Egy ember, aki nem akar koronázni
Egy ember, aki nem akar koronázni
Az „Üstökös” egyik számában közöltetett kuriózumképpen Kérdő Márton hódmezővásárhelyi férfiú folyamodása, melynek végén az áll, hogy amíg pedig panaszló sérelmei meg nem orvosoltathatnak, addig a király megkoronáztatásába semmiképpen bele nem egyezik.
Két nap múlva az Üstökös megjelenése után beállít hozzám egy öles termetű délceg férfiú, piros, napbarnította egészséges arccal, tisztes fehér körszakállal, sűrű hátrafésült hajjal, díszes polgári magyar öltözetben, melyet kiegészített egy hatalmas verestoll-csokor a kalapja mellett; rengő lépteit roppant ezüstsarkantyúk pengése kísérte.
Egészen illedelmes üdvözlés után bemutatá magát a daliás alak, helyet foglalva a számára előtolt karszékben.
– Én vagyok az a Kérdő Márton, akinek a folyamodását ki tetszett adni az Üstökösben: evégett jöttem fel Pestre.
(No, itt most szűk lesz a kapca! – gondolám –, Kérdő Márton uram ezért bizonyosan megapprehendált.)
Hiszen ha még csak apprehenzió lett volna belőle!
Kérdő Márton uram napbarnította arcán, melynek összevont homloka emlékeztet az oroszlánra, nem harag, de bizalmas mosoly derengett.
– Azért jöttem tehát önhöz, hogy miután erről az én folyamodásomról senki sem akar tudni semmit: pedig megjárta már a törvényszéket, felküldetett a királyi táblához, beadatott az országgyűléshez: itt a vevények róla a korelnöktől, mostani elnöktől (valóban ott voltak), mégsem tudok semmi nyomára jutni, hogy mi lett vele; végre megtalálom azt önnek az újságában, szóról szóra kinyomtatva; önnek tehát tudnia kell, hogy mi lett az én dolgommal, és mit határoztak benne?
– Bizony, kedves Kérdő Márton uram, én önnek nem tudok Felelő Márton lenni, hacsak el nem mondja ön, hogy mi az a bizonyos ügy, ami az ön panaszának alapja?
– Hát az én panaszomnak az alapja az, hogy mikor 1865-ben követválasztás volt, engemet, aki birtokos gazda vagyok, nem eresztettek be a szavazáshoz: a drabant utamat állta a városháza ajtajában, s a főbíró parancsára elutasított. Panaszt tettem a választási elnöknél, a főispánnál, mind azt mondták, hogy ez nagy eset; de csak nem segítettek rajta.
– De hát mi okát adták az elutasító urak annak, hogy Kérdő Márton uramat nem bocsátották a szavazáshoz?
– Hát azt az okát adták, hogy kilencesztendősnek írattam be magamat, s minthogy a törvény 24 esztendőn alóli embereket nem bocsát a szavazáshoz, mint kiskorút elutasítottak.
– No, bizony, akkor nagyon erős okuk volt rá, mert hát a törvény szava betöltendő.
(Azt hittem, hogy no, most én kerültem fölül.)
– Ugyebár? De mikor az adót kell rajtam megvenni, akkor nem kérdik, hogy hány esztendősnek állítom magamat? Énszerintem az, aki adót fizet, nagykorú is már, akárhány esztendős!
Ez olyan argumentum ad hominem volt, amit nem lehetett megcáfolnom.
– De hát, az ég áldja meg, Kérdő Márton uram, ugyan minek is tréfál hát a törvénnyel? Mért íratja be magát kilencévesnek, mikor legalábbis hétszer kilencnek látszik?
– Azért, mert valósággal kilencesztendős vagyok. Ezelőtt kilenc esztendővel meghaltam, két napig halva feküdtem, akkor újraszülettem, s fogadást tettem, hogy ezentúli életem napjait újjászületésemtől fogom számítani.
– De mégis törvény előtt onnan szoktuk számítani az emberi élet napjait, amidőn anyától születtünk.
Nem használt a védokom. Rögtön készen volt rá a felelettel.
– Az én anyám Magyarország, atyám az Isten; s én megfogadtam nekik, hogy újjászületésemtől számítom éveimet.
(Ezt nem lehetett megdönteni.)
– Már ez akkor vallásos kegyelet dolga, Kérdő Márton uram, s ezt nem akarom megháborítani; hanem mint törvénytudó, azt a tanácsot adom, hogy jövőre, ha választói jogát akarja gyakorolni, polgártárs, ám nevezze magát gyermeknek: de a paptól vegye ki annak a meghalt Kérdő Mártonnak a keresztlevelét, s azt mutassa be az összeírásnál.
Kérdő Márton uram hitetlenül mosolygott.
– A’ sem fog érni semmit, nem bocsátanak engem oda azért, mert jól tudják, hogy akkor a nép engemet fog vezetőjéül fogadni. Hisz az egész történet ezen indul meg. Mert, hogy én nem akartam megengedni a népnek, hogy földesuraival, a három K. gróffal kiegyezkedjék, azért engemet elcsuktak gyógyíttatni. Sokáig nem tudtam semmiképpen kiszabadulni; utoljára 37 napig sem nem ettem, sem nem ittam, s végre meghaltam egészen. Negyven óráig voltam jéggé meredve, meghalva. Akkor a volt töményszéki elnök, Komers kibocsátott a zár alól halva; s én Isten csodája által ismét feléledtem, újjászülettem, megvagyok. Azért nem akarom elismerni a halálom előtti óemberrel való ugyanazonosságomat, mert akkor az üldözőim újra megfognak a múltakért. Mint kilencévest pedig nem vádolhatnak semmivel.
(Át kellett látnom, hogy ebben az eszmejárásban valóságos rendszer van.)
– Ezt nem akarják az urak átlátni. Ezért mellőzik mindenütt a folyamodásomat jó szerencse, hogy az Üstökös végre kiadta azt; mert ha ezen a bajon nem segítenek, akkor nem lehet a királyt megkoronázni.
Már eziránt bátorkodtam némi kétségemet kifejezni.
– Márpedig úgy van – felelt a kemény ember, mély meggyőződés tekintetét szegezve rám. – Mert ha én, birtokos polgár, szavazatra nem vagyok képes, akkor adót sem fizethetek; ha adót nem fizetek, akkor azt rajtam exekuálni fogják; ha exekúcióval jönnek rám, akkor én nem lehetek megelégedve; márpedig azt mi nagyon jól tudjuk odakinn, hogy őfelsége olyan rendeletet adott ki a miniszterekhez, hogy mindaddig a koronázást végre ne hajtsák, amíg az országnak minden lakója a legnagyobbtól a legkisebbig teljesen meg nincs elégedve.
– Hiszen azt nem vonom kétségbe, édes Kérdő Márton uram, hogy őfelsége kegyes szívében erősen él ily boldog óhajtás; hanem hogy az valami legmagasabb rendeletben határozott kifejezést nyert volna: arról nekünk idebenn semmi tudomásunk nincsen.
– No, lássa! Mi odakinn pedig jól tudjuk ezt. Azért tehát kár az én folyamodásaimat az országgyűlési elnök úrnak a fiókba elrakni. Meg kellett ígérnem, hogy majd előkeressük a folyamodásait a fiókból.
…Ami pedig e történetben legjellemzőbb, az: hogy a nép egy részénél Kérdő Márton uram szavai csakugyan orákulomok.
