Bethlen Gábor „egy” tánca (Történelmi adoma régi adatok nyomán)
Bethlen Gábor „egy” tánca
(Történelmi adoma régi adatok nyomán)
(Történelmi adoma régi adatok nyomán)
Ezerhatszáztizenkilencben (ha jól emlékszünk rá) április 5-én vonult be a kapuit önként megnyitó Kassa városába Bethlen Gábor diadalmas seregei élén.
Hogy Magyarországnak ezen rangjára harmadik fővárosa a szabadság zászlói alá tért, bizony nem történt meg némi ellenkezés nélkül. Különösen két jezsuita barát mindent elkövetett, hogy a polgárokat a protestáns fejedelem ellen felizgassa, s a vár és a város tűzzel-vassal védelmezését rájuk erőltesse. De végre is a szabadsághoz szító polgárok a két fanatikus izgatót elhallgatásra bírták: az igaz, hogy egy kissé drasztikus módon, ami a mostani korban használt alkotmányos módszerek közt éppen nem ismeretes.
Harmadnapra a bevonulás után a fejedelem tiszteletére fényes táncvigalmat rendezett a város, amelyen jelen volt nemcsak a polgárság színe java, de Felső-Magyarország minden előkelő családjának képviselői is, akik akkoriban Kassán palotákat bírtak. El lehet képzelni, mennyi asszony és leány lehetett ott együtt.
De mind valamennyi között Páris almáját senki sem érdemelte úgy meg, mint a szép Remekyné, akinek a szépséghez és fiatalsághoz még az is megadatott, hogy özvegy legyen.
Csakhogy igen rátartotta magát!
Sem bokrétát nem fogadott el, sem táncba nem állt fel, sem poharat nem köszöntött, akárhogy kínálták.
Következett pedig a pompás vigalom végén a selyemtánc, aminek az a kimenetele, hogy a lejtés alatt a férfi és a nő kicserélik egymással az öv mellé dugott selyemkendőket, s azt a zálogot aztán kinek-kinek nagy áron kell megváltani, addig vissza nem adják.
A fejedelem egészen bele volt szerelmesedve a szép menyecskébe. Nem tekintette azt, hogy pápista; pedig láthatta azt a nyakában függő szép rubintos keresztről.
Neki hajította selyemkeszkenőjét, s íme, a büszke úrhölgy, aki még addig minden daliának kosarat adott, elfogadta a zálogot, s viszonozta azt a saját kendőjével, s arra aztán együtt lejték el azt a deli táncot, kinek nincsen mása, a két selyemkendő csöcskéjét tartván kezükben.
A tánc végeztével a fejedelem még jobban el volt varázsolva a gyönyörű özvegy szemeitől, s midőn helyére vezette, azt kérdezé, hogy mi lesz a váltságdíja a zálognak?
A hölgyek kérhettek akármit: drága kösöntyűt, bokrétát, szép dalt, tréfás szolgálatot; azt meg kellett adni. A férfi rendesen kérte a maga csókját, s azt is meg kellett adni, vagy szépszerével, vagy szokásos sikongatással.
A bűbájos özvegy suttogó szóval azt rebegé a fejedelemnek:
– Amit én a selyemkendőmért váltságdíjul kérek, azt én fenségednek el nem mondhatom, csak négyszem között.
De már az ilyen törvényjavaslatra nincs az a második tényezője a törvényhozásnak, aki azt ne mondaná, hogy „placet”.
– Hol és mikor?
– Holnap reggel harangszó után az én palotámban (palotának hítták abban az időben a belső szobát), ottan leszek!
Soha még fejedelem olyan pontosan meg nem tartotta szavát, mint Bethlen Gábor a szép Remekynének adottat. (A többit is megtartotta bizonyára, de ezt különösen.) Amint az Erzsébet-székesegyház harangja utolsót kondult, ő már ott volt a bájos özvegyasszony palotájában.
– Tehát halljuk: mi az ára a tegnapi táncnak?
A szép özvegy szemérmesen az arca elé húzta a fátyolát, s így kezdé suttogó szóval:
– Fenséged előtt bizonyára nem lesz titok, hogy ebben a városban két jezsuita atyák lakozának, akik közül az egyik nekem gyóntató atyám volt.
A fejedelem gondolta magában, hogy ez ugyan nagy feneket kerít a dolognak.
– Hát aztán? Mi lett belőlük?
– Kuruc vitézek bizony megfojtogatták mind a kettőt.
– Ejnye, ezt bizony nehéz dolog lehetett szegényeknek elviselni.
– De még ha csak ezt tették volna velük! Ámde ezen felül olyan helyre dobták be őket, amelyet átall az emberi nyelv másként, mint négyszemközt megnevezni. Arra kérném tehát fenségedet, engedje meg, hogy onnan őket felvétessem, s tisztába tétetvén, eltakaríthassam.
– És micsoda hely az?
A szép özvegyasszony megmondta azt a szót. Bizonyára nem lehet azt társaságban kiejteni sehol.
– Vigye őket kegyelmed akárhová! – kiáltá a fejedelem, s a visszakapott selyemkendőjét az orra elé tartva, futott ki a szép özvegy házából, otthagyva annak zálogul tartott selyemkendőjét, s nem kérve érte a váltságot.
Így végződött Bethlen Gábor első szerelme és emlékezetre méltó tánca.
