Deák Ferenc temetése előtt
Deák Ferenc temetése előtt
Egy ember, aki meghalt és mégis él; kit temetni visznek, s mégis itt marad közöttünk.
Mi volt Deák Ferenc? A bölcsesség, a hűség, a szabadelvűség, a honszerelem Magyarországon. Ezeknek nem lehet meghalni: ezeket nem lehet eltemetni.
Nagy nemzetekből támaszt a korszellem nagy államférfiakat; őérte kivételt tett. Egy kis nemzetből támasztott nagy államférfit, s reá bízta, hogy világtörténeti befolyást gyakoroljon egy világrész új alakulásába. S nem csodák útján végezte azt vele: egy hosszú élet következetes munkájára bízta a nagy feladatot.
Deák Ferenc három nemzedéknek volt világossága. Nagy államférfiak többnyire le szoktak tűnni kortársaik elmúltával, a nemzedékkel együtt, melynek koreszméit képviselték – ő az egymásra következő nemzedékeknek folyton vezére maradt, s az előhaladó kor csak nagyságát növelte. Ő pedig mindvégig ugyanaz maradt; a bölcsesség, hűség, szabadelvűség, honszerelem – Magyarországon.
A nagy hallgatás hosszú évei alatt egyedüli prófétája, orákuluma volt a nemzetnek.
Nem vonult félre: osztozott velünk mindenben, ami közös volt; óvott, tanácsolt, biztatott, megmutatta a középutat az elkeseredés és elernyedés között; világítótornyunk volt a sötétségben. – Annyira ragaszkodott hazájához, hogy időn élte alkonyán kórszenvedéseinek enyhítése, élte napjainak szaporítása végett a gyógyászat bölcsei enyhébb éghajlat alá tanácsolák átköltözni, nem hajlott rá; itt akart meghalni a haza ege alatt, mely szenvedéseit megnehezíté, éltét rövidebbre szabta.
Pedig nem kötötte e hazához sem vagyon, sem hivatal, sem család; egyedül a hon tiszta szerelme.
Csak egy szavába került neki, hogy a nemzetet figyelmeztesse egy tartozásának lerovására, mellyel az egy elhunyt nagy férfia családjának adósa maradt, s a nemzet rögtön teljesítette azt; csak egy szavába került a trónt figyelmeztetni oly férfiakra, kik az ország legmagasabb hivatalaira érdemesek, s azok rögtön oda emeltettek. És ő maga megmaradt – nem szegénynek, mert úgy élt, mint Cincinnatus; de egyszerű polgárnak, s a nemzet tanácsadójának. Családja pedig voltunk mi mindannyian; s ha néha a vitatkozó család összeharagudott egymás között: ő odajött, és kibékített bennünket.
Hányszor oldotta meg keserű harcainkat az ő bölcs és minden oldalra szelídítő felszólalása! Mert azt a roppant nagy hatalmat, melyet eszének, tudományának, népszerűségének, szónoki erejének és jellemének óriási fölényében bírt, úgy tudta használni mindig, hogy azáltal meggyőzve igen, de megverve nem érezte magát soha senki.
Egyetlenegyszer láttam őt a monumentális harag felejthetlen alakjaként felmagasodni. Ez egy országos bizottsági zárt ülésben történt, amidőn Deák a megtámadott szabadelvűség és alkotmányosság védelmére állt fel mindannyiunk (jobb- és balközép) nevében, és mondott egy oly villámló beszédet, mely minden hamis bálványt összetört. E beszéd nem került a nyilvánosság elé soha: hirtelen leírt vázlatát mint becses ereklyét őrzöm holtomig; tanújelét annak, hogy mi volt Deák Ferenc akkor, mikor olajág helyett a lángpallost vette kezébe.
Nem volt „erre” szükség: az olajág lett elültetve, s erdő nőtt belőle azóta.
Deák Ferenc azon ritka győzelmek egyikét aratta, amidőn az ellenfél nem legyőzve, de megnyerve van; nem leverve, de fölemelve, és a békekötésért mindkét fél egyenlő hálával tartozik a kibékítőnek.
Azon ritka esetek egyike az, amidőn egy nagy államférfi nemzetének egyszerre adott királyt és szabadságot.
S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a király és a nemzet egy test, egy lélek lett.
S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a nagy végcélban a nemzet minden pártja egy test, egy lélek lett.
S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a két egyesült birodalom egymással a közös jövendő feladataival szemben szövetkezett.
A két ország közötti anyagi kérdések felzaklatott vitája Deák halálhírére egyszerre elhallgatott.
A szenvedélyek hekatombája áldoztatik föl Deák Ferenc ravatala előtt.
Életében már egyszer áthidalta a szakadást a két egymásra utalt ország között; vajha koporsója még egyszer és végképp betöltené, ami űr még a kettő közt maradt!
Nincs okunk sírni a koporsó előtt; nem gyászunk, dicsőségünk napja ez!
Deák Ferencet nincs miért siratni, ő megérte, hogy még életében éveket előlegezett a halhatatlanságból. S míg egyik nagy kortársa s Magyarországnak egyik legnagyobb fia, afölötti bánatában, hogy minden, amit életében alkotott, romba dűl, kétségbeeséssel végezte életét: addig Deák Ferenc éveken át láthatá még testi szemeivel, mennyire fogják őt szeretni, ha nem lesz! hogy a mű, melyet alkotott, él és tovább fejlődik; hogy öröksége, amit családjára, a nemzetre hágy, az önzetlenség, a honszeretet, a bölcs megfontolás, a trón iránti hűség hogy gyarapodik milliófelé szétosztva, hogy a pártfelek hogy tömörülnek egy kibékült egésszé, tudva, hogy nincs már Deák Ferenc, aki kibékítse őket, ha összerontanak; hogy még életében láthatá, mint dolgozik az egész nemzet azon a nagy monumentumon, amit az ő halálának emlékére fog emelni: – ahogy meglepi néha egy atya a gyermekeit, kik titokban kegyeletes emléket készítenek – az ő születésnapjára.
Ő látta azt életében, hogy mennyire szeretni fogják őt halála után! Ez egy része az üdvnek. Megnyugodva halt meg.
Ez nem halál: ez megdicsőülés.
Ez nem temetség: ez apoteózis.
Ez nem elvesztése Deáknak: ez öröklése Deáknak!
Az ifjú nemzedék, mely látni fogja a koszorúkkal elfedett koporsót eltűnni sírboltozatába: emlékezni fog rá, hogy Deák Ferenc minden koszorút elvitt magával e földről; de itt hagyta erényeit, s azokkal meg lehet az új koszorúkat szerezni.
Nem leverten: – felmagasztosultan követjük az ő koporsóját. Kövessük példáját is.
Hon atyái! Országok bölcsei! Osztozzatok meg az ő örökségén, s tartsátok meg őt szíveitekben; mert ha el találtok róla egyszer felejtkezni, ő felkel sírjából, s megveri ökleivel fejetek fölött az ablakot, és rátok kiált:
„Le ne romboljátok, amit én építettem!”
…Építsük tovább Deák Ferenc emlékét – a boldog és erős Magyarországot.
