Almásy Pál meghalt (1882)
Almásy Pál meghalt
(1882)
(1882)
Egyike a magyar nemzet újjászületési küzdelmében részt vett legnagyobb vezéralakoknak.
Hajdan egy egész nép által szeretve, barátaitól bálványozva, egy nemzet reményeinek élére állítva, elleneitől halálra üldözve, a balsorssal óriásként küzdve, kezében a hatalmasok szövetséges kezével, szívében a hazáért mindent újra feláldozó bátorsággal; agyában országalkotó eszmékkel – és végre elmúlva egy csendes kis házban, egyetlen szerető szív esthajnalsugára mellett…
Vajh kiemlékezik még rá rajtam kívül, aki még e kis félreeső pesti házban is láttam őt, ahol csak könyveinek élt már, és szerető nejének?
Úgy hiszem, nagyon csendes temetése fog lenni.
Pedig hányszor dobta oda az életét arra az oltárra, amelyen nem volt már más, csak hamu, hogy újra lángot szítson rajta! Hányszor lett e nemzetnek megsiratott, visszavárt halottjává, akinek feltámadásáért milliók imádkoztak! Most már az a kor is el van temetve mélyen. S aki belőle fennmaradt, lett egy fölöslegessé vált hőse egy feledékenységre ítélt nagy időnek.
Élete fényét, nehéz küzdelmeit, nagy katasztrófáit csak a krónika őrzi, mint adatgyűjteményt; ugyanez a név, mely a síremlék gránitján aranytól ragyog, régen elfakult már azon a végzetterhes okmányon, melyre azt a debreceni országgyűlés elnöke leírta. És mindazok a nagy históriai alakok a későbbi korból, akiknek az árnyéka az övével egymást keresztezé: koronás fők, bölcsek, hadverők, mártírok: régen maguk is árnyékok már.
De az én borongó lelkemnek jólesik végigjárni visszatérő útban ezeken a nagy nyomdokokon, amiket egykori vezérem s örökké jó barátom nagyratörő pályáján hátrahagyott. A cél más úton lett elérve, de azért az ő célja is az volt: „Magyarország újrafeltámadása.” S hiszem, tudom, hogy ha nem lettek volna, akik az ő útján törnek előre, a más úton haladók sem jutottak volna el e célhoz. Ezt a „haza bölcse” maga is kimondta, és mondta akkor, amikor minden szó a tettek súlyával bírt.
És Magyarország meg nem történt történetének is vannak hősei. És vannak hazafiúi érdemek, amikről nem szól a hír, és mégis az ég kapuján zörgetnek.
De egy emlékének megvilágításával tartozom én neki, és tartozik az a hírlap, mely a magyarhoni szabadelvű párt orgánuma. Volt egy szürke, ködös korszak, amiről sokan csak azt tudják már, amit nem tudnak: ebben a tespedő időben alkotta meg Almásy Pál a magyarországi szabadelvű párt számára a hírlapot, több elvtársával együtt, akik közül, akik még élnek, tudom, hogy ott lesznek a koporsója körül: hívei maradtak úgy neki, mint az elvnek. Előttem az első aláírási ív, mely a szabadelvű irány számára alapítandó lapot megteremteni felhívja a honfiakat: Almásy Pál neve van legelöl. Egy évig a „Magyar Sajtó” volt ez a közlöny. Akkor még nagyobb áldozatokkal ugyanazok a hazafiak az ő vezetése mellett megalapították a „Hon”-t, mely aztán a szabadelvű pártnak húsz esztendőn keresztül maradt közlönye, s melynek örököse lett a „Nemzet”, mind elvekben, mind közönségben.
Még abban az évben másodszor is fogságra került Almásy Pál és több elvtársai. Az a cél, amit odafenn említék: ez volt az ok. Ismét oda volt dobva nagy vagyon, szabadság, élet. A kortársak léhasága súlyosbítá helyzetét. Isten csodája s az uralkodó bocsánatkész szíve mentették meg csupán a legszomorúbb fátumtól, melybe egy barátjának terhelő nyilatkozásai sodorták.
Azontúl csendes ember lett belőle. Híve maradt mindig a szabadelvűségnek, s barátja az ahhoz ragaszkodó pártnak és kormánynak, de egészen visszavonult a világtól.
Hajdankori emlékei, büszke vágyakodásai, magas családi összeköttetései mind nem voltak képesek őt előszólítani aszkétai magányából.
Ott lakott éveken át a Bajza utcai kioszkszerű házban, hol remeteségét egyedül kedves neje (Almásy Sándor képviselő testvére) osztá meg vele híven. Se magánosokat, se társas köröket nem látogatott meg soha. Valahányszor összetalálkoztam vele, oly jólesett szavaiból megértenem, hogy az önként eltemetkezett nagy óriásból nem lett világ- és hongyűlölő, mint annyi másból, nem tekinté magát detronált félistennek: de egész hazafinak, ki emberhelyét betölti.
Most már betölti azt az áldott nyugodalom helyét, melyet nálánál e hazától senki jobban meg nem érdemelt.
Ha minden ember, akivel valaha jót tett, ha minden hazafi, aki hazájának megtartásában köszönettel tartozik neki, egy hantot fog hajítani koporsójára, akkor Almásy Pál sírja helyén hunhalom emelkedik.
A hazaszeretet örök lángja égjen e sír fölött, melyben a legnemesebb hazafi hamvai nyugszanak.
Egy oszloppal ismét kevesebb!
