Egy ember, ki gyalog járta meg Párizst
Egy ember, ki gyalog járta meg Párizst
E napokban egy meleg délután sajátságos alak vetődött a színház udvarára. Torzonborz, őszbe vegyülő szakálla s a különös öltözet, melyet e szakáll kiegészíte, minden jövő-menőnek felötlött erősen. Fején katona holcmücli, ahhoz vászon katonakabát, magyar nadrág, s arra térdig érő harisnya húzva, poros katonabakancsokkal.
A jövevény azonban nem szólt senkihez, csak hagyta magát a járókelőktől bámultatni, vállával a falnak támaszkodva.
Egyszer a színészek egyike jobban a szeme közé néz, s elkiáltja magát:
– Hisz ez te vagy!
– Persze, hogy én vagyok! – felelt a kuszált alak. – De nehezen ismersz rám.
– Elhiszem azt, de te könnyebben rám ismerhettél, miért nem szólítottál meg?
– Mert attól féltem, hogy azt fogod hinni, tán kérek tőled valamit.
– Hisz ami kevesem van, abból kérés nélkül is adnék, de hát honnan jössz?
– Párizsból.
– Hogyan?
– Hát csak gyalog.
– Mondták az onnan jövők, hogy hirtelen eltűntél onnan, azt hitték, elölted magadat.
– Eljöttem, mert az utolsó garasom is elfogyott, s hazajöttem gyalog. Két hónap óta jövök.
Ott rögtön több ismerős is veszi körül a jövevényt, régi erdélyi hadjáratbeli fegyvertársak, most szintén nyugalmas polgárok; aki még nem ismerné, bemutogatják egymásnak: hadnagy, jó vitéz volt a maga idejében, aztán a nem neki való időben kedve támadt olyan helyet keresni, ahol azt mondták, hogy vitéz emberekre van szükség, kiment Olaszországba, onnan aztán egy kutyának való időben ötvenketted magával, mint nyugtalan, türelmetlen embert elküldték, sok viszontagságon át Párizsba tévedt, ott olyan jó dolga lett, hogy majd meghalt éhen, ismeretlenekhez nem folyamodhatott, ismerősökhöz pedig éppenséggel nem. Egy nap aztán meggondolta a dolgot, s elhatározta, hogy haza fog jönni.
Hazajönni! Annyi idegen országon keresztül, könnyű annak, akinek tele erszény, vagy alázatos ábrázat áll rendelkezésére, aki vagy fizetni, vagy koldulni tud, de hogy utazzék Párizstól Pestig, aki ehhez nem ért?
Eleinte eladogatta testéről a ruhákat, a büszke magyar jelmezt, s vett kopott zsibárus rongyokat, úgy jött faluról falura odább. Sehol sem kért semmit.
Mikor már nem volt mit eladnia magáról többé, egy este fáradtan érkezett meg egy nagy francia városba, s egy kávéház verandája alatt leült. A veranda alatt délceg katonatisztek sziesztáztak, kiket sértett a rongyos alak megjelenése. Egy közülök megszólítá, mit keres itt?
– Ne olyan kevélyen, vitéz uraim. Voltam én is valaha olyan kardos úr, mint önök, s most sem vagyok se tolvaj, se koldus.
E szóra a francia tisztek körételepedtek, elmondatták vele élte viszontagságait, s azután egymás között harminc frankot gyűjtöttek össze, ezt odaadták útiköltségül a messze föld árvájának.
Ez adománnyal tudott eljutni egész a határszélig. A német földön megállították. Útlevélnek persze híre sem volt nála. Elmondta őszintén, hogy kicsoda, s hogy a Székelyföldön van otthona.
A lelkiismeretes urak rögtön táviratoztak Bécsbe, Budára, s szép időbe került, míg a válasz visszaérkezett, hogy állítása való, eresszék szabadon. Ezalatt legalább az európai diplomácia költségén élt.
Ott adtak neki útlevelet és ötven krajcárt.
Ötven krajcár nem nagy kapitális, de untig elég arra, hogy takarékos ember egy német fejedelemségen átutazzék vele; a fejedelemségben megint adtak neki más útlevelet és ötven krajcárt.
Gondolta magában, ez így pompásan megy, utazni a szövetség költségén; hanem a harmadik státus határán megtagadták tőle az ötven krajcárt, ott bizonyosan elébb a budgetben kell tárgyalni az ilyen költségeket.
Itt tehát már törni vagy szakadni kellett. Éppen Németországban kezdeni el a koldulást? Az nem lehet. Éhen meghalni? Azt inkább lehet.
Az utolsó hat krajcárral zsebében érkezett egy német városba, mely híres fürdőhely, nagyon járják az angolok. A legelső vendéglőben, ahová pihenni betért, azzal utasították el, hogy itt nincsen közkorcsma, ide csak vendégek térhetnek be, akik lóval jönnek. Ment a másikba, ott is azzal utasították el, ment a harmadikba, ott is azt ismételték. Jó rend van itt!
Ekkor újra visszament az elsőhöz.
– Ez azon vendéglő, ahová lóval lehet szállni? – kérdé fennyen a háziszolgától.
– Ez az.
– Mutassa, milyen az a lovak számára való szállás?
A szolga bevezette az istállóba, az is tele volt ugyan angol urak lovaival, de egy hely még üres volt, s szépen megvetve friss szalmával, a jászolban illatos széna készen.
Friss szalma! Illatos széna! Milyen jó angol urak lovainak lenni! Jójcakát, édes barátom. Majd csak magam aluszom itt.
Reggel megy a vendéglőshöz, s mondja, hogy fizetni akar az istállóért, egy lóért.
– Hát hol az a ló?
– Én vagyok magam az a ló.
Egy ilyen ötlettel valami francia vaudeville-író divat-lionná lenne egy szezonra; no, de ő is nyert vele annyit, hogy a korcsmáros nem fizetteté meg, inkább még reggelit is adott neki azért, hogy olyan jól megnevettette. Mert nevetséges dolog ez nagyon.
És így jött egész Magyarországig, hallgatva és éhezve ott, ahol nem kérdezték meg, mit szenved?
A magyar határon belül ért azután tetőpontot nagy ínsége. Itt csak nem szólhatott az embereknek. Szép is lett volna! egy magyar vitéz, aki elhagyta hazáját, családját, házi tűzhelyét, aki eltávozott fényes reményekkel, büszkén, dicsszomjasan, s most hazatér rongyosan, éhesen, megalázva: hogy mondhatná ez valakinek, ím itt vagyok!
Legsanyarúbb állomása volt a legutolsó, a budai Lánchíd-főtől a pestiig. Itt, mint tudva van, két mérges oroszlány ül kőből kifaragva, ami azt jelenti, hogy minden átmenőnek két krajcár váltságot kell fizetni.
Két krajcár, hiszen nem pénz! De hol vegye, aki most esett le a holdból?
Végre itt is megszánta néma arcát egy emberséges fuvaros, azt mondta neki, kapjon fel üres szekerére, ha át akar jutni, s így ért el hazája fővárosába, országa szívébe, az, aki…
Nincsen tovább.
