Egy titkos drámaíró kínszenvedései (Siralmas történet egy levélben)

Teljes szövegű keresés

Egy titkos drámaíró kínszenvedései
(Siralmas történet egy levélben)
Uram!
Háromszor kerestem az urat a lakásán, mindig azt mondták, hogy nincsen odahaza, többször nem mászok fel azon a hetvenöt lépcsőn, hanem itt hagyom ezt a levelet, olvassa el.
Én magam megyek haza holnap borjúkat nevelni.
Nevemre bizonyosan fog ön emlékezni. Én vagyok az a Kis Endymion Száldobágyról, aki egykor a Divatlapban X betű alatt, a Honderűben pedig a bakkecske jegy alatt azokat a közelismerést kivívott levelezéseket és báli tudósításokat írtam. Akkor nagyon jártak utána, hogy megtudják, ki vagyok? Most bevallom. Úgysem veszek több tollat a kezembe! Még fogpiszkáló formában sem…
…Van annak nyolc esztendeje, hogy legelőször feljöttem Pestre. Hoztam magammal egy nagyszerű munkát. Egy szekérderékre menő hőskölteményt hexa- és pentaméterekben, ez volt a címe, hogy „Egy század”! Csak száz esztendőcske volt benne feldolgozva a magyar históriából. Kútforrásaim voltak: Fessler, a Hármas kis tükör és a mágusok története. Kilenc esztendeig dolgoztam rajta. Ennyi időt, úgy hiszem, elég kockáztatni a halhatatlanságért. Valóságos hazárdjáték.
Pestre felérvén, amint kiléptem a Vörös Ökörből, első dolgom volt szellemi áldozatomat, mielőtt azt a múzsák oltárára letenném, az irodalmi táltosok egyikének bemutatni. Nem azért, hogy megbírálja, hanem azért, hogy rekommendálja el valami kiadónak. Kikerestem a legszelídebbet, a legjámborabbat, ahhoz vittem el. Először megőrült, azt gondolta, laptölteléket hozok. Jó is volna. Eltartott volna neki három esztendeig szakadatlanul. Magasabb céljaim voltak. Megismertetém velök. Megígérte, hogy két nap alatt elolvassa művemet.
Már az nagy szeget ütött a fejembe. Ha azt mondta volna, hogy jöjjek vissza a jövő pesti vásárkor, vagy egy év múlva, vagy egy olimpiád után, nem zavart volna meg; de két nap alatt el akarni olvasni azt, amit én kilenc esztendő alatt írtam, mégis keserű megbántás.
Két nehéz nap múlva megjelenek nála. Összeszedtem minden szerénységemet, hogy elbírjam viselni mindazon magasztalást, amivel személyem el fog halmoztatni, úgy léptem hozzá.
A táltos karszékében ült, s nem kevés meglepetésemre szolgált, hogy asztalán kiterített munkám fölött oly nyugodt lélekkel pipázik, mintha hőseimnek valami szükségök volna a felfüstöltetésre, s nemcsak hogy nyakamba nem borul, de még meg sem illetődik, ahogy meglát.
Azt hittem, hogy nem ismert rám. Tán rövidet lát?
– Én vagyok Kis Endymion.
– Tudom – felelt egykedvűen az egyfejű sárkány, s azzal pipáját kiverte a szegletbe. – Önnek a munkáját áttekintettem.
Én jónak láttam fülig elpirulni.
– A versek nem érnek benne semmit.
Ha látott valaki maga mellett mennykövet leütni, az képzelheti, hogy mit éreztem e pillanatban! Hiszen egyéb sincs benne, mint vers! Arcom kérdezni látszott a statariális ítélet indokait.
– Először azért, mert nemcsak öt- és hatlábúak vannak köztük, hanem pláne tarantulák és emlős állatok, nyolc és négy lábakon járók.
– Hiszen, ha csak az a baj – felelém –, segíthetek rajta, amelyiknek sok van, amputálom, amelyiké kevés, mankót kap.
– Másodszor – folytatá gyilkos hidegséggel a Minotaurus –, mértéknek híre sincs benne, a versek döcögnek, mint a fakó szekér a fagyon, az ember nyelve benne reked a kátyúban, forspontot kell az olvasónak maga elé fogatni, hogy keresztülvontathassa magát rajta.
De már ez veszett állapot. Hát én már most mitévő legyek? A Dunába ugorjam?
– Azzal ugyan ne boldogítsa az újdondászokat, hanem tudja mit? A hősköltemények úgyis kimentek már a divatból, dolgozza át ön e költeményt regénynek, úgy hamarább elcsúszik a sok között.
– Újra kilenc esztendő! – sóhajték fennhangon.
– Sohase kell arra annyi idő. Írassa ön le újra a sorokat egymás után, senki sem fog rájok ismerni, hogy valaha versek voltak. A kész liktáriumot szeldelje fel szakaszokra, adjon a szakaszoknak mottókat Bulwerból, Dumasból, Homérból, Békásiból s egyéb nevezetes külföldi írókból, s nevezze regénynek.
A tanács megtetszett. Megígértem, hogy szót fogadok, s azzal takarodtam. Amint behúztam az ajtót, jól hallottam, hogy lármázott odabenn az a kannibál az inasára, hogy máskor be ne eresszen senkit ennyi papirossal a hóna alatt.
Két hónap alatt újra volt írva az „Egy század”, s jött velem a legelső könyvnyomtatóhoz, akinek a firmáját megpillantottam az utcán.
Belépek hozzá, mutatom neki a nyalábot, s mondom, hogy én vagyok az a Kis Endymion, aki mindezt kilenc esztendő alatt összeírta, volna-e kedve kinyomtatni?
Az ember nagyon galant lett e szóra, kért, hogy hagyjam ott délutánig, addig majd átnézi.
Szinte elsüllyedtem. Ez pláne délutánig akarja az egészet átnézni!
No, de csak azt akarta belőle megtudni, hogy hány ívet ad ki nyomtatásban? A szerződvényt ahhoz alkalmazandó.
Tehát a munka belbecséről nem is kételkedett, miután nevemet hallá, s engemet reményemen felül talált azon nyilatkozata, hogy rögtön szerződést köt velem.
Generózus akartam lenni. Elmondám, hogy én alkudni nem szándékozom, aminő díjt szaband, beleegyezem, munkámat nem akarom túlbecsülni. Mire a szellemi petrefaktor még nyájasabb képet mutatott, s biztosított, hogy meg leszek vele elégedve.
Aznap nem ebédeltem örömömben.
Pontban, amint a három órát ütötte az invalidus kaszárnyán, ott voltam a betűk feldmarsalánál, a legelégültebb, legvidámabb képet tolva be hozzá. Kezeit dörzsölve lépett elém a derék férfiú, megkínált egy szivarral, s előmutatta a már elkészített szerződvényt.
Alig mertem belepillantani.
Tán jó volna látatlanba aláírni? – gondolám magamban.
– Méltóztassék elolvasni – szólt azonban Gutenberg pereputyja –, ha tán valami kimaradt volna belőle.
Olvasni kezdém.
A munka 80 ívet teendett ki. Híztam.
Az ívenkénti díj 22 forint 45 krajcárra volt szabva pengő pénzben.
A világ keringett velem.
Ily jutalmaztatást legmerészebb képzeletemben sem ígértem magamnak. Össze akartam számítani magamban, mennyire megy az 80 ívvel sokszorozva? A világért sem tudtam kihozni. Annyit bizonyosan sejtettem, hogy az igen nagy somma lesz.
Tovább olvastam, ha vajon nem találok-e még valami új meglepetést számomra? Igenis találtam. Azt a 22 frt 45 krt. p. pénzben minden ívtől nem a könyvárus volt nekem fizetendő, hanem én őneki, amiért munkámat kinyomatja.
Én láttam Levassort, de nem látott Levassor engem: arcomnak annyira el kelle változni e váratlan felfedezés alatt, hogy a könyvnyomtató azt kérdezte egyik faktorától, hogy hová lett az az úr, aki az elébb itt állt?
Ha látott ön már valakit, aki szilvórium helyett faolajat ivott, s ezt titkolni akarja, akkor lehet önnek valami fogalma arról, hogy milyen képekkel álltam én ott?
Szerencsémre teremtő géniuszom kisegített a zavarból.
– Valamit akarok javítani munkámon – hebegém –, mielőtt sajtó alá bocsátanám, egy kicsinyt hazaviszem, majd azután megint visszahozom.
– Amint tetszik – mondá a főtipográfus, s elbocsátott színe elől.
Aznap nem vacsoráltam búbánatomban.
Az éjszaka nekem jó gondolatokat szokott hozni. Úgy lőn. Reggelre kialudtam a kudarcot, s amint megvirradt, újult erővel indulék neki, szülöttének szellemem keresztapát találandó.
Sok járás-kelés után elcsíptem vele egy könyvárust. Megemeltetém vele munkámat, s kérdeztem, hogy mit ád érte?
Ő meg azt kérdezte tőlem, hogy „van-e politikai tendenciája?”
– Nincs, egy csepp sincs – biztosítám megnyugtató hangon. – Csupa költészet, romantika és klasszicitás az egész.
– Úgy sajnálom – felele ő fancsali ábrázattal. – Mai világban semminek sincs kelete, csak a politikának. A regényeket tavaly még vették, az idén már nem. Miért nem hozta ön akkor?
Ez az ember az ablakon dobja ki szerencséjét, gondolám magamban, s anélkül, hogy egy szót vesztegetnék tovább, köpenyeg alá fogtam regényemet, s mentem egy másik könyvárus boltjába, ott nyomtam azt is. El akart osonni a hátulsó ajtón, de megkaptam a kaputja szárnyát, be kellett várnia a rohamot.
– Mit ád az úr ennyi halhatatlanságért?
– Van-e benne politika, kérem? – firtatá a jó ember.
– Amennyi csak kell! – állítám tele torokkal. – Politika, diplomatika, taktika, strategika, heraldika…
– Engedelmet kérek! – kiáltá közbe szabódó képpel a szellemi négerkereskedő. – Úgy nem merek belefogni, mai világban nagyon kétséges vállalatpolitikumokat kiadni, inkább, ha belletrisztikum lett volna, örömestebb vállalkozandottam.
Dühös valék! Kalap nélkül futottam ki az utcára, s avizáltam magamba az ördögöket, hogy mért nem jöttem elébb ide, s később amoda? Denique már megvolt, s én kereshettem, hogy melyik lámpásra akasszam fel magamat?
Ekkor csillagzatom és unalmam elvezetett a színházba, ott a Londoni koldusokat adják, s bennem e körülmény azon gondolatot szüli, hogy ha ezt a drámát lehetett regényből csinálni, miért ne lehetne az én regényemet is szomorújátékká önteni?
Úgy lőn. Hazamentem. Bevásároltam egy hétre való eleséget és világítót, s addig ki sem jöttem a szobából, míg regényemet felvonásokká és jelenésekké nem gyúrtam. Dolgoztam, mint egy igavonó állat. Ha az ánspániger lovak tudnák azt, mit dolgoztam én? Hogy esnének térdre, és adnának hálát, hogy ők csak szekérbe vannak fogva, nem a dicsőség talyigájába.
Drámám nagyszerű volt! Szeretném is azt az embert látni, aki nyolcvaníves regényből tudna kisszerűt csinálni.
Volt benne szomorú is, víg is. Három külön esemény ment benne végig, nem számlálva az epizódokat, haltak benne rakásra az emberek, mégis maradt elég. Az első felvonásban annyian születtek, hogy mire a harmadik felvonásban az első generáció kihalt, az utódok folytathatták tovább a negyediket és ötödiket.
Mikor beadtam drámámat a bíráló választmánynak, oly szenzációt költöttem csupa külső kinézése által, hogy két tag rögtön leköszönt, nem érezve magában elég kompetenciát annak megbírálására. A megmaradottak pedig azt kérték ki maguknak, hogy otthon olvassák el. Valának ők szám szerint hárman.
Kettő csakugyan előbb-utóbb elolvasá; mint reszketve tudám meg, az egyik elfogadta, a másik nem.
A harmadiktól függött életem vagy halálom.
Hallja az úr, az a harmadik egy inkarnátus szellemfaló Poliphemus, aki minden reggelire egy fiatal poétát eszik meg, s szellemvért iszik bor helyett!!!
Hallott valaha a világ ily égrekiáltó istentelenséget!?
Amint megkapja munkámat átolvasás végett, elmegy hazulról, senkinek sem mondja, hová? Két hónapig elvan Szegeden, onnan belódul Erdélybe, ott elcsavarog fél esztendőt, onnan bebujtorogja fél Magyarországot, Gömörből lekerül Somogyba, Somogyból felkerül Biharba, s úgy jön csak haza tizenöt egész hónap múlva, mialatt engem a kétségbeesés gutái kerülgetnek, nem tudva, hogy hová tette a munkámat?
Amint megsejtém, hogy itthon van, rajtarontok, megállok előtte, mint egy sírból fölkelt lélek, s kérdezem tőle túlvilági hangon:
– Hova tette ön a munkámat?
– Micsoda munkáját? – kérdi tőlem szörnyű hideg képpel.
Mintha volna nekem több munkám ennél? – Drámámat: az „Egy századot”!
– Bizony nem tudom azt – viszonzá a szellemi ragadozó állat kegyetlen ábrázattal. – Tavaly hurcolkodáskor meghagytam az inasomnak, hogy minden fölösleges iratomat égesse el, meglehet, hogy az is közötte volt.
És ezt csak olyan hangon mondta, mintha egy eltévedt malacról van szó.
– Azonban megálljon, utánanézetek, talán megmaradt – s inasát behíva felszólítá, hogy ha maradtak valahol írások, hozza elő.
– Maradtak – viszonza az inas. – Maradt egy nyirkos nyaláb piros bőrbe kötve, amit nem lehetett megégetni a belső nedvesség miatt.
– Az az enyim! – kiálték fel magamon kívül, s összevissza csókoltam az inast. – Megyek érte magam!
– Megálljon a tens úr, majd én előhúzom! – S képzelje most az úr, az én drámámat egy szénvonóval kelle előcibálni a sütőkemencéből!
Ki akartam az embert hívni párbajra, de eszembe jutott, hogy ő a harmadik bíráló, s ehelyett igen alázatosan megkértem, hogy olvassa el már egyszer azt a munkát.
Megígérte, és ígéretét kénytelen volt beváltani, mert azalatt mindennap a nyakára jártam, engem látott meg, mikor fölébredt, énbelém ütötte az orrát, mikor szobájából kilépett, én kívántam kedves egészségére az ebédet, mikor a kanalát letette, még álmában is velem kellett neki vesződnie, elolvasta a munkámat, hogy hazajáró lelkétől megszabaduljon.
Végre tehát egy napon a választmányi jegyző kézbesíté munkámat, melynek táblájára ez vala írva:
„Némi módosítások mellett elfogadtatik.”
Idvezültem! E percben én voltam a legboldogabb ember az egész kontinensen.
S mik legyenek ama némi módosítások? – kérdezém boldogságom hírnökétől.
– Azt **y úr fogja önnek elmondani.
Ugyanazon irodalmi Dsingiszkán, aki tizenöt hónapig tartotta a kemencében a darabomat. No, de megbocsátám neki, mert elfogadására szavazott, s siettem hozzá a „némi módosításokat” megérteni.
Csekélység volt az egész.
Csak az egyik férfi szerelmesből kellett asszonyt csinálnom, s két testvért úgy módosítanom, hogy utoljára férj és feleség válhasson belőlük, a harmadik felvonást az első és a második közé illesztenem, az ötödiket végképpen elhagynom, ehelyett az elejére egy előjátékot készítenem.
Továbbá egy gazembert kelle becsületes emberré javítanom, egy boszorkány ártatlanságát kiderítenem, egy megholt anyát új életre hoznom, a monológokból dialógokat csinálnom, az előforduló gyilkosságokat még nagyobb gyilkossággal motiválnom. A fő intrikussal a primadonnának össze kellett házasodni, az első szerelmesnek pedig ahelyett, hogy megházasodik, meg kellett őrülni, s úgy mondani el azt, amit én különben mint okos embernek adtam a szájába.
Uram! Ez gyilkos munka volt. Inkább három új darabot írtam volna. No, de elkészítém ezt is. Megviselt csúnyául, mondhatom. Azt hívém, hogy most már tehát átestem a nagyján, most már célnál vagyunk.
Tehát semmi sincsen hátra, mint a szerepeket kiosztani, és azután betanulni, és előadni a darabot.
A kiosztás felségesen sikerült, minden személynek első szerepe jutott, az utolsó dárdahordozónak sem maradt kisebb szerepe négy árkusnál. Még így sem voltak elegen. Az orkesztrumban az egyik brúgós meg az egyik klarinétos tud magyarul, azokat is a játszó személyzet közé kívántam iktattatni, sőt az egyik kortinahúzónak is, hogy ne heverjen hiába, juttattam egy monológot, amit a zsinórpadláson kellett elszavalnia láthatlan szellem képében.
Ez a nagyszerűség volt megölő betűm. Hallja csak tovább, uram. Várok egy hétig, egy hónapig, ezalatt ki-ki megtanulhatta már a szerepét, akkor kérdeztem, hogy mikor adják már a darabomat?
– Most nem lehet – lőn a válasz –, mert az első hős elutazott vendégszerepekre: nem jön meg hat hétig.
Kegyetlen fátum.
Elmúlik a hat hét. Ott lestem az első hőst a gyorskocsinál, megragadtam a bundagallérját, vittem egyenesen a színházhoz: – Itt van, uraim. Elfogtam, kezeim között van! Mikor adjuk a darabomat?
– Hja, biz azt megint nem adhatjuk hat hétig, mert az első szerelmesnő szabadsággal fürdeni ment Füredre.
– Oh, bárcsak kiszáradna az egész Balaton. Hogy ne fürödhetne benne, jönne vissza! – A Hölgyfutárból egy héttel előbb megtudtam, hogy már jön vissza.
– Rajta, rajta, uraim. Siessünk! Mindjárt itt lesz. Adjuk azt a darabot!
– Megint lehetetlen, mert az első hősné szabadsággal a zöldbe utazott.
– Zöldebb leszek én a levelibékánál, csak jöjjön vissza, és adjuk azt a darabot!
Denique nem lehet rajta változtatni.
Uram! Ez így ment tíz hónapig: hol az előjáték, hol az utójáték személyei voltak utazóban, egyik berekedt, másik megbetegedett, minden elutazó művész után én sírtam el az elválás keserveit, minden beteg művésznőért én imádkoztam legbuzgóbban.
Végre, úgy november táján, együtt voltak valamennyien: ott nyomtam őket. Meg ne mozduljon, akinek az élete kedves! Innen ugyan ki nem szabadul addig senki, amíg a darabomat elő nem adjuk.
Megijedtek tőlem. Látták, hogy nem tréfálok, kitűzték a darabomat valamelyik péntekre. Azt mondták, hogy az drámai nap. Legalább tehát megállapodtunk egyszer.
Van a színháznál egy jó öreg úr, aki rendesen igen szívesen bánik a fiatal drámaírókkal; az karon fogott, és szép nyájasan megszólíta.
– Ugyan, édes Kis Endymion úr, nem találja kegyed, hogy ez a dráma egy kicsinyt – hosszaska?
– De tudom. Az az egyik érdeme.
– Nem gondolja kegyed, hogy jó lenne egy kissé megrövidíteni?
– Hogyan megrövidíteni? Nem értem.
– Lehetne például egyes jeleneteket kihagyni belőle.
– Egyes jeleneteket! De uram, nem azért vannak azok megírva, hogy ki legyenek hagyva. Semmit, semmit sem engedek, egy árva betűt sem.
– Így mégis igen hosszú lesz. Eltart holnap reggelig.
– Hadd tartson. Ha sok a közönségnek, fizessen dupla beléptidíjt, ha sok egy napra, adják két nap, de ki nem hagyok belőle semmit!
Komolyan megharagudtam. Ezek az urak bizonyosan restellik a tanulást, azért akarnak rábeszélni, hogy egész jeleneteket hagyjak ki darabomból, miért ne egész felvonásokat?
Másnap olvasópróba volt. Felmentem. Ott voltam.
Én abban a képzeletben éltem, hogy a próbán minden ember úgy fogja a szerepét szavalni, ahogy én szoktam azt, mikor mások előtt felolvasom, s nagy meglepetésemre szolgált, hogy amint a szereplők körül ültek az olvasóteremben, nem is színpadon, egyszer csak azt mondták: csendesség! S azzal csak kezébe vette minden ember a szerepét, s elkezdett olyan lassan beszélgetni belőle, mintha abban valami titok volna írva.
– Nem hallom! Semmit se hallok. Ahá! Ott egy asszonyság most kezd beszélni; odatartom a fülemet: „Tegnap a szakácsné mind összeégette a lúdmájat.” Ez nem az én drámám. Amott látok most egy ihletett arcot, keblére tapint, hallgatom: hogy szaval? „Uccu teringette, otthon feledtem a szobakulcsot!” Ez sem az én drámám! Az első hős és a főintrikus a szerepekkel kezeikben erősen gesztikulálnak, ott foly az én dialógom. Az ám. Arról beszéltek, hogy honnan lehet legjobban meglátni a napfogyatkozást: a Svábhegyről-e, vagy a Rákosról?
Ki játssza hát itt az én darabomat?!
Ráakadtam végre a gombolyag szálára. Árpád beszélt. Belenézek a szerepébe, hogy fordíthat olyan sebesen? S látok benne keresztül-kasul a sorokon végig mindenféle húzásokat.
– Nini, uram! Mik ezek az izék itten?
– Ezek? Ezek itt, ni? Ezek – meghúzások.
– Meghúzások, meghúzások! Tudom, hogy meghúzások; de hát mire valók ezek a meghúzások?
– Ezek a súgóért vannak, hogy ott ne súgjon. Most még kevesebbet tudtam, mint azelőtt.
Nézem a többi szerepeket, azok is tele vannak ilyen „meghúzásokkal”.
Kínos sejtelmektől gyötörve félrehúzom Árpád személyesítőjét, s kérdezem tőle:
– Talán bizony, amik itt ki vannak húzva, azokat a színpadon el sem akarják mondani?
– Csendesen, uram – súgá ő fülembe –, megmondom önnek a dolog titkát, de ne közölje senkivel; mert mindkettőnket bajba keverhet. Ezek a cenzúra miatt vannak kihúzva; ha ezek benne maradnának, önnek a darabja nem lenne megengedve… Csitt… Hallgatás…
Le voltam ütve, mint egy tulok. Látnom kellett, mint ontattak halomra legszebb frázisaim: a költészet virágai kaszával vágattak rendre! Tíz sor közül megöletett kilenc; kérdésre nem jött felelet; a hét vezér közül egy, akinek Árpád trónfoglaló beszédére háromíves válaszfeliratot kellett elmondani, az egészből annyit hagyott meg, hogy „ühüm”, s a primadonna legszebb monológja azon kezdődött, hogy „egyébiránt” s végződött e szóval „pedig”.
Így azután könnyű volt a próbának reggeli nyolc órától délutáni egyig bevégződni.
Meg vagyok ölve; szét vagyok tépve; sütve, főzve, tráncsírozva! De azért nem tesz semmit; Sybilla könyveiből is elveszett hat, a megmaradt három még is furorét csinált. Megálljatok, drámaírók!
Hogy a színháznál el akarnak nyomni, azt igen természetesnek találtam. A színész mind drámát ír, a színésznő mind drámát fordít, tehát irigykednek rám; de a közönség majd annál nagyobb elégtételt fog szolgáltatni.
Ragadni fogják a zártszékeket, páholyokat; egy páholyt előre le is foglaltam magamnak. Az utcaszegleteken csoportosulni fog a nép, hogy a színlapot olvashassa; a karzattól le a páholyig mindenki magánkívül lesz ragadtatva. Ki fognak híni nyílt jelenet közben; minden felvonás után hatszor. Én elbúvok a páholy odvában, és nem akarok kimenni. Azonban mégis fehér kesztyűt és fénymáztopánt tartok kéznél. Mikor már a színházat összedöntéssel fenyegeti a népkegy, az ügyelők rohannak fel hozzám, hogy menjek le, mutassam meg magamat. Az ügyelőknek nem megyek. Ekkor rohan a titkár, s kér mindenre, ami szent, hogy jelenjek meg a színpadon. Én annak is ellenállok. Végre jön az igazgató maga, s felszólít a kaszinópáholy nevében, hogy jelenjek meg. No, már erre nem lehet többé tagadó választ adni. Leengedem magamat hurcoltatni; kilökettetem a színpadra. A koszorúeső lesújt lábaimról, hölgyek leragadják kebleikről a bokrétákat, s úgy hajigálják reám. Magam sem tudom, hogy fogom átélni ezt a percet megőrülés nélkül?
Csak egy nap volt még hátra. A lapok már hirdették előre darabomat. Egész nap az utcán csatangoltam. Azt hittem, minden ember azért néz rám, mert ismer. Azt hittem, hogy elöl-hátul mutogatnak rám, a hölgyek kihajolnak hintaikból, a kávéházakból kiszaladnak az utcára, és mondogatják egymásnak:
– Itt megy az, akinek a darabját adják holnap a színházban.
– Miféle darabot?
– Az Egy századot!
– Hah, az Egy századot!
Ki ne hallotta volna hírét az Egy századnak?
Késő estig lótottam-futottam az utcán, mint egy eszeveszett.
Egy pillanatra eszembe jutott az is, hogy mit fogok kapni darabomból? Ejh! Aljas haszonvágy ne fertőztesse tiszta ábrándjaimat. Az összeg mindenesetre nagy lesz: feléből alapítványt csinálok fiatal drámaírók felsegélésére, másik feléből jutalmakat tűzök ki derék csizmadiamesterek számára, kik évenként tartoznak egy-egy ifjú drámaszerzőt annyi csizmával ellátni, amennyit az a darabja után való lótás-futás elszaggathat. A többit jó barátokkal elköltjük.
Estefelé úgy vettem észre, hogy el vagyok fáradva, és megéheztem. Egész nap az izgatottság, a lelkesülés nem engedte e prózai eszméket észrevennem.
Betértem egy vendéglőbe, s ott egy szögletben letelepedtem. Hozattam magamnak valamit enni és inni. Mit? Azt maig sem tudom; ez nem is tartozik ránk, csak a pincérre.
A szomszéd asztalnál egy csoport fiatalember ült; vacsora vége felé lehettek már, és nagyon jó kedvük volt, valami mulatságos tárgyról beszéltek, és fölségesen kacagtak rajta.
Hallgattam is én arra, amit ők beszélnek; volt is nekem arra gondom! Hanem egyszerre mégis megüté a füleimet ez a kérdés:
– De hát honnan ismeritek ti ezt a darabot, amit holnap adnak? – Ezt egy doktorképű ember kérdezte.
– Én egyik hét vezértől hallottam róla beszéltetni, aki játszik benne – felelt egy vörös orrú ifjú, aki körül volt rakva félmeszelyes batteriákkal.
– Én meg a próbán voltam benn az orkesztrumban – mondá egy szokatlanul borzas ifjú.
– Én meg a kéziratot olvastam a leírónál – mondá egy harmadik, kinek olyan barátságosan állt a haja, mint a babukának. Ohó! Ezek az én darabomról beszélnek.
– Hát igazán olyan pompás mulatság lesz ez holnap? – kérdé a legfeljül tisztelt egyéniség.
– Fölséges, barátom. El ne maradj belőle, mert olyan „századot” egy ezredév alatt sem szippanthatsz.
– Minden ősöd és ivadékod nem kacagott és fog kacagni annyit, mint te holnap estétől reggelig.
– Csak nem tart el addig?
– De köszönd meg, ha akkorra el tudják igazítani, hogy ki kinek a fia? Annyi elveszett, és megkerült gyerek jön össze benne, hogy utoljára maguk a tisztes anyák sincsenek biztosítva felőle, hogy nem ők a fiaiknak a leányai.
– Ez mind semmi, hanem a nyelv remek – szólt a babukafejű –, ihol, feljegyeztem belőle egy frázist – s előhúzott egy kis papirosszeletet zsebéből, és olvasá: – Takard el vén fogatlan idő rongyos kötényeddel jövendő lábaidnak piszkos sarujait, hogy az emberiség törpe gyászai ne számlálhassák meg rajta azon sárfoltokat, miket idegen nemzetek vérével kevert honi földnek iszaptengere fecskende reájok.
Tányérrengető hahota fogadta e gyöngyét darabomnak.
– Van-e több is ilyen? – kérdé egy laikus, olyan nagyon kacagva, hogy a torkában meg lehetett látni, mit eszik.
– Így megy végtől végig! – biztosítá az elébbi.
– Annál gyönyörűbbek az egyes jelenetek – szólt bele a piros orrú Minosz –, mikor Árpád apánk úgy üti főbe Szvatoplukot a tajtékpipájával, hogy rögtön szörnyet hal bele.
– De ez még nem elég költői igazságtétel Szvatoplukra nézve – toldá a másik. – Ármány valamivel megpiszkálja a fülét, mire magához tér, s övét leoldva annál fogva felakasztja magát az Ullman páholy melletti csillárra.
Mennydörgő kacaj!
– De legislegszebb az a gondolat benne – szólt a borzas szőke Aeacus –, mikor a hős tikkadtan elámul a pusztában; odajön a kedvese, de nincsen egy pohár víz, hogy megitathatná; mit cselekedjék? Nemes önfeláldozásra jön gondolatja: elkezd sírni, s telesírja a hős sisakját, azzal itatja meg. Ez nagyszerű gondolat!
Az emberek kirugdalták a székeket maguk alól, úgy kacagtak, csak én sápadtam; az üres kanalat az üres tányértól a számig hordtam abban a képzeletben, hogy tojásos levest eszem, ami pedig mellettem állt egy csészében.
Ekkor egy fekete szakállú úriember szólalt meg az asztalnál, akinek igen komoly képe volt:
– Ejnye, de szeretném azt a fiatalembert ismerni; mindjárt nekiadnám felváltani a kétmillió forintos bankjegyemet, amelyiket még sehol sem tudtam másutt felváltatni.
– No, iszen megláthatod majd holnap; kihíjuk minden felvonás után! Tapsolni fogunk neki, hogy reng bele a színház.
– De már oda még a hitelezőimet is elviszem – mondá rá a fekete ember –, s betudom nekik ezt a századot ezer forintba.
A vidám társaság aztán felkerekedett, elment; még odakinn is úgy rá-rákezdték a kacagást, hogy én meg nem foghatom, hogy nem szakadt meg bennök valami.
Csengettem!
– Pincér! Ember! Merre vagy? Fizetni akarok!
Rohant a pincér.
– Mit tetszett enni?
– Tudom is én, hogy mit ettem? Kicsiny híja, hogy embert nem ettem. Mondj, határozz egy összeget, amit fizessek; aztán eressz: hadd szaladjak.
Odadobtam neki valami bankjegyet. Azt mondta, hogy visszaád belőle; keresztül is löktem egy széken: az, tudom, többet sohase kérdi senkitől, hogy mit adjon vissza?
Nyargaltam egyenesen a színházi titkár szállására. A kapu be volt zárva: csengettem, míg a csengettyűhúzó a kezemben maradt; a kapussal összeverekedtem, ő hátba vágott, én pofon ütöttem, fél frakkom a kezében maradt, a másik felével futottam fel a lépcsőkön; betörtem a titkár szobájába.
A jó ember már aludt; azt gondolta, én vagyok Sobri a Két pisztolyból; arra kért, hogy csak az életének kegyelmezzek, ott a tárcája az asztalon, vigyem el azt: úgy sincs benne semmi.
– Nem kell nekem az úrnak sem élete, sem tárcája; a magam életét és tárcáját is mindjárt itt hagyom; hanem feleljen, parancsoljon: mit kell fizetnem, minő kárpótlást adnom, hogy darabom ne kerüljön a színpadra?
A derék ember komolyan azt hitte, hogy most álmodik, s szépen befordult a fal felé, és elkezdett horkolni.
– De nem álom ez, uram, amit most hall! – szólék, kirángatva feje alul a vánkost. – Hanem nekem adják vissza a darabomat, mert én azt megégetem rögtön.
A jó ember megtapogatott, látta, hogy nem vagyok tünemény, nem vagyok kísértet, nem is kopogó szellem.
– De mikor már be van tanulva a darab.
– Szóljon ön, mit fizessek fájdalomdíjt azoknak, akik szerepeiket hiába betanulták? Mibe kerültek a kősziklák, amiket festettek a darabhoz? Fizetek, mindent fizetek, most kapom az árendát; kárpótolok mindent!
A derék férfiú megszánt: azt mondá, hogy fájdalomdíjt drámaszerzők a színészek megkínoztatásaért még ez ideig fizetni nem szoktak, a kősziklák sem vesznek kárba, majd ír hozzájuk valaki más darabot. A művemet elvihetem tőle mindjárt térítvény mellett, majd kihirdetik, hogy elháríthatlan akadályok miatt elmaradt. Hanem már most hagyjam aludni.
Kezet csókoltam neki, és könnyebbült szívvel ragadtam hónam alá a megmentett darabot. Mindenkinek kezet csókoltam a háznál, még a szolgálónak is, aki levilágított a lépcsőn. Annak ugyan okosabb lett volna egy húszast adnom, de az későn jutott eszembe.
Csak az utcán mertem lélegzetet venni.
Kezemben vagy tehát! Nem fogtok holnap kacagni rajta! Nem híjátok ki a szerzőjét! Elégetem. Nem égetem el. Meggyulladna tőle a város; ki fizetné meg a kárt? Követ kötök rá, s a vízbe dobom. Bele a Dunába, úgy lesz.
Rohantam ki a Duna-partra: gyönyörű holdvilágos este volt, a hold végigsugárzott a rezgő hullámokon. Egészen olyan éjszaka, amilyen kívántatik arra, hogy egy századot a vízbe fojtson tulajdon édesatyja.
Valami követ kerestem, melyet rákössek.
Egyszer csak valaki megfogja a karomat; s amint föltekintek, egy magas, nyájas arcú férfiút látok magam előtt, ki édes, szelíd hangon megszólít.
– Fiatalember, mit mível ön itt?
– Sétálok – felelém neki gorombán.
– Szereti ön a holdsugáros éjeket? – kérdezé tovább, ugyanazon fiszharmonika hangon.
– Szeretem hát.
– De miért nem bámulja ön akkor a hold ezüst csónakát az ég azúrjában, miért inkább a szőke Duna rezgő tükrében?
Megzavarodtam.
– Ifjú ember! Ifjú ember! Ön valami öngyilkolási merényleten töri a fejét.
– Bizony olyasvalamivel vagyok.
– Ne tegye azt.
– Hiszen nem is teszem, csak ezt a csomagot akarom a vízbe dobni.
– Miféle csomag az?
– Ez egy szerencsétlen életunott dráma, mely meg van érve a halálra.
– Dráma? Mi a címe?
– Egy század.
– Hogyan? Egy század? És ön annak a szerzője! Ez a gondviselés műve, hogy én most itt önnel találkozom! Ifjú ember, önnek azt a drámát vízbe fojtani nem szabad.
– Hát mit tegyek? Azt várjam, míg ez fojt engem a vízbe?
– Csináljon belőle novellát.
– Csinál biz a haragos vihar! Kinek, minek? Ki adná ki?
A szelíd férfiú, mint egy szabadító géniusz, tevé vállamra kezét.
– Én, uram. Én egyik legtekintélyesebb divatlap szerkesztője vagyok. Nem szükség önnek magának újra fáradni műve átalakításával; nekem vannak segédszerkesztőim, ügyes fiatal emberek, akik értenek a kivonatok készítéséhez, nyújtsa át. Én önt illendően fogom díjazni érte.
Ez meglepett. Ez volt az első ember, aki előttem díjazásról beszélt.
Rögtön megfordultam, karöltve elkísértem a rendkívüli férfiút szállásáig, a kapuban letettem a munkámat, hogy csináljon vele, amit akar.
Ott még egyszer megszorítá kezemet, s ihlet- és malasztteljes arccal mondá:
– E napom nincsen elveszve, mert két reményteljes ifjú életet mentettem meg az öngyilkolástól.
Megvártam azután, hogy lesz novella az én drámámból, nálam nélkül? Az a gyönyörűségem volt, hogy mikor megjelent, magam is alig ismertem rá. Legjobban gyönyörködtettek benne a sajtóhibák; azok remekek voltak. Egyet örök emlékül feljegyeztem magamnak; ehelyett: „földerült a nap is néma bűbájában”; ez volt tipografiázva: „földreült Arad is német gubájában”.
Denique a novellává deválvált quondam hősköltemény, cidevant regény, és boldog emlékű dráma eltartott négy hétig, akkor azt írták alá, hogy vége. Én bizony magam sem értettem belőle semmit.
Vége levén, megjelenék az én nyájas pártfogómnál az ígért honoráriumért.
Megszorítá kezemet, megcsókolt, leültetett; biztosított, hogy rám még roppant fényes pálya várakozik, s szorgalmas fáradozás után én is vihetem annyira, mint legnagyobb regényíróink, akiknek mindegyiknek van külön egy téli, egy nyári kaputjuk, s ebéddel, vacsorával élnek mindennap.
Azzal azután kivett a tárcájából egy szépen összehajtogatott finom ropogós papírú előfizetési ívet, kezembe nyomta, megáldott, és teljhatalmúlag megbízott vele, hogy gyűjthetek a lapjára prenumeránsokat.
Én pedig ezennel kívánok szerencsés jojcakát az úrnak; holnap megyek haza borjúkat nevelni, addig is maradok soha nem látandó alázatos szolgája
Kis Endymion.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages