VIII.
VIII.
Petőfi szerette külsőleg a különcöt játszani. Viseletei mindig olyanok voltak, hogy aki meglátta, vele álmodott.
Majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy rézbogrács, csodálatos süvegeket, majd ember nem látta, fül nem hallotta szabású zekéket, dolmányokat virágos atlaszból.
Talán azért tette ezt, hogy a figyelmet magára vonja? Éppen nem; sőt a lehető legnehezebbé tette a vele megismerkedést, hideg, büszke és szótalan volt a többi kalapviselő népek iránt. Valódi keleti büszkeség a frank gyaurok ellen.
Egy időben azt a divatot vette fel, hogy kerek, asztrakán kucsmát hordott, csípőn alul érő prémes mentét, á la Csokonai, és csizmába húzott magyar nadrágot.
E Csokonai-divat idejében járt itt Liszt Ferenc, annak egyik hangversenyén a hallgatók között gyönyörű fiatal hölgyet pillanta meg Petőfi, s egészen elmerengett rajta, úgyhogy azt is elhitte volna akkor, hogy Egressy zongorázik, s Liszt Ferenc szaval.
Körüle álló barátai észrevették elragadtatását, s egy gunyoros fiú a többi közül figyelmezteté őt, hogy ne igen mélyen tekintsen azon szép hölgy szemeibe, mert az ránézve könnyen szomorú szenvedéllyé lehet.
– Miért? – kérdezé a költő büszkén.
– Azon hölgy nem magunkforma szegény legénynek való, mert az K**, a leggazdagabb pesti bankárok egyikének leánya.
Petőfinek büszkesége egészen felháborodott e szavakra. Hát egy költő lelki gazdagsága még csak egymás mellett sem említhető egy bankár kincseivel?
– Azért is nőül fogom kérni e hölgyet! – szólt, amidőn elhagyták a hangversenyt.
Társai azt hitték, hogy tréfál, és nevettek rajta. E kétkedés, e kacaj még jobban elvadította. Másnap felkereste azt a barátját, ki őt a mondott észrevétellel felingerelte, s azt mondá neki, ha meg akarja tudni, vajon Petőfi gyávább-e a kivitelben, mint a beszédben, vezesse el őt a bankárhoz; még ma meg fogja kérni leánya kezét.
Az eleinte azt hitte, hogy Petőfi csak tréfál, s elment vele a bankár ajtajáig, hanem amint látta, hogy ez komolyan szándékozik fellépni, akkor elővette minden rábeszélő tehetségét, hogy őt e szándékáról leverje.
Petőfi kiszakítá magát kezei közül, s belépett a bankárhoz. Hivalatos iratai közt találta az érdemes urat, s minden kerülgetés nélkül bemutatá neki magát, röviden tudtára adva, hogy ő nem egyébért jött hozzá, mint hogy leányát nőül kérje.
A bankár derék, finom úr volt, és amellett művelt, olvasott hazafi.
Mondá Petőfinek, hogy már régóta ismeri műveiből, és nagyrabecsüli személyes ismeretségét; ami látogatása érdemét illeti, arra nézve semmi kifogása nincsen, miután e tárgyban a határozást egészen leányára szokta bízni. E tekintetben tehát csak azon formaságra figyelmezteté Petőfit, hogy legyen szíves magát leánya előtt a család valamely ismerőse által bemutattatni; mindjárt utasítá is őt, hogy ki által?
Azzal megszorítá a költő kezét szívesen, nyájasan; Petőfi vevé a kucsmáját, jó napot kívánt, s úgy elfelejté a dolgot, mintha meg sem történt volna.
Sohasem mutattatá be magát azon háznál. Csupán azt akarta bebizonyítani, hogy volt bátorsága megtenni azt, amit kimondott. Ilyen bohó fiú volt ő, ha megharagították.
Szeretni és gyűlölni a végletekig tudott. Egy futó pillanat elég volt arra, hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, s egy háborult pillanat ismét elég arra, hogy legkedvesebbjét meggyűlölje.
Máskor is megtörtént vele, hogy egy színielőadás alatt egy kedves művésznővel jutott szomszédságba, az első felvonás alatt megismerkedtek egymással, a másik alatt örök szerelmet vallottak, a harmadikat végig sem várták, hanem siettek a paphoz, s tudtára adták, hogy ők rögtön össze akarnak esküdni: nagytiszteletű Sz…i úrnak szerencséjükre az a felelete volt rá, hogy gyertyavilágnál egybekelni nagy ritkaság, felmentés nélkül nem is megy, tehát menjenek elébb és hozzanak felmentéseket. Míg aztán a felmentés után jártak, a szép kis művésznő is férjhez ment máshoz, Petőfi is egyebet gondolt, s útjaik nem jöttek többé össze.
Egy estve érzékeny jelenetünk volt Petőfivel. Az összezördülés okaira már nem emlékszem, csak a kibékülés jut eszembe. Valami apróság lehetett az egész, amin vitatkoztunk; hanem a vita mindig érzékenyebbé kezdett válni. Ő heves volt, én keserű, közel voltunk hozzá, hogy egymást megríkassuk.
E vita alatt Petőfi folyvást nyargalt alá s fel a szobában, s egy hosszú szárú pipából a legkegyetlenebb perzsa dohányt szívta, melynek kiégett hamuját azután koronként kiverte valami arra való edénybe, hogy a padlóba ne tapodja.
Egyszerre a legingerültebb stádiumában a szóváltásnak kénytelen voltam felszólalni:
– Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?
Odatekinténk. Csakugyan a kalapomat rakta tele hamuval. A nagy dühösködésben nem tudom, minek nézhette?
Mind a ketten elkezdtünk visszatartóztathatatlanul kacagni, s mire magunkhoz tértünk a nevetésből, nem tudtuk, hogy hol hagytuk el a vitát?
Aztán nem is kezdtük újra.
Pedig egy pillanat előtt azon a ponton álltunk, hogy örökre elváljunk egymástól; ami csak évek múlva következett be aztán, és az is csak ügyetlenség volt.
