I.
I.
1849-ik augusztus 8-án titkos értekezletet tartottak a számra igen meggyérült országgyűlés tagjai Aradon.
A kormány azzal a hírrel lepte meg a képviselői testületet, hogy többé biztosításukról gondoskodni nem tud, mert a szőregi vesztett csata után Arad fedetlenül áll.
Kossuth maga bevonult a várba azzal a határozattal, hogy ott bezárja magát, s védi annak erődjeit, amíg a seregek a harcot tovább folytatják.
Ugyanazon lakrészt foglalta el, melyben a vár előbbi parancsnoka, Berger, tizenegy hónapig tartotta ki a magyar fegyverek ostromát; két kis szűk lyuk az a sáncboltozatok alatt, melyek egyikébe keskeny ablak juttat gyér világot az ajtó fölött; az is erős vasrudakkal elrácsolva. A vasajtó lemezein még akkor is láthatók voltak a horpadások, miket a kívülről belőtt bomba szétszakadt darabjai okoztak rajta.
A kormányzó családja ezalatt Világosra menekült, de ott sem maradt sokáig.
Az érkező tudósítások óráról órára nyugtalanítóbb híreket hoztak minden oldalról.
Dembinski elhagyta Szőreget, s ahelyett, hogy Aradnak vonult volna, az ellenséges Temesvárnak vetette magát.
Bem moldvaországi győzelmes előhaladásának híreit még lehete olvasni a falragaszokon, midőn az érkező futárok csüggeteg arccal jelenték a kormánynak, hogy az eddig oly győzhetlen sereg Segesvár alatt tökéletesen szétveretett.
Görgeiről semmi bizonyost sem lehete hallani.
Kossuth ugyan elment eléje Madarasig, de előreküldött futárai álrémekkel addig unszolták, míg hallgatott rájuk, és visszafordult.
A város tele volt menekültekkel; minden osztályból levő kompromittáltak itt gyülekeztek össze; követek, kormánybiztosok, hivatalnokok; fegyvergyárak, felszerelések személyzetei; hírlapírók, papok, kiket Haynau vérbosszús kiáltványai s a szibériai éjszakákróli hagyomány a kétségbeesés e végpontján összehozott.
S midőn végre csak egy hely volt még, hol a menekültek megpihenhetének, kimondatott, hogy e pont huszonnégy óráig sem biztos többé, menjen mindenki, ahova jobbnak látja. Duscheknek parancs adatott, hogy a pénznyomdát és államkincstárt szállítsa a várba; ahhoz kétszáz szekér kellett, és szekér nem volt kapható többé. Menekülők lefoglalták valamennyit.
A hivatalnokokat szétbocsátották, fizetést aznaptól fogva nem igényelhetett senki, a bankjegyek kétséges hitele mesés drágaságot idézett elő.
A kormányzó tulajdon titkára egy fillér nélkül maradt az utcán. Láttam, midőn R. J. utolsó forintjait megosztá vele; azután egymás nyakába borultak, rábízva egymásra, hogy amelyik még találkozni fog a másik családjával, mondja meg neki, hogy – nem tudom már, mit? Annyit tudok, hogy több volt benne a könny, mint a szó.
Azzal aztán oszlott mindenki széjjel; senki sem mondta, hová? Senki sem akarta, hogy az előre kiszemelt menhelyet mások is megtudják.
Némelyek Erdélynek tartottak, mások Világos felé, legtöbben Lugosnak vették az utat, onnan aztán lehetett Mehádia, Orsova és Törökország felé haladni: míg egy nagy rész inkább óhajtva a csatamezőt, mint e szomorú felbomlás látványát, megindult felkeresni Görgei hadseregét, melyről egyedül hitte még mindenki, hogy egy dicsőséges csatában megállni képes.
Így indult meg 8-án alkonyat felé egy csoport „szónok és státusférfiú” Váradnak. A várban csupán a kormányzó maradt, és Palóczy, az öreg korelnök.
