Egy fiatal naptárszerkesztőhöz
Egy fiatal naptárszerkesztőhöz
Kedves Girókuti kolléga! Szálem aleikum.
Olvastam önnek előfizetési felhívását a jövő esztendei erdélyi naptárra, s sok tekintetben meg vagyok vele elégedve. Ön igen jól indult, és látszik, hogy stúdiummal tanulmányozza az újabbkori klasszikusokat, kiket naptárkészítőknek nevez az utókor. Üdvözlöm önt a nemes céh nevében! Az is jól van adva, hogy ön jutalmakat tűz ki, többrendbeli aranyakat és a többi. Hanem egyet nem bocsáthatok meg önnek drága kolléga úr (tulajdonképpen „olcsó” kollégát kell hogy mondjak, mert nekünk az újabbkori klasszika iskola növeltjeinek fő érdemünk az olcsóság), azt nem bocsáthatom meg önnek, hogy miután önnek olyan szépen hangzó és jól ismert irodalmi neve van, mint Girókuti, mi a kódorgó mennykőnek volt önnek e tisztes név mellé még az igazi nevét is parentézisbe tenni az előfizetési felhívás alá: „Pinzkéri Ferenc”? Hiszen én is Pinzkéri vagyok, mikor prenumerációt hirdetek, meg X. kolléga, Y. kolléga, Z. kolléga és a többi atya mesterei a becsületes céhnek, mindnyájan a tekintetes Pinzkéri családhoz tartozunk, valahányszor előfizetési felhívást bocsátunk közre; de azt csak mégis nem vallja be az ember ilyen nyíltan a közönség előtt. Mi itt nagy aggodalommal rejtegetjük magunkat „Pinznemkéry” – „Mindentigéry” – „Ingyenady” – „Olcsovszky” – „Áldozatffy”, s más efféle tisztességes nevek háta mögé, és ön egyszerre előáll, hogy naptárt ád ki, s hogy Pinzkérinek híják; még rajtunk marad ez a név örökre. Az a túlságos őszinteség sem jó. Önnek el kellett volna azt hallgatni, hogy Pinzkérinek híják, ha meg volt is felőle győződve.
Minthogy azonban látom, hogy ön még fiatal ember, és sok oktatásra van szüksége, elmondom önnek azon technikai titkokat, mik az újabbkori irodalmi ipar mezejét felvirágoztatták, mert ahogy tudja ön, megvannak a posztószövés, selyemfestés, arcélkészítés s más egyéb iparágnak mesterségi titkai is, melyeket tökéletesíteni csak ilyen kölcsönös eszmecsere útján lehet.
Legelső kötelessége az embernek, ha valami irodalmi vállalatot megindít, azt valami nevezetes jótékonysági céllal összekötni; ilyenek például: a mohácsi csatában 1526-ban elesett hősök özvegyeinek gyámolítása; a Cserey Mihály idejében a székely földet széltire pusztított sáskák kiirtása; az idei hírlapokban hirdetett abrudbányai hegytetőkön árvízkárosultak felsegélése; a valaha feltalálandó léghajókon szerencsétlenül járandó konduktorok árváinak biztosítása, s más efféle nagyon nehezen igénybe vehető feladatok, amikért igen bajos az embert felelősségre vonni, legkedvezőtlenebb esetben az ember egy igen ügyes számadást tartván készen, melyben a kitűzött cél számára, mint tiszta nyereségbeli pozíció, áll végül egy szál gyufa, aminek világánál tudniillik megláthatta az alkalmatlan számadást követelő, hogy a dupla kréta nem csupán a korcsmárosok számára van feltalálva.
Második feladata az irodalmi vállalkozónak az, hogy valami nagyon nevezetes dolgot ígérjen az előfizetőnek: akármit, amit az nagyon fog szeretni; például minden aláírónak egy nyulat, minden tíz előfizetőt gyűjtőnek egy vaddisznót; a vállalat hátulján kihirdetvén az aláírók és gyűjtők neveit, s egyszersmind az utolsó postákat, ahol vadilletményeiket átveendik. Ha aztán akad valaki, aki panaszt emel, hogy nem kapta a maga nyulát, az ember összecsapja a kezeit: „Hát nem ment kézhez a semmirevaló nyúl? Pedig én megmondtam neki, hogy odamenjen, mikor az erdőn találkoztam vele! Bizonyosan a postán tévedt el, vagy a címre nem akadt rá; mi elküldtük azt, tessék a mezőn keresni uraságodnak, s bizton meglőni, ahol rátalál.”
Ez sem elég. Nagyobb dolgokat kell ígérni.
Azt kell mondanunk a publikumnak: hogyha leend e vállalatunknak 40 000 előfizetője, minden előfizető ingyenkosztot kap a szerkesztőségnél Pesten vagy Kolozsvárott. Nem kell félni, hogy 40 000 előfizető csődüljön össze; de ha mégis quo fato megtörténnék ez a szerencsétlenség, s akadna olyan szerencsétlen, aki ezt a szerencsét igénybe akarná venni, az ember majd könnyűszerrel tenne arról: egyik nap főzetne neki spenótot, második nap sárgarépát, harmadik nap megint spenótot, negyedik nap megint sárgarépát, az ötödik nap majd maga könyörögne az, hogy eresszék már haza. Folytatás: ha pedig lesz a vállalatnak 100 000 előfizetője, akkor minden előfizetőnek a házát felépíttetjük emeletesre; akinek nincs háza, az mindegy, mi odaépítjük neki az emeletet a levegőbe, ő lássa, hogy mit csinál vele? Ha pedig lesz 500 000 előfizetőnk, akkor minden előfizetőnek a falujáig külön vasutat építtetünk, amin ingyen járhat; a Dunát, Tiszát, Köröst, Berettyót és minden Bakonyeret szabályoztatjuk; kötelezzük magunkat száz új várost építeni, ahol az előfizetők dédunokái is ingyenszállást kapjanak; és végül, ha lesz millió előfizetőnk, akkor megvesszük Kínát… Mikor aztán számadásra kerül a sor, akkor azt mondjuk, hogy „Miután csak 39 999 előfizetőnk gyűlt össze, mi minden kötelezettség terhé alól felmentjük magunkat, s alkalmat veszünk magunknak jól leszidni a közönséget, hogy olyan kevesedmagával jelent meg. Nem szégyenli magát az olvasó?! Gyalázat az minden egyes olvasóra, hogy nem lett belőle kettő!”
Most következnek a munkatársak: a szerkesztőnek legalább kell úgy ötven-hatvan írói nevet összeválogatni, kiket betűrendesen kinyomasson ad terrorem populi; ez tekintélyt ád a publikum előtt. Fő felügyelettel kell arra lenni, hogy az ember olyan írókat válogasson össze, akik már meghaltak, vagy ha élnek is, de nem lehet tőlük tartani, hogy valami dolgozattal alkalmatlankodjanak a szerkesztőnek. Ha egy-kettő tiltakozni talál, annál jobb, ezáltal csak a vállalat híresedik; a legtöbb restségből hallgat, vagy már megszokta a dolgot, s észre sem veszi. A munkálatokat fizetni fogja az ember splendide: öt forinttól usque ötszáz aranyig nyomtatott ívét. Természetesen a munkatársak fő ékessége a szerénység, illik, hogy csak a minimumot követeljék, egyébiránt azt sem fizeti ki az ember nekik készpénzben, hanem csak kalendáriumban. Akinek tíz kalendáriumnyit kellene kapni valami munkáért, annak küld az ember húszat, s még tíznek az árával ő marad adós, s kitelik tőle, hogy azt kifizeti. Ha jutalomaranyokat ígér az ember, azokat gondja van olyan embernek ítélni oda, aki leenged belőlük, még célszerűbb, ha a szerkesztő maga is konkurál álnév alatt, s maga nyeri el a pályadíjt.
Ami a műmellékletek dolgát illeti, már itt igen nagy leleményesség szükséges, mert a közönség ízlése azt kívánja, hogy az ember valami újat, valami meglepőt adjon neki; az embernek tehát azt kell ígérni, hogy valami újat, valami meglepőt adandunk, amit előre nem beszélhetünk ki, nehogy a kollégák megelőzzenek benne, s kizsákmányolják az eszmét. Mi legyen aztán az a meglepetés? Hát például: ősszel, mikor olyan olcsó a légy, az ember két papiroslap közé odanyomat minden előfizető számára egy legyet in natura, aláírván nagy betűkkel, hogy ez azon híres legújabb találmány, mely külföldön oly nagy zajt csinált, az úgynevezett „önnyomat!” – „autotypon!” – „Selbstdruck!”, mely a lenyomott tárgyakat a legélethívebb alakban mutatja a közönségnek: íme, ez egy légy, „musca culinaris Linnaei”. Akkor aztán lehet róla beszélni, hogy hány szeme van a légynek? Honnan származott Európába? Mivel kell őt táplálni, hogy nagyra megnőjön? stb.
Az előfizetési díjra és egyéb föltételekre nézve fő szempont olyan konfúziót csinálni, hogy abból az olvasó egyhirtelen ki ne tudjon igazodni. Például „megjelenik vállalatunk mindennap (kivéve a hétköznapokat), 1–4 íven (olvasd egy negyedrész íven), műmellékletekkel, vagy azok nélkül, borítékkal, vagy boríték nélkül, papiroson, vagy anélkül; akinek műmelléklet és boríték kell, fizet öt forintot; akinek váratlan meglepetés is kell, hatot; akinek váratlan meglepetés kell, boríték nélkül, fizet 5 frt 92 krt; akinek csak a váratlan meglepetés kell egyebek nélkül, az fizet 4 frt 39 krt, ha októbertől számítja az előfizetést egy esztendőre; ha pedig januártól számítja, akkor 4 frt 59 krt. Akinek tiszta papiros kell nyomtatás nélkül, az fizet 3 frt 37 krt. Ha postán akarja kapni, 3 frt 73 krt; házhoz hordással 3 frt, 85 5/10 krt; akinek semmi sem kell, az csak 2 frtot és 19 krajcárt fizet bérmentes levélben. Ettől azután majd oly kétségbeesett konfúzióba jön a jámbor előfizető, hogy akármije elmarad, nem meri sürgetni, mert nem tudhatja, hogy mikor vétett a statútumok ellen?
Végtére térjünk a vállalatnak praktikumára, úgy mint a kiadás körül előforduló bevett szokásokra. Egy irodalmi vállalat kiadása közben e három szempont fordul elő a praktikus szerkesztő előtt: 1. Ha tanácsosnak tartja-e a hirdetett vállalatot csakugyan kiadni? 2. Vagy pedig tanácsosabbnak tartja a közönség szemét valahogy kiszúrni? Vagy pedig 3. Legeslegtanácsosabbnak találja éppen nem adni a közönségnek semmit?
Kezdjük a legutolsó eseten: ha az ember éppen nem ád az előfizetőnek semmit, mi történik? Nemigen valószínű, hogy öt forintért vagy hatért valaki felfáradjon a Bánátból valakit számadásra vonni; sokan el is felejtik, hogy prenumeráltak, mások emlékeznek rá, s olyankor káromkodnak; ezt a szerkesztő nem hallja; vannak azután olyan rossz szokású emberek, akik levélben káromkodnak, írnak reklamációt. A szerkesztő szépen sorba rakja a reklamációkat, s mikor már nagyon sok összegyűlt, akkor eladja a fűszerszámosnak, kap érte mázsánkint 8 frtot, csinálnak belőlük staniclit borsnak és sáfránnak. Időközönkint kihirdeti, hogy az előfizetési határidőt meghosszabbította. Néha olyan szerencsés időszak következik be, hogy egy nyomdász elszökik Amerikába; akkor minden meg nem jelent munka előfizetési pénzét az vitte el. Azt is hirdetheti az ember, hogy a begyűlt összeget nagyobb biztosság kedvéért s meg hogy ott minden olcsóbb, New Yorkba küldte az „Ausztria” gőzös kapitánya által, s íme, most az elégett; s ha mégis akadna olyan szerénytelen aláíró, aki a szerkesztőnél személyesen is sürgetné a munkát, s a nyilvánossággal fenyegetőznék, annak titokban megsúgja az ember, hogy azt a munkát bizony a polícia foglalta le, rettenetes vizsgálat foly miatta, még azok is mind bajba kerülhetnek, akik előfizettek rá; jobb lesz hallgatni vele.
Ez a legjövedelmezőbb expediens, csakhogy némi kényelmetlenségekkel van összekötve.
Második az, ha az ember nem adja ugyan ki a hirdetett munkát, hanem összevásárol a könyvárusoknál mindenféle rajtuk maradt naptárt, ritterrománt, vadverseket, iskolai könyvet, ábécét és csíziót, s azokkal kárpótolja a várni nem tudókat. Vannak esetek, amikor a közönség még nyer ebben a cserében. Akinek aztán kétszer is megvan ez a munka, az vehet hozzá egy stereoszkópot, s egyszerre két könyvből olvashat.
Harmadik eset az, ha az ember a hirdetett vállalatot csakugyan végre akarja hajtani.
Igen hasznos dolog úgy intézni a szerkesztést, hogy amennyire lehet, nevezetes írók megjelent munkáiból szedegesse át az ember az egész tartalmat: tudván azt, hogy félívnyi utánnyomatért senki pert nem indíthat; ez csak antológia; csupán arra legyen az embernek gondja, hogy mikor valami olyast nyomat újra, ami már tizenötször ki volt adva másutt, el ne felejtse alátenni asteriszkuszban, hogy ez a mű még sehol nyomtatásban meg nem jelent. Vannak amellett számos fiatal hazafiak, kik fóliánsszámra küldöznek be a szerkesztőségekhez mindenféle jót és szépet, azzal a talentumos nyilatkozattal, hogy ezért nem kívánnak semmi díjat: ezeket meg kell becsülni; ki kell adni olvasatlanul becses soraikat, s jegyzésbe tenni, hogy új, nagyreményű tehetséget vezet be a szerkesztő a közönség színe elé; kéretik mindenki, hogy ezt figyelemmel olvassa. Az olvasó erre megijed, s nem mer neki a munka nem tetszeni, az író pedig ki van fizetve vele.
Esztendő vége felé azután ír az ember magának minden városból hatalmas vidéki leveleket, mikben lelkesült hazafiak köszönetet szavaznak a szerkesztőnek kitartó hazafias működéseért; meg vannak elégedve minden sorával, minden betűjével; meghívják disznótorra, s biztatják, hogy csak folytassa ernyedetlen buzgalommal magasztos feladatának honpolgári megoldását. Az ember megköszöni a tisztelkedést csillag alatt, elismeri, hogy érdemes volt rá, s hirdeti a jövő félévi folyamra a prenumerációt.
Íme, kedves kolléga uram, én szívesen voltam önnel, mint fiatal kezdő-mesterrel sub rosa közölni az üzlet legfontosabb titkait, s bizton hiszem, hogy ön mint talpig derék ember – nem fogja azoknak hasznukat venni.
God bless us! Pesten 1858 10/xr.
