V.
V.
Estebédnél együtt találtam Görgeit egész táborkarával. Sebesült fején keresztül fehér pontos kék selyemkendő volt kötve. Voltak, akik később ezt is árulási jelenségül számíták be neki, mert e kendő a pétervári udvar színeit viselte.
Ott ült az asztal egyik szegletén, ahol éppen hely jutott számára, környezete demokrát rangtalanságban ülte az asztalt körül.
Ott volt Piller, kit még Komáromból ismertem, mint Bakonyi segédét, most alig ismertem rá övig érő fekete szakállától; ott ült Leiningen, szép szőke, komoly ifjúdad arc. Izmos, életerős termetéből még félszázados élet reménye ígérkezék.
Görgei maga mellé ültetett, s tréfálva kérdezé, hogy mitől ijedtek meg az uraságok olyan igen Aradon?
– Úgy gondolom, hogy vagy az osztrák, vagy az orosz seregek közeledésétől.
– Ha az oroszok volnának közel, régen elfogták volna őket, az orosz ravasz.
– Megbocsát ön, ha kíváncsiságom indiszkrétté tesz. Azt hallottam, hogy ön a zsolcai csata után egy pár pisztolyt kapott emlékül, melyek egyikére az volna felírva: „Görgei Artúrnak, midőn körülfogott seregeit csodás vitézséggel megmenté, emlékül, halálos ellensége, Paskievics”.
– A tárgy igaz; hanem már látszik, hogy sok poéta kezén ment keresztül. Pisztolyokat kaptam e napon, de semmi verseket hozzá; nem is Paskievics hercegtől.
S ezzel inte egyik segédének, hogy mutassa elő a hozott fegyvereket.
Három pisztoly volt, antikszerű ezüstveretes aggyal, egyik drótcső, francia mű, a másik kettő Lazzarino.
– Azért, ha a csatában találkozunk, saját pisztolyainkkal is megöljük egymást – szólt Görgei, ismét félretétetve a halálos ajándékot.
– Mennyi lehet a seregek létszáma – kérdezém –, mik most közvetlen az ön vezénylete alatt vannak?
– Nagyon megfogyott – válaszolt erre elkomorultan Görgei. – Csaták és szökések igen leapaszták.
– Szöknek is az ön táborából? – kérdém elbámulva. E csudálkozásomra Leiningen közbeszólt.
– Mit gondol ön, mennyi maradozott el tőlünk, mióta Komáromot elhagytuk?
Nagyot akartam mondani: – Ezer?
– Nyolcezer.
– Hallatlan! Mi növelte ennyire e számot?
– Sanyarúság, éhség, elkényszeredés.
Egy ezredes vágott itt közbe:
– Hallgasson ön meg egy esetet. – Miskolcon innen egy krumpliföldben két közvitézt látok meglapulva, mindkettő az előttünk menő hadtesttől maradt el. Ismertem a zászlóaljukat: derék verekedők voltak. – Egyik feküdt a földön, a másik guggolt, és foghegyen rágta – a nyers burgonyát, mit akkor tépett fel a földből. Én rájuk kiálték, hogy csatlakozzanak a sereghez. Amelyik feküdt, annak nagy okai voltak parancsomra nem ügyelni, a másik vad, elkényszeredett tekintettel néze fel rám, s nyöszörögve mondá: „Hagyjon itt, ezredes úr, úgysem messze mehetnék már.” – Én nem hajtottam kértére, hanem újból ráriadtam, hogy költse fel a másikat is, és álljon a sorba! – „Költhetem már ezt – válaszolt erre keserűen a honvéd –, egy órája, hogy meghalt éhen, én is mindjárt mellé fekszem.” Leszálltam hozzá. A földön fekvő már hulla volt, az élőnek odaadtam megmaradt prófuntom darabját, s lovagoltam odább. – Ilyen ellenség is van ám a csatában.
– Valót beszél – mondá rá a vezér.
Nehány perc múlva egy szalontai gazda jött a vezérhez, panaszkodva, hogy a katonák elhordták a kerítését tüzelőnek.
– „Elhordták” – kérdé a vezér keserű iróniával –; ez nagy disciplina volt tőlük; másutt ott gyújtották meg, ahol találták s úgy feküdtek mellé. Ne haragudjék érte, jámbor hazafi, három nap óta veri már őket az eső, s még „ebben az esztendőben” nem háltak fedél alatt.
A panaszttevő elkotródott. Fogalma sincs arról békés tűzhelye mellett ülő embernek, hogy a nyomor nem tanult lojális lenni. Vacsora után egy fiatal művész, kit Görgei nagyon szeretett, s mindig magával hordott, vette elő nyirettyűjét, s hatalmas varázs hangokon húzta el az akkor legkedveltebb népdalokat: „Talpra magyar!” „Ég a kunyhó, ropog a nád” – azután még azt, melynek az a refrénje, hogy „Éljen a magyar”. Olyan szépen húzta, hogy nekem a szívem facsarodott el a gondolatnál, hogy talán egy hónap múlva már a dalokat majd nem lesz szabad énekelni; keményszívű urak megbüntetik érte még azt is, aki dallamaikat az utcán fütyörészi.
– Hiszi-e ön – szólt e mélázásom közben Görgei –, hogy ez a gyerek valaha európai hírű művész fog lenni?
Olyan kedvem volt akkor, hogy semmit sem hittem.
Pedig ebben igaza volt Görgeinek, mert az a nyírettyűs fiú abban a piros bársony blúzban Reményi Ede volt.
Az orvos jónak látta figyelmeztetni Görgeit, hogy ideje volna sebét beköttetni.
Mintha most is látnám azt a hosszú, mély sebet. Valahányszor kísértetbe jövök, hogy a kárhoztatás kövét felemeljem az egykori fővezér feje ellen, mintha mindannyiszor e sebet látnám, e megmegnyíló, vércseppekben felelő sebet, és a vezér fájdalomtalan, csukott ajkát mellé, és mintha előttem állana az a kemény tekintetű szempár most is, és mondaná: „Látod, neked ez jobban fáj, aki nézed, mint nekem, aki érzem.”
Orvosa Orzsovenszky, egy magas, barna, fiatal férfi, nagy gonddal ápolá a sebet, mely még akkor tört csontokat is vetett ki, s azt mondta nekünk, hogy az a sebe Görgeinek még nem szűnt meg halálos lenni.
Be jól járt volna vele!
