VI.
VI.
Egy csomó verssel a hóna alatt, az utolsó garassal a zsebében érkezett meg Pestre az árva költő. – Ebbe a nagy Bábelbe, hol rá senki sem várt, ahol sem rokona, sem barátja, sem egy elbúsult vendégszerető hazafia sem várta nyitott kapuval, tárt kebellel; ahol idegen volt ránézve minden ember, vagy aki már egy kicsinyt ismerte, még rosszabb az idegennél.
De – nem jól mondám – hiszen itt lakott a költők Mentora, a minden fiatal tehetségek pártolója, a magyar irodalom édesatyja, Vörösmarty. Nem úgy mehetett-e őhozzá minden ismeretlen, névtelen ifjú költő, kinek a legelső buzdító szóra volt szüksége a nagyvilágban, mintha atyja házához menne? Nem köszönheti-e neki a legelső buzdítás jótékony hangjait valamennyi írója az újabb kornak? Nem segített-e ő mindenkit, kiben tehetséget ismert, emelkedni, megállhatni a költészet útján, nemcsak jó szóval, de tettel is?
Mi volt természetesebb, minthogy Petőfi is legelőször őhozzá fordult. A jó szelíd költőpatriarka nem volt bőbeszédű, nem tudott valakit sok szóval biztatni, de amit mondott szájával, azt érezte szívével. Magára vállalta, hogy Petőfi költeményeinek kiadót fog keresni. Petőfi megnyugodhatott benne, hogy ez nem üres szó, ez nem elnapolási cím, hanem férfi ígérete, mely be lesz váltva.
Volt ez időben egy saját gyűlhelye a pesti értelmiségnek, hova írók, tudósok, ügyvédek, orvosok, művelt polgárok s egyéb efféle férfiak szoktak seregleni, kik nem eléggé mágnások arra, hogy a nemesi kaszinót látogassák, s nem eléggé proletáriusok, hogy kávéházban füstölögjenek; ezt a helyet nevezték nemzeti körnek.
A nemzeti kör akkori jegyzője egy fiatal ügyvéd volt (az ingyen hivatalokkal ilyen hazafiakat volt szokás megtisztelni), neve Várady Antal.
Ha megmondom, hogy Várady volt később Petőfinek azon egyetlenegy barátja, akire soha meg nem haragudott, akivel soha össze nem kocódott; akkor, úgy hiszem, egy tollvonással tökéletes jellemrajzát adtam a derék férfiúnak, kit magam is szerencsés vagyok változatlan barátaim közé számítani.
Egy este a fiatal ügyvéd másik kollégáját látogatva, azt éppen sajátszerű munkában látta elfoglalva; verseket válogatott. Megdöbbentő foglalatosság egy ügyvédtől.
A szoba hátuljában állt egy fiatal, sápadt képű alak, kurta gallérköpenyegben; ki figyelt volna rá?
Az ügyvédtárs kérte Váradyt, hogy tekintsen e versek közé, s mondja meg, mit szól hozzájuk?
Az kivont egyet a sok közül, és az éppen a „Disznótor” volt.
– Jaj, be silányság – mondá ez, iszonyúan fitymáló arckifejezéssel.
Az ügyvéd kényszeríté, hogy olvasson el még egy másikat.
Ekkor akadt kezébe a „Befordultam a konyhára.” Ez már inkább tetszett. Ez jó vers, mulatságos vers.
De még tovább.
„A virágnak megtiltani nem lehet.”
Már ekkor széket húzott az asztalhoz Várady, s maga kérte, hogy hadd lássa a többit.
És egyre nőtt elragadtatása; hiszen ezek remekművek, hisz ez tünemény! Van-e még több? Hol termettek ezek? Ki bír ilyeneket írni?
Az ügyvéd mondá, hogy tekintsen hátra; szerzőjük ott áll.
Ez a szegény rongyos fiú? Kinek halavány orcáin egy színváltozás sem mutatta, hogy az ő verseit ócsárolják és magasztalják füle hallatára?
Ez a szegény rongyos fiú, ez a fakó csalogány az, aki oly bűbájosan énekel?
Minden üres hálálkodás, magasztalás helyett azt kérdezte Várady a költőtől, hogy van-e szállása?
Az ügyvédek mindig praktikus emberek!
– Még nincs – volt a válasz.
– Jöjjön hozzám, egy szobám van, de elférünk benne ketten.
Petőfi keresztül-kasul nézett az emberen; mert mindenkitől nem szokott szívességet elfogadni, s miután jól belenézett, azt mondta, hogy elmegy hozzá.
Nappal az ügyvédnek sok dolga volt, ezt Petőfi jól látta, s azt mondá, hogy neki semmi dolga sincs. Hanem éjszaka, midőn Várady fölébredt, akkor látta, hogy fenn ül, és dolgozik. Nem háborította, úgy tett, mintha aludnék.
Másnap kérdezte tőle, hogy nem lenne-e szíves vele ebédelni? Petőfi megköszönte, már máshova van híva.
Nem volt igaz; az a nap is ebéd nélkül múlt el róla.
Csak nagy unszolásra volt képes Várady pár forintot elfogadtatni vele kölcsön.
Másnap azt is visszafizette Petőfi: éjszaka két költeményt írt, s valamelyik szerkesztőnek odaadta annyi árért, mely éppen elég volt ez adósságát lefizetni.
Mindezek igen aprólékos dolgok, de a költő jellemére oly valódi fényt vetnek, minőt saját naplójából sohasem lehetne kideríteni.
A negyvenöt napból így folyt le tizenöt, csak harminc volt hátra, amidőn egy estve azzal toppan be Várady lakótársához, hogy harminc forintja van nála letéve.
Szép története van e harminc forintnak!
E két hét lefolyta alatt sok kiadó ajtaján bekopogtatott a jó Vörösmarty anélkül, hogy az ifjú költő verseinek keresztapát talált volna köztük. Végre eredeti eszméje támadt; hisz a „nemzeti kör” úgyis tudósok tanyája, adja ki e verseket a nemzeti kör!
A jó költő-vezér csak önmagáról tudott ítélni. Váradyval s több irodalompártoló ügyvéddel, orvossal összebeszélve előterjeszté ez óhajtását. E vakmerő indítványra felröffen a nemzeti kör minden toll- és versfaragó tagja, rátámad az öregúrra; mi dolog ez:
„Költő-dajkák vagyunk-e mi? Versírók kisdedóvója akar a nemzeti kör lenni? Kapaszkodjék ki-ki maga, minket sem segített senki!”
A poéták, írástudók immár megbuktatták volna a jó Vörösmartyt és azt a nehány ügyvédet, aki Váradyval az indítványt pártolá, ha ekkor elő nem állt volna egy emberséges derék – szabómester, s azt nem mondá, hogy ő megbízik abban, miként Vörösmarty rosszat nem ajánlhatott, s ha más nem akad, ő egyedül egymaga viseli a nyomtatási költségeket, még harminc forintot előlegez is a költőnek, hogy élhessen egy ideig.
Ezt a derék kézművest nevezik Tóth Gáspárnak. Aki Petőfit szerette, méltán megsüvegelheti őt, mert ő volt a költőnek első és egyetlen Maecenása.
Három hét múlva azután százötven pengő forintot kapott a nemzeti kör útján Petőfi versei első kötetéért, s napjára kifizeté a Pákh által aláírt adósságot.
