Az erdei dal
Az erdei dal
Engem is meglepett egyszer a világfájdalom.
Én bizony nem is tudom már, mit vétettek az emberek, mit a világ, mit az egész áldott természet nekem? Elég az hozzá, hogy abban az állapotban éreztem magamat, amikor a vad poéta azt kívánja, hogy omoljanak össze a csillagok, nyíljék ketté a föld, s nyeljék el, temessék el őket közköltségen.
A gazember! Hát nem elég magas neki a kútágas? Okvetlen a hold szarva kell neki, hogy arra akassza fel magát?
Azt hiszem, tartoztam nehány száz forint adóssággal hitelezőimnek, s nehány kötet regénnyel kiadóimnak, amikből nem tudtam hogyan szabadulni; ez volt minden bajom. Oh, ez más embernél is így van; ne higgyétek, hogy a Byron-utódok sötét haragja onnan származik, mert megbomlott az emberiségbeni hitük; legfeljebb a csizmájuk talpa szakadt le, s nincs bizalmuk a vargacéhben, hogy találnak-e abban embert és hazafit, aki elég keresztyén és felvilágosult lesz azt újra megtalpalni, jobb időkben bízván?
Kivételt teszek azon nemesebb keblekért, akik magasabb okoknál fogva gyűlölik a világot minden benne levőkkel egyben; tudniillik máj- és lépfájdalmak s hemorrhoidalis szenvedések miatt; már ezeknek több okuk van szidni az emberiséget, mert a beteg ember méltán úgy tekinthet minden nem szenvedőt, mint aki az ő elvesztett egészségét megtalálta, és bitorul használja.
Nekem nem volt a májammal semmi bajom, és mégis olyan csúfnak, oly utálatosnak találtam ezt az egész világot; miért a fák, meg a békák olyan zöldek, az emberek meg oly pirosak, a tinta olyan fekete, a papiros meg oly fehér? Miért nem feketék inkább a fák, fehérek a békák és zöldek az emberek?
Mit tud nevetni két bolond, mikor úgy összejön egymással? Mit tudnak olvasni ezeken az újságokon, amikbe én is annyi ostobaságot írok? Miért nem hajigálnak ki a szerkesztők engem az ablakon? És a publikum a szerkesztőket utánam? És a világ maga magát szinte azon ablakon keresztül?
Hogy van kedve valakinek egy fát ültetni, mikor úgyis tudja, hogy ellopják a gyümölcsét? Hogy van kedve valakinek házasodni, mikor gondolhatja, hogy majd fia s lánya lesz, mennyi bosszúsága lesz velök? Hogy tud valaki Pestre kívánkozni, mikor ennél unalmasabb fészek nincs a világon? S hogy tud valaki Pestről kimozdulni, aki már egyszer beleesett, mikor a vidéken egyebet se lát, mint nyomorúságot?
És az emberek is milyen haszontalanok mind! A város egyik végén temetnek, a másikon táncolnak. Mikor valaki jóllakik, sírnia kellene, arra gondolva, hogy mások hogy éheznek. Aki jól alszik, fel kellene minden percben ébrednie, és arra gondolnia, hogy hányan vannak, akik most nem tudnak aludni, és sírni fölöttük! Teszi ezt valaki? Senki, senki. Önzők, szívtelenek az emberek! Megérett, megrohadt gyümölcs a világ. Hol az a magnus annus Platonis! Hol az az ítélet napja! Hol az az üstökös, aki véget vessen már egyszer mindnyájunknak! S legyen valahára általános quitt a világgal.
Ilyen csúnya, sáros kedéllyel azután kikóboroltam a hegyek közé, az erdőkbe; s olyan jólesett, hogyha egy-egy nagy pöffeszkedő gombát találtam az utamban, azt felrúghattam. Ah, milyen édes bosszút állni magamért a sorson, az ő kegyenceiben, a gombákban. A gomba a szerencse közvetlen gyermeke, mert semmiből terem, véletlen alapon; azért édesen esett benne a szerencsét meggázolnom.
Hogy is nem írtam én azt meg akkor versekben?
Ilyen úttalan, céltalan bolyongásaim közt egyszer az erdők mélyéből egy hathatós kardal zendül fel előttem, melynek dallama nagyon is jól ismeretes volt előttem.
„Isten áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel…!”
Jó kedvvel, bőséggel…!”
Hm. Vajon ki lehet az, aki olyan vígan tud lenni most?… Derék dolog ez a himnusz, akinek kedve van hozzá… No, csak rajta. Danoljon, aki még szeret danolni. Én ugyan nem akkompanyírozok neki.
Azonban a dal mindig erősebben hangzott, és nem akart megszűnni. Úgy látszott, hogy az éneklők régtől végig el akarják énekelni Kölcsey versét.
Sokáig gondolkoztam rajta, hogy nekivágtassak-e egy tüskebozótnak, s félkabátom hátrahagyásával kikerüljem az éneklőket, vagy a rövidebb utat választva elmenjek mellettük, és ha lehet, sötét arcommal megrontsam jókedvüket?
Az irigység ez utóbbit választatá velem.
Egy kis csalit választa el csak a danolóktól, annak zöld ágbogain keresztülfúrva magamat, egy sík mezőre értem, melynek közepén állt egy nagy terepély bükkfa.
Ott a bükkfa alatt ült a zöld pázsiton tizenkét ember; a gyermekkortól kezdve a húszévesig.
Azok danolták ott a himnuszt.
Az a tizenkét alak ott mind vak volt.
Szegény árva fiúk mind. Kik nem látnak sem eget, sem földet többé.
Behunyt szemekkel, égnek emelt arccal, lelkesült ajakkal úgy éneklék ott a kerekfa tövében: „Isten áldd meg a magyart!”, hogy a könny kicsordult szememből.
Ha még tinéktek is drága név a haza, ha még a ti szívetek is örül a jövőnek, ha még a ti ajkaitokon is van áldás a nemzetre, az emberiségre, mit szóljak akkor én, kinek mindent adott Isten, ami örülni, remélni jogosít!…
Ott maradtam sokáig; elhallgattam az éneklőket. Ének után fölkeltek a jámbor fiúk, elkezdettek játszadozni, körbefogott kezekkel pásztorjátékot, bekötetlen szemmel szembekötősdit, kergetőztek a nagy fa körül, s úgy nevettek, úgy örültek mindenféle apró tréfán.
Széjjelmentek a mezőkön, keresgéltek virágokat, kötöttek azokból bokrétákat, koszorúkat, feltették a fejükre, odatűzték gomblyukaikba, kalapjaik mellé; milyen szép lehet ez annak, aki látja!
S ismét hozzákezdtek valami víg dalhoz, ami az életet dicséré, és mindazt, ami az életben szép, a szép eget, a közös szeretetet, a boldog ifjúságot, s a mindent áldó Istent.
Azon vettem észre magamat, hogy kezeim össze voltak kulcsolódva.
„Bocsáss meg nekem, Istenem, hogy eddig nem láttalak!”
Vége volt nálam a világfájdalomnak, eldobtam magamtól az esztelen embergyűlöletet, messze a bozót közé hajítottam; meg sem mondom hova? Mert volnának bolondok, akik érte mennének és felkeresnék.
Hazamentem. Leültem dolgozni; kielégítettem hitelezőimet, kiadóimat, és azóta sem világfájdalom, sem embergyűlölet nem kerülgetett soha.
És még most is, midőn meggyógyult kedéllyel bolyongok ugyanazon erdőkben, ha véletlenül az ismerős nagy bükkfa elé jutok, visszagondolok ama jelenetre, s ha valami bántó gondolat üldözött, mindig elmarad ott tőlem.
