Azokról a „spiclik”-ről
Azokról a „spiclik”-ről
Van egy bécsi módi, amit alkalmilag Pesten is el szoktak kívánni.
Valahányszor a nép az abszolutizmus bűzös börtönéből kiszabadul, ahelyett hogy tele tüdővel színá a szabadság virágos mezejének illatát, még egy kis időre visszatér az elhagyott nyirkos helyekre, hajtóvadászatot tart börtöne férgei után: spicliket keres.
Mint mondám, ez bécsi mód; ott szokták az alkotmányos életet rendesen a spiclik üldözésén kezdeni.
Hogy az abszolutizmus Magyarországon is használta a titkosrendőrség intézményét, az kétségtelen; hanem annak alkatrészei annyira hivatalos egyéniségek, vagy annyira ismeretes szomorú celebritások voltak, hogy ugyan együgyű teremtésnek kellett lenni, aki valami szíve titkát rájuk bízta. Aztán mit is akart megtudni általuk tőlünk a kormány? Hogy mi a germanizálásnak szívünkből-lelkünkből ellene dolgozunk, hogy hazánk állami létéről soha le nem teszünk, hogy epedünk a szabad intézmények után – hogy reméljük a bitorló abszolutizmusnak rettentő összeomlását –, s annak szétrugdalt romjai helyén alkotmányunk újra felépítését? Ezt akarta a titkosrendőrség által megtudni tőlünk az abszolút kormány? Hisz ezt megmondtuk neki nyíltan a szemébe, ahol kívánta, sőt, ha tetszett, írásban is adtuk neki. Ezt meghallani nem volt Dyonis mesterséges fülére szüksége.
Hogy voltak a társadalomnak kétséges jellemű tagjai, kik bizonyos démoniákus ambícióval költött komplottok felfedezésében kerestek ephialtészi hírnevet, s árulkodásukkal jó barátok bizalmas körét vitték hosszú szenvedések próbatüzébe: azt is jól tudom. Számoljanak keblük istenével.
De itt azon szerencsétlen kikiáltott emberekről akarok szólani, akiket a titkos mendemonda ilyenkor ezzel a hátukra akasztott névvel szokott dekorálni: „spicli” – „szaglár”.
Inkább humorisztikus rajzot vázolhatnék e tárgyról, ha többen igen komolyan nem kérdezősködtek volna tőlem, hogy vajon hihető-e ez a városszerte elterjedt szájhagyomány?
Hihető-e az, hogy emberek, kiket eddig tiszteltünk, kikkel naponkint együtt társalogtunk, kikre ügyeinket, dolgainkat rábíztuk, egyszerre csak úgy legyenek előttünk bemutatva, mint társadalmi kémek, a titkosrendőrség bérencei?
Sőt, a napokban már egy hosszú írott lajstromát is beküldték hozzám a rendbe szedett spicliknek, szám szerint hetvenhatnak (!) , kiknek neveik mellé az összegek is ki vannak téve, miket szolgálataikért húztak; a legfelső 5000 forint, a legalsó 3000 forint. (Ez egy pipakupakoló neve után áll: vajon mi feladatot szánt ennek a szegény ördögnek a szájhagyomány? Tán a Kazinczy-pipák viselőit kellett evidenciában tartania?)
A legtöbb csihésnek kikiáltott persze kávés és korcsmáros; vannak azután grófok, bárók, doktorok, ügyvédek, királyi tanácsosok, nyugalmazott katonatisztek, hivatalnokok, iparosok, szerkesztők, tanárok, szolgák, örömleányok, boltosok, bankárok, papok, szerzetesek, sőt még jámbor cigány brúgósok is.
A lajstrom eredetére nézve az állíttatik, hogy azt egy beavatott toll írta ki az eredeti fekete könyvből, mely a pénzkiosztást is kontraszignálta.
A beküldő nagy betűkkel írta utána: „Én nem hiszem.”
Azt nagyon is jól teszi, ha ezzel a hittel nem terheli a lelkét. Egészen mások, sokkal nagyobb emberek voltak azok, akik akkor Magyarország sírját ásták, s ha már azoknak megbocsátottunk, az apraját ugyan ne üldözzük.
Annyival kevésbé, mert az üldözés méltatlan fegyver volna kezünkben.
Ha valaki vétett a haza és a honfiak ellen, s oly helyen áll, hol újra véthet, mondjuk meg szemébe, ami való; de háta mögött alattomban ne orgyilkoljuk le senki jó hírnevét.
Ez a spicli-kergetés nem egyéb, mint a kenyértársak versengése. Egyik üzletember a másikat kikiáltja titkos kémnek, hogy a publikumát elhajhássza; egyik cigány zenebanda a másikat vádolja kémkedéssel; sőt, még a tivornyaházak főnöknői is ily úton iparkodnak rosszabbítani egymás becsületét. Tisztességes küzdtér-e ez?
S midőn látunk az elrágalmazottak között olyan derék, becsületes hazafiakat is, kiknek nincs egyéb bűnük, mint hogy nem lehetnek szerencsések népszerűséggel dicsekedhetni, hogy tán nem barátjai az újabb koreszméknek, de azért a maguk emberségéből élő független emberek: lehetetlen, hogy a pártellenfelek védelmére szót ne emeljünk, kimondva azt, hogy a titkos vádaskodás nem találkozik helyeslésünkkel.
Szembe, aki nem szeret!
A francia nagy nemzeti mozgalom napjaiban azt írták az utcaszegletekre: „mort au voleur!” (halál fejére, aki lop!) Ezt a jelszót felírhatjuk mi is. S valakinek a becsületét ellopni nemcsak azért legsúlyosabb, mert a becsület a legdrágább kincse mindenkinek, hanem azért is, mert azt legnehezebb visszaadni.
