szabad levegőre, ahogy a cenzúra uniformírozta. Legtöbbször a fegyvert is le kellett tennie, ha nagyon éles volt, s pajzsán a Medúzafőnek kellemetes arcjátékot kellett mutatnia, hogy senkit meg ne ijesszen.
A cenzor életnek és halálnak ura volt; bizonyos tárgyakról említést sem volt szabad tenni: vallásról, szabadságról, a szabadságharcok eseményeiről, ha néha igen kellemetes modorban, a kicsinyeket szelídítgetve s a nagyoknak hízelkedve.
Gyakran jött azután az író abba a helyzetbe, hogy a kegyetlen cenzorral elkezdett alkudozni. Néha egyetlen szó miatt megtagadta a cenzor a „typis admittitur”-t.
A „gonosz barát” adomája historikum. A cenzor kiigazította azt „gonosz prédikátorra”. A „barát” ugyan azt jelentené, hogy „amicus”, de hiába! A közönség azt is érthetné alatta, hogy „monachus”. S az nem lehet gonosz: a prédikátor az lehet.
Petőfinek el kellett engednie munkáiból egyik erőteljes versét:
Megvetésem és utálatomnak
Méltó tárgya, ember a neved.
A természet söpredéke vagy te,
Nem király a természet felett.
Méltó tárgya, ember a neved.
A természet söpredéke vagy te,
Nem király a természet felett.
A cenzor is ember volt, s ezt a kollektív nótát az emberiség nevében sehogy sem akarta elfogadni.
Kuthy Lajos sok tekintetben zseniális „Hazai rejtelmei” el voltak tiltva a kinyomtatástól e frázis miatt: „Ha a Bibliaként Isten azt mondta az embernek, hogy: »Arcod verítékével szerezd kenyeredet«, az még csak embertelenség volt; de mikor az ember mondja azt embertársának: »Arcod verítékével szerezd a más kenyerét«, az már istentelenség.” A cenzúra blaszfémiát talált benne – alkalmasint abban, ami az emberről volt mondva –, s Kuthynak más frázist kellett helyébe tenni.
Vörösmarty egyik legszebb költeménye: „Egy rabszolga keserve Pompejus sírján”, eredetileg: „Mikes keserve Rákóczi sírján”; de napvilágot csak ily etiquette mellett láthatott.
Lisznyay török–tatár versei mind a magyar–osztrák témáról vannak írva, fogoly Balassájának keservei az 1849 utáni időket zengik.
Magam is tudnék a hamisításról egyet-mást bevallani. Két novellámat kényszerültem Magyarországról áttenni kit Spanyolországba, kit Mexikóba, s alakjaimból spanyol hidalgókat s rézszínű indiánokat csinálni, akikre azután az idegen ruha s idegen bőr nem is illett semmiképpen. Sőt megtörtént egy négyfelvonásos darabommal, melyet az én kedves barátom, a cenzor nem akart megbuktatni, hogy tehát minden ki legyen expiálva, még egy végjelenést csinált neki.
Be is fűtöttem vele.
Mennyi ideig kellett a közönséget a fehér sorok közt olvastatnom! Még most is megérzik a tollamon ez a félénkség. Hányszor segített ki Róma és Grécia, ha egy kis szabadságeszmére kellett hivatkoznom; s hányszor laktam meg azt a jó Kínát, mikor hazai viszonyokra kellett példálózni.
Hiszen tudjuk, hogy egy időben a „Pesti Napló” hirdetett (FK) vezércikkezője, ha valami igazat akart elmondani itthon, beült Schleswig-Holsteinba, s úgy tett, mintha Dániának beszélne.
A cenzúra kényszeríté az írót saját írói egyéniségének meghamisítására.
Senki a hamisítás által többet nem szenvedett, mint a mi Csokonaink.
Az a Csokonai, akit a nyomtatás elénk állít, egy könnyűvérű, néha mámoros, gyakran szerencsétlen szerelmes, sokszor hízelkedő, egy-egy korszakában patetikus filozóf; és mindez egyesült is benne, kivált élte vége felé, mikor a sors kereke lejárta. De hát az ifjúság lángja hol maradt.
A költők nem voltak-e szabadelvűek akkor? Nem rajongtak-e korukat messze meghaladó eszmékért? Oh, igen. Csakhogy azokat a lángokat a cenzúra koppantója szép óvatosan eloltogatta.
Hanem ahová azután a cenzúra veres ónja el nem hathatott, a magánosok írott gyűjteményeiben, ott most is megkaphatjuk Csokonainak, fájdalom, önmaga által, kényszerűségből, a nyomtatásban meghamisított költeményeit a magok eredetiségében, ahogy azok a költő meleg szívéből születtek.
Mily kicsinyes volt az akkori cenzúra akadékoskodásaival! A Békaegérharcban például a nyomtatásban ez van:
E közben a rút habokat
Mindinkább kezdi nyelni;
Mord! Rettung! kiáltja sokat,
Senkit sem hall felelni.
Mindinkább kezdi nyelni;
Mord! Rettung! kiáltja sokat,
Senkit sem hall felelni.
A kéziratban pedig ez:
E közben a feldult habot
Mindinkább kezdi innya;
Nincs Compostelli Jakab ott,
Sem Sennis Katalinja.*
Mindinkább kezdi innya;
Nincs Compostelli Jakab ott,
Sem Sennis Katalinja.*
A vízbe esettek védszentjei.
Másutt ugyanazon költeményen a cenzor „egy ott hevert ladikot” markoltat fel a hőssel, mi a kéziratban így áll: „egy rozzant Nepomukot”. Toldy kiadásában már ez utóbbira van visszaigazítva; de Nepomuk szent nevéből még mindig csak két betű áll ott, a többit a cenzor megtartotta magának.
Erős világot vet Csokonai egyéniségére a „Konstantinápoly” című költemény, mely atyám írott gyűjteményében két részre szakítva fordul elő; az utóbbinak címe „A vallás”. Ez is a törökkel takarózik a nyomtatott kiadásban, s maga elé teszi Konstantinápolyt, melyhez pedig se iránya, se irálya nem illik; amaz pedig pajkos szatíra, emez pedig egy emelkedett filozófi költemény, mely kezdődik egy új invocatióval.
S ami fő, a nyomtatásban ki van hagyva belőle az a strófa, mely kétségtelenné teszi, hogy biz ez nem csupán a török vallásra vonatkozik. Az egész így szól:*
A dűlt betűkkel közlöttek azok, amik a nyomtatásban ki vannak hagyva.
Denevér babona, bagoly vakbuzgóság,
Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság?
Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén,
A vitézek karján, a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
Együgyű keblében nyugva heverészett.
Nem emelte még fel kiáltása szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak javát:
Boldog volt a világ; a hit és a szentség
Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség;
Állott a természet örök építménye,
Állt az emberiség legszentebb törvénye;
De mióta annak sok romlást szenvedett
Oldalába raktad bal madár fészkedet:
Azóta számodra rakja a lenyomott
Érzelem aztat a sok fényes templomot;*
Azóta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinye szájából,
A szent névre vágyó balgatag anya is,
Hogy tudjon mit vágni a dervis foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
S letészi a mennynek árendáját, bérét,
Hogy mikor az oltárt építik számodra,
Kecskeszőrt vihessen ő is oltárodra.
Nappali álmodban látsz ezer álmokat,
Éjjel a népek közt huholod azokat.
Jőj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
Mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan igéred a paradicsomot;
Csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod a kordéba’.
Hát már ha valaki bőjtölget pénteken,
Hogy éhhel s mezítláb jár a szent helyeken,
Olyan nagy érdem-e egy két liturgia,
Hogy azzal az ember legyen Isten fia?*
Hogy paradicsomba’ és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Különben nem lehet idvezült törökké,
Ámbár emberséges ember volt örökké.
Egy paradicsomot csak magának tetet
Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! emeld föl örök beszédedet:
Mindenek hallgatni fogják törvényedet,
S a kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara huholni megszűnik;
Egy jóltevő világ a mennyből kiderűl,
S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah ti, már is abból fakadt indulatok,
Nyelvemre harsogóbb hangokat adjatok,
Emelkedj’ fel, lelkem! előre, képzelem!
Mint kiált fenszóval egyet az értelem:
Azonnal a setét kárpitok ropognak,
A szívről az avult kérgek lepattognak,
Tárházát az áldott emberiség nyitja;
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a földet beteli,
Ember embertársát ismét megöleli;
Eloszolnak a szent és panaszos hangok,
Boldogító érccé válnak a harangok;*
Azzal sok száz embertárson segítenek,
Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, oh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet,
Vajha te csak egyszer említnél engemet,
Úgy e bajos világ bár rémítne tőle,
Nemes utálással halnék ki belőle.
Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság?
Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén,
A vitézek karján, a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
Együgyű keblében nyugva heverészett.
Nem emelte még fel kiáltása szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak javát:
Boldog volt a világ; a hit és a szentség
Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség;
Állott a természet örök építménye,
Állt az emberiség legszentebb törvénye;
De mióta annak sok romlást szenvedett
Oldalába raktad bal madár fészkedet:
Azóta számodra rakja a lenyomott
Érzelem aztat a sok fényes templomot;*
Azóta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinye szájából,
A szent névre vágyó balgatag anya is,
Hogy tudjon mit vágni a dervis foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
S letészi a mennynek árendáját, bérét,
Hogy mikor az oltárt építik számodra,
Kecskeszőrt vihessen ő is oltárodra.
Nappali álmodban látsz ezer álmokat,
Éjjel a népek közt huholod azokat.
Jőj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
Mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan igéred a paradicsomot;
Csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod a kordéba’.
Hát már ha valaki bőjtölget pénteken,
Hogy éhhel s mezítláb jár a szent helyeken,
Olyan nagy érdem-e egy két liturgia,
Hogy azzal az ember legyen Isten fia?*
Hogy paradicsomba’ és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Különben nem lehet idvezült törökké,
Ámbár emberséges ember volt örökké.
Egy paradicsomot csak magának tetet
Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! emeld föl örök beszédedet:
Mindenek hallgatni fogják törvényedet,
S a kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara huholni megszűnik;
Egy jóltevő világ a mennyből kiderűl,
S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah ti, már is abból fakadt indulatok,
Nyelvemre harsogóbb hangokat adjatok,
Emelkedj’ fel, lelkem! előre, képzelem!
Mint kiált fenszóval egyet az értelem:
Azonnal a setét kárpitok ropognak,
A szívről az avult kérgek lepattognak,
Tárházát az áldott emberiség nyitja;
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a földet beteli,
Ember embertársát ismét megöleli;
Eloszolnak a szent és panaszos hangok,
Boldogító érccé válnak a harangok;*
Azzal sok száz embertárson segítenek,
Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, oh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet,
Vajha te csak egyszer említnél engemet,
Úgy e bajos világ bár rémítne tőle,
Nemes utálással halnék ki belőle.
„Templomot” helyett a nyomtatásban ez áll: „pagodot”.
Ez már csak a törököknek szól?
A harangokat a török vallás nem ismeri.
Ez magyarázza meg azt az üldöztetést, amiben Csokonainak a saját felei által is részesülnie kellett; azért maradt örökké veszett híre: mert hiszen semmi sem könnyebb, mint egy költőt a társadalom ellenségévé dühíteni.
Egészen nagynak és fennköltnek engedi pedig láttatni Csokonait az a verse, melyet a „hadról” ír. Íme, a kézirat szerint annak befejezése. Az eleje a had borzalmait festi, a vége pedig ez:
Minden rendet feljár a szörnyű setétség
Ijesztő ködébe’ a félelem s kétség;
A kirántott kardok csillámló ligete
A néző szemekre fényes homályt vete;
A halálnak sok száz cifra mészárosa
Áldozatjainak nyakait csapdossa;
Örül, mikor látja, hogy embertársának
Vércseppjei dühös karjára omlának;
Hízik az előtte fetrengő jajától
S tiszteletet kíván gyilkos szablyájától.
Meg ne itéljetek, emberek, ha kérdem:
Ez-e a valódi virtus és az érdem?
Melyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak,
Pennáján az őtet dicsérő Homérnak.
Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni
Dicső virtus? annyi embert öldökleni?
Az ártatlanoknak felkoncoltatása,
A szelíd városok s faluk feldulása
Olyanok-e, melyek által lehettenek
Sok száz gazemberek hérók és istenek?
Ha valaki megöl egy embert magába;
Függesztik a Hámán szellős ablakába;
De akik ezt sok száz ezrekkel cselekszik,
A nép még azoknak nevével dicsekszik:
Azt kerékre teszi, a neve pirata;
Ennek örök márvány oszlopot irat a.
Bár hazánk is, melynek minden krónikája
Még eddig csak ilyen hentesek táblája,
Adna már ezeknél egy szebb matériát:
Így írhatnék én is dicsőbb históriát.
Ijesztő ködébe’ a félelem s kétség;
A kirántott kardok csillámló ligete
A néző szemekre fényes homályt vete;
A halálnak sok száz cifra mészárosa
Áldozatjainak nyakait csapdossa;
Örül, mikor látja, hogy embertársának
Vércseppjei dühös karjára omlának;
Hízik az előtte fetrengő jajától
S tiszteletet kíván gyilkos szablyájától.
Meg ne itéljetek, emberek, ha kérdem:
Ez-e a valódi virtus és az érdem?
Melyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak,
Pennáján az őtet dicsérő Homérnak.
Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni
Dicső virtus? annyi embert öldökleni?
Az ártatlanoknak felkoncoltatása,
A szelíd városok s faluk feldulása
Olyanok-e, melyek által lehettenek
Sok száz gazemberek hérók és istenek?
Ha valaki megöl egy embert magába;
Függesztik a Hámán szellős ablakába;
De akik ezt sok száz ezrekkel cselekszik,
A nép még azoknak nevével dicsekszik:
Azt kerékre teszi, a neve pirata;
Ennek örök márvány oszlopot irat a.
Bár hazánk is, melynek minden krónikája
Még eddig csak ilyen hentesek táblája,
Adna már ezeknél egy szebb matériát:
Így írhatnék én is dicsőbb históriát.
Minő magas eszmejárás, s minő merészség kellett ahhoz, hogy azon időben, midőn minden nép ittas volt a vértől s harci dicsőségtől, egy költő így arcába merje vágnia világ hatalmasainak az ő megérdemlett ítéletöket.
De nem is olvasható ez az ítélet nyomtatásban, mert a nyomtatásban így végződik a vers:
Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,
Az irtózás elhal képzelődésemmel.
Te, szelidebb Múzsa, fuss el e scénáról,
Ne gondolkodj ilyen gyász matériáról!
Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,
Hol zúgnak az édes örömnek forrási:
Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,
Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.
Mert ha egy dalomat Rózsi helybe’ hagyja,
Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagya.
Az irtózás elhal képzelődésemmel.
Te, szelidebb Múzsa, fuss el e scénáról,
Ne gondolkodj ilyen gyász matériáról!
Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,
Hol zúgnak az édes örömnek forrási:
Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,
Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.
Mert ha egy dalomat Rózsi helybe’ hagyja,
Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagya.
Minő esés ez! Minő foka a megaláztatásnak kellett ahhoz, hogy egy költő szárnya annyira letörjön, hogy azt a dalt, melyet mint sas kezdett, a királyok és hérosok feje fölött csattogva, mint szerelmes veréb végezze, verébnéje előtt fetrengve a porban.
A felszabadult kor valóban tartoznék költőinknek azzal, hogy most, midőn láncok nem terhelik többé a szellemet, szolgáltatna nekik igazságot az által, hogy keresné fel munkáikat meghamisítatlan eredeti szövegeikben, s mutatná be szellemöket ez ő eredeti tisztaságában.
